III.

(A csodában való hit. – Hencsey levelei Kovácshoz. – Nipp Anna meleg szive és meleg hajléka. – Uj hivek.)

Csodáról beszélt mindenki.

A Kovács-házaspárnak uj hitre térését nem tudták megmagyarázni az emberek.

Egészséges és fiatal mindakettő. A lelkek kétségének, a hit igazságai fölött való tünődésnek, a szivek ábrándos bánatának közel és távol semmi nyoma. Az egyház külső ragyogása se bántja a szemeket s dobzódó hatalma se szül messze vidéken semmi elkeseredést. A mérhetlen vagyonu magyar egyházfejedelmek innen messze laknak. Az érsekek, püspökök, főapátok, nagy káptalanok márványpalotáit, fényes cselédségét, szépasszony történeteit, udvari tékozlását senki se látja és senki se érzi e vidéken. Ezek fölött nem elmélkednek itt az emberek. Itt csak szegény falusi jámbor lelkészek és kolduló barátok, kegyes zarándokok és remeték láthatók. A főpapok ezüstös kocsiját, hatlovas büszke fogatát s aranyos szerszámait nem bámulhatja meg a nép s nem hasonlithatja össze Jézus szamarával, mely meg van kötve Betfagéban s melynek féke csak kóczmadzagból áll.

A lelkek semmiféle járványos betegségét se ismeri a kor és a közszellem. Ily betegség látható ok nélkül is meglepheti az egyes embert, a mikor már a tömegeket is meglepte. Kovács Józsefnek van miből élnie. Kis gazdasága egész idejét elfoglalja. Nem is nyájőrző, hogy a mig állatjai legelésznek, ő a fa árnyékában mélán üldögéljen s lelke, melynek kényszerü foglalkozása nincs, messze kalandozzon. Könyveket se olvas s idegen gondolatok nem verhetnek agyában gyökeret. Mi az oka tehát a nagy elhatározásnak, az uj hitre térésnek? Külső jutalom nem kecsegteti. Maga a téritő is szegény iparos legény. A ki maga is bántalomra és üldözésre számit ezen a világon.

A nép csodát látott, istennek büntetését s az emberi dolgokba való közvetlen beavatkozását látta a páhoki papnak és testvérjének szomoru esetében. Homér korának néphite, a Mózes korabeli zsidóság hivő képzelete, de Jézus korában is a galileai nép kegyes ábrándjai száz efféle csodát láttak. A szent könyvek s a hellenek remekkori iratai bizonyitják ezt. Csodák sohase történtek. De csodákat mindig látott s bennük mindig hitt a nép. Ma is lát, ma is hisz. Az agy és a lélek ma is olyan, mint évezredek előtt.

Alsó-Páhok közvetlen és igen közeli szomszédja Boldogasszonyfának és Nemesfalunak. A mi az egyikben történik, olyan, mintha mindegyikben történt volna. Mintha szélnek szárnyán repült volna: ugy terjedt el a hir, hogy a páhoki esperes megbántotta a jámbor, becsületes vándorló legényt, a legény istenhez imádkozott s az isten nyomban példás büntetéssel sujtotta a papot és testvérjét. A hir nagyitott is, torzitott is s elszállt Keszthelyre s azon tul végig a Balaton partjain.

Hencsey fontosnak tartotta Kovácsék megtérését, de elbizakodottá nem tette őt ez eredmény. Mindig attól félt, hogy Kovács visszaesik előbbi gondolkozásába s azért legszebb leveleit mindig hozzá intézte a távolból.

Másoknál is megkisérlé Hencsey itt szülőföldje tájékán az uj ige hirdetését, de julius első hetében már Pesten volt. Itt voltak lélek szerint való testvérjei, a mint a vele hivőket szokta nevezni. Tőlük sokáig távol lenni nem tudott.

Julius 8-áról már ekként ir Pestről Kovács Józsefnek:

– Kedves atyámfia!

– Kegyelem és békesség nektek az Istentől, a mi atyánktól és az Ur Jézus Krisztustól. Hálákat adok az én Istenemnek mindenkor, valahányszor rátok emlékezem. Nagy örömmel könyörgöm értetek, hogy ti az évangyéliomnak tudományában részesek lettetek s az első naptól fogva mind ez ideig elhivén elhittétek, hogy a ki elkezdette bennetek a jó dolgot, tudniillik az Isten, el is végezi mind az Ur Jézus Krisztusnak eljöveteléig.

