DEÁK FERENCZ HARAMIÁK KEZÉBEN.

Bizony megtörtént az! Volt olyan idő országunkban, a mikor még Deák Ferencz is a haramiák kezébe került. Ugy megbomlott a jórend és a biztosság, ugy megcsökkent a törvénynek tisztelete, ugy megfogyatkozott az egyházi és világi előljárók hatalmától való félelem, ugy elszaporodtak a rablók, duhajok, szegény legények, utonállók, tűzhely nélkül valók, szökevények, haramiák s egyéb istentől elrugaszkodott gonosztevők.

Akkor volt ez, a mikor ezelőtt negyvenhárom esztendővel az ország alkotmányát feldulták, a közhatóságok éléről a jóravaló becsületes, igazságszerető hazafiakat elkergették s a hatalmat és igazságot jött-ment, szedett-vedett, gézenguz emberekre bizták, a kik inkább hallgattak a bécsi német kormány szavára, semmint a mi népünk igazságos panaszára.

Bizony akkor sok szilaj elméjü, rakonczátlan lelkü rossz ember ugy gondolkodott, hogy ha az ország törvénye, alkotmánya és igazsága is csak Csáky szalmája, hát akkor ő is ráteheti kezét másnak ökrére, lovára, pénzére s mindennemü értékes jószágára.

Igy keletkeztek a haramiabandák.

Kisgyerek Jóska, Steiner Pinkász, Illés, Patkó bandája mind hires volt annak idején ez előtt negyven-ötven évvel Somogy és Zala vármegyékben. De kis ideig mégis legnagyobb hőssé vergődött Hajnal Jancsi bandája annálfogva, mert ő még Deák Ferenczet is a kezébe keritette. Az ország legelső emberét, a haza bölcsét, a nemzet szemefényét. Meg merte támadni még őt is az ő csöndes pihenő helyén, Puszta-Szent-László falujában.

Ott töltötte a nyarat Deák Ferencz 1863-ban is, mint nyolcz esztendő óta mindig. Angyali szivü Klári nénje ugyan nem élt már akkor, de élt sógora Oszterhuber-Tarányi József, a kit ép ugy szeretett, mint elhalt nénjét s a ki ép ugy méltó volt szeretetére, bizalmára.

Pünkösd első ünnepének előző szombat estéje volt. Gyönyörü enyhe szép idő. Esti nyolcz óra már elmult, a nap leszállt, a puszta-szent-lászlói kastély udvarán az estétől is, a nagy fák árnyékától is egészen sötét volt már. Csak a folyosó és konyha ablakjai világitották meg kissé az udvart. De bizony nem nagyon. A kőolajlámpát a takarékos uraság még nem tékozolta a cselédekre. Csak otthon mártott gyertya adta a világot.

Az uraság nem volt otthon. Kint volt valamelyik Mogyoród felé fekvő pusztáján a számadó juhászszal az ürüket számba venni. Valami közbe is jött, megkésett.

Nem volt otthon az ispán se, Szabó Antal uram, a ki valamely okból épen az erdőt járta s késő estén ballagott a kastély felé, hogy az ünnepekre az uraságtól átvegye a parancsolatot.

A cselédek, szolgák, szolgálók már mind födél alá huzódtak s készültek a vacsorához. Csak a gulyás nem végezte még el esti dolgát. A gulyát beterelte az aklokba, de a fejős teheneket a kastély udvarának hátulsó részében szokta megfejni. Most is ott fejt, egy-két sajtár már tele is volt a párolgó, illatos meleg tejjel.

Maga Deák Ferencz is bevonult már a billiárd-szobába. Ez volt egyuttal az olvasó-szoba is. Az ujsá gokat már meghozta Kanizsáról a postás, ezeket lapozgatta.

Egyszerre csak beruczczan a kastély udvarára egy paraszt kocsi. Jó két ló a kocsi előtt, négyen ülnek a kocsiban.

A mint a kocsi megáll: mind a négy ember egyszerre leugrik róla. Szürét fenhagyja a kocsin mindegyik. De puskáját egyik se.

