DEÁK ANTAL NAPIDIJA.

Ki volt, mi volt Deák Antal?

Hatvankét éve mult, hogy ott fekszik a kehidai családi sirbolt mélyén. Azóta alig szól róla az irás. Két nemzedék született és mult el azóta. Már Zalavármegyében is kevesen élnek, a kik igazán tudják, ki volt, mi volt Deák Antal egykoron.

Hálátlan és feledékeny a világ. Nem annyira hálátlan, mint inkább feledékeny. Gyorsvonat sebességével rohan a világ előre. Tovább, mindig tovább. A kik a vonaton ülnek: a legszebb várost, a legszebb fát, tavat, völgyet és vidéket is elfeledik. A folyton változó és szaporodó uj, meg uj tünemény elmossa a régiek ábrázatát. Előbb-utóbb szürke lesz előttünk az egész világ. A mily gyorsan száguldunk előre: oly gyorsan feledjük el, a kit egykor láttunk, a kit egykor szerettünk s a kiről életre-halálra hittük, hogy soha el nem felejthetjük.

Pedig Deák Antalról érdemes volna történetet irni.

Először Deák Ferencz nemzetsége, testvérbátyja s legjobban szeretett igaz barátja.

Másodszor Zala vármegye hires követe egykor az 1825–27-iki és 1829–30-iki országgyüléseken s az 1832-ik országgyülés elején. Nagy elme, jeles törvényhozó, rendithetlen hazafi és országos hirü alispán.

És végre ő nevelte Deák Ferenczet azzá, a mivé lett. Valami főbiróvá, vagy alispánná, vagy jóizü vidéki urasággá talán nála nélkül is lett volna Deák Ferencz, de ez se bizonyos.

Csak annyi bizonyos, hogy jellemét és bölcseségét ő képezte ki világhirü öcscsének s a magáét is szent örökségül hagyta rá. Öcscsében hát kettő gyült össze egy ember számára.

Nos hát ez a Deák Antal Pozsonyból 1827. évi május 30-ról levelet intézett sógorához Oszterhuber Józsefhez Puszta-Szent-Lászlóra Zala vármegyébe. E levélben értesiti az ország dolgairól, a törvényhozás feleseléseiről s egy csomó titkos hirről, melyről senki se tud semmit, de a melyről azért mindenki beszél mindent. Lesz-e háboru a törökkel? Hogy mulatnak az udvari dámák? Ki halt meg a potentátok közül? Hány püspökség üres? Kik lesznek püspökökké? »Ugy hull most a Püspöki denominatio, mint nyári fergeteggel a mennykő!« És a többi, és a többi.

Ebben a levélben a sok mindenféle közt ezt is irja Deák Antal. Közlöm szó szerint.

»Kedves Sógor!… osztozni látszol velem mind azon gondoskodásokban, melyek engemet is körülfogva tartanak. Közületek lett elköltözködésem, majd közel két esztendeig idegen földön való tartózkodásom, hosszas fáradozásaim, egészségem megbomlása és feles költségeim: azok az okok, melyek irántam való aggódásaidat szülik. És mindezeknek jutalmában elveendő bérem, a hálátlan gáncsolódás az az ok, mely ezen aggódásaidat neveli.«

»Ugy van kedves Sógor!«

»Ezek azok, melyek az embert nem kevéssé érdekelhetik. De megvallom, engemet a többin kivül a költségek keveset, a gonosz lelkek gunyolódása pedig éppen semmit se kedvetlenitenek.«

»Mert valamint, hogy én soha a mások előtt tetszeni vágyó hiuság s az ugymondott populáris aurán kapkodó törekedés által cselekedeteimet vezéreltetni nem engedtem, ugy mindazoknak, kik belső meggyőződésemből származott tetteimet maguk alacsony lelkü indulataik után mérni s maguk gyáva itéleteik által elhatározni szeretik, gunyolódásaikat mint ebugatást, mely a mennyekig nem hat, büszkén megvetem. Nem hagyok én magamnak senki által is zsinormértéket szabatni. A tiszta lelkiismeret és önön meggyőződésem meghatározták már én bennem mindazokat a vezér princzipiumokat, melyeken járni tudok és fogok, legyen bizvást szálka akárkinek is szemében az, hogy diurnumot a szegény ember véres verejtékéből nem veszek: én magam megnyugtatva lelem magamat azzal, hogy ezt igy és nem máskép tettem.«

»Ha ez káros én reám nézve, tudom én, károsodásomat kipótolni senki se fog sietni. Minden kárt csak magam viselek, annak elvállalására senkit hivni nem fogok. Azért csak hagyd őket mulatni azzal, a mit nem messze ható belátásuk, rövid itéletük, alacsony lelkük s mások rágalmazásához szokott indulatuk nékiek mulatságuk tárgyául eleibük rendelt. Csak azon kevés számu jó barátim, kiknek eddig szives barátságaikkal élni szerencsém lehetett, legyenek ezentul is tiszta érzéssel irántam, melyre számot tartani merek. A többinek mind, a ki csak gáncsoskodni akar és szeret, bátran elmondom, hogy kurvanyja!«

Ime a levél!

