X.

(Festetich grófon nem tudnak kifogni. – Deák Ferencz báli tudósitása. – Leveleit fölszámitja. – A disznóölés. – A lesipecsenye. – Uj évi köszöntő. – Deák apró küldeményei Klárának. – Aszalay „Szellemi omnibus“-a. – Klára urasszony alakja. – Halála. – Deák Ferencz örökre elhagyja Puszta-Szent-Lászlót.)

De talán Deák Ferencz még gyöngédebb, még figyelmesebb, még ragaszkodóbb volt Oszterhuberhez és nejéhez, mint Antal bátyja. Megható az, a hogy egymás kis és nagy dolgát is elintézték kölcsönös bizalommal.

Minő gyermekes, pajzán, bizalmas volt társalgásuk, időtöltésük, mulatozásuk egymással, magas műveltségük daczára, korosságuk és komolyságuk daczára és minő játszópajtásokká tette őket szeretetük s egymáshoz ragaszkodásuk: erre nézve el kell mondanom egy-két esetet s Deák leveleiből egy-két ismeretlen részletet.

Festetich Sándor gróf jó ismerősük, jó barátjuk volt. Söjtöri birtokos, szomszéd, gyakran találkoztak.

A gróf nagyon előzékeny ember volt. Köszöntéssel, üdvözléssel, kalapemeléssel senki megelőzni nem tudta. Valahányszor Deákkal találkozott, mindig nagy messzeségből üdvözölte Deákot s egyuttal emelte kalapját.

– Servus humillimus, domine spectabilis!

Ez volt üdvözlésének módja. Deák mindig elkésett a maga Adjon isten szavával.

Egyszer Deák és Oszterhuber nyitott kocsin együtt mentek valahova Söjtörön keresztül. Deák odaszól sógorához:

– No Józsi, most csuffá tesszük a jó grófot!

– Hogy-hogy?

– Előbb levesszük a kalapot, mint ő, ha találkozunk. Várj csak!

Nyár volt, meleg volt. Deák levette a kalapját s a térdén tartotta, feje fölé pedig ernyőt tartott, ne süsse a nap.

Beérnek a hosszu faluba, a grófot nem látják sehol. Elhagyják az uri lakokat, a postát, a jegyzői lakást, a biró házát, sehol sincs a gróf. Végre a falu vége felé közel érnek a Szűz-Mária szobrához. Ez kőfallal van körülvéve. Deák fölteszi a kalapját s odaszól sógorához:

– No Józsi, cselszövényünk nem sikerült.

Egyuttal odaszól a kocsishoz:

– Most már jobban hajts!

E pillanatban a szobor kőfala mellől előlép a gróf s jó előre megemelinti kalapját s mintha gunyolódni akarna, erősen meghajtja magát:

– Servus humillimus, domini spectabiles!

Oszterhuber a visszaköszöntést is elfeledte, csak odaszólt nevetve Deákhoz:

– Bizony ez nem sikerült, Ferkó!

Efölött azután este is, másnap is, egész héten elmulattak, eladomáztak. Hogy a Deák Ferencz cselszövénye nem sikerült.

Deák megirta Pestről sógorának a farsangolást, a tánczvigalmakat, a dáridókat is. Tudta, hogy ezek iránt sógora is érdeklődik, de különösen Klára nénje.

Mutatóul, miként szokott Deák báli tudósitást késziteni, eddig ismeretlen leveléből közlök egy részt. A levél Pesten kelt 1858. évi január hó 23-án. Az olasz háboru előtti év volt ez. Gonosz idők voltak országunk állapotában. Vad önkény-uralom.

A levél eme része igy szól:

»Szerencsés emberek vagytok ti, barátom, Zalában, hogy annyira vigadoztok a farsang folytán. A vigság jókedvnek, megelégedésnek jele. A lármás vigságok, tánczvigalmak pedig, mik költséggel is járnak, arra mutatnak, hogy pénzetek is elég van. Mert ha nem volna, nem költhetnétek zajos mulatságokra.«