Kerek kalap, rövid dolmány, rojtos gatya, sarkantyus csizma mind a négyen. Mindegyiknek pisztolya a fekete simabőrü oldaltarisznyában s mindegyiknek kezében töltött fegyver kettős csővel, felhuzott kakassal. A kinek eszébe jutott volna oda nézni, jól láthatta, hogy a gyutacs ott fénylik a maga helyén.

Bizony rablók ezek. Valóságos haramiák. A miből nem is csinálnak titkot.

A Hajnal Jancsi bandája. De még csak nem is teljes számban.

Ott volt maga a vezér: Hajnal. Valósággal sohase került a törvény kezére. Somogymegyei származásu volt. Ez eset után kiszoritották Zala vármegyéből. Veszprém vármegyébe menekült Devecser felé. A magas Bakonyba szeretett volna átvonulni, de a pandurok mindenütt nyomában voltak. Elszánt, kemény legény volt. Meg nem adta magát. Ereje fogytán is harczba keveredett a pandurokkal. A dabronyi erdőn lőtték agyon egy-két hónap mulva.

A másik Kulics Bandi volt. A csapat eddigi vezére Kezdetben róla nevezték el az egész bandát. Ez badacsontomaji származásu volt. Hertelendy Kálmánnak, később követnek s Zala főispánjának, a mostani főispán apjának birtokán nőtt fel. Egyik kerülőjének volt a fia. Apjával már gyerekkorában az erdőt járta. Tolvajjal, szegény legénynyel, kanászszal, juhászszal elégszer találkozott az erdőkön s gyakran barátkozott is. Szivesen látták a gyereket is, apját is illatos pörköltjükre. Különös kedve volt a lövöldözéshez s utóbb oly biztosan tudott lőni, hire terjedt a vidéken. Nem egy pandur harapott fűbe, a mikor vele találkozott. E miatt érte el sorsa is. Elbizakodott lett, hetyke és házsártos társaival. E miatt azután társai egykor Somogyban valamelyik erdőn Csurgó körül összebeszéltek ellene s egy meghatározott jelszóra egyszerre belelőttek. Meghalt nyomban. A törvény kezébe egyenesen hát ő se juthatott.

A harmadik volt Székely Jóska. Ez nem rég jött haza a katonaságtól. Ott is szilaj gyerek volt, szilajsága miatt sokat kellett szenvednie. A szombathelyi püspök egyik zalai majorjában szegődött el juhászbojtárnak, de nem szerette a békességes, nyugodt életet. Kulics egykor arra kóborolt, találkozott vele s odaszövetkezett hozzá. A puszta-szent-lászlói eset után nemsokára a pandurok kezébe került s a katonai rögtönitélő biróság halálra itélte s Nagy-Kanizsán kivégeztette.

A negyedikről semmit se tudok. Elfeledtem még nevét is.

De hát hogy tévedtek ezek Puszta-Szent-Lászlóra?

Ennek is története van.

Volt az uraságnak egy Cserepes nevü külső cselédje. Nem volt jó ember és jó cseléd. Kezes volt, kocsmázó, dologkerülő. Az uraság elbocsátotta. E miatt boszut esküdött. Valahol Hahót körül találkozott Hajnal Jancsival s ennek elmondta, hogy az uraság a mostani tavaszi nyirésre hatezer forintot vett fel előlegül, ez a pénz ott van Puszta-Szent-Lászlón elrejtve a szekrényben, ott is lesz egy-két hétig, ha tehát sietnek, ezt a pénzt megkaphatják.

Ez ugyan nem volt igaz, de a duhajok elhitték. S a körülményekhez képest el is hihették. A puszta-szent-lászlói uraság nagy ur, sok pénze van mindig, a tavaszi nyirést csakugyan elvégezték, a gyapju ott fekszik a szinekben, magtárakban, arra bizony ád előleget a zsidó eleget.

Csak az nem jutott eszükbe, hogy ez az uraság soha se szokott előleggel dolgozni.

Maga Hajnal Jancsi vette észre először a sötétben a gulyást, a mint fejte a teheneket. Oda sietett hozzá s keményen rá szólt:

– Dobja kend el azt a sajtárt s takarodjék be a konyhába.

A gulyás fölnéz, de ülőkéjéről föl nem kel. Nem ismeri meg, a ki hozzá szólt. Látja, hogy nála fiatalabb.

