III.

(Sárközy Johanna és Ragályiné. – Hiu kisérletek. – Deákra nem hatnak a női bájak. – Egyik adomája. – Megjegyzések.)

Visszatérek azonban az 1832-iki országgyülésre, a mikor ő ott ifjusága erejének s férfiui szépségének egész teljességében megjelent. Alig volt még harmincz éves s alig volt ott pár hónapig, már az ébredő hazafiság nagy nemzeti pártjának vezére lett. Mind országunk sorsa, mind követtársainak bizalma tette őt vezérré. Természetes tehát, hogy őt mind a férfivilág, mind a női világ csakhamar a legnagyobb bámulattal, tisztelettel és rokonszenvvel fogadta. Hisz ugy jött oda, mint Jupiter. Kissé zömök testü Jupiter ugyan, sőt még szakállát is simára tarolta, de haja, bajusza, szemöldöke s minden vitán felül álló szelid fensőbbsége mégis csak Jupiter. Pedig bizony voltak ott a vármegyékből hatalmas olimpusi alakok, öregek és fiatalok nagy számban. Öregek régi országos tekintélylyel, fiatalok nagy tehetséggel s nemes nagyravágyással.

A nemzet akkor kezdett igazán fölébredni. Uj és üde szellő suhant végig a lelkeken. Az asszonyok lelkén is. Sok követ vitte föl fiatal feleségét Pozsonyba. S azon kivül mind az udvar, mind a főrendek köréből sok nő volt ott. Sokan jöttek le Bécsből is. A német szinművészet hölgyei is időnként szép számban sereglettek ott össze. S ezek a nők bizony csak jól körülnéztek az országgyülés tagjain, a fiatalabb és délczegebb követeken s az országgyülési fiatalság merészebb és szemrevalóbb hősein. Nem is volt minden évben országgyülés s nem is volt mindig együtt a vármegyék 104 követe. Nem is volt 400 képviselő, mint most. Az igaz, hogy ez a 400 most sincs együtt egy csoportban soha. (Derültség.)

Sem a férfiak, sem a nők nem vettek észre Deákon semmit abból, hogy miként áll ő a sziv dolgában. Sem valami messze vidék ragyogó szépsége után nem sóhajtozott, sem az ott sugárzó hölgyek után nem futkosott, sőt még csak nem is kerülte őket. Lesték-várták, kinek udvarol; kinek társaságában melegszik fel kissé, de bizony hiába várták. Pedig még birtok dolgában se volt épen utolsó ifju. Nem volt ugyan gazdag, de vagy másfél ezer holdnyi birtoka mégis csak volt számbavehető teher nélkül.

Utóbb bizony pajzán megjegyzésekkel kisérték nyugodtságát, tartózkodását s életkorához legalább a nők körében egészen még sem illő szelid bölcseségét. S a dévajkodás vele szemben utóbb elragadt a nőkre is.

Volt Pozsonyban egyebek közt akkor egy csodálatos szépségü ifju nő. Épen fehérvármegyei származásu. Csepcsányi csanádi követnek a felesége, Sárközy Johanna. Több leánytestvére volt, mindegyik feltünő szépség, de mindannyi közt ő a legragyogóbb. Szépségének hire nagy messze elterjedt Pozsonyon túl Bécsig, Berlinig, Londonig. Utóbb el is vált férjétől s válópörének titkos részleteit hatvanöt év előtt sokan ismerték. Egész raj vette körül a legelőkelőbb udvarlókból. Állandó imádói közt volt egy Rohan herczeg is. De szivét csak egy ritka deli alaku ifju: Blaskovics Pál nyerte el, ki aztán feleségül vette s csótáros öt sárkánylován vitte Hont-vármegyébe, bátorfalusi kastélyába.

E csodálatos ifju nő szemeit, ha azok oda fordultak, egyetlen férfi sziv se tudta reszketés nélkül kiállani.