»Itt Pesten a farsang rendkivül csendes és szomoru. Sem nyilvános, sem magán tánczvigalmak nincsenek. A Nőegylet adott egy tánczvigalmat a szinházban, pénztárának gyarapitására, de ez sem ütött ki kedvezőleg. Mindazok, kik eddig nyilvános tánczvigalmakat szoktak rendezni, megkisértettek ez idén is mindent, de nem kaptak aláirókat s nem létesithettek semmit. A Nőegyletnek emlitett szinházi tánczvigalmán kivül még eddig tudtomra nem volt egy uri tánczvigalom se. Lesz-e ezután, nem tudom, de a Lövészeken kivül mást alig hiszek. Azon főurak, kik eddig mulatságokat, estélyeket szoktak adni, egészen visszavonják magukat; a polgárok nem igen akarnak mulatni s költeni, a népies tánczvigalmak is gyérebbek s ugy hallom, üresebbek, mint máskor. Még ily csendes, szomoru farsangra a pestiek nem emlékeznek. Minden ember levert és pénztelen.«

»Meglepett engem azon tudósitásod, hogy Zalában az előtánczosság felett két ur versenyez s olyan két ur, kik már nem fiatalok, kiknek egyike házas, gyermekes ember s talán negyven éves; a másik pedig szintén nem fiatal s annyira elernyedt, hogy előtánczosnak mégis egy kissé nevetséges jelenet.«

»Eszembe jut az öreg báró Schmerzing, ki, midőn 60 éves korában egy tánczvigalomban mint előtánczos visszavezette üléséhez tánczosnéját, azt mondotta neki:

– Ebben a teremben nagyságodnak nagyanyjával is előtánczoltam.«

»Ő tehát három nemzedéken keresztül teljesitette az előtánczosnak magas hivatását. – Egyébiránt az általad emlitett versenyzés arra mutat, hogy Zalában vagy épen nincsen fiatalság, vagy sokkal komolyabb, mint azon férfiak, kik koruknál, tapasztalásaiknál s kiállott testi vagy lelki bajaiknál fogva már csakugyan komolyak lehetnének. – Mindenesetre szegény nőket sajnálom leginkább, ha már ily koros előtánczosokra szorulnak.«

Ime, Deák báli tudósitása. Ez bizony a mai hirlapok hasábjain már nem lenne divatos báli tudósitás.

A levélben emlitett Schmerzing báró Schmerzing Antal Hannibál volt, kamarás és 1848 előtt huszárőrnagy. Deák ismerte s 1847-ben volt hatvan éves s még mindig előtánczos. Fiát, Tádét, az utolsó magyar Schmerzing bárót én is jól ismertem.

Mily állandó, sürü és rendszeres levelezés folyt Deák és Oszterhuber közt, miként dévajkodtak egymással, ha egyik vagy másik elmulasztotta a levélirást, erről igy ir Deák a fentebb közölt levél elején:

»Kedves sógor! Mióta az idők viszontagságai megfosztottak táblabirói hivatalodtól, kitanultál az igazságból. Mióta megszüntél a megyei számvevőszéknek elnöke lenni, elfelejtettél helyesen számolni. Ezen kettős felejtésnek eredménye azon méltatlan vád, mit ellenem tegnap este érkezett leveledben emelsz.«

»Számoljunk tehát, hogy kitünjék az igazság.«

»Elváltam tőled november 2-án s már november 3-án irtam neked innen Pestről első levelemet. – E levélre válaszodat sem várva, november 20-án irtam a másodikat. – Deczember 5-én vagy 6-án kaptam a te első leveledet s arra már 8-án azonnal válaszoltam s ez volt harmadik levelem, a melylyel együtt megküldöttem azon portékákat is, a miket megbizástokból itt vettem és csináltattam. – Az én harmadik levelemre érkezett a te második leveled január első hetében s erre is csakhamar válaszoltam január 12-én retourrecepisse mellett s értesitettelek a Kisfaludy-emlék ügyéről és megküldöttem az emlék tervrajzait is s ez volt negyedik levelem. – Harmadik leveled tegnap este érkezett s abban azon vád, hogy »el nem gondolhatjátok, mi okozza, hogy én oly gyéren irok nektek.« – E harmadik leveledre most felelek reggeli 8 órakor és igy 12 óra mulva leveled érkezése után. – Ez tehát ötödik levelem hozzád harmadfél hónap alatt, te pedig ugyanezen idő alatt csak hármat irtál hozzám.«

