III.

(Deák faragó műhelye. – A faragás és a mély gondolkodás. – A Baroch zsidó. – A lengyel hazafi Deák-képe. – A sakk-alakok. – A kehidai kert. – Régi várnak semmi nyoma.)

A birtokról szóló s a gazdaság vezetését földeritő iratok nincsenek meg ma már. Ezek a kastélylyal és tiszttel együtt átháramlottak gróf Széchenyi István kezére. Az ő örökösei is tuladtak a birtokon, de a régi iratok a mai birtokosok kezébe nem jutottak.

Az irodán túl volt a női cselédek szobája, s ezen túl az éléskamra. Az épület két szárnyán tehát összesen kilencz helyiség. Azonban az épületnek az éjszaki végén is volt hajlása be a falu felé. De ezen csak egy szoba volt, a belső hajdu lakása.

Belől az udvar felé mind a két nagy szárnyon végig jó tágas folyosója van a kastélynak. Változatlanul megvolt a Deákék korában is. Itt állottak Deák Ferencz faragó szerszámai. Vonószék, eszterga; furó, faragó, fürészelő eszközök. A nappali munkához elég világos volt a folyosó, sok és nagy ablak volt rajta.

Fiatal korában a haza bölcse nagyon szeretett furni, faragni. Kehidán holmi apró butorokat is készitett. Asztalkát, zsámolyt, famozsarat, tilót, fatálczákat, fakanalat, főzőkanalat, rokkadarabokat, tolltartókat és fűszerszámos szekrénykéket kihuzó tetővel. Ügyesebb volt ezek készitésében, mint a legtöbb falusi asztalos és esztergályos. Faragni később is szeretett Puszta-Szent-Lászlón és Pesten. De itt már csak apró szoborfaragásokat végzett késsel, kis fürésszel, kis vésővel és kalapácscsal. Itt már vonószéket, esztergapadot nem használt. Nem is használhatott. Az Angol Királynő-szállóban két szobája volt. Az egyik a fogadó, a másik a hálószobája. Hova tette volna a vonószéket és esztergapadot? Hova tette volna azt a sok szemetet, a melylyel az efféle furás-faragás jár? Furcsa dolog lett volna, hogy a mikor hires emberek, császárok, fejedelmek, kormányzó elnökök meglátogatják: hát ő akkor ott legyen a vonószéken, vagy gyalupad mellett, s azzal fogadja a látogatót.

– Várjon csak egy pillanatig felséged, mig ezt a máktörő mozsarat elkészitem, azután a kötényemet leteszem, kezeimet megmosom s frakkomat és galléromat felöltöm! Tüstént állok szolgálatára.

De hát volt ideje Deáknak furni-faragni, s napjai nagy részét ily hiábavalósággal tölteni? Mikor és miként lett hát bölcscsé? Mikor szakitott magának időt annyit olvasni, tanulni, tünődni, gondolkodni, gondolatai nak alakját elkésziteni, hogy a haza bölcse legyen belőle?

Ezt a kérdést talán máskor és más helyen tárgyalom. Ott, a hol Deák agyáról s gondolatainak mélységéről és tudásának természetéről közlöm megfigyelésem eredményét. S ott, a hol szellemének költő képességeiről beszélek. Bizonyos, hogy a gondolatok megalakitásában a világ egyetlen nagy irója se mulja őt fölül. Kortársai közt, de az összes magyar irók közt a tudományos és közügyi irodalom terén csak Kölcseyt, Szemere Bertalant és Kossuth Lajost lehet vele összehasonlitani. Ezek egyik-másik művükben részletezőbb, talán művésziebb s gyakran ragyogóbb irók, mint ő, de az ő irataiban mégis van valami különös szépség, melyet amazok el nem érnek.

E szépség természetét érdemes kipuhatolni. A képesség, mely ezt szülte, nem csupán vele született isteni erő. Ennek fejlődnie, s képződnie kellett. A fejlődésnek története van. Ezt a történetet is ki kell puhatolni. Hogy ezzel a furás-faragás tárgytalan időtöltése nem ellenkezik: épen Deák élete bizonyitja.

Fenyődeszkából készült alacsony kis szekrénykét találtam a faragó eszközök mellett, ott a folyosón, a fal tövében. Födele nem volt. A szekrényke tele volt apró fadarabokkal, melyből Deák dolgozott. Ötöt-hatot kezembe vettem, s megnéztem: vajjon miféle fából valók?

