DEÁK ANTAL NEM FOGAD EL UDVARI KITÜNTETÉST.

Deák Antalt meg se kérdik, meg se hallgatják, hanem tudta s beleegyezése nélkül kinevezik királyi tanácsosnak. Deák Antal pedig meg se köszöni a király kegyét, hanem egyszerüen visszautasitja. Pedig alispán volt és követ volt.

Igy beszéltek hajdan az öregek. Meg is mondták az esetről véleményüket. Az udvari emberek azt mondták:

– Bolond, neveletlen, szerencséjét elhányta magáról.

A hazafiak azt mondták:

– Ez már ember, igaz magyar nemes!

Vajjon melyiknek van igaza? Az udvari embernek, vagy a hazafinak-e? Hogy történt hát az eset? Mi az a királyi tanácsosság?

Királyi tanácsos ma is van, régen is volt. Régen consiliarius regius volt a neve latinul. Udvari kitüntetés ma is, régen is az volt. Nem jár vele se rang, se hivatal, se munka, se felelősség, de fizetés se. Tisztességnek csakugyan tisztesség azok előtt, a kik komoly dolognak tartják. Mindig sokan vannak, a kik annak tartják. De még többen vannak, a kik semminek se tartják. Csak társadalmi csecsebecsének, játéknak, hivalkodásnak, czifraságnak. Valami jó, kemény hazafinak sohase szokták adni. A kemény hazafi ferde szemmel néz rá, mintha labancz volna, a ki királyi tanácsos. Mintha azt gondolná: vajjon mit vétkezett ez az ember a haza ellen, miben járhatott az osztrák kezére, hogy az udvar igy kitüntette?

Ingyen bizony nem adták hajdanában sem… Vagy meg kellett érdemelni, vagy meg kellett szolgálni. De azonfelül meg is kellett fizetni. Hajdan hatszázötven forint volt az ára, a mai pénzben ezerháromszázhatvanöt korona. Nem tudom egész bizonyosan, de ugy hiszem, ma is ez az ára, ha különös kegyből felét vagy az egészet el nem engedik. Kellett érte folyamodni, a főispán adott hozzá ajánlatot, megszerzésének tehát csak az volt a módja, a mi körülbelül ma is. A király hajdan se tudta, ma se tudja, ki az ő vidéki, mezei tanácsosa. Hajdan nem is szokták személyesen megköszönni a királynak. A király német is volt, messze is volt, Bécsbe kellett járni utána, nem is szerette a sok ismeretlen járó-kelőt maga körül. Most másként van. Most a királynak kedvére van, ha kegyességét megköszönik. Igy kell érteni az ujságok czikkét, a mikor olvassuk, hogy a király általános kihallgatást adott s ötvenen-százan, ime ezek-amazok voltak felséges szine előtt.

Ma bővebben osztogatják ezt a czimet, mint hajdanában. Több ember van hozzá. A vágy és törekvés is nagyobb utána. Isten tudja, mi az oka. Bizonyosan a közerkölcs lett sikérebbé. Hajdan az emberek mintha többet adtak volna a belső értékre, mint a külső látszatra. Most mintha megforditva volna. Pedig az egyenlőség érzete ma nagyobb az embereknél, mint régen volt. Legalább szivesen dicsekszünk effélével.

Hajdan nagyobb értéke volt a »nagyságos« czimnek, mint most. Ma mindenki »nagyságos ur« és »nagyságos asszony.« Ki tartja most már különös megtiszteltetésnek a »nagyságos« czimet?

Régebben nem igy volt. A vármegye törzsökös tisztviselőit, sőt az országgyülési követeket is csak a »tekintetes« czim illette meg. A nagyterjedelmü uradalmak ura is csak tekintetes ur volt, ha nem volt mágnás, főispán vagy aranykulcsos. Festetich Antalt Veszprém vármegyében csak tekintetes urazták, pedig hatvanezer hold földje volt s rettenetes gazdagsága.

A »nagyságos« és »méltóságos« czim ritka volt, mint a fehér holló. Mágnás még csak akadt, de nagyságos ur kevés akadt. Ha valami nyugdijas referendárius, vagy királyi táblabiró közibénk tévedt: megnéztük jól. Mert ő már nagyságos ur volt vagy méltóságos is. Bécset is látta, királyt is látott, potentátokat is látott. Hires, nevezetes ember.