»Azt irod, hogy első két levelemet nem kaptad. De barátom, én arról nem tehetek, ha vagy a közönséges posta, vagy az Egerszeg–Söjtör–Szent-László közötti posta rendetlen, vagy gondatlan; ez csakugyan nem az én hibám. Engem is megszólitottak itt egy pár levél iránt, miket nékem a nyáron Puszta-Szent-Lászlóra irtak. Egyiket innen Pestről, egyiket Szatmárból s én azokat soha nem kaptam. Egyébiránt, habár két első levelemet nem kaptad is, tudtad mégis, hogy én azokat irtam, tudtad harmadik levelemből. Miként vádolhattál mégis, hogy én néktek oly gyéren irok? – Hiszen nem gyérebben, sőt talán gyakrabban, mint máskor.«

»Látod, sógor, ilyen igazságtalan táblabiró korodban nem tudtál volna lenni!«

E vidám szemrehányásból kitünik, hogy Deák az ő leveleit gondosan számon tartotta.

Kitünik, hogy rendes és gyakori levéliró volt.

Kitünik, hogy sógorához és Klára urasszonyhoz intézett gyakori levelét, időt és fáradságot nem kimélve, buzgalommal s minden őket érdekelhető kis dologra is bőven kiterjeszkedve szokta irni.

S végre kitünik, hogy ily munkára okos embert, a ki azonfelül még koros és elnehezedett is, csak igaz barátság és mély szeretet szokott inditani.

Azonban idézéseimnek még nincsen vége. Deák a távolból is ugy vigyázott szeretteinek egészségére, mint a jó szülők szoktak gyermekükére. Különösen féltette őket a disznótoroktól.

A puszta-szent-lászlói urilak és család nagy uriház volt tömérdek vendéggel. Az éléskamrát tehát ősi szokás szerint zsirral, füstölt hússal bőven el kellett látni. Kis faluban nem lehet, de nem is illik ily dolgokért a boltba küldeni. A sok belső cseléd is sokat fogyasztott. Azért minden november és deczember hóban, két vagy három alkalommal összesen vagy tizenkét hizott disznót szoktak leölni.

Nagy dolog ez!

Tudja-e az én nyájas fővárosi olvasóm, mi a disznóölés, mi a disznótor faluhelyen s különösen mi volt hajdan?

Jókor hajnalban kelnek föl a háziak, az urnő és az egész cselédség. Hó és hideg és zivatar és sötétség uralkodik. A paprikás forró bort megkapja mindenki. Ne dideregjen az istenadta.

Lámpafénynél fogdozzák ki az áldozatokat.

Az urasszony gondosan ügyel arra, hogy a vért kellő gyorsasággal és ügyességgel keverjék. Annak megaludni nem szabad. Mert különben a mindenféle hurkák, kolbászok, gömböczök, töltelékek nem készülhetnek el jól.

A pörköléshez nem megy az urasszony, de a kaszabolásra való felügyeletet el nem mulasztaná. A hentesnek, böllérnek, kaszabnak ezerféle tanácsot ad.

A kaszabolásra már kibujik az ágyból az öreg uraság is. S mire kibujik: készen várja a lesipecsenye.

Mi az a lesipecsenye?

Csak a szó érdekes, nem maga a dolog. Lesipuskás, lesipecsenye, lesitál: csak ebben a három összetett szóban használja ezt a szót a magyar nép.

Lesitál az olyan ebéd, melyre hiába várakozik az éhes ember, nem kapja meg.

Lesipuskás az olyan vadász, a ki jogtalanul, orvul, leshelyről akar másnak területén vadhoz vagy áldozathoz jutni.

Lesipecsenye a hizott és megölt disznóról lemetszett első szelet hus, melyet hirtelen megsütnek s a disznóöléssel foglalkozó munkásoknak reggeli étkezésre adnak. Lesipecsenyét kap a jó reggelt kivánó vendég s ilyet kap a ház ura is. Mint kenyérsütésnél a lángost.

Klára urasszonynak tiz napi munkát kell elvégezni a disznóölés napján. Kora hajnaltól éjfélig kell talpon állania. A husfélék besózása, a mindenféle töltelékek elkészitése, a sódarok és lapoczkák beáztatása, hájnak és szalonnának kiválogatása, a szalonnaapritás, a zsirsütés s több efféle. Az időközi étkezések.

A zsirsütés gyakran éjfélre sincsen készen. A félfenekü zsiros hordócskák tisztára elkészitve ott várnak az éléstárban sorban. Egymás mellett, mint az ágyuk a fegyvertárban. Tizenöt-husz egy csopron.

