III.
(Deák szivarjai. – A szivar-összeesküvés ellene. – A német katonatiszt. – A képviselői napidij. – Alamizsnálkodása. – Visontai Kovách Laczi borravalója.)
A pipázás nem sokba került, de a szivarozás már sokba került.
Országszerte mindenki tudta, hogy Deák kabanósz szivart szi. Jó illatu, termetes és könnyü szivar. Ára darabonkint tizenkét fillér. Ebből elszitt Deák naponkint 15–18 darabot. Mindig szájában volt a szivar. A szivarnak csak kétharmadát szitta el, egy harmadát eldobta. A mint egyik elégett: nyomban rágyujtott a másikra. Komoly tanácskozásai, hires adomái, mind a kabanósz füstjénél folytak.
Szivarja belekerült havonkint legalább ötven forintba. Vendégei, látogatói többet elfüstöltek szivarjából, mint ő maga.
Én azonban ugy hiszem, hogy legalább 1867 óta még se kabanószt szitt, hanem annál jobb, kellemesebb szivart. A hányszor nála voltam, mindig másféle szivarral kinált, nem kabanószszal. S másfélét szitt maga is. Valamivel rövidebb s nem oly sima és tiszta hengeralaku volt szivarja, mint a milyen a kabanósz.
Miniszterek, kormányzók, nagy urak, idegen nemzetbeli hires férfiak, fejedelmi személyek voltak látogatói. Mindezeknek a saját szivarját ajánlotta föl s tisztesség és udvariasság volt tőle ezt elfogadni. Ám a kabanósz mégis csak olcsó és polgári szivar. A kik a költséges havannához, a forintos szivarokhoz szoktak, azoknak még se izlett eléggé a hat krajczáros szivar.
Andrássy gróf és társai, a Deák-párt nagy urai tanakodtak, miként lehetne Deákot jobb szivarra szoktatni.
Neki többre nem telt, csak hat krajczárosra. Ajándékot nem fogad el még szivarban sem. Mindezt jól tudták. Kigondolták tehát, hogy csináltatnak számára drága, finom, könnyü szivart, – ezt elhelyezik abban a boltban, a hol szivarját be szokta szerezni s ezt uj kabanósz néven hat krajczárért árusitják majd – de csupán neki.
Nagyon szerette Deák Szent-Iványi Károlyt, régi rendületlen hivét, még az 1839-iki országgyülésből egykori követtársát s az 1865-iki országgyülés képviselőházának elnökét. A szivar-összeesküvők ezt beleavatták a titokba. Deák naponkint évődött, adomázott vele.
Szent-Iványi előveszi szivartáskáját s rágyujt s a mindennapi szokáshoz képest szó nélkül Deák elé tartja a táskát. Deák szintén kivesz belőle egy szivart s rágyujt. Nagyon izlett neki.
– Jó a szivarod!
Szent-Iványi az öreg ember játszi ravaszságával nem szólt semmit, hanem e helyett a legelső alkalommal megint odatartja Deák elé a szivartáskát. Deák mindig elfogad egy-egy szivart s egyszer megint kicsuszik a száján:
– Csakugyan jó a szivarod!
– Medecznél kapom, uj kabanósz a neve, hat forint husz krajczár az ára, te is vehetnél ilyet.
Deák ránéz nagy komolyan Szent-Iványira. Érezte ő, hogy a szivar havanna-keverék, hogy oly finom szivar nem lehet hat forint husz krajczár. Lehet annak az ára százanként huszonöt-harmincz forint is. Látta, hogy öreg barátja kelepczébe akarja őt ejteni. De azt is tudta, hogy ilyen gondolat nem az ő öreg barátja fejében fogamzott. Miért lett volna hát goromba legrégibb és legbuzgóbb hivével? Csak ugy tréfásan szólt neki:
– Apage! Ne tentas tertianni theologum!
Magyarul azt teszi: takarodjál, ne kisértsd a harmadéves papnövendéket! Régi diákadoma ez a debreczeni kollégium kebeléből. Az ördög valami rosszra akarta birni az öreg diákot, de az öreg diák fölismerte a kisértést s e szavakkal kergette el magától Belzebub követét. Talán épen Szent-Iványitól hallotta ez adomát valamikor Deák Ferencz.
Szent-Iványi egy szót se szólt. Elröstelkedett s jól összeszidta a szivaresküvőket: máskor őt efféle bolondságra rá ne vegyék.
Mert Deák Ferenczet megvesztegetni nem lehetett. Ő soha senkitől semmi értéket el nem fogadott. Se barátainak, se a világ fejedelmeinek, de még a szép saszonyoknak se volt hatalmuk ő fölötte.
Olcsó szivarját szitta tovább is.
Körülbelül elszámláltam Deák Ferencz napi életmódjának részleteit s havonként való rendes kiadásait. De ezek aztán föl is emésztették az ő rendes jövedelmét.
Voltak azonban külön kiadásai is.