Deák Antal 1825-től 1833-ig volt követ Zalából s egyuttal Zala vármegye alispánja is. Feltünt Kölcseynek, pedig valami bensőbb barátság nem volt köztük. Deák Kölcseyt ott az országos ügyekben nagyon is poétának tartotta, komoly dolgokban pedig nem szerette a poétát. Hiszen igaz, hogy Kölcsey csakugyan költő volt Isten jóvoltából.

Hanem az a furcsa, hogy Kölcsey is költőnek tekintette Deákot. Azt irta róla országgyülési naplójában:

– Arczában van valami Himfyhez hasonló, van valami, a mi költőt sejdittet.

Volt költői tehetsége Deák Antalnak is, irt költeményeket ő is. De honnan tudhatta ezt Kölcsey?

Elvégre költő is lehet királyi tanácsos, noha egy se jut eszembe, a ki száz esztendő óta az lett volna. Deák azonban, mint alispán és követ csakugyan lehetett. És lett is.

A mikor Pozsonyba fölkerült: az udvarnál s a magas kormányszéknél csakugyan nem a legjobb hirben állott. Kurucz szivü, kemény fejü, ellenzéki férfiunak tartották. Jól emlékeztek három év előtti dolgára. Akkor volt 1822-ben és még 1823-ban is, a mikor a kormány a törvénytelen adókat és ujonczokat be akarta hajtani. A vármegyék megtagadták az engedelmességet. Nem fogadtak szót. Nem adtak adót és ujonczot. A mindenható miniszter, a hires Metternich herczeg, a főkorlátnok az utolsó Koháry herczeg volt. Mindenképen igába akarták hajtani az országot. Királyi biztosokkal és katonákkal árasztották el a vármegyéket. Törni vagy hajolni: ez volt a kormány bölcsesége.

Zala vármegye is megtagadta az adót és a katonát.

A vármegyére komisszárius ült és katonaság. Összehivták a nemesi karokat és rendeket közgyülésre Zala-Egerszegen a vármegyeházába. Ott volt Deák Antal is. mint a vármegye egyik vezér-tisztviselője.

A komisszárius nem hitte, hogy a karok és rendek valami simán fogadják el a törvénytelen rendeleteket. Biztatta őket, meg is akarta őket ijeszteni. A mikor legjobban tanácskoznak, csak hozzák ám a hirt a terembe, hogy kivül baj van, a svalizsér katonák körülvették a vármegyeházát. A ki kuruczkodik, jaj lesz árva fejének.

Könnyü elgondolni, mi lett ennek a következménye. Ritka korszak az, mikor az emberek a fegyverrel szembeszállnak. Akkor még nem volt olyan korszak. A karok és rendek, ki féltéből, ki jókedvéből, ki fogcsikorgatva elhallgattak s elfogadták az engedelmességet. De Deák Antal nem fogadta el, hanem a helyett azt mondotta:

– Tekintetes nemes karok és rendek! A kormány követelése törvénytelen, de talán a felséges királyunk iránt való jobbágyi hódolatból magam is rászántam volna annak elfogadására. De, ha a katonaság kényszerit, nem fogadom el. Jó szóért, okosságból talán megtettem volna, de az erőszakos karhatalom se nem jó szó, se nem okosság. De nem is törvényes. Látom, hogy a tekintetes karok és rendek meghajolnak. Én nem. Itt hagyom a karok és rendek gyülekezetét.

Föltette kalpagját s kiment. Ugy ott hagyta a megyegyülést, mint Szent Pál az oláhokat.

Az ily ember nevét akkor, ha egyébként jeles név volt, föl szokták jegyezni a feketekönyvben. Az ily ember hiába folyamodott volna udvari kitüntetésért, rendért, rangért, titulusért, még királyi tanácsosságért is.

Csakhogy Deák Antal nem is folyamodott.

Hogy mégis megkapta, annak története van. Följegyezte maga is, följegyezték a történetirók is. S hogy elutasitotta magától, azt hazafi-érdemül jegyezték föl. Maga Kölcsey is megjegyzi országgyülési naplójában:

– A zalai Deák Antal… éppen az, ki a mult országgyülésen az udvartól önként ajánlott tanácsosi czimet el nem fogadta!

De hát valami különös érdem volt ez? Valami nagy dolog ez? Hogy még a koszorus költő is méltónak tartotta emlékezetét megörökiteni?