– Ebnek parancsolsz, nem nekem. Azt se tudom, ki lova fia vagy.

Hajnal Jancsi dolmányának fityegőjén erős fekete szalagból hurok volt s azon lógott egy hosszunyelü balta. Nagy hirtelen kirántotta azt a baltát s fokával nagyot ütött a gulyás vállára. A gulyás megrokkant a rettentő ütés alatt.

– Én Hajnal Jancsi vagyok. Tudja kend most már, ki lova fia vagyok? Előre, gyorsan!

Most már a gulyás is tudta. Letette a tejes edényt a földre, föltápászkodott ültéből s indulni akart a konyha felé.

De előbb még körülnézett. Látta a tele sajtárokat. S kérdezi:

– Hát ezzel a tejjel mi lesz most már?

– Kend avval ne törődjék. S most már egy szót se halljak többet.

Meg is ették azt a tejet a kutyák mind. Ezen szörnyüködött másnap az összes cselédség s az egész falu legjobban. Mert az a tej mégis csak Istennek áldása. Olyan, mint a kenyér. Nem is vét senkinek. S dúvesztében ott hagyni az udvaron, az éjszakában, kóbor kutyák zsákmányául!

E fölött sopánkodtak legjobban.

A gulyás bement a konyhába. A vonakodás, ellenállás hiábavaló lett volna. A haramia kezében puska is volt. De ott volt nála a balta is, a hosszunyelü. A gulyás kezében pedig semmi fegyver. Mivel védekezhetett volna? Azután szegény embernek, cseléd embernek nem is való a vitézkedés. Annak a dolga a szófogadás.

De igy járt a kanász is. Az is akkor hajtott haza. Azt is beterelte a konyhába. A kanász is vonakodott kissé. A disznókat ólba kell zárnia. A kanokat külön. A süldőknek, malaczoknak valamit enni is kell adni. Az itatás is hátra van. De semmit se használt okos beszéde. Az egész falka futhatott szanaszét. A kanásznak is be kellett a konyhába rekednie.

A többi duhaj ezalatt a többi cselédet összeterelte már a konyhába. Ott nyöszörgött, jajgatott s emlegette a jó istent már a szobaleány, szakácsné, két szolgáló, egy öreg majorosné, valami hajduféle idősebb férfi. Egyik rabló töltött puskával, felhuzott kakassal állott őrt az ajtóban. A fegyvert rájuk irányozta. Kegyetlen káromkodással megoktatta őket, hogy a ki nyikkanni mer: agyonlövi.

Most már a gulyás is ott volt köztük.

A rablók nyomban megértették, hogy az uraság nincs itthon, hanem minden pillanatban várják haza. De azt is nyomban megtudták, hogy a belső szobákban mégis van egy idegen uraság, a ki látogató vendég. Nem jutott eszükbe a cselédeknek azt is megmondani, hogy az idegen uraság Deák Ferencz.

Hajnal Jancsi másodmagával épen a billiárdszobába akart betörni, a mikor meghallotta, hogy valami feleselés, hangosabb szóváltás folyik az udvaron. Kilépett a zajra a folyosó ajtaján.

Hát épen Szabó Antal uram jött meg az erdőről, az ispán. Jó állásu, javakorabeli férfi, ugy a harmincz és negyven év közti életidőben. Egy kis suhogó a kezében, kutyája a nyomában. A kutya rögtön megérezte, hogy idegenek vannak a háznál s elkezdett csaholni.

Látja az ispán, hogy paraszt kocsi áll az udvaron, közel a folyosó bejáratához. Itt pedig kocsinak álldogálni nem szabad. Paraszt kocsinak épen nincs helye ott, menjen a mellékudvarba. Oda is szólt a sötétben a kocsihoz.

– Héjh kik vagytok? Mit ácsorogtok itt ezzel a kocsival? Takarodjatok innen a másik udvarba.

Megy előre.

Abban a pillanatban két marczonaképü legény toppan eléje négy villogó szemmel s négy puskacsőnyilással.

Az egyik Hajnal Jancsi volt. Rá is rivallt:

– Ki vagy te? Mit kiabálsz itt, a ki áldója van a hetvenhetedik öreg apádnak? Ha még egyet pisszensz, agyonlőlek, mint a kutyát!