Volt rendes házi orvosa: Kovács Sebestyén Endre. Nagyhirü s jeles tudásu vagyonos orvos volt. Neki tiszteletdijul kétszáz forintot adott Deák évenként. Nem nagy összeg, de a szokásnak megfelelt. Az 1873-ik év közepéig az orvosnak nem volt Deákkal állandó és naponkénti nagy dolga.
A fürdőn töltött idő is nagyobb költséggel járt, mint a mennyit a Pesten töltött idő emésztett föl.
Zalai régi ismerőseit, látogatóit, rokonait szivesen vendégelte meg az ebéd idején a vendéglői asztalnál.
A jótékonyság, a kéregetés, az alamizsnálkodás is pénzbe került. Néha éppen szép összegbe került.
Maga beszélt el nekem egy esetet.
– Német katonatiszt jött hozzám egykor – ugymond – lakásomra. Százados volt a pesti helyőrségből. Bemutatta magát, nagyon zavart és levert volt. Elmondotta, hogy századának valami pénzét elvesztette, pedig a könnyelmüség nem természete, nem tudja, hova tette isten az ő eszét. Kétezer forintra volna holnap délig szüksége. Ha a pénzt holnap délig elő nem tudja teremteni, elveszti állását, becsületét, szabadságát. De neki felesége s több gyereke van, örökös szégyent fejükre hozni nem akar. Elszánta magát a végsőre. Azt hallotta, hogy én jószivü és tehetős ember vagyok s hogy én segithetek rajta. Ha él: visszafizeti a pénzt becsülettel. Tudja, hogy semmi joga ahhoz, hogy hozzám forduljon, de családját nagyon szereti s szent kötelességének tartotta, hogy még ezt a lépést megtegye, mielőtt az utolsóra elhatározná magát.
– Tünődtem, gondolkodtam – igy folytatta szavait Deák. – Mit csináljak? Annyi pénz nem volt épen a kezemnél. Igazat beszél-e ez az ember? Idegen országbeli ismeretlen ember, sohasem hallottam hirét s talán sohasem látom többé. De hátha igaza van? Hátha csak szerencsétlen ember, de igazán becsületes? Szegény családját meg lehetne menteni s őt magát is. Még se tudtam magam nyomban elhatározni. Meg is mondtam neki s egyuttal intettem, hogy semmi bolondságot ne csináljon, hanem jőjjön el hozzám reggel kilencz órakor, akkorra majd elhatározom magam. Legyen addig nyugodt.
– Eljött. Akkorra összeszedtem a kétezer forintot s neki adtam. Irást akart adni róla, de nem fogadtam el. Megmondtam neki, hogy ez nem kölcsön, hanem emberség. Fizesse vissza, a mikor teheti.
Kérdeztem Deákot: visszafizette-e?
– Vissza, noha lassankint négy év alatt. Azután tudakozódtam utána a háta megett s mindig azt mondták: jóravaló ember. Nagyon megbántam volna, ha nem tudtam volna megsegiteni.
Ime, ilyen kiadásai is voltak Deáknak.
De hát az ilyenekre hol vette a pénzt?
Birtoka vételárából mem maradt neki ugy szólván semmi. Hanem a mint elbeszéltem, Klára nénje nem fogadta el a tizenkétezer forintnyi adósság megfizetését. Volt hát készpénze is, mikor Pestre jött, vagy tizenkétezer forint, mostani pénzünk szerint huszonötezer és kétszáz korona.
Ez a pénz nyolcz-tiz év alatt 1865-ig elfogyott. Többnyire adakozásokra, szegényebb rokonok segitésére, közérdekü gyüjtésekre.
De mint másutt elbeszélem, később is tőkepénzhez jutott. Klári nénje ráhagyta söjtöri örökölt birtokát. Ő ezt a birtokot sógorának Oszterhuber Józsefnek elörökösitette s a vételárból huszonötezer forintot magának megtartott. E pénz bőven elég volt az adakozásokra s gyengébb rokonai segélyezésére 1865-ig, az alkotmányos élet megnyiltáig.
1865 november havától kezdve folyton képviselő volt haláláig. Járt tehát neki a képviselői napidij naponkint 5 forint 25 krajczár.
Állandóan kilencz hónapon át tartott az országgyülés évenként. A lakásbér 800 forint volt s igy a képviselők összes évi illetménye mintegy 2100–2200 forintra rugott. Ma már egy harmadrészszel többet kapnak a képviselők.
A képviselőségből azonban nem sok haszna volt Deáknak.
A kornak jelleme a hires embereknél való kéregetés. Deák hires ember volt. Neve nemcsak az országban, hanem az egész művelt világban ismeretes volt. Kéregető-leveleket pénzért, jó tanácsért idegen országokból is küldözgettek hozzá tömegesen.
Idegen országba nem küldött könyöradományt, hiszen az itthoni kéregetésnek se tudott századrészben eleget tenni. Úton-útfélen körülseregelték s lakására is rendesen ellátogattak. Utóbb is csak azokra szoritkozott, mint a jószivü papok, a kik lakásán keresték föl.
