II.

(Fröhlich születése. – Szülőfölde. – Vallásos nevelés. – A svájczi ember természete. – Fröhlichtől elragadják nejét és gyermekeit.)

Kovács József levelezés közben két izben is megkérte: közölné vele s általa a magyar nazarénusokkal élete történetét, viszontagságait, szenvedéseit, családi viszonyait születésétől kezdve. De Fröhlich ezekről sohase irt részletesen. Szemei előtt csak az általa vallott hittudomány s ennek érdeke lebegett; leveleiben a személyére vonatkozó rövid közlemények után mindjárt hittani fejtegetésekre s vallásos intésekre szokott áttérni.

Egyik levelében, melyet Straszburgból 1844. évi novemberben intézett Kovácshoz, azt irja, hogy ő huszonkét éves koráig foglalkozott mint tanuló a hittannal. Szülői őt gyermekségétől kezdve egyházi szolgálatra szánták, de huszonkét éves korában tetszett őt az istennek e gonosz pályától elhivni s benne az ő üdvösséges munkáját megkezdeni.

Egy másik levelében, mely szintén ez évben kelt, azt irja, hogy a mi szenvedéseit illeti, azt nincs ideje részletesen elmondani, de husz év óta nem volt nyugalma és nem volt állandó lakása, a hol őt a régi kigyó tagjai ne üldözték volna, melyekkel tele van a világ.

E két levél adataiból meg lehet határozni születési évét megközelitőleg. Ha 1844-ben husz év óta üldözték s ezt megelőző huszonkét éven át tanult: akkor 1801-ben vagy 1802-ben kellett születnie.

Bruggban több Fröhlich nevü család volt még ez előtt harmincz évvel. Különböző társadalmi osztályhoz tartozók. Az ő szülői iparosok voltak, mint nekem egy nazarénus beszélte. Testvére több volt. Ezek közül azonban csak egyről emlékezik több alkalommal: Katalinról. Meglehet azért, mert élete sorsát s hitvallását csak ez osztotta meg vele.

E nő a legnemesebb alakok egyike volt, kik valaha a napot látták. Istennek különös áldása s nemének dicsősége.

Végtelen türelme, lemondása és szelidsége páratlan volt. Midőn Fröhlichtől nejét és gyermekeit elszakitották, nejét börtönbe zárták, gyermekeit ápoló közintézetbe hurczolták, őt magát számüzték s erőszakkal a határokra kisérték: e nő volt az, ki megosztotta vele a számüzetés és bujdosás keserü kenyerét, az úton-útfélen szenvedett bántalmakat, a soha meg nem szünő fáradalmat, testnek és léleknek emésztő kínjait, a nélkülözést, a kenyérkeresetnek idegen földön való nehéz gondjait.

E nő vigasztalta, erősitette, buzditotta kegyességének soha nem csökkenő édes melegével a szegény bujdosó magyar fiukat is.

Straszburgban halt meg 1849-ben s ott temették el.

Fröhlich a szülők felügyelete mellett szülővárosában végezte az elemi iskolákat. Fogékony volt elméje az ismeretek iránt s tudományszomja élénk és szakadatlan. De a szokottnál különösen élénkebb volt képzelő tehetsége.

A hőskor mondáiban s a regeszerü hagyományokban, melyekről már a komoly történelem is tud valamit, de a melyek mögött még a tündér kornak ködös világa lebeg – ezekben gazdag volt szülőföldjének népe és vidéke. Ezek töltötték el lelkét s uralkodtak fölötte. Még mint gyermek vagy serdülő ifju, magányosan bolyongott gyakran a folyók sziklahasadékos völgyeiben, erdők árnyán, vagy bérczek magasain s képzeletének szülötteivel benépesité az eget és a földet. Gyakran órákon át ácsorgott az Aarenak magas hidján, meg nem zavarva a járó-kelők zsivaja által s bámulva merengett el az ősrégi városon, mely e pontról valósággal csodálatos szépnek látszik várával, tornyaival, fehérlő épületeivel, sudár kéményeivel s bérczes hátterével. Svájcznak sok fönséges, sok megragadó tájrészlete van. De olyan, a mely szebb s egyszersmind szelidebb volna, mint ez, alig található. Pestalozzi itt soha át nem ment a nélkül, hogy órákig ne gyönyörködött volna e vidékben. Elterlin, a történetiró, Fröhlich, a költő, százszoros változatban merengtek ennek a szépségein. Magát a hitujitót, Fröhlichet is, mig lelke a hitujitás izgalmaiban végkép el nem merült s mig az üldözések s átszenvedett fájdalmak kedélyének üdeségét el nem enyésztették, gyakran elragadta e vidék bájának élénk érzete s gyakran emlegette ezt, a mikor később Zürichben az akadémiai tanulmányokat folytatta.