Most akadt már meg a jó ispán uram, a ki nekem ez esetet elbeszélte. De azért nem vesztette el az eszét, hanem visszafelelt.

– Én ugyan csak az ispán volnék itt, azért hát ne oly hangosan öcsém! Mit akartok itt?

– Be a konyhába. Tüstént, ebben a pillanatban.

Ekkor jött Szabó Antal uram arra a gondolatra, hogy haramiák rohanták meg a kastélyt. Furfangos ötlete támadt.

– Várj csak öcsém pillanatig, hadd jelentem előbb a dolgot uraságomnak.

S vissza akart fordulni a kapu felé, az utcza felé.

Azonban a haramiák se estek fejük lágyára. Nagy zajt, zenebonát az udvaron nem akartak ütni. Lehetnek az utczán járókelők s meghallhatnák. Vasmarokkal megfogták az ispán uram két vállát s tetszett neki vagy nem tetszett, sietve betuszkolták őt is a konyhába. A hol most már együtt volt a kastély egész cseléd-személyzete.

Most már rá lehetett törni Deák Ferenczre, a ki magányosan olvasgatott a billiárd-szobában.

Hajnal Jancsi tört rá másodmagával. Ki volt a társa, nem tudódott ki. A négy haramia közül egyik az udvart őrizte a kapunál, a másik a cselédekre vigyázott, nehogy kiszökjenek.

Deák Ferencznek sejtelme sem volt arról, mi készül, kik ezek a vademberek s mit akarnak. Még csak ültéből se kelt föl.

Hajnal Jancsi rettentő istenkáromlással ment hozzá s megállt előtte. Puskáját ő is, a másik haramia is egyenesen Deák Ferencz mellének szegezte. S nyers hangon kérdezte:

– Kicsoda az ur? Mi járatban van itt? Ha meg nem mondja nevét, mindjárt agyonlövöm!

Deák Ferencz ekkor fölállt s oroszlán tekintetével ránézett a haramiára.

Ki emlékszik még Deák Ferencz komoly, haragos tekintetére? Ki emlékszik még arra az arczra, a mely egykor megfékezte s reszketésre birta a megbőszült vad bivalybikát?

Ezzel az arczczal nézett a haramiára.

– Ha a nevem akarjátok tudni, nincs szükségtek semmi fenyegetésre. Nem tagadom én el a nevemet soha. Én Deák Ferencz vagyok. A háziur a sógorom s most látogatóban vagyok itt nála.

A haramia egy lépéssel hátra lépett, de azért fegyverét Deák mellének szegezve tartotta. Pillanatnyi gondolkodás után a maga paraszteszével igy szólt:

– Hátha hazudik az ur?

Ezt a szót a haza bölcse nem hallotta soha. Kemény hangon azt kérdezte:

– Hát neked mi a neved?

– Az én igaz nevem Hajnal János.

– No hát tudd meg Hajnal János, hogy Deák Ferencz nem hazudott soha.

A haramia megint gondolkodott egy pillanatig. Azután odasugta társának:

– Hozd be a szobalányt.

Társa kiment s hozta nyomban a halálra ijedt szobalányt.

A haramia odaállt a lány elé s azt mondta:

– No, csak ne reszkess, hugom, mondd meg lelkedre, ki ez az uraság itt?

– A Deák Ferencz uraság!

– Az a Deák Ferencz, a kiről azt beszélik a népek, hogy az a jó ember?

– Hát ki volna más?

A haramia most már leeresztette puskáját s intett társának is. Azután levette a kalapját, végigsodorta bajuszát s igy szólt:

– Ne tessék neheztelni. A tekintetes ur ne féljen semmitől. Hallottam én már hirét a tekintetes urnak.

E pillanatban hallatszott be az udvarról a könnyü hintókocsi tompa robogása. Megérkezett az uraság. Az idő közel járt az esti kilencz órához.

A két rabló kiugrott a folyosóra s nyomban vezette be az uraságot, Oszterhuber Józsefet, két fegyver közt a billiárd-szobába, a hol Deák Ferencz aggódva várta: mi lesz az ő sógorával s egész hosszu életen át legjobb barátjával? Mert azt már látta, hogy a gonosz embereket pénz nélkül lefegyverezni nem lehet s azt is tudta, hogy tetemes pénz nincs a háznál.

