KÖLTŐ VOLT-E DEÁK ANTAL?

Költő volt-e Deák Antal?

Bizonyára furcsa kérdés. Eddig eszébe se jutott senkinek. Sohase irtak róla. Hagyomány nem emliti. Költeménye nem maradt. Életét-halálát elfeledte mindenki, jó részben még az irodalom is. 1789-ben született, 1842-ben halt meg. Hatvankét esztendő óta ott hamvad a kehidai családi sirboltban. Senki se él már, a kivel együtt volt gyermek és ifju. Barátai mind elporladtak már. A ki mint tizenöt-husz éves ifju még ismerhette: az is aggastyán már, a nyolczvanadik év körül hurczolja életkorát. De ilyen is hány van? S ki az, a ki még van? Alig ismerek kettőt-hármat.

Pedig kiváló férfiu volt. Nem azért, mert a haza bölcsének, Deák Ferencznek, volt testvérbátyja s igazi, benső nemes barátja. Ez is valami ugyan, de Zala vármegyének 1815 óta választott tisztviselője, azután alispánja, három országgyülésen követe, az ébredő nemzet nagy eszméinek ápolásában vezére, hatalmas és független férfiu, a kit a zsarnoknak sem haragvó tekintete, sem édesgető szava meg nem inditott s a ki a népkegytől, az aurea popularistól se fogadott el semmit. Ezért volt kiváló ember. Remek alak, a kit jó kedvében az Isten csak Rómának, Angliának és csak Magyarországnak adhatott béke idején. Táblabiró a nemességnek s a méltóságnak legtisztább magasságában.

Hogy a kor elfeledte: fájhat, de nem csodálhatjuk. Öcscsének neve, hire, dicsősége már életében homályba boritotta az ő nevét. Irodalmi művei, ha voltak is, nem szálltak ránk. S ha országunk területén szóba jött a Deák név, már 1833-tól kezdve csak Ferenczre gondolt mindenki s nem Antalra.

Pedig bölcs ember volt ő is. Nagy elme, nagy tudás, dicső jellem, valódi emberszeretet, vármegyéjének igazságos kormányzója, országának bölcs törvényhozója. Hogy költő is volt: vannak rá nyomok, tünetek. Ezeket szedem össze e kis czikkecskében.

Valahol megjegyeztem már, hogy 1840 körül azt irja egyik levelében sógorának Oszterhuber Józsefnek:

– Pesten lévő regéimet ki szeretném nyomtatni és e végre kellene legalább is, a mint gondolom, 500 forint.

Ez a levele nincs meg egészen, csak csonkán. Kelete hiányzik. Mellékes körülményekből gondolom, hogy keletét 1840-re vagy legfölebb egy évvel előbbre vagy utóbbra tehetjük.

»Regéimet«.

Az a kérdés, saját alkotásait értsük e szó alatt vagy idegen szerzőknek kézirati gyüjteményben levő alkotásait?

Kétségtelenül saját alkotásait kell értenünk. Kisfaludy Sándor regéi s egyéb szerzőknek a mult század első negyedében irott regéi is ki voltak nyomtatva. Idegen alkotások kinyomatására Deák Antal nem is forditott volna tetemes pénzt. Gondos, takarékos gazda volt. A ki pedig az ő sajátságosan szerény és önérzetes gondolkozását ismerte, el nem hiheti, hogy ő mások műveiről azt mondta vagy irta volna: »regéim«.

Csak az ő alkotásairól lehet szó. A mit egyébiránt teljesen bebizonyit öcscse levelezése.

Deák Ferencz, mint huszonkét éves ifju, már az 1825-ik év nyarán értesité Vörösmartyt, ifju barátját arról, hogy Antal bátyja Regék czim alatt egy kötetnyi költeményt irt. S tudakozódik tőle a kiadás költségei iránt. Vörösmarty felelt is a levélre, de a felelete Kehidán elhányódott. Elveszett.

1825-ik évi november 15-én igy ir Deák erről Vörösmartynak:

– Ugyanezen elveszett leveledben megirtad már: Antal testvérem Regéinek kinyomatása mennyibe kerüljön? De ezen levélnek elveszitésével ismét nem tudjuk magunkat mihez igazgani; kérlek tehát ujra testvérem nevével is, ird meg, kisebb nyolczadrétre kleine garmond antiqua betükkel 900 példányra, középszerü vékonyságu irópapiroson 500 példányra mennyiért nyomtatnak egy ivnyit az universitás műhelyében? és igy az egész munka kinyomtatásaért mennyit? és milyen időszakokban kelljen fizetni? hogy mi itthon tudósitásodhoz alkalmaztatván magunkat, az erre szükséges pénzt elkészithessük és az ország gyülésének végével nyomtattatásához kezdhessünk. Előbb is megtenné testvérem a contractust, de mivel megyénk követjei saját költségeiken vannak az ország gyülésén és a vármegye cassájából járó napi bért teljességgel el nem fogadták: szükséges mindig kezünknél tartani, mert nem tudjuk, meddig tarthat még ezen országgyülés.

Deák Antal irt hát költeményeket Regék czim alatt. Öcscse levele arról is bizonyságot tesz, hogy e költeményeket ő is ismerte és szerette s azok kinyomatását, kiadását Antal bátyjával együtt ő is óhajtotta sőt egyenesen akarta.

Vajjon mikor irta e költeményeket Deák Antal?

Nézzük csak fiatalkori éveit.

