DEÁK KLÁRI LEÁNYKORÁBÓL.

Puszta-Szent-László már Göcsej, a hires Göcsej, a maga ősmagyar, csaknem a vakbuzgóságig vallásos, jámbor népével s túladunai furcsa palócz nyelvjárásával. Nyugatra fekszik a Valiczka-völgyétől. De hol van ide a palózcság a Bükk nyergeiben? Hol van ide a székelység a Hargita messze vidékein? S a nyelvtudósok mégis abban fáradoznak, hogy palócczal, székelylyel kimutassák a göcseji ember közel való atyafiságát.

De hát ezzel én most nem törődöm. Most én Deák Ferencz legkedvesebb tanyájáról akarok emlékezni. Az édes jó Deák-vérről. A halálig hű és nemes rokonról. A szelid, csöndes nemesi kuriáról, udvarbeli ligetéről, szálas, bükkös, árnyékos erdeiről.

Itt lakott, itt élt, itt halt meg Deák Klára, a haza bölcsének tiz évvel idősebb testvérnénje. Mint Oszterhuber-Tarányi József hitvese élte le itt szeretetben gazdag szép életét. Ferencz öcscse az élet gondjai s hazájának s a közéletnek oly sok keserü aggodalma elől ide menekült s itt pihent meg hosszu éveken keresztül.

Deák Klára 1793. évi október hónap 28-án született a söjtöri apai házban. Az anyakönyv szerint ő is két nevet kapott a szent keresztségben. Klára Emilia volt a neve. Keresztapjaként Dervarics Mihályt, s keresztanyjaként ennek feleségét Tuboly Teréziát jegyezték föl az egyházi emléklapon. Mind a Dervarics-, mind a Tuboly-család rokon, de távoli rokon a Deákokkal.

Tiz éves volt, a mikor apja Söjtörről átköltözött Kehidára s mint már özvegy ember magával vitte leányát is: Klárát s a harmadfél évvel idősebb Jozefát. Kehidán nőtt fel Klára viruló hajadonná s itt folyt le csöndes, szelid, ártatlan regénye is. Ábrándos szerelme Csányi László, a vértanu iránt s azután boldog szerelme, mely házassággal végződött.

Zala-Csány tőszomszédja Kehidának, ettől délre, alig négy kilométernyire. Ott élt, ott mulatott, ott vadászgatott nyaranként a serdülő Csányi László. Csupán három évvel idősebb, mint Klári. Deák Antallal csaknem egyidős, testi-lelki jóbarátok. Az apa: idősb Deák Ferencz elhal 1808-ban. Árván marad a kehidai kastély s benne a gyerekek. Antal a legidősebb is csak tizenkilencz éves. Jozéfa már fölserdült hajadon, tizenhét éves. Klárika még süldő leányka, alig tizenöt éves, a kis Ferkó csak öt éves. Mindennapi pajtásuk és játszótársuk Csányi László; élénk, bátor, jókedvü, lángoló lelkü nemes ifju. A család is előkelő. Az Árpádok idejében is előkelő család volt már. Dicsőséges hagyományok emléke diszesiti az ifjunak férfias szép arcát. A Deák-család ivadékának csak szerencse, ha a Csányi-nemzetséggel összeköttetésbe jut. A birtok is megfelelő. S azután a nemes ifjuból minden lehet. Testőr, tábornok, hadvezér, vármegye alispánja. A kehidai és csányi fiatalok csaknem mindennap együtt voltak. Egyik nap Kehidán, másik nap Csányban. Együtt nőttek, együtt játszottak, együtt ábrándoztak a jövendőről. Megszerették egymást. De a szerelem nem volt köztük se vallomás, se igéret, se összebeszélés, se élet-halál-fogadás.

Napoleon azonban megtámadta Magyarországot is s 1809-ben minden nemes ifjunak a haza védelmére kellett sietnie. Elment a csatatérre Csányi László is. Odajárt hat esztendeig. Meg is sebesült, gyógyitása sokáig tartott, későn jutott haza.