Oszterhuber József akkor már egy-két évvel túl volt a hetven éven. Egész életén át nagy ur és munkakedvelő. Nagy köztisztviselői állásokat töltött be. Bizalom és köztisztelet vette körül mindenkor. A legnagyobb pártviszályok idején se érte soha semmi sértés. Jobbágyaihoz, szolgálattevőihez jószivü, szegények gyámolitója. S ime, most szilaj, vademberek tombolnak rajta agg korában.

Kissé kövér, jól termett zömök alak. Arcza piros és izgatott. Szemei a bántalmak miatt tűzben égnek. Különben is hirtelen fellobbanó természetü. A két haramia lökdösi, taszigálja, puskavéggel döfödi. Igy állitja Deák Ferencz elé. S azonkivül irtózatos káromkodással szidják, halállal fenyegetik.

Deák Ferencz meg se várja, hogy szólhasson, odamegy hozzá s oda áll melléje.

– Édes Józsim, ezek szegény legények, pénz kell nekik, a mi a háznál van, adjuk oda.

– Hát hiszen ez természetes.

Az uraság előveszi szekrénye kulcsát s azt mondja a haramiáknak:

– Gyertek hát!

A szekrényt felnyitja.

– Itt a pénz, vigyétek.

Kilencz darab száz forintos, tiz darab tiz, több darab öt és ötven darab egyforintos bankjegy volt ott s egy kis fatálban több darab tizkrajczáros.

A haramiák megszámlálják s keveslik.

– Elő a többi pénzzel!

– Hol vegyem, ha nincs a háznál?

– Nincs! No majd lesz!

Kötelet vesznek elő s kezeit rettentő szorosan hátrakötik. Maga Deák Ferencz hiába kérleli őket. A folyosóról behoznak egy bélyegző vasat. Fél méter hosszu a nyelével. A végén a tüzesitő czimer sulyos vas. Olyan mint a buzogány. Retteneteset lehet vele ütni. Koponyát tör, csontot zúz.

– Hol a gyapju ára?

S hirtelen nagyot ütnek a bélyegzővassal hátára, vállára, karjára.

Deák Ferencz, a mikor ezt látja, gyorsan odalép Hajnal Jancsihoz s megfogja a kezét.

S azt mondja a kegyetlen betyárnak:

– János, több pénz nincs a háznál. Én is tudom. Ne bántsátok hát sógoromat. Ha a házát összedöntitek, akkor sincs több pénz. Hanem nekem is van valamelyes pénzem, én is odaadom, csak ne erőszakoskodjatok.

A rabló fülét megütötte a szó.

– Hol van hát a tekintetes ur pénze?

– A szobámban. Gyere velem. De addig itt békesség legyen.

Hajnal Jancsi meghagyta társának, mig vissza nem jön, ne bántsa az uraságot.

Deák Ferencz ment elől, utána a duhaj.

Deák hálószobája ma is megvan a puszta-szent-lászlói kastélyban változatlanul. Kis szoba ez a kastély délnyugati sarkában, egyik ablakával az utczára és urasági kápolnára, másik ablakával a kapubejáratra s a hires gesztenyefákra néző. Ott volt Deák oldalzsebbeli tárczája egy kis szekrény fiókjában s benne a pénze.

Nem sok pénz, mindössze kétszázhusz forint.

Tetemesebb összegü pénzt Deák Ferencz sohase szokott magával hordani. Még akkor se, a mikor időnkint nagyobb pénze volt. Most pedig nem is volt. Kehidai birtokát már nyolcz év előtt eladta s a vételárból az életjáradékon kivül, már kevés volt meg, – söjtöri birtokát pedig még nem adta el. És azután nem voltak költséges szokásai és gyöngeségei. Se kártya, se fogadás, se ló, se szép asszony. Nem is volt már fiatal. Ekkor épen hatvan éves volt. Csak annyi pénzt szokott magánál tartani, a mennyi néhány hétre, legfölebb egy-két hónapra kellett.

A tárczát kinyitotta; minden rekeszét ugy nézte meg, hogy a duhaj is lássa s aztán a benne levő összes pénzt neki átadta.