Többnyire hársfa volt. De volt köztük jávor, fekete ihar, szilva és almafa is. Utóbbiaknak a gyökértövéből. Teljesen száraz valamennyi. Ezek a fák a legkevésbbé szálkásak s a legkevésbbé repedezők nálunk. Nem is igen kemények. Foltjuk sincs. Szinük egyszerü és szelid. Faragásuk könnyü. Apró gyerekjátékot, disztárgyat effélékből szoktak faragni. Almát, körtét, mandulát, naspolyát, apró szőlőfürtöt ezekből faragcsált Deák.

Kedélyes ajándékul barátainak pipát és botot szeretett adni. A pipát ugy vette, vagy maga is ajándékul kapta, de a botot mindig maga faragta leginkább kampós fogantékkal. Több ily faragványát láttam. De Puszta-Szent-Lászlón Tarányi Ferencz barátom tulajdonában most is megvan még három. Gyikot, zöld békát, fia kigyót, turbános törököt, hosszu szakállu zsidót különös előszeretettel faragott.

Igen szép példány volt a nemrég elhunyt Kisfaludy Árpád birtokában. Gyikot ábrázolt, a mint fölmászik a fára. Emlékül faragta 1831-ben a nagy költő, Kisfaludy Sándor számára. Rá is véste, ha jól emlékszem, e szavakat: »Kisfaludy Sándornak emlékül Deák Ferencz.« És rávéste az évszámot is.

Nem tudom, hova lett ez a bot. Méltó volna a Nemzeti Muzeum számára. Különösen azért, mert a »Deák Ferencz« tökéletes hüséggel mutatja sajátkezü névaláirását. Ez teszi igen becsessé. Irott manupropria száz meg ezer van Deáktól, de önmaga által kifaragott manupropria alig van több, mint ez az egy. Tiszta, szép, gyöngéd faragvány.

Ez nem könnyü munka. Tanult és gyakorlott szobrásznak is becsületére válnék. Nem is hiszem, hogy maga Deák is sokat faragott volna effélét. Tudtomra rokonainak sincs ily faragvány birtokukban.

Ez azt is bizonyitja, hogy Deák, ha fejét ráadja, ha az életszükség ráhajtja, még igen derék szobrász is tudott volna lenni.

Van erre más jelenség is.

Kehidai házi zsidaja Ungár Benedek volt, de ezen a néven nem ismerte senki. Csak ugy hivták: a Baroch zsidó, vagy ha különösen meg akarták becsülni: a Baroch-gazda. Boltos volt, ügynök, járókelő, eladásoknál közvetitő, de főleg csak az uraság szolgálatában. A Baroch szó a Benedek szónak valami csodálatos héber átalakulása.

Érdekes volt testmozgása, fejetartása, mosolygó arcza szapora beszéde, kesze-kusza bajusza és szakálla. Deák ennek a fejét tökéletes élethüséggel sok botra ráfaragta. 1844-ben ily botot Bónis Samunak is ajándékozott.

Ahhoz, hogy valakit a művész szoborba lemintázzon, vagy föstményben lefössön: annak a valakinek a művész előtt »ülni« szokás. Nagyhirü festők és szobrászok előtt gyakran tizszer is, huszszor is kell ülni. Ám Deák Ferencz előtt az a kis házi zsidó egyszer se ült. Hogyan tudta tehát élethiven puszta emlékezetből kifaragni?

Azt mondják: elégszer látta.

Igaz, hogy elégszer látta, de azért a kérdést ezzel elütni még nem lehet. Az ember egész életen keresztül naponként lát valakit, első pillanatra meg is tudja különböztetni mindenkitől, de ha annak távollétében azt kérdeznék tőle: sorolja fel egyenként azt az ötven vonalat, mely annak az arcznak egyéniségét megalkotja, – alig tudna belőle szabatosan, puszta emlékezetből öt-hat vonalat felsorolni s hiven lerajzolni. Kivált gyermeknél, fiatal szép nőnél, de másoknál is.

Más dolog látni és más dolog: igazán megnézni.