Az urasszony hol a forró konyhában, hol a hideg munkaházban, hol kint a dermesztő hidegben. Ugyis csúzos. Bizonyosan ujra meghüti magát. Hetekig fekszik a disznótor után. De gyakran a kedves sógor se tud étvágyának parancsolni.

Jól tudja ezt Deák Ferencz. Ő sohase megy haza disznótorra. De intő, bölcs levele mindig hazaér.

1856-ik évi deczember 3-án Pestről azt irja sógorának:

»Szegény Klári, betegeskedése engem is aggaszt. Az istenért, vigyázzon magára. Most a disznóölés ideje is itt van, féltem őtet a meghüléstől. Téged meg a kolbászoktól féltelek«.

Deák visszatér e kérdésre a második levelében, melyet két hét mulva küld.

»Mint vagytok, kedves sógor? Végbe ment-e a disznóölés veszély nélkül reátok nézve? Azaz Klári nem hütötte-e meg magát szokás szerint? És te nem ettél-e több kolbászt, hurkát, kocsonyát, mint kellett volna?«

Leveleiben Deák, melyeket Puszta-Szent-Lászlóra intéz, nem hagy érintetlenül semmi fontos körülményt. Néha csak nem a költészet birodalmából szedi virágait, hogy azokkal kedveskedjék sógorának és Klára nénjének.

Ó-esztendő, uj-esztendő! A mulandóság és örök élet fogalmai. Vajjon nem kell-e Deáknak ezekre gondolnia? De vajjon a bölcs miként gondol ezekre a jó rokon és jó testvér előtt?

Az 1858-ik év deczember 30-ikán igy ir Deák:

»Az esztendő is igen elkopott már s aggódnánk kopottságán, ha nem tudnánk, hogy holnapután ujat kapunk helyette. Jobb lesz-e az ónál, azt csak isten tudja. De mi bizunk, reménylünk jobbat s ezt már félszázad óta igy szoktuk, pedig nem egyszer csalatkoztunk. Ha minden jó kivánat teljesednék, mit az emberek holnaputánra egymásnak elmondanak: kevés ember maradna boldogság nélkül. Ha pedig minden álnok szó, minden hazugság, mi az uj évi köszöntések között elmondatik, annak, a ki mondja, torkára szaladna: volna harákolás, köhögés vég nélkül«.

»Azonban én reménylve, hogy kivánatom teljesedik, kivánok néktek kedveseim egészséget, békességet, megelégedést. Kicsi baj, kicsi boszuság, ugy hiszem, a jövő évben nem hágy látogatlanul. Csak nagyobbtól mentsen isten s adjon erőt és türelmet a kicsi bajokat is elviselni!«

Oszterhuber ekkor közel volt a 67-ik évhez, Klára 65 éves volt, a haza bölcse pedig 55 éves. Egyik se fiatal s ime, ily édes bizalmas, gyermeki hangon beszéltek egymással.

A hogy pedig Deák Ferencz az ő jó Klára nénjének kedvében járt, a hogy mindenféle apró-cseprő dolgát a távolból is intézte: szinte páratlan.

Egészségére folyton figyelt, azért folyton aggódott, mint egykor Antal bátyja. Minden levelét ezzel végzi: »Klárit csókolom ezerszer«, vagy »Klárit csókolom milliószor.« Olyan levele is van, melyben azt irja: »Klárit csókolom milliószor, azaz 10×100.000-szer.« Mind gyöngéd pajzánkodás ez, de Klára urasszony szemeiből az öröm könnyei harmatoztak, a mikor »kis Ferkó«-jának e sorait elnézegette.

Klára urasszony büszke volt asztalára és kertjére. Falun ujságnak nevezik a zöld főzelékek első zsengéjét s a külországból meghonositott zöldséget, főzeléket, salátaféléket. Deák észrevétlen gondoskodott arról, hogy Klára urasszonynak meglegyen mindene s először legyen meg.

1859-ben azt irja:

»A multkor küldött magokat ujakkal toldom meg. Küldök többféle dinnyemagokat azon fajokból, mit e vidéken minden külföldről behozott s itt diszlő fajok között legjobbaknak tartanak. Egy részét otthon, egy részét Szivölgyön jó lesz elültetni. Küldök különösen dicsért tökmagot. Uri tökfaj, igen nagy és sütni rendkivül jó«.