Ezután Kovács Józsefet és nejét hosszasan intvén a szent életre, imádkozásra és alamizsnálkodásra, ekként végzi levelét:

– Reménylem pedig az Ur Jézus Krisztustól, hogy én rövid idő mulva ismét elmegyek tihozzátok és hogy akkor az én szivem is nagyobb örömben legyen, legyetek szorgalmasak, hogy igazabb állapotban találhassalak benneteket. Mily nehezen esett most is énnekem, hogy oly sietve kellett tőletek elválnom, de enged az Isten annyi időt, hogy levelemmel bátorithatom elbágyadt lelketeket.

– Tudjátok meg, és akarom, hogy tudtotokra essék a titok, hogy ha az előbbeni életbe visszaestek, kétszer gonoszabb élet lesz a jutalmatok. Azért is ugy öltsétek föl a szent léleknek ama bátorságos fegyverét, hogy inkább készek legyetek halált szenvedni, hogy sem ezen ti dolgotokat többé elhagyni.

– Maradok igaz atyafiui szeretetben levő szolgátok!

Ime, csaknem szóról-szóra közlöm Hencsey levelét, hogy nyájas olvasóm közvetlenül is ismerhesse az egyszerü iparos legény gondolkozását.

Julius 14-én már ismét irt nekik s e levélben különösen inti őket a hitetlenség ellen. Biztositja őket, hogy rövid időn hozzájuk fog menni s azután igy folytatja:

– A többi atyafiak is mindnyájan szivből szerető csókkal köszöntenek benneteket, óhajtanak titeket megismerni. Örvendünk és hálákat adunk érettetek a mi Urunk Jézus Krisztusnak, hogy a szent atyafiságban társaink kivántatok lenni.

– Irj nékem – végzi levelét – sorsod felől, édes atyámfia, mentül előbb és leveledet az én jó apám összetenné a maga levelével s mindkettő együtt egy szerre eljöhetne.

E levélben már uj társakról, uj atyafiakról is szól s azok nevét közli Kovácsékkal. Az uj atyafiak: Trulársz József, Klein János és özvegy Nipp Anna.

Mind Trulársz, mind Klein iparos legény volt s mindkettőt már Hencsey avatta be Denkel segitségével az uj hit titkaiba. Megkeresztelve azonban még egyik se volt, ép ugy, mint Béla József.

Özvegy Nipp Anna áldott jó öreg asszony volt. A Terézvárosban lakott s ott volt műhelye is a Nagymező-utczában 1097 szám alatt. Nem tudom, most melyik ház ez. A mai házszámozás utczák szerint van s nem városrészek szerint. E nő vagy kovácsnak vagy lakatosnak volt özvegye s mint ilyen, önálló műhelyben legényekkel és inasokkal űzte a mesterséget. Nem volt gazdag s a ház nem az övé volt.

E jó asszony ama néhány éven át, a melyet gyakran betegeskedve is még e földön töltött, az uj felekezet tagjainak valódi jóltevőjük volt.

Hencseynek többször eszébe jutott már, hogy az uj felekezet tagjai, eddig még csupán szegény vándorló mesterlegények, alig lesznek képesek az uj hitet fentartani.

Lelküknek alig lesz annyi ereje, hogy minden vagyon, család, hajlék és támasz nélkül elszántan szemébe nézzenek a kétes jövőnek, ha pedig hitük köztudomásra jut, a világ üldözéseinek s gúnyos kaczajának is.

Hivei eddig még mind a római katholikus egyház tagjai közül valók voltak. Ez az egyház államegyház volt akkor nagy kiváltságokkal s óriási hatalommal. Rendelkezésére állott, ha kivánta az állam minden ereje. Hivei közül más törvényes egyházba átlépni is igen nehéz volt; azt pedig épen meg nem engedte volna, hogy törvény által nem védett, senki által el nem ismert, egészen uj felekezetbe térjenek át. A páhoki esperes eljárása már fájdalmasan intő, sőt ijesztő példa volt arra, mit lehet várni.

Kellett a hivek számára valami kis segitségről gondoskodni, habár az csak erkölcsi lenne is. Talán valami otthonról először is, hova a hivő nyugodtan mehessen s hol fáradt fejét békén hajthassa le.

Mint emlitettem már, az iparos legény heti fizetése csekély volt. Legföljebb tiz-tizenkét váltó forint, de ennél kisebb is, öt-hat váltó forintig.