Fölment az országgyülésre. Alig harmadfél év mulva a vármegyeházi jelenet után. Igaz, hogy a miként országszerte hirdették, akkor már a nemzet és a király kiengesztelődött egymással. Csakhogy az emberek akkor még nem voltak oly feledékenyek, mint most. Nem volt annyi röpködő ujság, nem árultak két-filléres lapokat uton-utfélen. Nem olvastak az emberek annyit, nem is feledhettek annyit. Deák Antalt az a hir előzte meg, hogy benne a legjobb hazafiak egyike, a nemzeti ellenzék vezérférfia lépett föl az alkotmányért folyó harcz porondjára. Valóságos kurucz.

Igy is volt.

Csakhogy nagyravágyás nélkül való, szerény, hallgatag, ritkán szóló férfiu. Terhére volt a csillogás, terhére volt a tömeg rivalgása, nemcsak nem kereste, hanem egyenesen elkerülte a zajos népszerüséget. Ez volt egyik oka annak is, hogy a hol vezérkednie kellett volna, onnan gondosan félreállt.

Erkölcse őstiszta, felfogása és gondolkozása köztársasági. Dicső öcscsének, a haza bölcsének példaképe. Az akkori viszonyok közt csaknem komor gondolkozásu. Kiáltó példát hozok fel erre.

A trónörökös koronázását 1830. évi szeptember 20-ára tüzték ki. V-ik Ferdinánd fejére kellett tenni a szent koronát. A nagy eső és vihar ugyan e napon elmosta az alkotmányos szertartást, de azért hat nap mulva megtartották.

Szeptember elején Pozsonyba vitték a koronát. Nagy udvari pompa kisérte az ereklyét. Kiállt a polgárság és a katonaság. Ágyudörgés és harangzugás töltötte meg a levegő-eget. Uri bandérium, fényes, aranyos, ezüstös fogatok, ragyogó küldöttségek tolongtak a koronát vivő kocsi körül. Öröm, vigság, hejje-hujja.

Deák Antal igy ir erről 1830 szeptember 9-én kelt levelében sógorának, Oszterhuber Józsefnek:

– Magam is a nép tolongásai közbe szorulván, alkalmatosságot adott a fényes látomány a felől való elmélkedésemre, hogy ha vajjon egy idegen nemzetbeli, kivált gyökeres republikánus ember itt megjelenvén, látná, hogy egy minden élet és lélek nélkül való portékának mint lehet oly hathatós morális erőt tulajdonitani, hogy annak ennyi pompát csinálnak üdvözlésére, vajjon nem hinné-e inkább azt, hogy mi a felvilágosodásnak még sötét századában egy arany bálvány tiszteletével ábrándozunk, semmint azt, hogy az uralkodási despotizmusnak fanatikus hódolói vagyunk, kik a megkoronázott főnek kormánya nélkül magunkat vezérelni és igazgathatni nem is tudnánk. Pedig ugy van! Egy magyar arisztokratának legtisztább felvilágosodása mellett is azt kell hinnie. Mert konstituczionális dogmája, hogy a megkoronázott király lehet csak törvényes kormányzója s e nélkül a király nem is lehet király. Amaz nevetségének tárgyává tenné azt, a miben emez hathatós erőt lel. S mindkettőnek igazsága van a maga nézőpontjában!

Ime, Deák Antal elmélkedése!

A korona csak élet és lélek nélkül való portéka. Arany bálvány tiszteletével ábrándozunk. Az uralkodói despotizmus hódolói vagyunk. Ily gondolatok lepik meg elméjét. Pedig ily gondolatokért, mikor még ő ötéves gyermek volt, nemes vértanuk vére boritotta a vesztőhelyet Buda várának Vérmezején.

Ily férfiut akartak legfelsőbb királyi kegygyel udvari kitüntetésben részesiteni.

Rendszer volt ez akkor. A haza igaz nagyjait, a nemzet méltó vezéreit mind meg akarták ejteni. Vagy rémitéssel és üldözéssel elnémitani s a köztérről leszoritani. Igy tettek Kölcseyvel, Wesselényivel, ifj. Balogh Jánossal, Kossuthtal. Vagy pedig kitüntetéssel, magas hivatallal, adománynyal, kecsegtetéssel az ellenzéktől elvonni s a kormány szolgálatába hajtani.

Metternich rendszere volt ez. Minden hitvány kormány igy dolgozott a Habsburgok alatt. De talán sohase jobban, mint a nemzeti ébredés korszakában. A két Deák-testvér szemei előtt. Az 1825-iki, 1830-iki és 1832-iki országgyülés minden nagy alakját kisértetbe hozták.