Szobrászt, festőt a megnézés csodálatos tehetségével ruházott fel a gondviselés. Deák nem volt, vagyis nem lett szobrász, de ez a tehetsége mégis megvolt. A szellemi tehetségek nagy sokaságában ez csak egyetlen. Szép és fontos, de se nem a legszebb, se nem a legfontosabb. S ha nem gyakorolják, ki se fejlődhetik. Millió ember közt alig van meg egynél, vagy kettőnél. Deáknál meglehetősen meg volt ez is, noha állandó foglalkozásként nem gyakorolta. Szellemének rendkivüli gazdagságáról tesz tanuságot ez is.

Ha már faragásáról szólok: meg kell emlékeznem még két művéről.

Az egyik saját domborművű mellképe, vagy igazabban arcza és feje. Köralaku fatálcza közepén fekszik. A kör átmérője 15 czentiméter, az arcz magassága tiz czentiméter. A fa szilva vagy almafa, lehet hársfa is. Az arcz oldalra néz. Szem és szemöldök, orr, bajusz, ajak, áll, homlok és haj minden Deáké. Az egész arcz első tekintetre bámulatosan hasonlit Deákhoz, a minő a mult század ötvenes éveiben lehetett az arcza. A dombormű mellett jobbról DEÁK, balról FERENCZ van a fába vésve. Fali képnek lehet használni a tálczát. A betük alakja mindenesetre azt bizonyitja, hogy magyar ember faragványa.

A mű most dr. Nyári Sándor műegyetemi tanár barátom tulajdona. Derék lengyel tudós adta neki emlékül Lembergben. Neve Zontak, a lembergi Dzyeduszycki-muzeum igazgatója.

A kép eredetéről azt mondja: ő 1848-ban és 1849-ben Bemmel együtt harczolt függetlenségünkért a lengyel légióban. A harcz után meglátogatta Deákot s ez emlékül adta neki, ha jól emlékszik akként, hogy ez saját faragása. Őrzi is ő ezt kegyelettel, de már öreg ember. Örököseiben már nem lesz meg a magyarságra tekintő kegyelet és édes emlékezés, azt se igen tudják, kije volt Deák Ferencz Magyarországnak s hogy valamikor régen 1833-ban mint ifju követ, első hatalmas szavát is az eltiprott lengyelek mellett emelte föl. Magyar ember kezében tehát jobb helyen lesz az emlék.

Másik még szebb faragványát ismerem Deáknak. Ez sakkjáték alakjainak gyüjteménye. Tok és tábla nincsen hozzá, csak az alakok maguk vannak, egy paraszt azokból is hányzik. A mult század hatvanas éveiben faragta Deák. Története ez:

Freyseisen Gyulát, munkácsi birtokost az 1867-ik év őszelején időközben megválasztotta képviselőjének a munkácsi kerület. Feljött Budapestre erős ellenzéki nézetekkel s a balközép pártnak akart tagja lenni.

A mint bemegy a képviselőházba s a baloldali folyosón ballag előre: találkozik Deák Ferenczczel. Deák megáll, megnézi erősen az uj embert s megszólitja:

– Ugy látom, Freyseisen Gyula vagy!

Freyseisen megáll, elbámul, üdvözli nagy tisztelettel Deákot.

– Az vagyok. De honnan ismer engem mélyen tisztelt bátyám?

– Honnan? Kehidáról. Hiszen te voltál Dubraviczkyval nálam 1844-ben Kehidán.

Bizony ő volt. Dubraviczky Simon, Pestvármegye alispánja és követe volt, valami hivatalos dolga támadt s fölkereste Kehidán Deák Ferenczet. Magával vitte fiatal patvaristáját Freyseisent is. Akkor látta őt Deák először s huszonkét éven át utoljára. S ime első pillanatra fölismeri.

Csodálatos emlékezet!

Freyseisennak első dolga volt tisztelgő látogatást tenni Deáknál. Most már szó se lehetett arról, hogy balközépi legyen. Oda állott Deák mellé, a ki utóbb nagyon megkedvelte s legbecsesebb faragványát, a 32 sakkalakot neki ajándékozta. Azután ő is adott Deáknak beregi és mármarosi emléktárgyakat, óriási szarvasagancsot, óriási medvebőrt s Deák tőle elfogadta.

