IV.
(Kehida neve. – Dobzse László szegény királyunk. – A hatalmas Kanizsay és Gersei Pethő nemzetségek Kehidán. – Hárságyi Dénes. – Mi az igazi neve. – A Bakolcha, Prosznyák, Bakó, Perneszy, Darabos nemzetségek. – Adják-veszik a jobbágy embert. – Mi a zálogbirtok? – A Hertelendy nemzetség. – Deák Ferencz malmának története.)
Kehida neve a régi irásokban Kéthida és Kedhida alakban is előfordul. Ebből sokan azt következtetik, a név onnan eredt, hogy a Zala vizén itt két hid vezetett át valamikor.
Lehet, hogy igaz ez a felfogás.
Azt ugyan nem hiszem, hogy két helyen épitettek volna hidat oly apró falvak közt, a minők itt egymással szemközt feküsznek. A folyó völgyében s a folyókat elválasztó hegységeken keresztül még ma is alig van rendes országut, hajdan pedig nyoma sem volt efféle utnak, a közlekedés tehát két hidat nem tett szükségessé. A hidépités pedig hajdan is költséges dolog volt.
Hanem azt elhiszem, hogy a Zala vize a berekben két ágon folyt s mind a két ágra egy-egy hidat vertek. Igy azután csakugyan két hid támadt Kehida körül.
De én a helynév eredetét még ily alakban se tartom föltétlenül bizonyosnak.
Az én vármegyémben van például Berhida. Itt is folyóviz van, a Séd vize. Itt is át kellett hidalni a folyót s a falu nevének egyik része kétségtelenül innen származik. Csakhogy a falu neve eredetileg Berényhidja volt, minthogy a hidverő uraságot Berénynek nevezték. De a szó kopik az idővel, az ember nyelve és ajka a szó kimondásában is keresi a kényelmet és rövidséget s igy a Berényhidjából lassankint Berehidja, azután Berehida s elvégre Berhida lett. Nincs is más neve vagy háromszáz év óta.
Kehida neve is képződhetett ily módon. Ha urasága, a ki a hidat épitette, egykor Keve vagy Kende vagy Kele volt, bizony a Kevehidjából vagy Kendehidjából nagyon könnyen származhatott lassanként a Kehida szó.
Ki volt hajdanában tulajdonosa, nem tudom, nem jártam utána. Bizonyos, hogy a Hunyadiak korában a Fényes-család birta. Ez a nemzetség 1500 körül fiágon kihalt s igy a birtok a szent koronára szállt.
A király II. Ulászló volt, a kit saját nemzedéke Dobzse Lászlónak nevezett. Gyámoltalan, nyavalyás, hülye ur volt ez a király, a ki mindig annak adott igazat, a kivel utoljára beszélt. A mint ezt Kehida története is bizonyitja.
Ősi szokás volt, kivált az efféle királyok alatt, hogy a mint egy jókora birtok a koronára szállt, a királyt nyomban megrohanták hivei, udvarlói, kegyenczei, hogy a birtokot adományozza neki. A király a birtokot az alkotmány szerint meg nem tarthatta, valakinek azt oda kellett adni, tehát a serényebb természetü emberek ugyancsak siettek azt a maguk számára fölkérni. A szomszédok, a vármegye fő- és alispánja, a papok és püspökök és apát urak el nem maradtak a vásárból. Ki magának, ki fiának, ki atyafiának, ki jó emberének sürgette a birtok odaadását. Fölzaklatták a királynét, a nádorispánt, a kanczellárt, az országbirót, az udvarhölgyeket és férfiakat, a lovászokat, solymászokat, kutyapeczéreket s mindenkit, a kivel csak a király érintkezett, hogy emeljenek jó szót mellettük a király előtt. Övék legyen a birtok, ne másé. Igértek fűt-fát, borravalót, ékszert, kincset, részesedést a közbenjárónak. Zsibvásár lett a királyi udvarból.
Két hatalmas szomszédja volt akkor Kehidának.
Az egyik volt Gersei Pethő János, már századok óta hatalmas nemzetség ivadéka. Három vára, három uradalma volt a közvetlen közeli szomszédságban. Keszthely, Rezi és Tátika várai. A szomszédos községek mind e várakhoz tartoztak. Nyilvánvaló, hogy neki kellett adni Kehidát. Már csak annálfogva is, mert ő volt a király szeretett udvarmestere s ha mikor a kincstár üres volt, a királyi pincze kiszáradt s a királyi éléskamarából az egerek mindent kiettek: hát akkor ő látta el a királyi asztalt hébe-hóba tyukkal, kalácscsal, hizott disznóval, tömött luddal, husvéti báránynyal s jóféle balatonmelléki borral. De mégis legjobban szólt mellette tüzről pattant felesége, Pósafy Gábornak Zsófia nevü szépséges leánya.
Nem is ütközött meg azon senki, hogy a mikor Gersei Pethő János zászlós ur a király elé járult s szomszédi jogánál fogva Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül azt felelte:
– Dobzse!
Ez a szó csehül van s magyarul azt jelenti: jól van! Legyen édes szolgám a tied minden, valamit csak jónak látsz tőlem kérni.
Nosza sietni rögtön, az udvari kanczelláriában utasitani az iródiákokat, készitsék el rögtön a kutyabőrt, ne is késlekedjenek egy napot se, mert különben igy lesz, meg ugy lesz. Ha pedig rögtön elkészitik: nekik se esik porba a pecsenyéjük.
Nem is lett volna semmi baj, ha éppen véletlenül oda nem vetődött volna Kanizsay György, Horvátország hatalmas hánja, a ki már 1493-ban főpohárnoka volt a királynak, 1498-ban már horvát bán volt, 1502-ben Nándor-Fejérvár bánja és főkapitánya s ily módon az országnak háromszorosan is zászlósura. És azután Nagy-Kanizsa vára az övé, uradalmai elnyulnak Kehida közelébe s ekként a szomszédi jog is kétségtelen. S a mit éppen nem szabad elfelejteni: az ő mostani felesége Rozgonyi Klára, a hatalmas Rozgonyiak nemzetségéből, a kik pedig mégis csak előbbvalók mint a Pósafyak.
Azt is igen természetesnek találta tehát mindenki, hogy a mikor a horvát bán ur, Kanizsay György, Kehidát fölkérte, a király minden gondolkodás nélkül neki is azt felelte:
– Dobzse!