Látta azonban, hogy a duhaj keveselli ezt is. Leritt az arczáról. Elővette hát sürükötésü kék erszényét zsebéből, abban volt egy-két forintnyi apró ezüstpénze, azt is kirázta onnan.

– Tartsad a tenyeredet, János!

A duhaj azt is beletette tarisznyájába.

A bölcs látta, hogy a duhajnak van érzéke az aprópénz iránt is. Most hát hozzáfordult.

– János, látom, okos ember vagy, megérted a szót. Tudhatod, hogy gazdaember, akármennyi földje vagy ökre, juha legyen, otthon nem szokott sommás pénzt tartani, még ha volna is neki. Hanem beteszi a takarékba ide-oda, hogy kamatot hozzon. Az én sógorom jó gazda ugyan, de te is tudod, szerző ember. Az ily embernek pedig soha sincs heverő pénze. Tudod most már, én ki vagyok. Én mondom pedig azt neked, hogy még se borát, se gyapjuját el nem adta, sőt a nyirést mindenütt talán még el se végezték. A mit a tavalyi termésből bevett, az elkelt az adóra, gazdaságra, cselédbérre, házi kiadásra. A mi megmaradt, lám odaadta nektek szép szerével. Gondold meg hát János, mi hasznotok abból, ha szegény sógoromat tovább kinozzátok. Olyan öreg embert, a ki túl van a hetvenen. Gondold meg, János, okos legény vagy, te is öreg léssz valaha.

A haramia meghallgatta a bölcsnek szavait, de azért folyton csóválta a fejét.

– Hejh tekintetes uram, nem lesz én belőlem öreg ember!

– Nem tudod te azt, János, tőled függ az nagy részben, tisztes kort akarsz-e érni. Azonban várj csak, még van valamim!

Deák Ferencz elővette kis kézi utazótáskáját s kivett belőle egy hosszas czifra tokot. Felnyitotta s ime arany toll volt benne. Igazán nem tudom, mikor és hol kapta emlékül ezt az arany tollat. Két év előtt kapta-e az országgyülési feliratokért vagy még forradalom előtt a harminczas, negyvenes években: nem tudom. Vagy Zala vármegye lelkes hölgyei, vagy a pestmegyei fiatalság, vagy valamelyik kerületbeli választói adták neki bizonyára. Ő maga sohase dicsekedett vele. Nem is emlegette. Vagy sohase tudtam e toll eredetét, vagy tökéletesen elfeledtem.

Deák Ferencz a tokból kivette az arany tollat s odaadta a haramiának. Iró lúdtoll alaku és nagyságu, tömör szinaranyból.

– Nézd, János, ezt is nektek adom, ez is megér három, négyszáz forintot. Ha kalapácscsal összeveritek, szép pénzt kaphattok érte. Igy a hogy van, vásárra ne vigyétek, irás van rajta, megtudnák, hogy az enyém volt, bajba keverednétek miatta.

A haramia forgatta, nézegette az arany tollat.

– No hát ez is valami.

Látta Deák, hogy a betyár még mindig elégedetlen.

Kivette mellénye zsebéből aranyóráját, leakasztotta gomblyukáról arany óralánczát. Ezt is odaadta a betyárnak.

– Ezt is odaadom János, ez is aranyból van, óra is, láncz is: ez is pénzt ér. Most már mindenem odaadtam, a miből pénzt láthattok. De szegény sógoromnak további bántódása ne legyen.

A sivatag lelkü embert mintha kissé meghatotta volna az utolsó szó. Igy felelt:

– No a tekintetes ur becsületes ember, azt is odaadta, a mit nem kértünk, – a tekintetes ur kedvéért én is megteszem, a mit lehet.

– Add hát szavadat erre, János!

A haramia gondolkodott pillanatig.

– Most még nem adom, talán majd a másik szobában.

Visszamentek együtt a billiárd-szobába.

Oszterhuber József arczán csakugyan sulyos szenvedés jelenségei voltak. Kezeinek hátrakötése nagy fájdalommal járt s a kegyetlen, nehéz ütések nyomai dagadni kezdtek.

Hajnal Jancsi odaszólt társának:

– Tedd le azt a bélyegzővasat. Oldozd föl az uraságot.

Megtörtént. Az uraság székre ült s szabadon vehetett lélekzetet.