Deák Klári azalatt felnőtt. Jozéfa nénjét elvitték főkötő alá. Ő rá szakadt az egész nagy uri háztartásnak gondja Kehidán is, Söjtörön is. Ő nevelte a kis Ferkó öcscsét is. A nagy gazdaságot Söjtörön is folytatni kellett, az év egy részét ott töltötték. A komoly lelkü leánynál a hajnaltól-estig tartó külső-belső gazdasági foglalkozás elnyomta az ábrándokat, a gyerekkor szerelmének költészetét.

S aztán nem volt már Csányban senki. Az édes, játszi, gyermekszivü barátságnak örökre vége. Nem dobog már a csányi paripa többé a kehidai kastély ablaka alatt s a nemes szép ifju messze országokban, gyilkos csaták mezején. Ő se mehet többé a csányi kastély kertjének rózsáit leszaggatni!

De Söjtör mellett ott van Puszta-Szent-László. Az is nagy birtok, kényelmes uri házzal, sok jobbágygyal s a közeli és távoli falvakban hozzátartozó részjószágokkal. Ott is van derék, nemes, szép ifju: Oszterhuber József. Lélekben, szivben, nagy eszmékért lángolásban nem áll mögötte Csányi Lászlónak. Szegről-végről rokonság is. A fiágon kihalt hires Tarányi nemzetségben közelebbről-távolabról a Deák-, Oszterhuber-, Hertelendy-családok összekapcsolvák. Puszta-Szent-László még közelebb van Söjtörhöz, mint Csány Kehidához. A két család fiataljai összejárnak. Deák Antal már jó barátságban van a nála csak három évvel fiatalabb Oszterhuber Józsival. Klári is, a ki már tizenhét éves hajadon, nagyon megszereti a serdülő Oszterhuber Manczit, a ki később Hertelendy Imre felesége lett. Ismétlődik a kehidai regény a maga csöndes, szelid mivoltában Söjtörön s folytatódik Nyirlakon.

Csakhogy ez a regény valósággá válik, boldog végre jut. A fiatalok összekelnek s Oszterhuber Józsefnek hitvesévé lesz Deák Klára. Boldog házasság, melyet harmincznyolcz esztendőn át nem zavart meg semmi s mely csak Deák Klára halálával ér véget, az 1859-ik évi szent karácsony ünnepének második napján. Akkor halt meg a nemes urnő.

Sohase volt még szebb, erősebb és nemesebb barátság, mint Deák Antal, Oszterhuber József és Deák Ferencz között. E barátság forrása és lelke, szépsége és melege bizony Deák Klára volt, a gyöngéd, hű feleség s az édes szerető testvér mindhalálig.

S ez a barátság nemcsak akkor lángolt, a mikor szemtől-szembe együtt voltak. Kiterjedt ez a távollétre is. A levelezés állandó és rendszeres volt köztük. Oszterhuber József otthon maradt. Élt családi örömének és gazdaságának. Házakat épitett, birtokokat szerzett és termékenyitett. De a mellett csak ugy érdeklődött a kor nagy kérdései iránt, mint országos hirü két nagy sógora. A küzdő nemzedékek nagy szenvedélyei ott égtek az ő lelkében is. Sokkal jobban, mint Deák Antaléban s talán jobban még, mint Deák Ferenczében is.

De azért vármegyéjéből nem mozdult ki. Vezette a vármegye nemesi pénztárát s 1848-ban már deresedő fővel elfoglalta az alispáni széket. Ez volt közéleti külső szereplése.