No most már megvolt a baj. Mivel hogy a király Kehidát két hatalmas emberének adta. A mit nyomban megtudott a bán, a mint a királyi kanczelláriába átballagott, hogy a kutyabőr-festő iródiáknak utasitást adjon. Vele ment fiatal hadnagya, Hárságyi Dénes is.
– Fösd meg fiam a kutyabőrt Kehidára és mindenre, a mi hozzá tartozik, az én számomra.
Az iródiák épen azon fáradozott. Dolmánya, mellese a padra dobva. Egyrét ingben, meztelen karral, rőfnyi vadludtollal épen Kehidát föstögette. Csakhogy Gersei Pethő János udvarmester számára. Meg is mondta őszintén:
– Épen most csinálom. Félig kész is már.
– Derék gyerek vagy. De hogyan tudtad már előre? Hiszen most jövök a királytól.
– Nem is nagyságod számára készitem ám bán uram, hanem Gersei Pethő János udvarmester uram ő nagysága számára.
Kanizsay György nem nagyon bámult el, nem is tünődött sokat, hanem elővett erszényéből egy budai aranyat s azt odapenderitette az iródiák tenyerébe, a mely már jó eleve nyitva állt előtte. Az a budai arany akkor szép czimeres ökörnek volt az ára. S az aranyhoz igy szólt:
– Készitsd csak el fiam nekem is. Hadd legyen kettő. Egyik majd csak beválik.
Nem vált be bizony egyik se. Mind a két hatalmas ur rajt hajtott a királyra s rábizonyitotta, hogy ő neki adta Kehidát. A király erre is azt mondta:
– Dobzse!
De hát most már mit lehet csinálni? A király szava ellen perbe szállni nem lehet. A király szava szent. Ámde még ennél is bizonyosabb, hogy Kehida csak egy van s azt egészben egyszerre egy időben két embernek odaadni nem lehet. Mindezt komolyan, szeliden, illendő tisztelettel megmagyarázta a királynak a bán is, a főudvarmester is. A király erre is csak annyit mondott:
– Dobzse!
A bán már élemedett ember volt. Napja hanyatlóra állt. Nem is volt több fia, csak egyetlenegy. Nem volt már több Kanizsay a föld kerekségén. Uradalma pedig volt vagy huszonöt, várai is nagy számmal. A kehidai rongyos háromezer holdnyi határért pereskedni nem érdemes. De még se akarta, hogy a főudvarmester csak ugy könnyü szerrel vigye el a birtokot. Ötlete támadt. Azt mondta a király előtt Gersei Pethő Jánosnak, a kivel egyébként szegről-végről sokszoros atyafiságban is állott:
– Már hiszen, János öcsém, az lesz itt a döntés, hogy Kehida fele legyen az enyém, a másik fele pedig legyen a kegyelmedé. Mit szól hozzá kegyelmes uram?
Mit szólhatott a felséges ur?
– Dobzse!
Gersei Pethő János is meggondolta a dolgot. Igaz, hogy az ő joga volt erősebb. Közelebbi szomszéd is volt. Rezi várából épen belátott Kehidára. S azután a király négy nappal előbb adta ő neki, mint a horvát bánnak. A horvát bán nem is érné meg a pörnek végét, nagy tekintélyével nem tántorithatná meg a biróságot s igy a kedvező itéletre ő számithatna biztosan. Azonban azt mégis csak meg kell gondolni, hogy a felséges ur tekintélyét nem illő meghurczolni, a bán pedig idősebb ember, több az érdeme, nagyobb a méltósága s a kehidai csiribiri birtokért a pereskedő hercze-hurcza neki se válnék diszére.
Elfogadta a bán egyezségi ajánlatát. Meg is osztoztak békességesen. Igy lett a kettéhasitott Kehida 1507-ben a két hatalmas nemzetségé.
Idősb Deák Ferencznek, a haza bölcse atyjának 1790 körül még meg volt az erről szóló eredeti levele. Iratainak jegyzékében Kehidáról ez van beiktatva első helyen e szavakkal:
»Nro 1. mo. Donatio et respective Statutorialis super Possessione Kedhida pro Petheö et Kanisay ex defektu Fényesiano elargito per Uladislaum, Regem Hungariae.« Magyarul ezt jelenti: Magyarország királya, Ulászló által adott adományozás, illetőleg beiktatás Kedhida birtokáról Pethő és Kanizsay részére a Fényes-család magvaszakadta okából.
Megvannak-e még valahol ezek az okiratok: nem tudom. Deák Ferencz ága volt az idősebb ág, tehát a családi okiratok gyüjteményének nála kellett lenni. Azért is, mert ő volt a törvénytudó. De valósággal nála is volt. A gyüjtemény 26 csomagból, mint akkor nevezték, fasciculusból állott. Mikor József öcscse 1794 körül a katonaságtól hazajött: annak kivonatot készitett az okiratokból. Én csak ezt a kivonatot láttam.
Idősb Deák Ferencz után Deák Antalra, s ezután 1842-ben a haza bölcsére szálltak az okiratok. Ha ugyan megvoltak, ha a söjtöri kastély leégésekor el nem égtek. Hova lettek: semmi nyomát nem találom. Deák halálakor fogadóbeli lakásán nem találták. Nedeczky Pistánál, Deák unokaöcscsénél kérdezősködtem utánuk. Ő ugy emlékszik, hogy az ő szemeláttára égette el őket Deák Puszta-Szent-Lászlón 1852 körül. De azt hiszem téved. Levelezéseit igen is elégette, ezt egyébként is tudom. De hogy az ősi iratokkal is ezt cselekedje: arra nem volt semmi ok.
A mi Dobzse László történetét illeti s a két zászlós ur vitáját: ez családi hagyomány. Ivadékról-ivadékra szálló szóbeli hagyomány, a mely előkelő nemes családoknál gyakran két-háromszáz évre visszavilágit. Maga Deák beszélte el adomaként alkalmilag.
Kocsi-Horváth Sámuelről, Veszprémmegye egykori alispánjáról és követéről szállongott országgyülési körökben hasonló történet. Pörös fél ment hozzá s előadta panaszát.
– Neked igazad van!
Azután a másik fél ment hozzá s az adta elő a maga védelmét.
– Neked is igazad van!
A tiszti huszár mindezt hallva s jól megfigyelve, azt mondta az alispánnak:
– Mind a kettőnek csak nem lehet igaza!