1868-ban küld sógorának finom csetneki dohánymagot. Akkor minden pipás gazdának szabad volt kis területen saját használatára dohányt termeszteni. Oszterhuber nagy pipás, nagy dohányos volt. Tizenöt-husz pipa dohányt hajdan elszitt naponként. Deák Antal azt irja egyik levelében 1825-ből, hogy sógora a büdös streleczi dohányt szerette legjobban. Akkor még fiatal ember volt a sógor, birta az erős dohányt. Deák azért küldte korábban is a finom csetneki fajta magot, hogy Klára nénje illatos, izes, de gyöngébb dohánynyal lephesse meg férjét. Természetesen az 1868-iki küldeményt már nem érhette meg a jó asszony.

1859. évi február 22-iki levelében ezt irja Deák:

»A kivánt kerti magvakat küldöm Klárinak. Ha isten éltet, megegyük termését együtt. Küldök ezenfelül még egyféle magot: Sorghum Saccharaeumot, melyet Eötvös Miskától kaptam. Ezt ugy kell ültetni, mint a kukoriczát s ugy kell kapálni, művelni. Rendkivül jó takarmányt ád a szára éretten is, zölden is. Ha utóbb több magod lesz belőle: vetheted csalamádénak is. Küldök fél fej kukoriczát is, melyet szintén Eötvöstől kaptam. Ez is Amerikából jött, de már itt termett. Fő becse az, hogy sok és nehéz szeme van. Nálunk is jól megérik. Megkisérteni nem árt.«

Deák gondosságát mindenre kiterjedő figyelmét és gyöngédségét talán erre nézve legjobban feltünteti 1855. évi márczius 18-án kelt levele, mely igy szól:

»Kedves sógor! E napokban vettem szives leveledet. A kivánt veteménymagvakat azonnal megvásárlottam s vártam alkalmat Zalából, mely által azokat elküldhessem, reménylvén, hogy talán a vásár csakugyan felhoz valami egerszegi vagy kanizsai zsidót. De minden tudakozódásaim daczára sem találtam mindeddig ily alkalmat; – nehogy a kerti veteményezés elkéssék, a magokat diligenceon küldöm Egerszegre.«

»A kivánt magokon kivül küldök még némelyeket, miket a kereskedő különösen dicsér. Vannak tehát a diligencera feladott iskátulyában következő magok: 1. korai czukorborsó; – 2. korai fejér kalarábi; – 3. késői fejér kalarábi; – 4. késői kék kalarábi; – 5. korai kapucziner kehl; – 6. késői kapucziner kehl; – 7. igen nagyfejü káposzta; – 8. fejér spanyol hagyma; – 9. veres spanyol hagyma; – 10. igen apró ugorka; – 11. sárgadinnyemag tizenegyféle a dicsértebb fajokból. Minden papirosra reá van irva a magnak a neve és mennyisége. Mindezeknek árát majd csak természetben veszem, vagyis inkább eszem ki a termésből, ha isten engedi Szent-Lászlón.«

Megveszi s elküldi Deák a fagylaltkészitő könyvet is nénjének. Igen érdekes, a mit erről ir 1859 évi április 23-ik levelében.

»Megvettem a fagylaltkészitésről irott könyvecskét is, melyet, mivel kicsiny s igy a kalapban talán kárt nem tesz, a kalapiskátula fenekére teszek.«

»Ezen könyv, tekintve nagyságát, kiállitása egyszerü silányságát és beltartalmát, jelenleg minden európai uj könyvek között aránylag legdrágább. Az egész igen közönséges nyomással, nem szép papiroson, pongyolán kötve, másfél ivnyi tartalmu s ára 1 forint 15 krajczár osztrák értékben. Ily arányban Szalay László Históriájának 250 pengő forinton kellene árultatni. Beltartalma pedig igazán nyomorult s a mód, melyet a fagylalt készitésére javasol, azt hiszem, nevetséges; – és abból áll, hogy először a tiszta havat réz vagy bádog formába kell tenni, ott kissé megnyomkodni s azon keverékkel, miből a fagylaltot késziteni szokták (például eper vagy málna, vagy vaniliás és czukros édes tej) mondom ezen keverékkel a formába tett havat le kell önteni s azonnal kész a jó fagylalt. Higyje, a ki akarja.«

»Vettem egy szakácskönyvet is, magyart. – Német Zsuzsánnáét, de abból bizony Klári semmit nem fog tanulni. Ezt, minthogy a kalaptokban kárt tehetett volna, majd csak magammal viszem el.«

Deák ekkor már nem fiatal ember, közel van a hatvan évhez. El is van kövérsége miatt nehezedve. Volt miniszter. Az ország vezére. Ezer gondja, látogatója, tennivalója. Beteges is gyakran.