Bartal Györgyöt, a nagy közjogtudóst, megtették az udvari főkorlátnoksághoz referendáriusnak, udvari tanácsosnak, méltóságos urnak.

Szerencsy Istvánt, a jeles szónokot, személynökké, kegyelmes urrá, a követek táblájának elnökévé tették.

Plathy Mihály Bars vármegye ragyogó tollu főjegyzője volt. A vármegyék ellenállásának korszakában az ő hatalmas művei védték az alkotmányt s kéziratban elterjedtek az egész ország területén. Kitünő szónok is volt. Királyi tábla birája lett. Nagyságos ur. Elnémult.

Elnémult Somssich Pongrácz is. Ő is a királyi táblára vonult s aztán ő is kegyelmes rangra emelkedett. Kiváló tagja volt Somogyból a követek táblájának.

Ragályi Tamást a nemzet vezérévé jelölte ki a sors. Hatalmas szónok, hóditó egyéniség, forró népszerüség vette körül alakját, minden szavát. Két vármegye is megválasztotta követének egyszerre. Róla készült a legszebb országgyülési dal. Elterjedt a dal végig az országon. De mi még gyermekkorunkban énekeltük. A mikor az önkényuralom a Szózatnak s a Kossuth-dalnak éneklését eltiltotta: ezt kifeledte a tilalomból. Félszázad előtt, mikor Jókai Pápára jött, Eszter nénje látogatására, a főiskola ifjusága e dallal üdvözölte. Régen porrá, hamuvá vált már Ragályi, a mikor e dalban a hon nagyjai még mindig könyeiket hullatták, »hogy Ragályi nem jött el követnek«. A hirharang azt kongatta, hogy felesége »nagyságos asszony« akart lenni. E miatt fogadta volna el a királyi táblai biróságot. Akár ezért, akár másért – elfogadta. Elnémult örökre.

Hát Vay Ádám, a lelkes hazafi, az óriás birtoku, büszke ősmagyar, az ellenzék dicsősége? Grófságot adományozott neki a király.

Hát Felső-bükki Nagy Pál, a ki legelső volt a nagyok között, a ki fölkeltette Széchenyiben a hazamentő isteni szikrát s a kinek nemzetünk történetében nagy iróink még mindig nem jelölték ki eléggé azt az örökké ragyogó helyet, mely őt alkotmányunk és nyelvünk megmentésében méltán megilleti. Elhallgatott, csöndessé vált, nagy ritkán emelte föl hatalmas szavát. A felszin után gondolkodók azt beszélték, hogy gróf Pálffy Ferencz erdőségeinek gondnokságát kapta meg a kormánytól évi tizenhatezer pengő forint fizetéssel.

Idősb Balogh Jánost és idősb Pázmándy Dénest nem kisértették meg. Öregek voltak már s a természet rendes törvénye szerint ki kellett dőlniök. Inkább fiaikat kisérte szemével a kormány.

Ezek sorába tartozott Deák Antal. Csakhogy ő nem volt öreg. 1830-ban még csak negyvenegy éves volt. Jó lett volna megszéditeni őt is. Csakhogy nem merték. Elméje mély és éles, természete közdolgokban komor, jelleme szilárd, mint a bércz, még a népszerüség zaját is tudatosan kerüli; miként merjenek közeliteni ily férfiuhoz?

A régi főkanczellár herczeg Koháry Antal volt. Ő hirtelen gutaütésben meghalt 1826. évi junius 27-én gróf Zichy osztrák miniszter oroszvári kastélyában Utána Reviczky Ádám lett a főkanczellár. Ez eredetileg köznemes volt; jobban szemügyre vette az embereket, mint Koháry herczeg. Ez valami mást gondolt ki, hogy Deákot megközelitse. Nem az egyszerü durva adományt vagy megvesztegetést.

A követek, kivált a kik alispánok vagy főjegyzők is voltak egyuttal, csak ugy bomlottak a nagyságos czim után. Ha már hazamentek, mint nagyságos urak akartak hazamenni. Ez a gyöngeség lepte meg az embereket, a társaságokat, különösen az asszonyokat.

Deákot nem lehetett megkérdezni, hogy elfogadja-e a királyi tanácsosságot? A felelet nyilvánvaló lett volna. Se nem kéri, se el nem fogadja. Ez fölfelé nem is lett volna se sértés, se gorombaság.

De ha meglepik vele? Ha megkérdezése nélkül ruházzák föl az udvari kitüntetéssel? Mi lesz akkor?