A két Deák-testvért azonban távolabbra is vezette végzete s az ország nehéz gondja. Antal 1825-től kezdve három országgyülésre ment föl, Ferencz, a haza bölcse pedig 1833-tól kezdve egyedül hazájának élt s csak pihenőre tért Zala vármegyébe, az ő kis hazájába. De Antal is, Ferencz is az ő kedves sógorukat, barátjukat gondosan irt szép leveleikben mindig értesitették Puszta-Szent-Lászlón minden kis és nagy országos dologról s legtitkosabb gondolataikat is mindig föltárták előtte. Sőt talán egyedül csak előtte. S a mi oly ragyogó fényt vet a puszta-szent-lászlói magány félrevonult urára, az nem kisebb annál, hogy Deák Antal is, sőt még Ferencz is igen gyakran nehéz kérdésekben az ő véleményéhez folyamodtak s az ő itéletét s hazafi érzését fogadták el gyakran biróul.

E levelekből néhány már napvilágot látott. Fájdalmas bizonyosság, hogy ezekből száz meg száz örökre elveszett. De azért hű és biztos kezekben még mindig megvan igen sok. Ha egykor majd ezek mind napvilágra jönnek: akkor értjük meg igazán, minő benső és fenséges rokonérzés volt az, mely a haza bölcsét Puszta-Szent-Lászlóra vonzotta.

1854-ben adta el Deák Ferencz a kehidai birtokot s a hozzátartozó részjószágokat.

Első gondolata az volt, hogy ezentul Pesten fog élni, az ország központjában s a haza vezérférfiainak s az irodalom hőseinek társaságában. Legföljebb a nyár egyrészét tölti Balaton-Füreden, mely meg-megzavart egészségének is jót tesz, s melyet ifju kora óta már megszokott.

Azonban vágya visszavonta Puszta-Szent-Lászlóra. Az 1855-ik év enyhébb felét tavasztól késő őszig már itt töltötte, pár heti balaton-füredi kirándulását leszámitva. S ettől kezdve tizenöt éven át itt volt nyaranta állandó lakása.

Klára nénje meghalt, mint emlitettem, az 1859-ik év végén. De még e szomoru eset se változtatta meg szokását. Sógora meghalt tiz év mulva, 1869-ik év január 10-én. De azért még ez évnek nyarát is ott töltötte. Már akkor se az ő jó, édes nénje, se szeretett sógora nem lehettek vele, de vele volt Tarányi Ferencz nemes barátom, a ki oly gyöngéd figyelemmel s akkora szeretettel vette körül, a mekkora a haza bölcsét, a világhirü nagy államférfit s a már agguló és gyakran gyöngélkedő öregebb rokont csak megillette.

Többé nem mehetett Puszta-Szent-Lászlóra s e szép helyet nem is látta többé.

A puszta-szent-lászlói kastély udvarán ma is él és virul egy csoportban összeölelkezve az a szép négy vadgesztenyefa, melyet nyolczvan év előtt Deák Klára ültetett s az ő kezei öntöztek. Ennek árnyékos hüvösében töltötte a nyári napokat a nagy ember. A ki elmegy a kastély előtt, benéz oda, hogy meglássa »Deák Ferencz gesztenyefáit«. E néven ismeri a vidék. A gesztenyefák ma is zöldülnek, ma is virulnak, ma is meghozzák virágukat és gyümölcsüket gazdagon s árnyékuk hüvös enyhét ma is kinálják a nagy, országos gondok alatt megfáradt agy számára. De ez az agy nem működik többé. Elmult örökre.

Megvan Puszta-Szent-László északi faluvégén az a szálas, fölséges bükkerdő is, a hova a nagy ember igen gyakran ki szokott ballagni s talán az a törzsök is megvan még, melyen üldögélve nézegette a nyiló virágokat, az erdő zöld füveit s az élő és mozgó bogárkák nagy sokaságát. S a melyen vésett, furt, faragott s készitette művészi játéktárgyait a rokonok, ismerősök, jó barátok s a kis gyermekek számára.

Ugy szerette a kisdedeket, mint Jézus Krisztus.