Egy forintnál kisebb alamizsnát nem szeretett adni. Természetesen nem mindig volt méltó a kéregető az adományra. Csavargók, részegesek, munkakerülők, piaczi lézengők is ostromolták. Jól tudta ő ezt, de azért nem tagadta meg az alamizsnát.
– Nem tudja az ember biztosan, milyen ember a kéregető. Hátha igazán szegény és szerencsétlen! Ezért nem lehet bennük válogatni. Inkább tiz méltatlan kapjon valamit, semmint egyetlenegy méltót utasitsunk el magunktól.
Ez volt elve.
Csakhogy az elvnek határt szabott a tehetetlenség.
Minden nap elkészitett az adományra öt forintot. Még pedig különösen készitette el.
Nagyobb ezüstpénz akkor nem volt, se korona, se forint. Egyforintos bankjegyek voltak divatban. Deák minden reggel a mint öltözködésével készen volt, öt darab egy-egy forintos bankjegyet összehajtogatott négy rétben s odahelyezte az ajtó közelében a fiókos szekrényre. Ha jött a szegény, csak oda adott neki egy darabot.
Tehát öt forintot naponkint. Ez épen kitellett a képviselői napidijból. S mindig reggelenként volt a kiosztás. Akkor volt otthon és magánosan.
De hátha több volt a kéregető? Ha nem csak öten jöttek, hanem tizenöten?
De bizony sohase volt naponként öt kéregetőnél több. Csakhogy ennek is története van.
Csakhamar észrevették legközelebbi barátai, hogy Deák jó szive nem tud határt szabni s ő minden pénzéből kihagyja magát fosztani, ha szegényt lát s igy kénytelen lesz szükséget látni. Tanakodtak: mit csináljanak? A tanakodásnak az lett a vége, hogy Visontai Kovách Laczi a fogadóssal egyetértve ugy intézkedett, hogy ötnél több szegényt Deákhoz föl ne ereszszenek, ha mikor pedig Deák kilép az utczára, kéregetők a közelben ne legyenek.
Sohase tudta meg ezt Deák. Sőt csodálkozott, hogy mily pontos az az ötös szám. Hogy soha sincs több szegény ötnél.
Az igaz, hogy kevesebb se volt.
A napidijért nem maga szokott elmenni a pénztárhoz. Erről Visontai Kovách Laczi, a háznagy gondoskodott gyöngéd figyelemmel. Ő minden hónap első napjának reggelén vitte a pénzt az »öreg ur«-hoz.
Deák dévajkodni szeretett azokkal, a kiket különösen kedvelt. Kovách Laczinak is adott ily alkalommal mindenkor egy hatost borravalónak. Természetesen dévajságból.
Egyszer Kovách Laczi visszafeleselt.
– Mirevaló ez a hatos, urambátyám, nem vagyok én szolga.
– Nem is vagy ám tisztviselő. Te csak háznagy vagy, a ki nélkül meg tud alakulni a képviselőház!
Csakugyan a házszabályok szerint az elnök, alelnök és jegyzők választása után nyomban megalakul a képviselőház, – a háznagyot csak azután választják.
Visontai Kovách Laczi ezekből a hatosokból összegyüjtött vagy hetven-nyolczvan darabot. Nagy kegyelettel őrizte boriték alatt. Megvolt még halála után is. Az volt szándéka, hogy ezeket egy gyüjteményben valami foglalásba téteti. Ugy rémik előttem, hallottam, hogy e szándékát utódai megvalósitották.
Még egyszer jutott Deák Ferencz nagyobb összegü pénzhez.
Volt neki hegyvámos szőlőterülete. Valami Inkey-féle kintlevőség. A jogviszony eredetét és természetét nem ismerem. Ezt nem adta el Kehidával együtt. Ez a terület 272 magyar holdra rugott s holdanként egy akó bor volt a hegyvám. Az 1865-iki országgyülés utolsó évében törvény készült arról, hogy a hegyvámos szőlőbirtokosok a hegyvámot az uraságtól megválthatják. Biróságok, hegyvámbiztosok és ügyvédek vették az ügyet kezükbe.
Deák Ferencz urasági érdekeit hirneves nagy-kanizsai ügyvéd képviselte. Deák nagy tisztelője, később országgyülési képviselő: Veszter Imre. A szőlőváltság értékét ő hozta személyesen Pestre s adta át Deáknak. Ez mintegy huszezer forintot tett.
Bizony ennek nagy részét nyomban elosztogatta Deák szegényebb rokonai között. Hat évig élt még ezután, de halálakor ebből már nem volt semmi. Istenes czélra ugyan, de nyomtalanul párolgott el kezéből.
A pénzt nem tudta megőrizni. Még kevésbbé tudta gyümölcsöztetni. De nem is akarta, nem állott természetében. Csak arra ügyelt, hogy függetlensége szerény életmódja mellett tökéletes legyen és soha egyetlen fillérnyi értékig senki vele szivességet ne gyakorolhasson!
