III.

(Fröhlich műve az ő házasságáról. – A szentirásbeli fenevad és a titkos szám. – Mikor és miként lett Fröhlich hitujitóvá?)

Volt Svájcznak s volt Aargau kantonnak valami régi ostoba törvénye a paráznákról, az ágyasságról, a vadházasságról. Ezt a törvényt alkalmazta a biróság Fröhlichre és nejére. A polgári házasságot akkor még nem ismerte el Svájcz. Követelték az egyházi házasságot. Fröhlich a maga felekezetének törvényei szerint nősült, de az ő felekezetét se ismerték el.

Igy keletkezett az a borzasztó itélet.

Fröhlich ez esetet röpirat készitésére használta fel. Megjelent-e ez nyomtatásban: nem tudom, de valószinünek tartom. Az eredetit nem láttam, csak magyar forditását láttam Kalmár nazarénus kezében. Se lemásolni, se belőle bő jegyzeteket csinálni nem engedte. Czime a magyar forditásnak: »A házasságról általában s az én házasságomról különösen.«

Ha Fröhlich hatni akart e munkával: neki azt a rettenetes drámát csak egyszerüen és hiven el kellett volna beszélni. Csak egyszerüen rá kellett volna mutatnia a kétségbeesett nőre, a siró gyermekekre, a minden örömétől megrabolt apára, a törvény nevében összetiport családra. Ezt megértette volna minden érző sziv. Ez nem hagyta volna hidegen még a felekezeti indulatban dobzódó lelkeket se.

Nem igy irta meg művét.

Maga a tény a röpiratban igen röviden s minden érzelmesség, panasz vagy fájdalom kitörése nélkül egyszerüen van egy-két helyen felemlitve. Inkább csak ugy van róla szó, mint példáról. Az egész röpirat hittani, biblia-magyarázati s általános tudománybeli fejtegetésekből áll a polgári házasság mellett s az egyháznak a házasságba való erőszakos beavatkozása ellen. E munkát pedig a nagy szerencsétlenség közvetlen benyomása alatt irta.

Vajjon, ha itt sem jutott eszébe saját személyére bővebben kiterjeszkedni, hogy tette volna azt egyéb irataiban s kivált Kovácshoz intézett leveleiben?

A hittant a zürichi akadémián végezte és pedig kiváló sikerrel. A sikert ugyan ő maga be nem ismeri, de csak felekezeti gyülöleténél fogva. Vakbuzgóságból eredő elfogultságnak kell tekintenem azt a felfogását, hogy ő elveszettnek tartotta azt az időt és munkát, melyet e hittan megismerésére forditott. E hittant, mely Kálvin tudományán alapszik, ő ugy jellemezte, hogy abból az isten iránti hit s Krisztusnak ismerete teljesen hiányzik s az a hittan ellenségesen foglalkozik az istennel s azt, a ki elsajátitja, a bűnösségre tanitja ki.

Huszonkét éves volt, mikor borongó gondolatai ide jutottak. Igy ir erről Kovácsnak:

– Halál volt nekem ez a tudomány s a halálnak ez állapotában már-már közelgett a felszabadulásnak, a pappá avatásnak ideje, midőn tetszett az istennek minden emberi közbenjárás nélkül hirtelen engem ama gonosz pályától elhivni s elkezdeni bennem az ő üdvösséges munkáját, mely ettől kezdve folytonosan és fokonként a mai napig vezettetett Krisztusnak belső és külső tanitásai által. S noha az ördögnek ösztönzésére csaknem minden ember ellenem szegült, hogy engemet megzavarnának, de az isten kiragadott s megtartott s bizom is benne, hogy engem az ő hitében és igazságában az ő nevének bizonyságára mind végig meg fog tartani a hagyománybeli fenevad előtt.

Igy szól életének e legfontosabb változásáról.

De mi hát a fenevad? Mit értett ez alatt Fröhlich?

Itt a hitujitó a rejtélyek, titkok, csodák és babonák mezejére lépett át. Elhagyta a hitnek és a szentirás fölött való szelid ábrándozásnak csöndes hajlékát s átment a középkori csodás látások sötét barlangjaiba. Amott tisztán lát, mert tisztán érez a hivő lélek, itt botorkál a legnagyobb elme is.

Van a szentirásnak egy különös könyve, melyet Károli Gáspár a Jelenések könyvének nevezett. Eredeti hellen nyelven Apokalypsis. Talán nem is jól forditotta a tudós Károli Gáspár ezt a szót. Talán inkább leleplezésnek fordithatta volna. No de mindegy, ez most mi ránk nem tartozik.