Kocsi-Horváth Sámuel azt felelte huszárjának:
– Szamár vagy, hanem azért neked is igazad van!
Ez ugyan sok száz esztendős adoma a perek és biróságok kigunyolására, de azért Kocsi-Horváth Sámuellel is megtörtént. Dévajkodtak is vele pajtásai e miatt eleget. Ily dévajkodás alkalmával beszélte el Deák Ferencz 1842-ben a büntetőügyi országos választmány egyik ülésében Dobzse László történetét. Tóth Lőrincz nyomban följegyezte.
Mindenesetre valószinü a történet. Mert az fölötte szokatlan eset, hogy oly aránylag kis birtokot, mint Kehida, fele-felerészben adományozzon a király oly két hatalmas főrendnek, oly két nagy befolyásu zászlós urnak.
De hát most már mikor egyesült ismét Kehida s mikor és miként jutott az a Deákok birtokába? Nem épen rövid s nem érdekesség nélkül való ennek története.
A Kanizsayak része a kanizsai uradalomhoz és várhoz tartozott. Ez a sok százados nagy nemzetség 1532-ben fiágon kihalt s a vár és uradalom az utolsó fiusitott Kanizsay leány révén a Nádasdyakra szállt s Nádasdy nádorispán halála után csere utján az ország birtokába jutott, majd adomány utján a török háboruk elmultával a Batthyányak herczegi ága szerezte meg.
A Gersei Pethők része a keszthelyi-, rezi-, tátikaiuradalomba olvadt be. Fiágon ez a nemzetség is rég kihalt s terjedelmes birtokait különböző jogczimeken a Festetich grófok keszthelyi ága szerezte meg.
Azonban Kehida a két nagy nemzetség sorsából és birtokából hamarosan kiszabadult.
Kanizsay György fia, Kanizsay V. László a mohácsi csata évében Vasvármegyének volt főispánja. Felesége Drágffy Anna. Mind a kettő nagyon kedvelte Hárságyi Dénest, apjuknak, a horvát bánnak egykori fiatal és vitéz hadnagyát. Egyetlen figyermekük volt, Ferencz. Örökké beteges. Életrevalóságához nem biztak, a minthogy utóbb 1532-ben magtalanul meg is halt s vele örökre kialudt a dicsőséges nemzetség.
De ha Ferencz fiuk életrevaló lesz is: marad rá elég vár és uradalom s Kehida nélkül csak ép oly nagyságos ur lesz, mint Kehidával. Kehida kivül is volt a kanizsai uradalom határán, nehéz volt a kezelése. Gondoltak egyet. Apjuknak hű tisztjét s maguknak is jó barátját meg akarták jutalmazni s azért 1523-ban neki ajándékozták kehidai részjószágukat.
Erről természetesen okiratok szóltak. Az ajándékozó levél, a királyi jóváhagyás, a beiktató levél, a káptalani bevallás s ezek mellékletei. Ezekről idősb Deák Ferencz e pontot irta jegyzőkönyvébe:
»Expeditio Capitularis super Possessione Kedhida in Cottu Saladiensi sita per Magnificum Ladislaum de Kanisa et consortem ejus Dijonisio de Háshág pro fidelibus servitiis donata, consensu Regio, consensu Regio et statutione A 1523.« Magyarul azt jelenti: Káptalani kiadvány nagyságos Kanizsai Lászlónak és hitvesének Zalavármegyében lévő kehidai birtokáról, a melyet hűséges szolgálataiért Háshági Dénesnek adományoznak, – királyi jóváhagyással és birtokba iktatással 1523-ik évből.
Ez a Háshági Dénes már nőági őse Deák Ferencznek. Ötödizigleni dédőse. Vérének parányai már ott lüktettek a haza bölcsének ereiben. Jőjjünk tisztába nevével.
Ez a család rég kihalt. Zalavármegyének Árpádkori előkelő birtokos családja volt. A középnemesség hatalmasabb osztályához tartozott. Nevét a jól-rosszul irt okiratok sokfélekép közlik. Hasság, Hásság, Háshág, Háshágh, a szokott nevük. A tudós Nagy Iván Hasághynak irja és csak annyit tud róla, a mennyit az 1563-iki 60-ik törvényczikkben feljegyezve talált. Idősb Deák Ferencz egyszer Háshágnak, másszor Háshágyinak irja.
Mindez tévedés. E nevek közül egyik se helyes.
A nemzetség igazi neve Hárságyi. Helynévtől származik, a helynév pedig Hárságy Zalavármegyében. Igaz, hogy Hárságy falu nevét a köznép Hásságynak ejti ki, iratokban pedig Háshágynak irják, de ezzel a szóval a kiejtés könnyüsége miatt mindenütt igy bánnak.
Ez a helynév több helyütt előfordul az országban.
Veszprémmegyében a szent-gáli Bakonynak egy nagyobb erdőrészét nevezik Hárságynak. Most már ugyanott puszta is viseli e nevet. Somogy és Baranyavármegyékben is van ily nevü falu.
A magyar nép, mint más nép is, sok erdős vidéket arról a fáról nevezett el, a mely azon a vidéken tömegesen tenyészik. S elnevezett akként, hogy a fa nevét összekapcsolta az ágy szóval. Igy lett a hársfatermő vidékből Hárs-ágy, a szilfatermőből Szil-ágy, a szilvafatermőből Szilva-ágy, vagy Szilvágy, a nyirfa után Nyir-ágy, a nyárfa után Nyár-ágy, az egerfa után Eger-ágy, a somfa után Som-ágy. Csakhogy a kiejtés könnyüsége s a hangok rokonulása által sok helynév a századok folyamán átalakult s igy születtek meg lassanként a Nyirád, Nyárád, Egerág, és Hásság helynevek és családnevek. Legérdekesebb a Somágy, mely Somogygyá és Somoddá alakult át.
Hárságyi Dénesnek, Kehida felerészbeli urának három fia és egy lánya maradt. A fiuk nevei Ferencz, Balázs és Imre. Országos nevet csak Hárságyi Imre szerzett magának. A vármegye legmagasabb tisztségeit viselte, ott volt 1563-ban az országgyülésen is s az Ausztriával folyt örökös határvillongások megszüntetése végett az országgyülés őt is határrendező biztosnak nevezte ki az országgyülési bizottságba. Társa volt e bizottságban Gersei Pethő János is, a kinek apja kapta meg Kehida másik részét.