Erős érzés, tiszta, nemes és erős önérzet indulata lüktet a levélben.

Mi történt hát? Honnan a megbántódásnak, a neheztelésnek talán élénk kitörése?

Megmondja a levél.

A követek hajdan is napidijat kaptak, a mig tartott az országgyülés. Öt, hat, hét vagy nyolcz pengő forintot naponként, a mint a vármegye nagysága és vagyonossága vagy bőkezüsége megszabta.

A napidijat ugyanis nem a törvény szabta meg, nem is a kormány, nem is a király, hanem a nemes vármegye.

Adott a vármegye kocsit, fogatot a követnek, hogy elmehessen Pozsonyba. Adott neki tiszti huszárt, hogy legyen szolgálattevője. Adott melléje irnokot, vagy jurátust vagy kanczellistát, hogy a követ levelet irhasson a vármegyének. Pozsony városa adott neki ingyen lakást is. Két szobát magának, egyet huszárjának s egyet kanczellistájának. A főlovászmester az országgyülés megnyitása előtt elment Pozsonyba, ott összeiratta az alkalmas lakásokat, egy-két ezer szobát kijelölt s onnan kiszórta a háziurakat és a lakókat s betelepitette a követeket és mágnásokat. Eb ura a fakó. Nem is fizetett a háziuraknak semmit. Ha öt esztendeig tartott az országgyülés, hát akkor öt esztendeig másoké, idegeneké volt a lakás ingyen, nem a háziuré.

Adott napidijat is. Hiszen valamiből a követnek is csak élni kell.

De a napidijat a királytól, vagy a kormánytól nem lehetett elfogadni. A közjog és a tisztesség ezt meg nem engedte. Erkölcstelen dolog lett volna a királytól és a kormánytól fogadni el pénzbeli fizetést. Adta tehát a napidijat a vármegye.

De miből adta?

Adóból, porczióból. Mi másból adhatta volna?

A vármegye vetett ki adót. De kire vetette ki? Hát bizony a szegény parasztokra, a föld népére, a misera plebs contribuensra. Azért is nevezték a népet közjogilag a közéletben »szegény adózó nép«-nek.

A nemes ember nem fizetett adót se istennek, se embernek. De a királynak se. A nemes ember ugy gondolkodott: nem kell a királyt az éhenhalástól félteni. Ha már egyszer királylyá lett, majd csak megél valahogy. Ha török, tatár, franczia jött az országra, akkor ugyan adott valamit a királynak is, a hadseregnek is, de azt se nevezte adónak, hanem segitségnek, megsegitette a királyt.

Nos hát Deák Antal, a mikor követ lett, azt mondta, hogy ő a paraszt pénzéből, a szegény adózó nép verejtékéből napidijat nem fogad el. Övé a birtok, övé a jog, hatalom és uraság, ő a követ, még se fizet adót, még se viseli a közterheket s még ezenfelül a napidiját is a szegény nép adja? Még ezért is saját jobbágyát nyuzza meg? Nem ő.

S a hogy beszélt akként cselekedett. Nem fogadta el a napidijat.

Miből élt hát? Az országgyülés 1825. évi októbertől 1827-ik évi augusztus 18-ig tartott, tehát egy hónap hián két esztendeig. Elköltött ez idő alatt vagy 2500 pengő forintot. Az akkori idők szerint pénz volt ez.

Bizony nem ő volt a leggazdagabb a követek közt. Talán nem is a legszegényebb. A követeknek több mint fele sokkal gazdagabb volt, mint ő. Ezek azért mégis elfogadták vármegyéjüktől a napidijat.

Deák Antalt e miatt rágalmazták meg saját vármegyéjében is. Hiszen igaz: ha ablakon dobálja is ki a pénzét, senkinek semmi köze ahhoz. Csakhogy nem mindig ő lesz a nemes vármegye követe. S talán más se vegye fel a napidijat? Mi lesz akkor? Ingyen a Krisztus koporsóját se őrzik. Ha pedig mások elfogadják a napidijat: akkor azt mondja a nép: mégis csak Deák Antal volt a derék ember. Ezt pedig nem lehet türni. Ne büszkélkedjék mások felett!

Természetesen a rágalom nemcsak e kérdésre szoritkozott. Ez bántotta Deák Antalt!

Az országgyülés elején koronázták meg a királynét: Karolinát. E közjogi ünnep emlékezetére aranyérmeket veretett a kormány. Ezekből egyet-kettőt minden követ kapott emlékül. Deák Antal ezt ajándékba elküldte Klári hugának, Oszterhuber József feleségének. S azt irta hozzá levelében:

– Tegye Klári az aranyai közé, hogy számuk szaporodjék. Ez az én egyedül való szerzeményem az országgyülésen. »Egyedül való acquisitiom a Diaetán!«