Az egyházi atyáktól kezdve a középkoron keresztül ezer tudós férfiu foglalkozott e könyv csodálatos titkainak földeritésével. Ma már e férfiak könyveit nem olvassa senki. Nem is épületes olvasmányok, csak szőrszálhasogatások.

A Jelenések könyvének XIII-dik részében két rettenetes fenevad, két szent és rejtélyes látomány van leirva.

Az egyik fenevad a tengerből jön fel és ennek hét feje és tiz szarva van. Szarvain tiz korona, fején pedig ül az istenkáromlás. E fenevad hasonlit a párduczhoz, lábai mint a medvének lábai, szája mint az oroszlánnak szája, ereje és hatalma mint a sárkányé. Mikor a tengerből feljött, hét feje közül az egyik halálosan meg volt sebesitve, de az ő halálos sebe meggyógyult s az egész föld csodálkozva követte ezt a fenevadat.

A másik fenevad a földből jött fel és ennek két szarva volt, mely hasonlitott a báránynak szarvaihoz. E fenevad ugy szólott, mint a sárkány és az előbbi fenevaddal találkozván, mindent akképen cselekedett, miként az. Káromolta az istent és azokat, kik a mennyben laknak; hadakozott a szentek ellen és azokat meggyőzte; hatalmába ejtett minden nemzetséget, nyelvet és népeket; és végre elhitette a földnek lakosaival, hogy imádják ama hét fejü és tiz szarvu szörnyeteget s vegyék magukra annak jegyét.

Végezetül, mikor elmondja a két szörnyeteg munkáját, ezt a kijelentést teszi:

– Ebben vagyon a bölcseség; a kinek értelme vagyon, számlálja meg a fenevadnak számát, mert emberi szám és annak száma hatszáz és hatvanhat. Arab jegygyel kiirva: 666.

Igy szól a szentirás.

De hát mit jelent ez? Bizonyára se hitbeli, se tudománybeli dolgot nem jelent. A felizgatott agynak lázongó képzelete ez. Még hasonlatnak, példának, mesének is érthetetlen. Valami torz utánzása a hellen mithológia egyik-másik fejezetének. Jézus korában a hellen és latin népek közt még nagyon elevenen élt a hellen és római mithológia.

Fröhlich azonban megakadt a 666 számon s ennek jelentését kereste. S meg is találta vagy önmaga, vagy előtte valaki a középkori bibliamagyarázók közül.

A jelenések könyve eredetileg hellen nyelven van irva. E nyelven a hagyománynak neve: paradosis. Fröhlich azt állitja, hogy a történelmi egyházak nem istennek alkotásai s azért azokat csak a hagyomány tartja fenn, nem az igazság.

Ám a hellen nyelvben a betük a számjelek. Tehát a paradosis szónak minden betüje számbeli összeget jelent.

A pi betü egy kis vonással annyi mint: 80.

Az alfa betü annyi mint: 1. Tehát két alfa: 2.

A ro betü annyi mint: 100.

A delta betü annyi mint: 4.

Az omikron betü annyi mint: 70.

A szigma betü annyi mint: 200. Tehát a két szigma betü: 400.

A jóta betü annyi mint 10.

Ha most már mind e számokat összeadjuk, épen a 666-os szám áll elő.

Talán nem lehetetlen, hogy János apostol, a ki a Jelenések könyvét megirta, szintén gondolt erre. Erre azonban semmi bizonyság. De ha gondolt is: akkor sincs igaz értelme az egész magyarázatnak.

Fröhlich még szójátékba is keveredik. Paradosis azt teszi, a mit a latin traditio. Magyarul szórul-szóra: átadás. E szó onnan ered, a mikor Judás az urat bérért, harmincz ezüst pénzért az emberek kezébe halálra átadta. Az uralkodó egyházak erre az átadásra, az urnak bérért való eladására alapitvák, hogy az isten igéje, az igazság kiirtassék s annak helyébe a hazugság helyeztessék. Ez a fenevad, a melynek száma: 666. Vagyis más szóval a hagyomány, a melynek száma szintén: 666. A kettő egy dolog, minthogy a két szám is egyezik.

Igy tanitotta Fröhlich.