Hajnal körülnézett a szobában.

– Hát ilyen urasági kastélyban se ezüst, se ékszer, se fészkes fene nincs?

Deák Ferencz felelt rá:

– Dehogy nincs, János. Szólitsd csak be megint a szobaleányt, majd az előadja, a mit kivánsz.

Bejött a szobaleány. Az uraság szavára hamarosan összeszedett egy csomó ezüstöt s kirakta a tekéző asztalra.

Egy női aranyórát, boldogult Deák Klára urasszony kedvenczét. Két nagy levesmérő ezüstkanalat. Negyven evő és tizenkét kávés ezüst kanalat. Negyven pár ezüstből való kést-villát. Huszonhárom egész ezüst villát.

Voltak gyertyatartók is. Ezekre nem fájt a haramiák foga.

– Minek nekünk a gyertyatartó?

E helyett nyalábra fogtak egy bundát, két atillát, egy kalapot s egy pár csizmát. Hajnal még egy bő, kissé viseltes fekete felöltőt is oda dobott egyik társa karjára: vigye ki ezt is a kocsira.

Ez a felöltő Deák Ferenc krispinje volt, a melyet szél ellen, hüvös idő ellen szokott kint a ritkás erdőben a faluvégén használni. Ezt a felöltőt a faluvégen a rablók el is vesztették, hajnalban a gulyás találta meg és ismerte föl. Deák Ferencz neki adta. Mind a hat gyerekének jutott belőle egy kis kabátra és mellényre való.

A haramia tehát, noha meg nem igérte, mégse bántotta tovább az uraságot. A hatalmas ember nyugodtsága s fönséges arcza féken tartotta még az ő rossz lelkének szilajságát is.

Az elválás is érdekes volt.

Mielőtt kimentek a billiárd-szobából, Hajnal Jancsi oda állt Deák Ferencz elé s azt mondotta:

– Jól a szemünk közé nézzenek a tekintetes urak, hogy el ne felejtsenek s ha arra kerül a sor, más ártatlan embert helyettünk fel ne akaszszanak.

Deák Ferenczben a helyzet minden komolysága mellett is némi dévajság támadt.

– Nem feledlek el, János, nem is megyek tanunak ellened, de ilyen járatban te se jőjj ide többé.

Kikisérte őket a folyosóra is, nehogy ott valami zenebonát csináljanak, cselédekkel ne kegyetlenkedjenek. A folyosón még egyszer visszaszólitotta Hajnal Jancsit.

– János, én pénzem, órám, lánczom, tollam odaadtam, pedig nem is kértétek. Odaadtam, csak hogy sógoromat ne bántsátok. Nem is sajnálom semmimet. De az óra kedves emlékem egy rég meghalt jóbarátomtól, ha volna pénzem, visszaváltanám!

A haramiában megmozdult az emberi sziv.

Szó nélkül belenyult a tarisznyájába s kivette onnan az órát lánczostól s odaadta a haza bölcsének.

– Ha már olyan kedves jószága az urnak, tartsa meg, visszaadom!

Ezzel felültek kocsijukra. Ketten a magukéra, ketten pedig az uraságéra. Éjfél felé küldték vissza az uraságét, de előbb a kocsisnak áldomást adtak valamelyik utszéli csárdában. Ilyen a betyár!

* * *

Azt az órát most a Nemzeti Muzeum őrzi. Régi, kulcsos, lapos kis aranyóra a mult század harminczas éveiből. Az üvegje kettéhasadva, gépe megállt, nem hozzák többé mozgásba, nem mutatja többé a napnak időszakait.

Minek is mutatná. Ezer millió óra van az emberek birtokában ő helyette, nincs már többé szükség ő rá. Hadd őrizzék csak a nemzet szent ereklyéje gyanánt.

Hanem a kiké egykor volt: azok dolgát nem végzi senki, azok helyett nem támadt senki.

Az az óra gróf Batthyányi Lajosé volt, a ki nemzetéért vértanu halált szenvedett. Halála előtt adta örök barátsága emlékeül Deák Ferencznek.

Ezért szerezte azt vissza a haza bölcse még a haramiák kezéből is. Igy lett belőle Deák és Batthyányi kettős ereklyéje.