MARASZTJÁK A KÖVETET.

Ez is Deák Antallal történt az 1832-iki országgyülésen. A követséget megunta, le akart mondani róla, azonban követtársai nem akarták megengedni, hogy lemondjon. Marasztalták minden áron.

Igy egyszerüen előadva is érdekes az eset. Országgyüléseink történetében igy egyszerüen és röviden van megirva. De a hogy a marasztás történt, annak részletei valósággal gyönyörüek. Kivált most, hetven év mulva, a mikor ezer ember lót-fut, izzad a követség után s pusztitja egészségét, vagyonát és jókedvét, hogy megnyerhesse a választók bizodalmát.

Ha nem csalódom, az 1832-iki országgyülést ez év deczember hónapjának valamelyik napjára hivta össze a király. Deák Antalnak már nem volt kedve a követséghez. De a megyei karok és rendek rajt hajtottak, Ferkó öcscse is javasolta, sógora Oszterhuber is sürgette, hát csak belenyugodott a választásba. Meg is jelent Pozsonyban az országgyülés megnyitására kellő időben. Pontos szokott lenni minden dolgában.

Jó lakásról is gondoskodott számára a Főlovászmester. Valami Birinek nevü jó pozsonyi polgár 444-ik számu házában kapott kellemes lakást. Maga is, irnokja is, huszárja is. Még a jó társaságot se feledték el szá mára. Tőszomszédja Villax volt, a zirczi apát s Balassa kanonok, a veszprémi székes-káptalan követe.

Mindene meglett volna hát, csak éppen a kedve nem jött meg a követséghez. Sőt az is elment, a mi talán idejöttekor megvolt.

Mi ennek az oka? Hiszen az 1825-iki és 1830-iki országgyüléseken is itt volt már. Mondhatni, majdnem szokásává vált a törvényhozói foglalkozás.

A mi okokat ő maga felhozott: alig egyedüliek.

Nem hitte, hogy hosszu életü lesz. Ekkor negyven három éves volt. Kinzó főfájásokkal és gyomorbajokkal vesződött állandóan. Igaz, hogy kilencz év mulva meghalt, de ő maga azt se tartotta bizonyosnak, hogy élete addig is eltart. Élete hátralevő részét, mint mindenki szokta, otthon való nyugalomban szeretné eltölteni.

De ez még se elég ok. Okos ember tudja, hogy az élet folyamata s vége nem szükségképen ugy következik be, a hogy az ember maga sejti vagy gondolja. Ő pedig okos ember volt. Sőt az okosnál is különb. Jó és remek gondolkozásu ember volt, a kinek meggyőződése, vére, jelleme azt parancsolta, hogy a kötelességet teljesiteni kell, akármeddig tart az élet. S nem is volt ő valami sinylődő ember szinében. Jól termett, zömök, erős, hatalmas alak, széles vállakkal, vastag nyakkal s gyakran ábrándozó, de rendesen kemény tekintettel. Ily arczot látott benne Kölcsey is.

Talán költségesnek vélte a pozsonyi életet. Fizetést, napidijat, mint követ, nem fogadott el. Senkitől soha semmit se fogadott el. Hidegen nézett a kormány kezében levő gazdag javadalmakra is. Sohase látott belőlük még egy jó ebédet se. – De azért lemondásának oka ez se lehetett. Több ezer holdra rugó birtokai elbirták az ő szerény igényeit.

Azt irja sógorának 1833 márczius elején, hogy az országgyüléssel már torkig van.

Miért? Közelebbi okokat nem emlit.

De az ő egész felfogása, egész hazafiui bölcsesége, ugy látszik, már nem fért össze az időkkel. Más idők, más viszonyok, más emberek támadtak, mint a hogy ő igazán szerette volna.

Sok ellenzéki jó barátja az 1825-iki országgyülésről már elmaradt, megingott, a kormány táborába ment át.

Az ujak közül néhány kiváló férfiut nem tudott megkedvelni. Kölcseyt se szerette. Inkább költőnek tartotta, mint államférfinak. Azt irta róla: »inkább literator, mint diplomatikus«. Talán Wesselényi s ifjabb Balogh János heves kifakadásait is erőseknek vélte, a melyek nem vezetnek jóra.

Talán Werbőczy régi magyar nemesi alkotmányát is féltette kissé. Mint benső barátja: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Kerékkötő nem akart lenni, de a viszonyokkal, az időkkel és a sok beszédü szónokokkal se akart együtt száguldani. Hová? Meddig? Mi a végczél? A nemzet nagysága és boldogsága. De utunkban áll Bécs is, a Habsburgok kajánsága és nagy hatalma.

Arra törekedett, hogy Ferkó öcscse legyen a követ utána. Öcscsének csodálatos bölcsesége talán biztosan tudja vezetni a nemzetet.

Sok egyéni oka mellett talán ez volt döntő rá nézve. Talán ezért sietett a követségről lemondani.

Nagyon sietett.

Márczius 3-án 1833-ban azt irja sógorának:

– Csak kérlek kedves sógor továbbá is, hogy közgyülekezetetek alkalmával válaszszatok helyettem követet s ha akárki talán az én további megmarasztásomra törekedne, egész elhatározással nevemben jelentsd ki, hogy én semmi, de a világon semmi esetre is (ha csak halva nem), Pozsonyban maradni nem fogok. Azért válasszatok s ha lehet, válasszátok Ferkó öcsémet.