De nagyobb és mélyebb hatást gyakorolt Fröhlich kedélyére a vallás s a vallásos nevelés.

Svájczban sok helyütt még ma is ősi szigorusággal őrzik meg a nevelés vallásos jellegét. A gyermeknek már serdülő korában ismernie kell nemcsak az egyház szokott imáit, templomi énekeit, szent szertartásait, hanem a szentirás összes történeteit s azoknak magyarázatát is. És mindent, a mi Jézussal, az ő életével, tanitásával, cselekedeteivel, halálával s az apostolokkal összefügg. Ismernie kell fővonásokban a keresztyén egyháznak s különösen a hitujitásnak történelmét s a történelemnek nagy és nemes alakjait. Nagyon fontos ez Svájczban, mivelhogy ott a hitujitás hősei egyuttal a nemzetnek hősei is.

Fröhlich szülőinél, mint más családoknál is, szigoruan megtartották az ünnepeket. Isten házából elmaradni, az istentiszteleten áhitatosan végig ott nem lenni, az urvacsorában részt nem venni: lehetetlen volt. Fölkeléskor, lefekvéskor, s a mikor asztalhoz ültek vagy onnan fölkeltek, buzgó lélekkel mondták el imájukat. Minden nagy munkába, köztanácskozásba, családi ünnepbe istenhez bocsátott fohászkodással kezdtek. Betegségnél, gyógyulásnál könyörgés és áldás szavai hangoztak.

Igy volt ez egykor a magyar kálvinista családok kebelén is. Igy volt gyermekkoromban az én szülőim hajlékában is.

A munkát és hiábavaló mulatságot ünnepnapon mellőzték s szigoruan tiltották is. Az ünnepek délutánjain körbe ült a család minden tagja, sőt még a cselédek is s a szentirás olvasásával s a vallásos énekek buzgó zengedezésével töltötték el az időt. A hat nap szigoruan a becsületes munkának volt szentelve, de a hetedik istennek s a test és lélek nyugalmának. Nyugodtak az igavonó állatok is. Az ünnepnap előestéjén s hajnalán tisztára kellett söpörni az udvart, az aklok és ólak környékét, a bejárást, a ház elejét az utcza közepéig. Rendnek, tisztaságnak, békének, csöndességnek kellett lenni mindenütt. Sokszor mosolyogtak rajta, ha mondtam, de én bizton észrevettem, hogy a házi eb is megszokta ezt. Ünnepnapon nem látott sürgést-forgást s nem hallott parancsot, kiáltó szót, káromkodást, haragos hangot. S ha jött utas, kéregető vagy idegen a házhoz, nem rohant rá mérgesen. Tizszer is ránézett gazdájára, vajjon megbontsa-e a rendet s ugy ugasson-e mint tegnap, mint hétköznapon? Kis gyermekként töltöttem az apai háznál az élet első fejezetét, de az ünnepnapok édes öröme emlékezetemből el nem mulik soha.

Ilyen nevelésben részesült, ily légkörben növekedett Fröhlich. De jellemében a dacz s az állhatatosság makacssága már ifju korában kitünt.

Az állhatatosság különös jelleme a német fajnak, de leginkább a svájczinak. Más nemzetek s mi magyarok is bámulattal szemléljük ama szivósságot, melylyel a svájczi ember nézeteihez, vallási és politikai meggyőződéséhez, maga elé kitűzött czéljaihoz ragaszkodik. Nem az önszeretet, nem a személy önimádása ez, hanem az élet czéljának merev becsülése. Nagy és nemes tulajdonság, melynek birtokában az ember megfeledkezhetik önszemélyéről, de soha rendeltetéséről, melyet önmagában, saját életével s egyénisége erőivel meg akar valósitani. Ha nem e jellem volna uralkodó fiaiban: Svájcz a maga kicsinységében soha nem lehetett volna a vallásosság hona, a polgári erények, a munka és a szabadság megszentelt földje.

Fröhlichet szülői egyházi s különösen lelkészi pályára szánták. Annyival inkább, mert az egyházi tudományok iránt különös előszeretetet tanusitott. A nyelvek iránt is élénk volt érzéke. Anyanyelve voltaképen kettő volt: a német és a franczia. Ezen kivül nagy jártassága volt az angol és holland nyelvekben. Hellenül és héberül is jól olvasta a szent könyveket, latinul pedig folyékonyan tudott beszélni és irni. Leveleiből látom ezt. Angolul és hollandul már husz éves korában meglehetősen tudott.