Volt ott egy másik kiváló nő is. Ragályi Tamás felesége, szinte Ragályi-lány. Nem volt már nagyon fiatal, lehetett 32 vagy 34 éves, de még mindig rendkivül szép és szellemes. Férje ekkor már a királyi tábla birája volt s e minőségben ült az országgyülésen. De Borsodnak egykor, 1825-ben hires követe s az ellenzéknek egykor bálványozott egyik vezére. Róla készült 1832-ben a hires országgyülési dal, melynek szerzőjét senki se tudja s melynek most – fájdalom – csak utolsó két sora jut eszembe. Tartalma megközelitőleg igy hangzik: Sötéten és keserün jön Bécs felől a Duna árja Pozsony felé. A keserü könnyek hullanak belé, –

Melyet a hon nagyjai pergetnek,
Hogy Ragályi nem jött el követnek.

Szomoru és szép dal ez, valamikor dallamát is tudtam. A nemzet nagy veszteséget látott abban, hogy Ragályi elhagyta az ellenzéket. Átkozták érte Bécset, a ki, a mint hitték, megejtette a nagy hazafit.

Az ő neje volt tehát az a kiváló és szép nő. Hozzá teljes bizalommal voltak a fiatalabb menyecskék, a kikkel a hóditásban már versenyezni nem akart. Neki beszélték el apró cseleiket és komoly vagy tréfás sikereiket. Ő volt gyakran köztük a versenybiró s minden titok hű megőrizője.

A menyecskék bizalmas társalgásából Deák neve ki nem maradhatott. A legünnepeltebb három férfi Wesselényi Miklós báró, galantai ifjabb Balogh János és Deák Ferencz volt az országos közvélemény előtt is, a nők előtt is. Deák kalandjairól azonban mit sem tudott a hir.

No hiszen volt mit hallani e miatt az ellenállhatlan szépségü vidám menyecskéknek. Ragályiné egyenesen leszólta őket maguk között. Különösen Csepcsányinét ingerelte, bujtogatta legjobban, minthogy ő volt a legnagyobb hóditó, ő volt a világhóditó.

– Nohát Deákkal szemben mutassátok meg hatalmatokat. Holmi inczi-finczi mágnásokkal, herczegekkel, jurátusokkal elhallgassatok, ha Deákkal nem tudtok boldogulni.

Csepcsányiné vállalkozott. Nem türte már a sok csipkelődzést. Összebeszélt két vidám és igen szép barátnőjével, vegyék körül és tréfálják meg Deákot. Kényszeritsék olvadozásra és vallomásra s azután mosolyogjanak fölötte is, Ragályiné fölött is.

Deákot nem kérdezhettem meg e felől. Talán elmondta volna. De én az esetet csak 1878-ban, ez előtt huszonhárom évvel tudtam meg a már akkor idős, de még mindig szép és királynőtermetü Csepcsányinétól vagyis inkább Blaskovicsnétól, Deák pedig akkor már nem élt.

De az egykor ünnepelt urnő még negyvenöt év mulva is neki pirult s neki lelkesedett, mikor kisérletük részleteit, a hogy Deákot legyőzni törekedtek, elbeszélte.

A mit a női ravaszság, dévajkodás, szépség, fiatalság, üde és vidám szellem s varázsló erő csak elkövethet; azt mind elkövette az a három ármányos és ragyogó menyecske az ifju Deák Ferenczczel.

Siker nélkül.

A nyilvános országos ülésben illatos zsebkendőjükkel s édes mosolyukkal tüntettek mellette. Királyok köszönték volna meg térden állva azt a mosolyt. Minden kerületi ülés végén már ott andalogtak az országház kapujánál, hogy Deákot elfoghassák. Karjára kapaszkodtak s ugy kisérték. Hiába!