Egy váltó forint mai pénzünk szerint 84 fillért tett. A heti bér tehát a mai pénz szerint öt koronától tiz koronáig s néhány fillérig emelkedett. – Ebből kellett a munkabiró iparos legénynek ruházkodni, ebből került ünnepnapi költsége, ebből kellett a czéh pénztárába teljesiteni a havi és negyedéves fizetéseket; ebből kellett a kórházi költségeket fizetni s ebből kellett gyűjteni a vándorlásra és remekelésre. Öt vagy talán tiz korona heti fizetésből! A műhely tulajdonosa, a munkaadó mester nem adott egyebet, mint ágyat a műhelyben, élelmezést saját asztalánál s szerszámot a munkához. A hol élelmezés nem volt: ott természetesen nagyobb volt a hetibér.

Az atyafiak kisded gyülekezetének nem volt helyisége, a hol a biztonság érzetével istentiszteletre összejöhetett volna. Nem volt pénze, hogy ily helyiséget bérelhetett volna. Nem volt köztük szelid női arcz, érző gondviselésszerű női lélek, ki örömeiknek és bánatuknak részese, arczuk redőinek elsimitója s a férfilélek ama titkainak hű letéteményese lett volna, a melyekhez sem szülő, sem vallás, sem hű barát hozzá nem fér.

Hencsey talált végre ilyet. A tisztes öreg asszony, a jó özvegy Nipp Anna már augusztusban hajlandónak mutatkozott az uj vallás fölvételére. Klein János volt a legénye. Ennél Hencsey az esti órákban csaknem naponként megfordult s a jó öreg asszonynak feltünt az ő mindig komoly s inkább szomoru, mint vidám arcza; – feltünt szerény, becsülettudó magaviselete s egyszerü ékes beszéde.

Kiváncsisága végre teljesen fölkelt s Hencseytől szives jó akarattal kérdezte a gyakori odamenetel okát. Hencsey őszintén megvallotta ezt s gyermeki bizalommal tárta föl lelkét az özvegy előtt.

Az özvegy szemei megteltek könynyel s Hencseyt arra kérte, tartson társaival egy isteni tiszteletet az ő házánál s engedje meg, hogy ő is jelen lehessen ott.

Hencsey belenyugodott s a legközelebbi vasárnapon teljesité az özvegy asszonynak óhajtását.

Az isteni tisztelet bevégeztével kijelentette a nő, hogy a gyülekezetnek ő is tagja akar lenni.

Ezzel nagyon sok volt nyerve.

Ezentul Nipp Anna hajléka valóságos menedékhelye lőn a hivők kisded seregének.

Eddig a hivők, Kovács Józsefet és nejét kivéve, valamennyien az iparos osztályhoz tartoztak s csaknem mind vándorló legény volt. Szegény fiuk, kiknek táskájuk már tele volt, ha abban egy-két huszas kongott. Kik utaztak városról-városra, fagy és hőség, nélkülözés és fáradság által üldöztetve s kiknek nemcsak a csalódás bánatával, hanem sokszor az éhezés és hajléktalanság gyötrelmeivel is küzdeniök kellett, ha egészséges karjuk, égő munkavágyuk valamely városban munkát nem talált s ha ekként hiven ápolt vérmes reményük – legalább egyelőre – meghiusult.

Pesten már voltak rendezett szállók s Budán is. Itt a vándorló legények hajlékot és ellátást találtak. De fizetés és pénz nélkül itt is csak néhány napig; – ha pedig napjaik leteltek, hátukra kellett venni batyujokat s odább menni egy várossal. Igy kivánta ezt a szokás, igy parancsolta a czéhartikulus, de sok helyütt a városi rendőrség is. S ily esetekben nem kérdezték: van-e pénzük egy falat kenyérre, ha éheznek s födélre és egy kéve szalmára, hova fejüket lehajthassák, ha elfáradtak vagy az éjszaka sötétsége rájuk borult?

Pest még akkor nem volt Magyarország fővárosa. Inkább Buda és Pozsony volt az. De már hatalmasan emelkedett s munka akadt bőven. De azért gyakori eset volt, hogy a vándorló legény hamarjában nem talált műhelyre. Az meg épen gyakori eset volt, hogy a többnyire osztrák származásu s német ajku mesterek a magyar fiuktól megvonták a munkát. Pesten léte alatt maga Hencsey is két izben volt munka nélkül hosszabb ideig.

Ily viszonyok közt, ha volt jótékony lélek, ki megkönyörült a szegény iparos legényen s volt enyhe hajlék, hol a vándor ifju nyugton hajthatá le fejét s bizalommal várhatta be, mig két keze munkájával biztosithatja a napokat s megalapithatja a jövendőt: az ily jótékony lélek bizonyára a magasból szerzé az ihletet és az ily hajléktól nem vonhatta meg áldásait az ég.

Ilyen lélek s ilyen hajlék volt Nipp Annáé, a jó öreg özvegy asszonyé!