Akkor már a király neve is ott szerepel. A király nyilvánvaló s közhirré tett kegyét visszautasitani már gorombaság lenne a kormány ellen, sőt sértés a király szent személye ellen. Ezt már Deák nem cselekszi Köztisztségekhez, vármegye kormányzásához szokott oly higgadt és komoly férfiu, mint Deák, azt nem teszi. Ha nem tetszik is neki, jó arczot mutat s hallgat.

Hajdan az országgyülésnek első hete látogatásokkal, üdvözlésekkel, deputácziókkal, hiábavaló szertartásokkal telt el. Az alsó tábla üdvözölte a főrendeket, a főrendek az alsó táblát. A nádorispánt, a nádorispánnét, az ország primását üdvözölték mind a főrendek, mind a megyei karok és rendek. Ha király jött vagy királyné, vagy trónörökös, vagy valamely nevesebb főherczeg: meg szokták köszönteni. Minden üdvözlést küldöttség végezett. A küldöttség megválasztása mindig nagy gonddal történt. Nem lehetett megsérteni egy kerületet is. A papságot nem volt szabad kihagyni. A horvát követekre tekintettel kellett lenni. A jászok, kunok, hajduk, királyi városok is a világon vannak. Mindezeknek ott kellett lenni a küldöttségekben. Ha pedig már azok a legmagasabb és magas uraságok megkapták az üdvözlő jó reggelt: következtek még a főkorlátnok, az országbiró, a bán, a tárnokmester, a főlovászmester, a királyi személynök s egyéb mindenféle zászlós urak. Jó reggelt, kegyelmes uram! Hogy érzi magát, kegyelmes uram? Egészségére váljék az éjszakai nyugodalom, kegyelmes uram! És igy tovább.

Deák Antal kerülte a feltünést s ámbár rettentő terhére volt a sok öltözködés, kard, sarkanytu, kalpag, kócsagtoll, azért csak elment gratulálni, a hova küldték. Vármegyéje tisztességét meg kellett óvni.

Elment hát a főkorlátnokhoz, Reviczky Ádámhoz is, a ki már akkor gróf volt, titkos tanácsos volt és mindenféle jeles rendek tulajdonosa. És a kinek a zsebében már ott volt titkon a királyi tanácsosság.

Az volt a szokás, hogy a követek elsétáltak a kegyelmes ur előtt, megmondták a nevüket s meghajtották magukat. A kivel a kegyelmes ur beszélni akart, azt megszólitotta és ott fogta magánál. Igy történt Deák Antallal is.

– Deák Antal vagyok, Zala vármegye követe. Üdvözlöm exczellencziádat!

A főkorlátnok hivatalos mosolylyal felelt:

– Gratulálok én is, Domine Magnifice! Hallottam már nevét, jó hirét. Ő felsége Consiliáriusa lett a Domine Magnifice!

Deák Antalt meglepte ez a szó. Hogy ő Consiliárius Regius! Nem is álmodott volna ilyet. Már most mit csináljon? Megköszönje? Hisz ez azt jelentené, hogy el is fogadja. Vagy talán nyomban visszautasitsa? Ott a fényes gyülekezetben, magával a főkorlátnokkal keveredjen vitába? Elrontsa talán az ünneplést?

Akármilyen bölcs ember volt Zala követe és alispánja: egy szempillantás alatt nem tudta magát valami okos dologra határozni. Nem szólt egy szót se, meghajtotta magát s tovább ment, helyet adott az utána következőnek.

Ez volt a legokosabb.

A dél elmult, az ebédet is elköltötték, pipaszóra is került a sor. Deáknak óriási fejfájása és gyomorfájása támadt. De azért tünődött a dolog fölött.

Hiszen az udvari kitüntetést kérni kell, ő pedig csakugyan nem kérte. Talán nem is kapta meg. Talán a főkorlátnok összezavarta valakivel a nevét. Most koronázás előtt és folyamata alatt ugy ömlik az udvari kegy, mint a záporeső. Kartársai közt, a követ-alispánok közt Tökölyi, Bittó, Fodor csanádi, aradi, borsodi alispánok is megkapták a tanácsosságot. Ő nála bizonyosan tévedett gróf Reviczky Ádám főkorlátnok.

Tévedett a manót. Délután négy óra tájban jön egy secretarius-féle lótófutó s nagy pecsétes praesidialis levelet hoz Domino Domino Magnifico Antonio Deák, Consiliaro Regio, Vicecomiti et Ablegato Inc. Comitatus Saladiensis ibi-ubi etc.