Elmentek vele az Auba. Kocsin, gyalog, társaságban, kettecskén – a hogy s mikor egymásközt összebeszéltek. Végigsétálták vele az erdő árnyékos utait s a virágos réteket; meghivták magukhoz, adtak találkozót, rendeztek bujósdit, játszottak vele bizalmas családi játékokat. De mind nem használt ez semmit.

Utóbb is be kellett látniok, hogy Deákkal nem boldogulnak semmire. S el kellett türniök a szemrehányást imádóiktól is, barátnéiktól is, Ragályinétól is, hogy ifjuságuknak, szépségüknek, vidám szellemüknek s minden csodálatos bájuknak semmi hatalma nincs Deák Ferencz fölött.

Ez nem természetes dolog.

Sokat tünődtem Deák hideg ellenállásának okán. Két okot találtam.

Az egyikre Blaskovicsné előadása vezetett. Elmondta ugyanis, hogy ő ugy kezdte Deákkal a bizalmas társalgást, hogy őt a politika felől, a nemzeti törekvések végczélja és eszközei felől, a bécsi udvar és Metternich herczeg cselszövényei felől kezdte kérdezgetni s ő maga is elmondott mindent, a mit a kormányférfiaktól s Rohan herczegtől megtudott.

Hogy ez Deákot óvatossá tette: természetes. Hiszen mindennapi beszéd volt az, hogy a bécsi udvar az ellenzék minden vezérét, a nemzet minden nagy fiát le törekszik kenyerezni. S a kihez másként nem fér: azt szép asszonynyal közeliti meg. Öregjeinknél sokáig szent meggyőződés volt például, hogy galántai ifjabb Balogh Jánost, a nemes és nagy hazafit, e nagy elmét és fényes szellemet szép asszonyokkal tették ártalmatlanná.

Deák ilyesmibe bele nem mehetett.

De az igaz okot még se ebben találom. Hiszen azért csupán, hogy az ember önmagához s elveihez hű maradjon, nem föltétlenül szükséges a női bájaknak ellenállani. Csak egy igazi nyitja lehet a rejtelemnek.

Az, hogy Deák Ferencz szive valamikor valamely nőnél, a kit eddig nem ismerünk, örökre zálogba volt téve s adott szó és jellemszilárdság őrizte azt a zálogot. S azután azt a zálogot nem adták vissza sohasem. S talán oly váltságdijat szabtak, a melyet Deák vagy nem akart, vagy nem tudott soha visszafizetni.

Talán rangban volt közöttük akkora különbség, hogy Deák azzal a néma, de határtalan önérzettel, mely tulajdona volt, egyáltalán nem akart oly nőhöz közeliteni, kihez bár a legszentebb érzés kapcsolta, de a kihez közelitenie a rokonok és jóbarátok véleménye szerint vakmerőség vagy szerénytelenség lett volna.

Rejtély előtt állunk.

Deáknak később egyenlő állásu család leányával alig volt, alig is lehetett benső szerelmi viszonya. Ő 1834-től kezdve már országos hirü ember volt, a nemzet figyelme minden lépésében, minden mozdulatában kisérte; – ha tehát mély szerelmi vonzalom kapcsolta volna valakihez: ezt szükebb baráti köre minden esetre tudta volna. De nem titkolta volna az illető család se. Mert a legmagasabb család hiuságát se sértette, sőt emelte volna, ha Deák Ferencz közeledik valamelyik nőtagjához.

A rejtély oka tehát korábbi időben támadt.

Vagy nem diadalmaskodhatott szerelmében s az imádott nő másé lett. Ez az eset zalabéri Horváth Eduardnéval, Inkey Karolinával. Vagy ha más volt a nő: annak korai halála vagy oly cselekménye állhatott elő, mely Deákot visszavonulásra birta, de egyuttal azt az örök fogadást érlelte meg benne, hogy több nővel egész életre kiható szerelmi viszonyba lépni nem fog, ha ugyan erre képes lesz. Hanem egész idejét, agyát, egész szellemét s az életet, mely rá vár, a közügynek, a hazának szenteli mindaddig, mig azt a haza igénybe veszi.