Ez a Pethő János soproni főispán és főpohárnokmester lett, s báróságot nyert, miután beházasodott az osztrák Zinzendorf főuri családba. Hárságyi Imre – ugy látszik – semmi se lett és semmit se nyert.
Azonban az ő története nem tartozik a Deák-nemzetség történetéhez.
Hanem oda tartozik leánytestvéreé, Hárságyi Annáé. Ez volt a haza bölcsének negyedik izigleni dédükanyja. Ez idejében férjhez ment nagy-váthi Bakolcha Pálhoz, baranyavármegyei származásu előkelő nemes birtokoshoz. Nevét idősb Deák Ferencz hol Bakocsának, hol Bakolcsának irja. A tudós Nagy Iván a Bakocsa alakot használja. A helynevet Baranyában Bakóczának ejtik ki. Itt fekszik Nagy-Vát is, mely a családnak nemesi előneve, csakhogy a könyvekben hibásan ezt is Nagy-Vátynak irják.
Régi jeles család volt már akkor a Bakócsák családja Zsigmond király 1433-ban Rómában volt. Nagy és fényes kiséretet vitt magával magyar daliákból. A vármegyék kiválóbb fiaiból válogatták össze a daliákat. Volt köztük Bakócsa is. A mi azt bizonyitja, hogy a családnak jeles vagyona volt akkor is. Hiszen maga költségén ment a király kisérete. Minden dalia vitt magával lovászt, huszárt, fegyverhordót, vezetéklovat, málhalovakat, sátorkészséget, cselédséget. Nagy személyzet, sok ló, diszes ruhák, diszes fegyverek, diszes lószerszámok: nagy költséggel járt ez hónapokon keresztül.
A mikor a négy Hárságyi testvér osztozott: a fiak az ősi Hárságyi birtokokat kapták, ugymint Hárságyot, a birtokok fejét, s az ehhez tartozó alsó- és felső-bagodi, hagyárosi, zéli és kereszturi pusztákat. Az Anna leány, Bakolcsáné Kehidát örökölte.
Férjétől több gyermeke született. Egyik leányát Bakolcsa Margitot Prosznyák András vette feleségül. Jó birtokos vasvármegyei család ivadéka. Birtoka Prosznyákfalván feküdt, melynek mai neve Prosznyákfa. Ez volt a haza bölcsének egyik harmadizigleni dédősapja.
Hárságyi Anna, Bakolcsáné 1545 körül végrendeletet csinált, s azt a veszprémi káptalanban helyezte el. E végrendeletben ugy intézkedett, hogy maradékai minden birtokában egyenlően osztozzanak. Igy is történt. Az osztály alkalmával Kehida Margit leányának, az emlitett Prosznyák Andrásnénak jutott.
Ennek is több gyermeke lett, de ugy látszik, mind leány. Idősb Deák Ferencz legalább nem jegyezte föl, hogy figyermeke is lett volna. Legidősebb leányát Bakó Gergely vette feleségül, a ki e szerint Deák Ferencznek női ágon egyik másodiziglen való dédősapja.
Prosznyákné nagyon kedvelte ezt a vejét, mert még életében átadta neki Kehidát. Ugy látszik, Bakó Gergely életre való ember is volt s megérdemelte a kedvezést. Élt még a század végén 1600 körül is.
Birtokra vonatkozó két intézkedésének maradt fenn nyoma.
Egyik az, hogy Kehidán községi vagy közbirtokossági szőlőt alapitsanak. Abban az időben a sok katonajárás miatt gyakran kellett harácsot adni a katonaság számára. A harácsok közé pénzen, liszten, kenyéren, lábas jószágon kivül bor is tartozott. A végvárakat is kellett gyakran borral segélyezni. Zalavármegye volt nyugot felé az ország védőfala, közel harmincz végvárat tartott fenn. Ezek közül Kanizsa, Keszthely, Komárom, Sümeg s még néhány ott volt Kehida közelében. Borra tehát mindig szükség volt. A harácsot mindig gyorsan kellett összeszedni. Ám az egyes jobbágyoktól, boros gazdáktól mindig sok vesződséggel és sok igazságtalansággal is járt ilyenkor a borjáradékok összeszedése. Bakó Gergely tehát arra törekedett, hogy a földesurak alapitsanak és műveljenek közös szőlőt s tartsanak közös pinczét és borkészletet. 1594-ben már meg is volt a közös szőlőgazdaság, communis vinea, mint latinul nevezték.
Ebben az időben Bakó Gergelyen és feleségén kivül még kehidai földesur volt a Gersei Pethő-féle birtokrészben az osztopáni Perneszy-nemzetség s valamelyes ingatlant birtak még Zala-Csányból a Csányiak is. Mindezek együtt alapitották a közbirtokossági szőlőt.
A készpénzt, a mennyire szükséges volt, az urak adták. A kézimunkát és gyalognapszámot, de az igásat is a jobbágyok és zsellérek teljesitették. A jobbágyokkal azonban volt némi baj.
A mikor ugyanis 1507-ben a Kanizsayak s a Gersei Pethők Kehidán megosztoztak: a jobbágyok fölött nem tudtak véglegesen rendbejönni. Ideiglenesen ugyan a jobbágyokat is megosztották maguk közt, de kikötötték, hogy ha majd idejük lesz hozzá, végleges osztályt fog nak csinálni. Idejük azonban nem volt. Nem is sokat törődtek a dologgal, s a végső osztozás 1590-ben se történt meg.
1590 körül Perneszy András birta Kehidán a Gersei Pethő részt. A közös szőlő megalapitásához s a pinczeépitéséhez neki is kellett volna fizetni 4 forintot. De épen akkor indult meg a nagy török háboru, mely tiz esztendeig tartott, a pénznek nagy szeme volt, Perneszy András uram nem akart, vagy nem tudott készpénzt adni. Azt mondta Bakó Gergelynek:
– Adok pénz helyett jobbágyot, atyámfia!
– Csakhogy neked is kevés a jobbágyod, atyámfia!
– Nem is Kehidáról adok, hanem Rátótról, atyámfia!
Az osztopáni Perneszyeknek Rátóton Vasvármegyében is volt részbirtokuk és jobbágyuk. Bakó Gergely kapott az alkalmon. A munkáskézre nagy szükség volt.
Megvett tehát egy rátóti jobbágyot 4 forinton.
De melyiket?