Gyermekkoráról és ifjukoráról kevés adat áll rendelkezésemre. Oly keveset foglalkozott önmagával, hogy nagy tömeget képező iratai és levelezései közt alig-alig található valami, mi önmagára vonatkoznék. Mennyire szigoru volt e tekintetben: erre nézve csak egy példát, igaz, hogy nagyon szomoru példát akarok felhozni.

Nős volt már 1843-ban s volt négy gyönyörü gyermeke. Házasságát nejével nem a helvét hitvallás szertartásai szerint, hanem saját külön felekezete szabályai szerint kötötte meg. Példás és boldog volt családi élete.

Tanai miatt, téritgetése miatt, de házassága miatt is viszályba bonyolódott Aargau kanton tanácsával, illetőleg az aargaui hatósággal. Fenyitő pert inditottak ellene. A vád az volt, hogy ő csábitásban, neje pedig köztudomásu, tehát botrányos ágyasságban bűnös. A pert letárgyalták, a védelem nem használt semmit, az itélet sujtó lett. Őt elitélték örök számüzetésre, nejét 500 forint birságra s ezen kívül arra, hogy gyermekeitől megfosztassék. Gyermekeit fattyugyerekeknek kimondták s mint gyámoltalanokat közintézetbe elhelyezni határozták.

Ilyen itéletet is keveset hoztak az ujabb időkben.

Azonban isten végezésében meg kell nyugodni. Az itélet ugyan nem istennek végezése, hanem csak erőszak, igazságtalanság és szerencsétlenség, melyért egykor az itélő birák lesznek isten előtt felelősek, de azért isten ellen zugolódni nem szabad. Jób többet is szenvedett.

Ez az ő felekezetük vallási felfogása.

De az is, hogy a szerencsétlenséget se siettetni, se előmozditani önkényt nem szabad. Be kell várni a végrehajtást.

Megtörtént a végrehajtás.

Oda mentek házához a végrehajtók; a biró, a jegyzőkönyvvezető s a karhatalom közegei. Fröhlichnek egy órai időt engedtek az útra készüléshez, akkor vállon fogták, a házból kituszkolták, két erőteljes fogdmeg jobbról-balról melléje állt s el-kikisérték Straszburg felé az ország határáig.

Az asszony és a gyermekek ott sirtak mellette. Sirásuk hangját elvitte a szél messzire. A szomszédok és hitsorsosaik oda mentek a végrehajtáshoz s néma csodálkozásukkal s néma bánatukkal tiltakoztak a végrehajtás ellen. Se a hangos sirás, se a néma tiltakozás nem használt semmit.

A végrehajtásnak ezzel nem volt vége.

Az anyától el kellett venni gyermekeit. A fattyugyermekeket, a mint szólt az itélet. A gyermekek sirtak s anyjuk ruháiba kapaszkodtak. Egyik még ölbeli volt. Épen aludt anyjának kebelén s karjain. Nem várták meg, mig fölébredt. Lefeszitették anyjának kebeléről s elvitték azt is, elvitték a többit is. Mintha apátlanok és anyátlanok lettek volna. Hiszen most már azok voltak.

Az asszony is a férje hitén volt. Istennek végezésében meg kell nyugodni. Ezt parancsolja a hit, az ész, a vallásos jellem. Az asszony erős akart lenni. Erre intette férje is, mikor utolsó csókját sürü könyhullatás közt arczára akarta lehelni. Akarta, de hiába. Ez az itélet szerint paráználkodás lett volna, azt pedig a hatóság meg nem engedhette. Hitvesi csók nélkül, kézszoritás nélkül kellett férjétől elszakadnia. De azt mégis megmondta az ember:

– Asszony, légy erős!

Szót akart fogadni az asszony, erős akart lenni. Csakhogy az anyasziv törvénye minden emberi és minden isteni törvénynél erősebb. Az anyasziv nem lehet nyugodt, a mikor minden kincsét elrabolják.

A végrehajtók nem törődtek az anyaszivvel. Összeirták butorát, ruháját, ágynemüit, hogy az ötszáz forint birságot behajtsák. Ha szép szerével nem fizet: elkótyavetyélik mindenét. Ha mezitláb marad is.

Ez történt Fröhlichhel.

A honfit kiüzték hazájából. A hű hitvestársakat elszakitották egymástól. A férjtől elvették családját, az anyától elvették gyerekeit. A becsületes, hű és jó asszonyt paráznának kikiáltották. Van-e ezeknél gonoszabb büntett?

Mikor az állam ilyet cselekszik: megrenditi a társadalmat. Mikor a társadalom ezt szó nélkül türi: önkényt görnyed szolgává s önkényt gyalázza meg magát.