Az alakok faragásával sokáig vesződhetett Deák. A vezér és döntő alakok: király, királyné, bástya, futó, ló rendes szokott alakok. A ló huszár, a futó spanyol ruhában kengyelfutó. Király, királyné fején német divatu herczegi korona.

De már a parasztok valóságos néprajzi gyüjtemény. A tizenhat paraszt ugyanannyi faj és foglalkozás. Spanyol, franczia, sváb, tiroli, tót, montenegrói, lengyel. S aztán egyik bányász a kalapácscsal, másik pap a kereszttel, harmadik magyar hajdu a buzogánynyal, azután jön a lengyel fölkelő az egyenes kaszával, drótos tót a szürdolmánynyal, czernagorcz a jatagánnal örökös változatban.

Deák csöndes vidámsága, bölcs pajzánkodása elevenül meg az alakokban. Most ezek Freyseisen egyik örökösének Komjáthy Béla képviselő barátomnak tulajdonát képezik. Megbecsüli őket.

Megnéztem, körüljártam a kertet is, melyet parknak nevezünk. Ez a kastélyhoz vezető uton kivül körülveszi az egész kastélyt. Nagyobb része ma is ugy van változatlanul, mint 1854-ben volt. Változás csak a kastély déli oldalán van.

A kert nem nagy. A kastélylyal együtt alig lehet több három-négy holdnál. Ennek egy része ma a déli oldalon konyhakert s az volt Deák életében is.

A változás abban van, hogy Deák életében a kastélyt minden oldalról közvetlenül hatalmas árnyékos fa vette körül. Bükk, hárs, szil. A leggyönyörübb növésü fák. Aljuk zöld pázsit. Sétautak a falak tövében is s lejebb a domb lejtőjén is. Most a kastély déli oldalán költséges és diszes terrász van üvegházi virágokkal és világos szinü kerti asztalokkal, székekkel és pamlagokkal. A mostani uraságok alkalmas időben itt szoktak kávézni, teázni, dohányozni. Szép messzelátás Csány felé s túl a Zalán Kustány, Karmacs felé.

Deák naponként órákon át sétált. A délutáni nap melege ellen árnyékot s a zimankós északi szél ellen enyhet a kastély déli oldala adott. Az észak-nyugati erős szelek ellen a keleti nyujtott. Leggyakoribb ott az észak-nyugati szél, legkedveltebb sétáló hely tehát a keleti oldal. Deák eső utáni sáros talajon s nyirkos, ködös időben is szeretett sétálni. A sarat azonban csizmáján ki nem állhatta. Ugy segitett magán, hogy a kastély déli és keleti oldalán deszkával födette a park sétáló utjait. A deszkák félszázad óta elkorhadtak, ma nyomuk sincs.

A környék lakóit s azok közt a mostani tulajdonosokat két tévedésre kell figyelmeztetnem.

A kastély déli szárnyának végénél Deák egykori hálószobája előtt, a pinczeajtó közelében van egy vastag, régi szederfa, most már erősen hanyatló állapotban. Azt hiszik s ugy mondják, hogy e fa kedvelt fája volt a haza bölcsének s ennek árnyékában nagyon szeretett hüsölni.

Ez talán tévedés.

E fa 1854-ben nem tünt szemembe. Most megnéztem jól. A szederfa nem nagyon hosszu életü. Hatvan-hetven éves korában már vénül s korhadni kezd. Szép növésü, magas s vastag ugyan az a fa, de hetvenévesnél alig idősebb. Deák 48 év előtt hagyta el örökre Kehidát, akkor tehát az husz-huszonkét évesnél nem volt korosabb.

A kastély déli oldala alatt a fák árnyékában faragott kövekből van összeállitva egy hüsselő. Kőpadok körben s közepén kőasztal. A mostani tulajdonosok állitották. S a kőasztalra tiszteletreméltó kegyelettel ezt a föliratot vésették.

»Deák Ferencz kedvencz hüsselője 1827–1855.«

Igaz, hogy e pont kedves hüsselője volt. Innen elláthatott a Zala völgyére s kustányi birtokára. Elláthatott föl észak felé Zala-Koppányra is, hol szintén ősi birtoka volt. Végignézhetett a berken s a nyári munka ott folyt berki munkásain. Igen szépen odalátszott a völgyön túl Gyülevész és Zala-Szent-László s az e mögött fekvő hegyláncz minden csúcsa, halma és erdeje. S még ezen túl napkelet és északkelet felé a Bakony rengetege. Mikor ott jártam, akkor is volt azon a helyen néhány avult kerti karosszék és kerti asztal.