A jobbágy és jobbágy közt is nagy a különbség, mint a paripa és a paripa közt. A jobbágyot is jól meg kell nézni. Elég fiatal-e? Elég erős-e? Van-e derék munkás felesége? Nem szenved-e száraz betegségben? Nem csonka-béna-e? Van-e, vagy lehet-e elég gyereke?
Végre megállapodtak Nagy János nevü rátóti jobbágy személyében, a kit azután 4 forint készpénzben átvett Bakó Gergely. Azt azonban mégis kikötötték, hogy Nagy János kolónusra nézve mégis csak addig áll fenn a szerződés, a meddig a kehidai jobbágyok fölött a végleges osztozást meg nem ejthetik.
De hát megkérdezték-e Nagy Jánost az alku felől?
Dehogy kérdezték. Mi köze hozzá? Kehidán is csak olyan jobbágy lesz, mint Rátóton. Háza, telke, kijárója ott is lesz. A robotot, adót, tizedet, közmunkát ott is csak ugy kell teljesitenie. Püspökké Rátóton se lehetett. Kehidán még jobb dolga is lehet, mint Rátóton volt.
Hát akkor ez volt az alkotmány. Ilyen volt a világ. Nem kell e fölött csodálkozni. Mai napság is csak adják-veszik a szegény embert a hatalmasok. Habár a szegény ember azt nem veszi észre.
Bakó Gergely leányát 1610–1615 körül Hertelendi és Vindornyalaki Hertelendy Ádám vette feleségül és vitte magával férjéhez Kehidát s ezenkivül még egy csomó részjószágot Tófejen, Söjtörön, Nemes-Apátin, Orbánfán és Rátóton. Mind e részbirtokok ezentul husz más falubeli és pusztabeli részbirtokokkal együtt mint Hertelendy javak fordulnak elő a hagyományban és az irásokban.
Ez a Hertelendy Ádám volt a haza bölcsének dédősapja.
A Hertelendyek törzse széles, nagy és hatalmas nemzetséggé fejlődött. Már Hertelendy Ádám idején, a tizenhatodik század végén s a tizenhetedik század elején két főágra szakadt. A vasi és zalai ágakra. Ezekből sarjadzott ki száz év előtt a torontáli ág is. Voltak e nemzetségből vármegyék kormányzói, alispánok, főispánok, követek, udvari emberek, hősök, hadvezérek. Ebből származott Deák Gáborné is Hertelendy Anna, a ragyogó szépségü nő, de hűtelen feleség, Deák Ferencz öreganyja.
A Hertelendyek családi leszármazása tudtommal mind máig nincs összeállitva. A család egyes tagjainál egy-egy részt meg lehet ugyan találni, de ezek közt is hiányzik az összeköttetés. A tudós Nagy Iván is csak a torontáli ágat ismerte, a legifjabbat s ezentul csak egyesekről, csak töredékekről tud valamit. A vasi és zalai ág szétválasztását nagy homály födi. Deák Ferencz sok megjegyzéséből s apróbb elbeszéléseiből, adomáiból ugy vettem észre, hogy ő mind a vasi, mind a zalai ág leszármazásait jól ismerte, de énnekem nem jutott eszembe nyomban papirosra jegyezni beszélgetéseit. Csak emlékezőtehetségem segit, a mennyire segit. Az emlékezet pedig olyan, mint az esőfelhő. Egy ideig ott tolong az égen, mig esőjét el nem hullatja, vagy a nap föl nem szija, vagy vihar el nem kergeti. Uj és uj felhő jön helyére, de egyik se a régi többé.
Vannak azonban jegyzeteim is s talán ha majd Deák Gábornéról irok, akkor megkisértem az egész nemzetség történetének vázlatát összeállitani.
Most csak Kehida történetét folytatom.
Hertelendy Ádám a felesége jogán 1635-ben vette birtokába Kehidát. Ettől százhatvannyolcz évig 1803-ig birták ezt a Hertelendyek, mig nem kis unokája Hertelendy Anna után idősb Deák Ferencz dédunokájára át nem háramlott. Deák Ferencz a haza bölcse 1854-ben adta el, tehát ő és az ő családja 1523-tól kezdve nőági jogon 331 éven át birták a kehidai urodalmat.
De Hertelendy Ádám az ő felesége révén még mindig csak fele Kehidát, a Kanizsay-részt birhatta. A másik fele rész a Gersei Pethő-féle az osztopáni Perneszy-család kezében volt.
A Gersei Pethők mikor és miként eresztették ki kezükből kehidai birtokjukat: nincs megemlitve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben s nem tudom más forrásból se. A tizenhatodik század végén 1590 körül már Osztopáni Perneszy András birja.
A Perneszy-család fiágon kihalt. Leányágon e család körébe tartozik Somogy, Zala, Vas, Veszprém vármegyék sok előkelő, birtokos köznemesi családja. A ki a család iratait átnézi, vagy a ki a Gersei Pethő-féle keszthelyi irattárba betekint: bizonyára könnyen ráakadhat, mikor és minő jogon jutott Kehida a Perneszyek kezébe.
Nem tartom valószinünek, hogy a Gersei Pethők eladták vagy elzálogositották volna. Ezek a századok viharaiban az Árpádok korától kezdve mindig a királyok pártján voltak Mohács után is, a Habsburgok alatt. Birtokban, pénzben, tekintélyben, magas méltóságokban soha meg nem szorultak. Miért adták volna tehát el épen azt a birtokot, mely keszthelyi, rezi és tátikai váruk szomszédságában feküdt?
Gyanum az, hogy leánynegyed vagy leányági osztály révén jutott a Perneszy-család kezére. Csak például hozom föl, hogy egy Gersei Pethő lányt Darabos János vett feleségül. Ez is régi előkelő nemzetség ivadéka volt. S a Darabos, Perneszy, Törjék, Sághy, Hertelendy nemzetségek közt százféle összeházasodás, osztály, csere és nőági rokonság támadt a 16-ik és 17-ik s a későbbi századok folyamán.
A hatalmas Perneszy-család neve különben nem sokáig szerepel Kehida történetében. 1629-ben Perneszy István birja a kehidai részbirtokot. De ez év április 12-én zálogba adja testvérének Perneszy Ferencznek, a ki Zala és Somogy vármegyék alispánja volt, az országgyüléseken több izben követ, kiváló ember s több országos bizottság tagja. Feltünő azonban a zálogösszeg csekélysége. Ez az összeg csak 25 tallér. Ez legföljebb tiz-tizenöt hold jó szántóföldnek zálogértéke abban az időben. Ugy látom, ez a két Perneszy testvér annak a Perneszy Andrásnak unokája, a kiről már föntebb megemlékeztem.