Azért nyakába veszi a várost s összekeresgéli a kerti és asztali ujságokat s magvaikat összeszedi. Befutja a vásárt, van-e ott egerszegi vagy kanizsai zsidó ismerőse. Osztályozza, csomagolja vesződséges portékáját és irja hozzá a hosszu leveleket.

Csupán azért, hogy Klára nénjének és sógorának egy napi örömet nyujthasson.

Vajjon nagyságos, méltóságos és kegyelmes országkormányzó urak: ki teszi ezt meg ma közületek?

Deák azonban nemcsak Klára nénjének számára szerzett veteménymagvakat, hanem sógora számára is szerzett olvasmányokat. S ezeket előre csak ugy átnézte és megbirálta, mint Klára szakácskönyvét és fagylaltkészitő könyvét. Különösen átnézte azokat, melyeket sógora saját izlése szerint óhajtott megszerezni.

Csak egy példát erre ezuttal. Ugy is nagy terjedelmüek már jegyzeteim.

Sógora a hirlapok közlései s magánuton való megjegyzések után meg akarta szerezni Aszalay »Szellemi Omnibus« czimü könyvét. E könyv afféle adomgyüjtemény, a német Demokritósznak satnya utánzása. Erről azt irja Deák 1859. évi április 23-iki levelében.

»Aszalay Szellemi Omnibuszát nem tartom méltónak arra, hogy azt számodra megvegyem. Az egész munka haszontalan férczelés, melynek sem iránya, sem morálja, – összefüggés, eszmék s költészet nélkül. Nagyrészt régi elpenészedett anekdoták, soknak a nyaka kitekerve, élet nélkül s nem kis részben az illedelmet is annyira sértő, hogy kissé feszesebb társaságban, kivált nők előtt sokat felolvasni sem lehetne. Az egész inkább szellemi szeméthordó szekér, mint szellemi omnibusz. Sajnálom az időt, mit elolvasására forditottam s a pénzt, a mit, mivel nyakamra küldötték, érette kiadtam.«

Ime, egy kis mutató, miként szokott Deák olvasni s miként szokta a könyveket megbirálni.

De gondoskodik egyébről is.

1856. évi márcziusban szerez Klára nénjének hajfürtöket. Klára akkor már 64 éves s haja ritkulni kezd. Maga Deák ugy szerette látni nénjét, mint a hogy korábban volt, tele hajfürtökkel. Klára szivesen föltette az álfürtöket öcscse gyönyörüségére.

Levelekből azt olvasom, hogy 1858-ik év végén sógorának bundát vesz, Klára nénjének pedig köpenyeget. Ezek nagyon örülnek a ruhadaraboknak. Meg is irják. Deák azt feleli:

»Örülök, hogy Klárinak a köpenyeg, neked a bunda tetszéstekre van. Női ruhákhoz nem értek, de annyit láttam mégis, hogy a köpönyeg igen elegáns és divatszerü. A bundához már jobban értek s meg vagyok győződve, hogy az meleg, kényelmes és tartós leend.«

Sógora és nénje azontul is minden alkalommal megkérik a beszerzésekre. 1859-ik évi november 10-én egyik levelében igy ir Deák:

»A megbizásokban eljártam s azokat holnap küldöm el. Ramazetter Vincze, ki pár nap óta itt van, holnap utaz vissza s ajánlkozott, hogy a küldeményt Egerszegre viszi: ott kerestesd tehát azt kedves sógor Koppány barátunknál.«

»A küldemény következőkből áll:

a) egy női bunda, ára	85 frt o. é.
b) egy kis rövid térdig érő prémes szőrös ködmeny	18 frt o. é.
c) egy selyemmel bélelt vattázott Joppe	12 frt o. é.
d) egy téli kabát	19 frt o. é.
e) egy pár téli topánka	5 frt o. é.
f) egy szentséghordó selyemkendő a mogyoródi templomnak	22 frt o. é.
összesen hat darab ára	163 frt o. é.