Tehát mégse tévedés. Mégse tréfa. Mégis megvan a baj! Ott a király sajátkezü aláirása.

De most már nem gondolkodott tovább. Fogta a nehéz, reczés, kékszinü diósgyőri papirost s a jó vastag lúdtollat s efféle levelet irt a főkorlátnoknak. Közlöm a levél egy részét, hogy nyájas olvasóm lássa, hogy milyen udvarias, ünnepélyes, czikornyás, sőt ravasz módon kellett még Deáknak is a nagy urakhoz szólani hajdanában.

– Domine Excellentissime! Megértvén ő felségének irántam mutatott kölcsönös kegyelmét, azt a legmélyebb alázatossággal vettem. Mivel pedig ezen Tanácsosi hivatalért vagyis Titulusért sohasem instáltam, sem az arra való vágyás soha elmémet és szivemet el nem foglalta, ugyanazért ezen különös kegyelem megnyerését egyedül csak Excellentiádnak tulajdonithatom s ezért örökös hálaadó köszönetet nyilvánitok érte stb. Mivel azonban én semmi jutalomra méltó érdemeket nem tettem, azok pedig, melyek hivatalom viseléséből folynak s a melyek addig, mig azon hivatalt viselni is fogom, legszorosabb kötelességemhez tartozók, mint olyanok, melyek jutalmat se nem érdemelnek, se nem is kivánnak, de egyébként is az én tulajdon helyzetemben a diszes Tanácsosi ranggal diesekedni nem is bátorkodom, azért engedje meg Excellentiád, hogy… ő felségének ezen most nekem érdemetlenül nyujtott kegyelmét valamely más esetben önmagam kérhessem. Excellentiádnál pedig a végett könyöröghessek, hogy ezen általam el nem fogadható megtiszteltetéstől fölmenteni s az ujonnan kinevezett Királyi Tanácsosok sorából kihagyni méltóztasson. Egyébiránt erősen igérem, hogy én minden Titulus nélkül is, a mig élek, valamint hazámnak hiv fia és polgára, ugy bizonyosan Királyomnak is hiv alattvalója lenni meg nem szünök.

A mikor ezt megirja sógorának, igy folytatja sorait:

– Igy tehát, kedves sógor, oda a pünkösdi királyság, vége van a Magnificus Titulusnak. Voltam tehát néhány óráig Consiliarius Regius, bár a király tanácsomra nem szorult is… Azt fogják némely Nagyok gondolni magukban, hogy vagy durvaság, vagy butaság tőlem ily nem kért kegyelmet el nem fogadni, én pedig nyugodt vagyok szivemben, hogy van még a magyar ég alatt olyan ember is, ki a hiuságot megveti. Ehhez egyébiránt nem nagy meggyőződés kell, nem is virtus tőlem.

Ezzel nem lett vége egészen a dolognak.

Mind a bécsi, mind a magyar ujságok kiirták természetesen, hogy ő királyi tanácsos lett. A csufság hát megesett rajta.

Nem akarta türni. Nyilatkozni akart, hogy se nem kérte, se el nem fogadta. Azonban a Királyi Személynök rárontott, hogy az isten szerelméért ezt meg ne tegye. Legfelsőbb utasitása van, hogy erről őt lebeszélje. Ez torzsalkodás lenne a királylyal.

Deák Antal nem hagyta magát könnyen legyőzni. Végre abban egyeztek meg, hogy jól van, ujságban ugyan nem nyilatkozik, de a ki őt nagyságos urnak meri szólitani, annak megmondja az igazságot magyarán.

Igy tudta meg Kölcsey is, meg az egész országgyülés.

De azért volt egyszer-másszor némi perpatvara miatta. Öreg barátja és rokona Csertán Károly például Zalából olyan levelet irt neki egy hónap mulva, mely tele volt nagyságossal és királyi tanácsossal. No hiszen megfelelt neki istenesen.

– Vak apád, öreg barátom! Látszik, hogy a vén lantos minden nap egy nótát felejt. Tudod te, hogy én nem vagyok tanácsos. Ha a király csufot üz belőlem, el kell türnöm, mert jó alattvalója vagyok s armádiám sincsen. De már rokonaimtól, barátaimtól el nem szenvedhetem. A ki vagyok, az maradok.

Igy bánt el Deák Antal az udvari kitüntetéssel.