A Perneszyek nevével ezentul idősb Deák Ferencz följegyzései szerint itt nem találkozunk. Hanem találkozunk a Darabos-nemzetség egyik ivadékával.
Ez a nemzetség az Árpádokkal egyidejü. Egy törzsből ered a Nádasdyakkal és a Gersei Pethőkkel. Túl a Dunán értékes birtokai voltak százfelé. Darabos Ferencznek 1650 körül Kehidán is volt birtokrésze, kétségtelenül a Gersei Pethő-féle felerészből. Ezt onnan következtetem, hogy a maga és testvérjei számára s a maga és testvérjei fiai és leányai számára Csányi Borbálától özvegy Szalay Istvánnétól ennek több kehidai szőlejét s minden birtokát zálogba veszi 1620. évi november 25-én. A zálogösszeg 125 tallér.
Nyájas olvasóim közül, kivált az ifjabbak közül sokan nem tudják, mi volt hajdan az ugynevezett zálogbirtok.
A nemesi birtok hajdan nem azé volt, a ki birta, hanem családjának egész nemzetségeé, csaknem oly módon, mint ma a hitbizományi birtok. A nemesi birtokot tehát eladni, eldarabolni s idegen kézre juttatni nem lehetett. A nemesek közt az öröklés nem hatodiziglen terjedt ki, mint most, hanem végtelenül. Ha a nemzetségből egy ág kihalt, joggal előállhattak a mellékágak ivadékai még két-három száz esztendő mulva is s a tényleges birtokostól, ha idegen volt, elpörölhették a birtokot.
Bankok, takarékpénztárak, hitelintézetek nem voltak, jelzálogos kölcsönt a birtokra fölvenni nem lehetett. Nem volt, a ki ilyen kölcsönt adjon. Nem voltak telekkönyvezve.
De a birtokosnak sokszor mégis szüksége volt kölcsönpénzre. Vagy katonának kellett mennie, vagy kárvallás érte, vagy török rabságból kellett valakijét kiváltani, vagy kizsákmányolták és fölégették a németek. Voltak azonban tékozlók, rossz gazdák akkor is. Mit csinált ilyenkor a megszorult nemes?
Keresett pénzes embert. Ha volt olyan: az atyafiak közt; ha ott nem talált: idegenek közt. Fölkérte és fölvette a szükséges összeget. Kamatot nem fizetett, hanem kamatba átadta használatul a hitelezőnek valamelyik megfelelő birtokát vagy darab földjét jobbágyostul, mindenestül. S kikötötte, hogy a mikor a kölcsönösszeget visszafizeti: a hitelező köteles a birtokot kezéből kiereszteni s volt adósának visszaadni. Ez volt a zálogos szerződés.
Igen sok zálogbirtokot kiváltott maga a zálogbaadó. Sokat csak fia vagy unokája. Néha száz vagy százötven esztendő mulva váltott ki valamely kései utód. De sok birtok ott maradt a zálogba vevő kezén s leszármazói kezén örökre.
A ki zálogba vett birtokot, ugy tekintették, mintha jórészben örökül vette volna.
Hogy Hertelendy Ádám mikor halt meg: jegyzeteim közt nincs nyoma. 1700 körül már nem élt se ő, se felesége, Bakó Gergely lánya. De ő már körülbelül összeszedte s egyesitette kezén ugy a Kanizsay mint a Gersei Pethő-féle kehidai javakat. Tehát egész Kehidát. Fia kezén legalább együtt volt már.
Gáspár fia 1704-ben még labancz kapitány volt, de csakhamar megházasodott s elvette feleségül Sághy Krisztinát, a ki e szerint ükanyja volt a haza bölcsének.
Több Sághy-család van az országban. Sághy Krisztina a nagy-sághi Sághy-nemzetségből származott. Kun László király 1275-ben adományozta Nagy-Sághot Sopron vármegyében a család akkori ősének s még négyszáz év multán is volt ott birtokuk a Sághy-ivadékoknak. Volt Deák Ferencz ükanyjának is.
Hertelendy Gáspár 1734-ben már nem él. Feleségéről Sághy Krisztináról ez évben már mint özvegyasszonyról emlékeznek az irások. De a kehidai birtok történetében van nyoma.
1715. évi julius 2-án egy csomó kehidai birtoklevelet téritvény mellett átad László testvérének. Ugy hiszem, ezek vonatkoztak a Gersei Pethő-féle részbirtokok megszerzésére. Ezek nem is jutottak vissza az ő leszármazóinak kezére. Ez okból van hézag erre nézve idősb Deák Ferencz jegyzeteiben.
1720. évi julius 16-án kifizeti a Hertelendy-családtól járó birtokba-iktatási dijakat. A dijak összege 130 forint. Elég nagy összeg, 25 hold földnek az ára. Ugy látszik, a Gersei Pethő-rész utolsó darabját akkor vette birtokba Hertelendy Gáspár. A beiktatást a vasvári káptalan teljesitette. Ennek hites jegyzője Halász Mihály veszi át a dijat.
Rosty László s neje Csapody Katalin akkor élnek. Rokonok a Hertelendyekkel. Birják Csebet, a csebi Pogány-család árpádkori ősi birtokát. Csebről egy jobbágyot ajándékoznak 1721-ben Hertelendy Gáspárnak Kehidára. A jobbágy neve: Kámán János. Bizonyára Kálmán az igazi név, de a tuladunai köznép beszédében a betük összefolynak.
Ugy látszik, a Hertelendyek igen jó jobbágytartó uraságok voltak Kehidán. 1720 közül két testvér jön Kehidára. Jóképü, erős két paraszt jobbágy. Önként jönnek, szivesen szállnak Hertelendy Gáspár szolgálatára s ő be is iktatja jobbágyai közé őket. Ád nekik házat, telket, vetőmagot, igás és lábas jószágot. A nevük Balaskovics Mihály és Balaskovics Tamás. Talán a kehidai uraság nem is kérdi: honnan jöttek, miért jöttek.