E hat darab 2 külön csomagban és egy iskátulában van pakolva.«

»A b) és c) alatt emlitett két ruhadarabot azért küldöm, hogy Klári azokból válasszon. Az egyik melegebb, de nehezebb, a másik is meleg, de könnyebb. A melyik nem tetszik, azt visszaküldheti, a boltos visszaveszi. Meglehet az is, hogy mindeniket megtartja; egyiket téli nagyobb hidegre, a másikat tavaszra és őszre, azért küldöttem el mindeniket – de a mint mondom, a boltos kész bármelyiket minden legkisebb követelés vagy nehézség nélkül visszavenni.«

Emliti a levélben Deák »Koppány barátunk«-at.

Koppány Ferencz zalavármegyei birtokos s a nemesi pénztár gondnoka volt évtizedeken át. Szigoru pontosság s becsületesség volt jelleme. Nagyra becsülték. Deákkal egykoru csaknem s 1824-óta benső jó barátja. Egerszegen lakott később is még s 1859-ben is.

Ramazetter Vinczét is emliti. Ez volt a gazdag sümegi kékfestő és borkereskedő. Badacsonyi és somlyai birtokos. Igen derék ember. Balatoni utazásaim harmadik kötetében bőven emlékezem róla. Deáknak jó ismerőse.

* * *

Tovább nem folytatom az esetek és példák felsorolását, hogy miként érintkezett a haza bölcse testvéreivel és sógorával. E példákkal csak azt akartam megvilágitani, miként élhette le életének nagy részét, az 1855-től 1869-ig terjedő időt Puszta-Szent-Lászlón? Minő erő, minő érzés, mekkora szeretet volt az kölcsönösen, mely őt oda mindig visszavonta s állandóan odakötötte?

Klára angyallelke s Oszterhuber magas műveltsége s egyszerü és nemes egyénisége volt a kettős vonzó erő. S rég elhunyt bátyjuk szent öröksége. A ki csak ugy volt a Valiczkavölgyi uri lakkal s annak urával és urnőjével, mint maga Deák Ferencz.

Klára urnő középtermetü nő volt. Festők, költők talán nem találtak volna különös szépségnek s nem is volt az. De nagy szemeiben, nemes tiszta arczában s a Deák-testvérekhez hasonló arczjellegében mégis volt valami, a mely a tartalmas férfilelket erősen vonzotta. Hiszen egykor Csányi László rajongott érte, Oszterhuber feleségül vette s egész életében boldog volt vele, a két Deák-testvér pedig szeretetének és gyöngédségének hatalma alatt állt haláláig.

Naptól kissé barna arczbőre volt, mint Deák Ferencznek.

Termete inkább sovány volt. Soványsága még leánykorából származik. Deák Antal azt irja egyik levelében:

»Klári hugom sovány complexióju«. De erről a soványságról hagyomány szól.

E hagyomány szerint Klára uraszony mindig attól tartott, hogy meghizik s kövérsége növekedtével serénysége s munkaszeretete csökkenni fog. Azért azután kissé mesterségesen óvakodott a hizástól; kerülte a zsiros és tésztás ételeket; sok zöldséget és gyümölcsöt evett s hozzászokott az eczetes ételekhez.

Bizonyos, hogy Antal bátyja s Ferencz öcscse is kövérek voltak.

Deák Ferencz termetének sulyát nem ismerem, utolsó éveiben 105, legfölebb 110 kilóra becsülöm. Jó középtermetü férfiunál ez már kövérség.

Deák Antal 1822-ben, tehát 33 éves korában, megmérette magát s 175 bécsi fontot nyomott. Ez 98 kilónak felel meg. Ő se volt magasabb termetü, mint Ferencz öcscse, tehát őt is kövérnek lehet mondani.

Klára urasszony nem akart ilyen lenni.

Gyermeke nem volt. Legalább Deák Antalnak és Ferencznek 1825-től kezdődő leveleiben nincs emlékezés arról, hogy gyermeke lett volna. Ha volt is 1822-től 1825-ig, annak korán el kellett halni, mert az én tudtommal nincs róla emlékezés.

Sokat betegeskedett. Nem kimélte magát, éjjel-nappal talpon állt a nagy gazdaságban. A mit jótékony szive szegényeknek, egyházaknak, kolduló barátoknak juttatott, pedig sokat juttatott: azt szorgalommal, igyekezettel törekedett jó férjének tizszeresen visszafizetni.