Pedig nagyon szerették, nagyon becsülték, kiváló és jeles embernek tartották kartársai, a követ urak. Azt irja erről sógorának:

– Minden eddigi fáradságomért az a legszivesebb elégtétel részemre, melyet édesdeden is érzek, hogy nemcsak az országgyülési Előlülők, hanem követtársaim is általában, még pedig mind az ujak, mind az öregek is nagy részvéttel bánkódnak elmenetelemen s szünet nélkül iparkodnak, sőt kérnek is szándékomat változtatni és az nekem elég satisfactió, hogy ezen pályámat is becsülettel futhattam által.

E szavakban se önhittség, se hivalkodás nincs. Deák természete idegen volt ettől. De még tévedés, még tulzás sincs.

A mikor a követek nem birták Deák elhatározását megingatni, elmentek a nádorispánhoz s azt kérték föl, hivassa magához Deákot s beszéljen lelkére. Talán akkor megmarad.

József főherczeg nádorispánnak mérhetlen tekintélye volt Pozsonyban. Nádorispán és főherczeg is, az országgyülés elnöke is s azon kivül öreg ember. Sokkal öregebb, mint Deák. Lehetetlen, hogy szavának, kérésének, intésének ne legyen foganatja.

Nem lett.

A nádorispán magához hivatta Deák Antalt s érzékeny szavakkal intette és kérlelte, hogy hazája és vármegyéje iránt ezentul is ugy teljesitse tisztét, mint eddig. De legalább az urbéri kérdések befejeztéig.

A beszéd nincs megörökitve. Deák feleletét se ismerjük szóról-szóra. De felelet maga a tény. Deák Antal megmarad elhatározása mellett. Lemond.

De a követek még ekkor is remélték, hogy megmarasztják. Összebeszéltek titkon s 1833. évi márczius 19-én a következő nyilatkozatot szerkesztették. Bezerédj István, Tolna követe fogalmazta.

– Bizodalmunknál fogva, melyet Deák Antal, nemes Zala vármegyének követje képviselői pályáján egyenes, tiszta lelkü, derék magatartásával s eljárásával méltán s nagy mértékben megnyert s eleven kivánságunkhoz képest, hogy jeles tulajdonai Hazánknak javára tovább is a törvényhozásban gyümölcsözzenek, szivesen kérjük őtet, hogy képviselői hivatalát tovább is folytassa s barátjainak körükből, kik köztük létét igen nagyra becsülik, ne távozzék. Kelt Pozsonyban, márczius 29-én. 1833.

És ez iratot feliratba foglalták s nyomban aláirták 52-en.

Minden vármegyének két követe volt. Ötvenkét vármegyéből száznégy követnek kellett volna lenni, de csonka volt az országgyülés, csak kilenczvennyolczan voltak jelen. De igy is a követeknek több mint fele volt ott az értekezleten, a ki a nyilatkozatot aláirta.

Azt irja erről Deák Antal az ő sógorának:

– Ezt az irást 52 követ, még pedig a legjelesebbek aláirták. Sőt sokan, kik alá nem irták is, még aznap és másnap személyesen megszólitottak, hogy ők nem tudván előre az irománynak készültét, nem irhatták ugyan alá, de szinte azon forró vágygyal és óhajtással vannak, a melyet az aláirottak az irásban kifejeztek.

Azonban a követek nem maradtak meg az irásnál. Gyülést hivtak össze Deák tudta nélkül s ott öt tagu küldöttséget választottak részint az irat átadására, részint kérelmük élő szóbeli előterjesztésére.

A küldöttség tagjai voltak: Gróf Andrássy György, Palóczy László Borsod követei, Dubraviczky Simon Pest-Pilis-Solt követe, Hertelendy Miksa Torontál követe és Bezerédj István Tolna követe. Ezek lakásán ünnepélyesen fölkeresték Deák Antalt.

Igy ir erről:

– Szállásomon megjelenvén, valamennyinek nevében Palóczy ékes előadásával s több… a Haza javára törekvő igyekezetem dicsérésével megkért, hogy az országgyülésen tovább maradjak. Elgondolhatod kedves sógor, micsoda érzésbe helyheztetett engemet ily sok jeles, az ország minden részéből itt megjelent hazafinak ezen szives indulatja!… Sajnálom, hogy föltett szándékomat nem változtathatom, de ezen érdemes barátaimnak is… nyilt szivvel, de fájdalmas bánkódással is kijelentettem, hogy ha egészségem s ez által életem fentartása nem hajtana az otthoni nyugodalomra, bizonyosan én volnék az, ki nemcsak kérésüket, de csak egy intésüket is örömmel teljesiteném.

– Kedves sógor, eltökéllésem hazamenni!

Ime, tehát az országgyülés marasztása se sikerült.

Deák Antalnak volt igaza. S az igazságot meg is mondta ott követtársainak. Azt mondta:

– Ne aggódjatok kedves barátim. Nem vesztetek velem semmit s nem veszt a haza. Ámbátor szives barátságtokért mig élek, háládatos érzéssel leszek, de azért elfelejtetek ti engem. Küldök én magam helyett egy fiatal embert követnek, kinek kis ujjában több ész és tudomány van, mint egész bennem.

A követek hihetetlenül rázták fejüket. Nem lehet az.

Lehetett.

Tizenhét nap mulva, április 15-én Deák Ferencz lett Zala vármegye követe.

Akkor emlékeztek Deák Antal szavaira, melyeket azután megörökitett nemzetünk történetirása.