A két jobbágy azonban gróf Batthyányi Zsigmond tulajdona. A dobrai urodalmához tartozó Szőlnöki pusztáról szöktek el. A gróf keresteti őket mindenütt. Végre 1723 évi szent István napján rájuk akad Kehidán. Nosza megindul a vizsgálat és pörösködés a fölött, kié most már a két jobbágy? Ha Hertelendy Gáspár lett volna az erősebb: az övé maradt volna. Igy azonban visszaviszik őket a szőlnöki pusztára.
1725-ben pörbe száll a szent-péter-uri nemesekkel. Ezek nem tudták vagy nem akarták megtalálni a határjeleket az erdőben s a kehidai erdőből jelöltek ki maguknak kivágásra jó csomó hatalmas szálfát. Meg kellett őket inteni s a határokat meg kellett igazitani.
1734-ben már özvegye Sághy Krisztina veszi kezébe a kehidai gazdaságot. De fiuk is nagy már: Hertelendy Gábor, a haza bölcsének dédapja. Ez volt legutolsó szülöttjük. Előtte négy leányuk született: Manczi, Borcsa, Örzse és Évi. Valamennyi férjhez ment idejében. A Berke, Róth, Sárkány és Rumy-család fiai ekkor házasodtak bele a Hertelendy-családba.
Apja halála után Gábor fia hamarosan megnősült. Felesége Uzovics Judit, szintén előkelő nagy és gyökeres nemzetség szülöttje. Deák Ferencz dédanyja volt ez. Kiváló, derék asszony. Takarékos, szerző, férje gondjainak szives osztályosa. A mai Kehidát férjével együtt ő alapitotta meg.
Anyjuk, Sághy Krisztina, meghal 1739-ben. Ez éven túl legalább semmi nyoma. Hertelendy Gábor, a mint anyja halála után egészen kezébe veszi Kehidát, először is a malmokat siet rendbehozni. Szükséges volt ez, hogy jövedelmezőbb legyen a gazdaság.
Sok baja volt a malmokkal.
A kehidai uradalomhoz akkor közel kétszáz holdnyi Zalaberek tartozott. A berek egerfával benőtt ritkább-sürübb erdőség volt. Se kaszálni, se legeltetni nem lehetett. A berek az ártérben feküdt s az év nagy részében viz alatt áll. Középen hömpölygött a Zala szabályozatlan vize. Az egerfának nem volt becse. De semmiféle fa se ért akkor sokat, hiszen a dombok, hegyek, puszták, határok nagy része erdőség volt. A Zala jobb partján Kehidától föl Barátsziget felé s alá Zala-Csány felé s napnyugotra egész Kapornakig csaknem mindenütt erdő sötétlett. Bükk, cser és gesztenyefák. Mind becsesebb az egerfánál. A berekben ennélfogva a határokra, mesgyékre nem sokat ügyeltek az uraságok.
Azonban Hertelendy Gábor eszes, nagy befolyásu és gondos jó gazda volt. Ő már ügyelt uradalmának berki határaira.
A kié a berek: azé a Zala vize. A kié a viz: azé a vizjog. A kié a vizjog: azé aztán sok mindenféle jog. A halászás, rákfogás, hajókázás, öntözés, hidverés, rév, vámjog. De azé a malomjog is, a melyet hajdan jus molendinumnak neveztek a latinos világban. A kié pedig a malomjog volt: azé volt a viz esete. Emelhetett zugót, vághatott malomárkot, állithatott malomfejet s épithetett malmot. A vizi malom akkor nagy érték volt. Kehidai jó malom hozhatott évenként közel ezer mérő szemes gabonát is.
A kehidai Zalaberekhez négyen követelték maguknak a tulajdonjogot.
Első sorban s mindenekelőtt maga a kehidai uraság.
Azután a zala-csányi szomszédbirtokos Csányi Ferencz uram, a vértanu Csányi László öregapja, a kivel sehogy se voltak rendben a mesgyék.
Jogot tartott a benczés barátok pápai konventje is.
De jogot tartottak a tüskevári pálos barátok is. A kik pedig nagy urak, nemes emberek, négy lovas hintóban járnak, száz millió vagyonuk van. Bizony sokkal hatalmasabbak, mint Hertelendy Gábor ur, a haza bölcsének dédapja.
Mikor Deák Ferencz Kehidát gróf Széchenyi Istvánnak eladta: akkor az uradalomhoz csak egy malom tartozott. Ennek tiszta jövedelme volt 310 mérő rozs és 100 mérő buza. A többi vámot s az árpát, kukoriczát elnyelte a molnár szegődvénye s a malom fentartása.
Ez a malom már fennállott 1738-ban, a mikor még Deák öreganyja meg se született.
De Kehidának hosszu a berke s a Zalának a berken át hosszu a folyása. Azután Csány felé két ágra szakadt a folyó s szigetet képezett. Hertelendy Gábor részint irásokból, részint szóbeli hagyományból megtudta, hogy a hosszu folyón valamikor másik malom is volt. Ha egykor volt, most is lehet. Két malom mégis csak többet ér, mint egy malom. Épitsük fel ujra.
Azonban hol volt az a malom? Hol volt vizesete, zugója, malomfeje?
Hertelendy Gábor 1739-ben elkezdte keresgélni. Régi irások, öreg emberek, halászok, csikászok, rákászok álljanak elő, tegyenek tanuságot, hol volt a másik malom? Az uraság is, a tisztje is szemle alá vette a berket s a vizek folyását: hol volt a régi zuhatag?
Együgyü észszel azt gondolhatná az ember: ott van most is, a hol régen volt. És azt is gondolhatná, hogy a hol malom volt: ott fal is volt, malomfej is volt kőből, az a kő onnan el nem repült, most is elárulja egykori malom voltát.
Bizony pedig nem ugy van. Az a malom elpusztult. Födelét, fáját elhordták a szelek és a vizek. Falait elbontották a fagyok és az árvizek. Zugóját, malomfejét elboritották az árhozta iszapok. Ott feküsznek valahol mélyen. Változik a folyam ágya is. Terebélyes egerfa beledől a partról a vizbe. Mögötte zátony támad. A tulsó partot elmossa a viz s a mint a szép nagy tavaszi áradás lefut s a vizek rohanása eláll: a fürkésző halász csak azt veszi észre, hogy a berekben másutt folyik a Zala, nem ott, a hol tavaly.
Nem könnyü a régi malomhelyek kutatása.
De a következő 1740-ik évben mégis megtalálják a régi malom helyét. S Hertelendy Gábor ur sem volt rest, nyomban készül az uj malom épitéséhez.