Más magyarázatot találni nem lehet, hiszen egyébként mind lelki, mind testi épsége tökéletes volt. (Az elbeszélő előveszi zsebbeli óráját, megnézi s leteszi maga elé az asztalra.)

Kiszámitott időm már vége felé jár s a tisztelt közönség kegyes engedelmével most már meg kell válogatnom azt a keveset is, a mit még mondhatok. (Zajos éljenzés. Kérjük, halljuk-kiáltások.)

Ugynevezett pajkos, dévaj, sikamlós adoma igen sok van a közönség közt, melynek szerzője gyanánt Deák Ferenczet ismeri a hagyomány. Néhányat magam is hallottam tőle közvetlenül s egyet-kettőt talán el is mondhatnék. De a sikamlós Deák-adomák nagy része még se tőle ered, csak érdekesebbé akarják tenni az ő nevével.

A nők iránt, ugy a fiatalok, mint az élemedett koruak iránt senki sem érzett és tanusitott nagyobb tiszteletet, mint Deák. Ő a nőben a gyöngébbet, de azon túl csak a szépet, csak a kedvest, csak a tökéletességet látta. Azok közé tartozott, a kik a nők iránt való tiszteletet ugy őrzik keblükben, mint a középkori lovagok, mikor a keresztyén vallást a szent szüz nevében gyökereztették meg.

Nőgyülölő nem volt se fiatal, se öreg korában. Ha fiatal vagy nem fiatal, rokon vagy idegen nővel találkozott, mindig volt számára kedves szava. Még ápolójához is, még halálos kinjai közt is mindig szives volt.

Egy jó tisztes, tenyeres-talpas asszony volt körülötte, ki a nagy beteget utolsó napjaiban haláláig ápolta. Halála előtt néhány nappal ez a nő szült is egy egészséges gyereket. Utolsó dévaj szava ez esetről szólt. Ez az utolsó Deák-adoma, de most nem mondom el. Nem lelkének ridegsége miatt tartózkodott tehát a nősüléstől. Nemes barátságát mindenki ismerte Beöthy Ödönné, Vörösmarty Mihályné s Bezerédy Istvánné iránt.

Erős nézete volt, hogy fiatal nőnek, lánynak társaságba, tánczvigalmakba kell menni, ott a fiatal emberekkel ismerkedni, azok közt összehasonlitást tenni s nem az első hizelgő szavak után, nem a vérnek első fellobbanására itélni.

Hadd fejezzem be beszélgetésemet egy idevonatkozó Deák-adomával. De igazival.

Valahányszor uj országgyülés kezdődött: a képviselők pártkülönbség nélkül szent kötelességüknek tartották, hacsak épen Parlagi Jancsik nem akartak lenni, Deák Ferenczet meglátogatni, nála tisztelkedni. Csak ő utána következtek a pártvezérek, a miniszterelnök s a miniszterek.

Egykor épen Deáknál vagyok s jön hozzá Szabó Imre, Zalavármegye egyik képviselője. Deák jól ismerte őt, még édes apját is. Élemedett, javakorbeli ember volt már s elbeszélgetett vele bizalmasan a maga módja szerint.

– Hát az otthonvalók hogy vannak? Hogy van a hugomasszony?

– Köszönöm bátyám, türhetőn.

– Hát a kis hugom? Ugy-e 17 esztendős már?

– Az bizony már! Elég jól fejlődik.

– Felhozod-e őket a télre?

– Nem én, bátyám.

– Kár! A lánynak bálba kell járni, ismerkedni. Jobban eltalálja szerencséjét.

– Tudja isten, urambátyám! Ugy vélekedem én is, mint az anyja. Jó bor czégér nélkül is elkel.

– El ám, ha megkóstolják!

Ezt felelte Deák Ferencz.