Érthetetlen, erőltetett, a köznapi józan felfogással ellenkező magyarázat ez kétségtelenül. De csodálni még se lehet. Ha a hitujitók a mindennapi fontolgató ész világánál tekintenék az eget, a földet, az isteneszmét és a világ mindenségét: vajjon lehetne-e hit és vallás, ha az ember a természettudományok számmal mérhető köreit túlhaladni nem akarná? Ha vagy nem akarná, vagy nem tudná ezt megtenni: mi különbség volna közte és egy csinos alaku, eszes, kegyetlen állat között? A vágyak, remények, gondolatok s a szivnek sejtései s ama magasztos érzések, ábrándok és tünődések, melyek oly fenségessé teszik az életet, megmérhetők-e a természet ismert és megismerhető törvényei szerint?

Fröhlichnek még bibliamagyarázata se valami szerfölötti. Legalább is nem példátlan. Emlékezzünk csak, miként magyarázták a szentirást a skolasztikus bölcselkedők s ne feledjük, hogy mi maiglan is Salamon király szerelmi énekeiben Krisztusnak és az egyháznak egymáshoz való viszonyát szemléljük. A szegény együgyü nazarénus pedig nem értelmesebb, mint egyéb vallásfelekezetü népünk s nem lehet oly értelmes, mint társadalmunk bölcsei és irástudói. Ha olyan volna: többet foglalkoznék önmagával, mint Istenével s többet e világgal, mint a siron túli élet üdvösségével.

Hencsey sohase törte fejét érthetetlen és titkos tünődéseken. S a magyar nazarénusok se követték Fröhlichnek a babonasággal határos elmélkedéseit. A paradosis ama föntebbi megfejtését Fröhlich megirta Kovács Józsefnek, de a józan magyar kisnemes elméje ezt nem fogta fel s nem is terjesztette tovább.

De a 666 szám mégis megragadta néhány magyar nazarénus képzeletét. E számot valami más számmal egybevetve ugy okoskodtak, hogy 1830-ban következett be az időknek teljessége s hogy Fröhlichnek ekkor kellett megkezdeni a tanitást. Kalmár, egykor pacséri nazarénus »püspök« igy közölte velem. De én Fröhlich leveleiből tudom, hogy ebben tévedett. Kalmár elmondta nekem a számitást, de én bizony elfeledtem. Olyan gyermekesnek találtam azt.

A mi nazarénusaink azt beszélték nekem harmincz év előtt, hogy Fröhlich 1830-ban straszburgi lelkész volt s midőn egy napon a szószékről hirdette volna az igét: az isten megvilágositotta az ő elméjét s megintette őt, hogy olvasná el Márk évangyéliumából a 16-ik rész 16-ik tételét. Félben hagyta isten intésére a beszédet, kinyitotta a szentirást s az idézett helyeken e szavakat találta:

– A ki hisz és megkeresztelkedik: idvezül; – a ki pedig nem hisz: elkárhozik.

Ekkor becsukta könyvét, leszállt a szószékről és soha többé oda vissza nem ment.

Mert ekkor világosodott föl elméje, hogy a szentirás szerint előbb kell hinni és csak azután lehet megkeresztelkedni. Minthogy pedig a csecsemő nem tud hinni: ennélfogva az ő keresztsége semmit se ér. Ha felnő, ha megérti az isteni tudományt, ha az hitté erősödik benne s ha azt igazán meg is vallja: csak akkor idvezíti őt a keresztség.

Az ujra keresztelők tudománya ez általában s azé a felekezeté, mely csak a felnőtteket bocsátja a keresztségre. Ezekhez tartoznak a magyar nazarénusok is.

Fröhlich megvilágosodásának ez a története téves. Ő sohase volt straszburgi lelkész. Legalább 1844-ig, sőt 1850-ig nem volt. Ez bizonyos. Volt Straszburgban először 1839-ben s ott téritett is. Később, mikor családját elszakitották tőle s őt örökre számüzték: akkor Straszburgban telepedett le. És pedig azért, mint egyik levelében irja, hogy közel legyen honának határaihoz, közelről ügyelhessen föl hiveire s titkon és bujdokolva meg is látogathassa azokat.

Fröhlich 1824 körül lépett ki a zürichi akadémiából. Ekkor volt 22 éves, ekkor hagyta el Kálvinnak tudományát és egyházát s nem sokára ez időtájban kezdte meg az uj hitnek hirdetését.

Sietett haza Bruggba, szülőihez és testvéreihez s távoli és közeli rokonaihoz. Egészen természetes, hogy itt kezdte meg tanitási kisérletét s azt sem csodálhatjuk, ha kisérlete mindjárt kezdetben kudarczot vallott. Szülői, rokonai, ismerősei tudni se akartak az ő uj tanairól. Sőt szülői pályatévesztésnek látták a kisérletet s ugy érezték, hogy fiuk jövőjéhez kötött reményeik meghiusultak.