Tárnokon hatvan hold erdőrész jutott neki a tagosztályban – az ugynevezett Aszuvölgyi részben. A mikor a tagosztály készült: unokatestvérei, Deák József gyermekei viszálykodtak. Becslésen, elhelyezésen nem tudtak megegyezni. Klára urasszony az ő birtokát nekik adományozta ingyen, de csak arra az esetre, ha békés, barátságos uton egyeznek ki. Tudta, hogyha kilencz osztozó gyerek pörösködik: a nagy birtokot elemésztik az irók-birók. Igy azután békesség lett.

Igazi Deák-felfogás, Deák-jellem.

Unokaöcscseit, a kik rászorultak, bőkezüen segélyezte.

A hagyomány szerint magának Deák Ferencznek is juttatott igen gyakran bőséges ajándékot. Ő pedig nem szorult rá és csakis Klára nénjétől fogadott el szivességet.

»Jó lélek.« Igy szokta a magyar nép jellemezni az olyan asszonyt, a milyen Klára volt.

De az örökös szorgalomban gyakran meghült. Csúzos lett s ebből nem tudott kiszabadulni. Bécsi doktorokhoz, külországi fürdőkre el nem ment volna a világért se. Ugy hitte: magyar asszonynak idegen országban nem szabad üdülést keresni.

Világhirü öcscse, kis Ferkója is hiába kérte, hiába intette. 1855-ben azt irja sógorának:

»Kedves jó Klárinkat milliószor csókolom s arra kérem, vigyázzon jobban egészségére. Ő mindig oly kényes és ovatos volt, midőn másét kezelte. Gondolja meg, hogy az ő egészsége nem egyedül a magáé, hanem a mi kincsünk is!«

El kellett mulni ennek a kincsnek is.

Az 1859-ik év őszén állandóan betegeskedett. Különösen idült hörghurutja bántotta. November közepe táján mintha jobban lett volna. Azt irja Deák 1859. évi november 10-iki levelében:

»Kedves Sógor! Rendkivül megörvendeztetett szives leveled, melyet a napokban vettem s melyből szegény Klári egészsége javulását értettem. Keresztlányom Dőry Fáni is irt s ő is azt irja, hogy Klári, istennek hála, tetemesen jobban van. Adja a mindenható, hogy javulása oly gyors és teljes legyen, a minő buzgó a mi óhajtásunk s imádságunk gyógyulásáért.«

A haza bölcse imádkozott!

Hiába volt a remény! Javulását arra használta, hogy végrendeletet csinált. Deczember 21-én tüdőlobot kapott s 25-én nemes lelke felröppent az égbe.

Betöltötte 66-ik évét. Kis körében ragyogó volt élete. Szeretet vette körül s boldogságot árasztott mindenkire.

* * *

Deák Ferencz azért eljárt Puszta-Szent-Lászlóra, mig kedves sógora is el nem hunyt 1869. évi január 10-én.

De még ez év nyarán is ellátogatott oda. Senki se volt már az öregek közül életben. Tarányi Ferencz barátom fogadta igaz szivvel, Oszterhuber József testvérének, Mihálynak fia s az összes Oszterhuber–Tarányi birtok örököse. De gyöngéd figyelme s nemes vendéglátása hiába volt.

A bölcs azt mondja egyik napon Tarányinak:

– Gyere kedves öcsém, menjünk sétálni!

Mentek.

Deák Ferencz a temető felé vette utját. Árnyas fák közelében ott áll két magas fehér kőkereszt. Egyiken Klára neve, a másikon az egykori kedves sógor neve.

Uj sirhalom és régi sirhalom egymás mellett. Mind a kettő zöld a pázsittól s tele nyiló virággal.

A haza bölcse megáll a két fehér kő előtt. Nem szól semmit, csak nézi a követ.

Ajka remeg. Imádkozik. Szemeiből forró könyek gördülnek le arczán. De oroszlánarcza akkor se változik.

De nem is sétál tovább. Hazamegy s onnan elutazik. Sohase látta többé Puszta-Szent-Lászlót. És sohase látta többé Söjtört és Tárnokot, a Deákok ősi fészkeit s az ő édes szülőföldét.

És a vidéken a rokonok és jóbarátok! Alkotmányunkért való nagy harczaiban hű bajtársai! És a szép urnők, a csevegő lánykák, serdülő korától fogva szivének szerettei!

Sohase látta őket többé!