De az évszámban mégis tévedtek a kő feliratának szerkesztői. Deák nemcsak 1827-től fogva lakott azon a helyen, hanem kis gyerekkorától fogva. Születésének hónapjában, 1803-ik évi októberben már odaköltözött édesapja s egy vagy két év mulva odavitte kis gyermekét is. Egész biztosan föl lehetett volna vésni az emlékkőre: 1803–1854. Ez idő alatt ott volt állandó lakása. Csupán tanulóéveinek nagy részét töltötte másutt. Nagy-Kanizsán, Pápán, Győrött, Pesten. De 1822-től kezdve innen hosszabb időre ki nem mozdult.

Volt-e vár valaha Kehida?

E kérdést is megvizsgáltam most, a mikor ott jártam. De csupán a helyszini tünetekből s nem okiratokból vizsgáltam. Bizonyos ködös hagyomány szerint ugyanis valamikor vár állt a kehidai kastély helyén. De én ennek semmi nyomát nem találtam.

A kastély egy kis kupalaku domb tetején áll. A dombot a földtani tudósok szavajárása szerint alluviális áradmány maradékának kell tekintenünk. Észak-nyugat felől a Kehida pataka csörgedez az erdőkből a falu felé. Az út eleintén ennek partján vezet Almásra s azután Nagy-Kapornakra. E patak fönt az erdőkben mély vizmosás fenekén csatangol. Néha megszokott dagadni s akkor iszappal és hordalékkal tele hömpölyög a falu közepének. Valami rendkivüli felhőszakadás alkalmával óriási tömegü iszaphalmot rakott le a berek partján, de később századok folytán e halmot a falu felől keresztülmosta s igy ennek parti vége önálló kerek dombbá alakult. E kerek domb megszilárdult, pázsit belepte, erdő benőtte, s utóbb kastély emelkedett tetejében.

De bizony nem várnak épült ez a kastély. Se tornya, se bástyája, se védő árkai. Kővárnak nem lett volna elég magas, földvárnak, vagy sárvárnak nem lett volna elég mély az a domb. S azután se tatár, se török, se német nem járta ezt a vidéket. S oly nagy ura se volt soha Kehidának, a ki szükségből vagy fényüzésből éppen ide épitett volna büszke, fényes várpalotát. A mint ezt Kehida története bizonyitja.

A domb a falubeli házakon és házsorokon kivül a falu északkeleti sarkán fekszik. Északról már a szántóföldek a szomszédai, keletről az országutra s a berek partjára dől. A parkot az utonjárók és rossz emberek ellen se nem árok, se nem kőkerités védte, hanem palánk. Bükkfából készült hasogatványok egymás mellé a földbe mélyen elültetve és besulykolva s tetejükön guzszsal összekötve alkották a palánkot. A palánk magassága legalább két méternyi volt. Se vad, se ember könnyedén át nem jutott rajta.

Ez előtt éppen hatvan évvel Deák lakását a fölizgatott nemesség megrohanta s Deákot halálra kereste. Pártos szenvedély, bor – gőz és kegyetlen bujtogatás vitte ellene a tömeget. Az eset országos megütközést keltett, de történetét másutt beszélem el. A szilaj támadók fokossal és hosszu nyelü fejszével elkezdték döngetni az országut felől a palánkot. Csapásaik nyoma még akkor is megvolt a palánk hasogatvány fáin, a mikor én 1854-ben ott jártam. Most barnára festett magas deszkakerités van a palánk helyén.

Kehida története háromszáznyolczvan év óta függ össze Deák Ferencz családjának történetével. De csupán a nőági elődökével. Mégis ki akarok terjeszkedni erre a történetre. De én idegen okiratokat nem keresgéltem s át nem buvároltam. A család jegyzeteinek kis része birtokomban van s a haza bölcse is közölt velem, a mikor jó kedve volt beszélgetni, egy csomó részletet. A mit tudok, e két forrásból tudom. Történetbuvárok s kegyeletes hazafiak egészitsék ki az én művemet.