Azonban akadályra bukkan. A szomszéd nemes Veszprém vármegyében fekszik Tüskevár s ott uralkodnak a pálos barátok. A jó barátok Zala vármegyében is földes uraságok, Zalaberkük is van, sőt Barátszigeten és Gyülevész alatt épen szomszédosak a kehidai urasággal. Fiskusuk elő is áll nagy fennen s egyenesen Hertelendy Gábor uram elé.
– Én pedig Domine Spectabilis és Perillustris az én uraságomnak, a Paulinusok venerabilis rendjének nevében azt a malomhelyet nem engedem, mindenféle impetus és competus ellen admoneálok, inhibálok és protestálok, minden passus ellen opponálok s minden actus ellen reponálok. Mivelhogy az a malomhely a mi valóságos és kétségtelen birtokunk!
Nagy dolog. Azt a malomhelyet bizony elbirták a kehidai uradalomtól a pálos barátok!
Érdemes-e most már ezért pörösködni, biráskodni, lótni-futni, Pontiustól Pilátushoz járni, költekezni s azután a pört ötven esztendő mulva mégis elveszteni? Ha a barátságos érintkezés nem sikerül: legjobb a dolgot abbanhagyni.
Nem is sikerült. Ha épen második malmot is akar: jobb lesz azt a maga kétségtelen vizére épiteni.
Csakhogy ez még bajosabb dolog.
Az uj malomárok készitése több pénzbe kerül, mint a mennyit az uj malom ér. És azután ebbe is beleköthet a pálosok fiskusa. Ha magasra teszi a malomfejet: holt vizre kényszeriti a pálosok malomkerekét. Ha alacsonyra teszi, ez meg uj malmának is, régi malmának is ártalmára lészen. Azután utak, hidak épitése az uj malomhoz. Meg se lehet előre mondani, mibe kerül.
Két esztendei tünődés és huzavona után Hertelendy Gábor uram legjobbnak látta az ő meglévő régi malmát ujraépiteni. Régi volt már; korhadt, roskadozott, még öregapja Hertelendy Ádám idejében épült, kerekein folt hátán folt; egyetlen malom, ha jó, mégis többet ér, mint két malom, ha rossz.
Meg is alkudott 1741-ben két ügyes molnárral az ujraépités dolgában. Az egyik volt Tóth István nemesapáti molnár. Ehhez még némi földesuri viszony is kötötte, minthogy apjának, öregapjának Nemes-Apátin is volt birtoka. A másik molnár pedig Nagy György volt Kaszaházáról.
Hajdan nem voltak külön malomácsok. Maguk a tanult és remekelt molnárok voltak a malomácsok is, malomkőfaragók is és malomkovácsok is, de még a kőművesek és zsindelyfaragók is. Anyagot, épületfát, szerszámfát, vasat, követ, téglát adott az uraság eleget. Adott igás napszámot is, gyalog napszámot is. A két érdemes és tudós mester ujraépitette a régi kotyogó malmot. Belekerült az egész munka vagy százötven rénes forintba.
Ezt a malmot birta azután Deák Gábor s utána idősb Deák Ferencz. Ez háramlott örökségként ifjabb Deák Ferenczre, a haza bölcsére. A ki gyermekkorában órákon át elnézte ennek külső és belső szerkezetét, vizes és száraz kerekeit, a hatalmas tengelyeket, a kerékfogak alakját, a finom korongokat, a garat szerkezetét s annak csilingelő vasát. Ugy megnézte, hogy tizenkét éves gyerekkorában már faragott magának egész tökéletes malmot, a mely azonban nem volt nagyobb, mint a közönséges kakukkos óra.
Más is vonzotta oda a fiatal gyereket, nemcsak a malom szerkezete.
Az őrlető közönség.
A közeli falvak és puszták népe hordta oda őrleni valóját. Kehida, Almás, Gyülevész, Kustány, Nemes-Bük, Karmacs, Vindornyafok rendesen ott őrletett. Ha közelről jött az őrlető, vállán hozta a tele zsákot az erős legény. Ha távolabbról jött: szekérrel jött, hét-nyolcz zsák a szekéren. Mindjárt rá se került az őrletés. A hogy jöttek: sorban egymásután öntöttek fel a garatra. Néha nyolcz-tiz őrlető gyült össze s várt egymás sorára. Mindenki vigyázott a garatra, mikor az ő gabonája volt felöntve. Nem vesz-e belőle a molnár vagy a legénye kettős-hármas vámot?
Éjjel-nappal folyt az őrletés. A várakozók dévajsággal vagy alvással vagy mesemondással töltötték az időt. Hirlap akkor nem volt. Ha volt, se olvasták. Gyöngén pislogó olajos mécs volt a világitó. E mellett vigan csak a mesemondás tenyészhetett.
A kis Deák Ferkó mohó lélekkel hallgatta a nép meséit. A boszorkányokról, kisértetekről, haramiákról, vasorru bábáról, erdőben eltévedt kis gyerekekről, a sziklatörő, fanyövő, vasgyuró legyőzhetetlen vitézekről, a sóvárgó királykisasszonyokról, a tündérekről és a győztesen hazatérő elbujdosottakról. Gyönyörü világ ez! Más élet, mint a mi életünk. Nem oly csodás, mint a hellenek istenvilága, de épen olyan szép. Mindig győz benne az igazság s mindig megmenekül benne az ártatlan. A szegénység diadalmas hadjárata ez a hatalmasok ellen.
Épen a gyermeki léleknek való. Az a kis lélek megtelik ábrándokkal, képzetekkel, az igazság jókedvével, s az elgyötört szegények szomoruságával. Megtanulja szórul-szóra. A mit egyszer hallott: el nem felejti soha. A kis Ferkó ott volt a mesemondók közt, a mikor ott lehetett. Zugott, morgott, zakatolt a malom, de a mesemondó minden szavát jól lehetett hallani. Irodalmi nyelvének gazdagságait is ott kezdte már gyüjteni. S ha leszállt már az öreg este: hazaballagott a kastélyba. Angyallelkü Klára nénje, maga is csak süldő hajadon, ott várta már. Leverte ruhájáról a lisztet és a malomport s hálából a kis Ferkó sorra elmondta neki a hallott meséket. Édes mosolylyal hallgatta, pedig ő is mind tudta már elejétől végig.
Ez a Deák Ferencz malmának kis története.