1808-ban végezte győri jogakadémiai tanulmányait, Akkor mult 19 éves. Nem lehetetlen, de épen nem valószinü, hogy jogász tanuló évei alatt 1804-től 1808-ig, tehát 15 vagy 18 éves korában irta volna a költeményeket. Nem valószinü azért, mert alig lehet kételkedni, hogy a költeményekhez az első ötletet, ösztönt, munkakedvet, valamint a czimet is Kisfaludy Sándor bátyjának regéi nyujtották, e regék pedig 1807 után jelentek meg. De nem valószinü azért se, hogy az éles komolysággal s kiváló szellemmel teljes férfiu 1840-ben, tehát 51 éves korában kiadásra méltónak alig tartotta volna az oly zsenge korban irt bizonyára zsenge műveket.

Teljesen valószinü, hogy e művek később készültek. De még se mindjárt. A következő 1809 elején Deák Antal vármegyéje ezredében inzurgens lett, még pedig nem utolsó. Hadnagygyá választották s nemsokára a győri csata után kapitánynyá lett. Csaták, hadgyakorlatok, táborozások nem alkalmasak irodalmi foglalkozásra. Inter arma silent musae. Hadi pályafutása 1810-ben ért véget, nyomban alszolgabiró s Ferencz öcscsének gyámgondnoka lett. Csak az ez utáni években 1813-tól 1823-ig irhatta költeményeit huszonnégytől harmincznégy éves koráig.

De hát hol voltak azok 1840-ben Pesten?

Ferencz öcscse 1839-ben és 1840-ben Pozsonyban volt az országgyülésen. Annál tehát Pesten nem lehettek. De ha nála lettek volna is, valószinü, hogy azt sógorának megemliti.

Legvalószinübb, hogy valamelyik pesti könyvkiadónál vagy nyomdásznál voltak. Talán Vörösmartynál, kivel ő is barátságban állott. Letette oda áttekintés s talán birálat végett, s hogy mikor és miként nyomtatja ki s valóban kinyomatja-e, ez iránt az elhatározását későbbre halasztotta.

Hogy szándéka megvolt a kinyomatásra: maga irja. Hogy a kinyomatás végkép elmaradt: kétségtelen. A könyv sohase látott napvilágot.

Szentül hiszem, a kézirat is elveszett. Maga Deák Ferencz semmisitette meg vagy bátyja halála után 1842-ben, vagy kehidai birtoka eladása után 1854-ben. A leveleket különben is tűzbe szokta dobni, ekkor pedig külön is nagy irathalmazokat semmisitett meg. Nedeczky Pista közvetlenül tudja ezt. De egyébként hova is lett volna a Deák-nemzetség leveles tára?

A költői tehetségről sokan irtak már. Sokan igen szépen irtak. Sajátságos természete vagy tulajdonsága vagy tökéletessége az az emberi léleknek. Nem minden lélek alkalmas rá. Oly mértékben legalább, hogy méltán költőnek mondhassa a világ, kevés lélek alkalmas rá. A költői alkotás az agy munkája, de nem egyedül az ész munkája. Több is, más is kell hozzá, az ész maga nem elégséges.

Kell hozzá gondolat és eszme. E nélkül nincs költői alkotás. Deák Antal észbeli tehetsége nem mindennapi volt. Gondolatokban, eszmékben nem volt szegény. Bizonyság erre levelezése s közéleti, megyei és országgyülési működése.

Kell hozzá ihlet, mély érzés, erős képzelet, elmésség. És kell hozzá gyakran a felfogásnak, tapasztalásnak és érzésnek az a neme és gazdagsága, melyet a mi népünk édes-bús érzésnek, az irodalom pedig humornak nevez. Az a lélek, mely ebben gazdag, tele van szeretettel és igazsággal. Ismeri az emberi gyöngeségeket s ezek daczára is szereti az embert. Ismeri, meglátja, meg figyeli a tüneteket, de azok változatosságát s mulandóságát is jól tudja. A világ és annak mérhetetlensége tisztán áll előtte, de se oda nem tapad hozzá, se el nem merül benne. Felfogásában, érzésében független tőle. A világ is más, ő is más. Elméssége, bölcsesége és szeretete a világ fölé helyezi őt. Ez a humor s különösen ez a magyar humor, a mint például Bercsényi grófnál, a kurucz generálisnál és Jókainál tökéletes alakra jut.

Deák Antalnál ez nagy mértékben megvolt. Bebizonyitom példákkal, melyeket gyakori költői gondolkozásának nagy seregéből emelek ki.

Ahhoz, hogy valaki költő legyen, kell alkalom is.

Irodalmunk története szerint sajátságos fogalma van ez alkalom szónak.

Ma az óriási város, a hányt-vetett élet, az életviszontagságok és szenvedélyek harcza idézi elő, fakasztja ki s hozza életre a költő lelkének alkotó vágyát. Igy képzeljük, igy tudjuk. Jókairól, Keményről, Eötvös Józsefről s nagy és jeles iróink egész seregéről el se tudnánk képzelni, hogy másutt is ugy dolgozhattak volna, mint Budapesten, az ország fővárosában, a nemzet állami, kormányzati s irodalmi életének központjában.

Hajdan nem igy volt.

Hajdan nem volt efféle központ.

Kazinczy, Kölcsey, a két Szemere, Fáy, Kisfaludy Sándor és Berzsenyi, Csokonai s mások s később is sok ideig Vörösmarty, Arany, Tompa, Madách és még igen sokan falun, a világ háta mögött, a fővárostól távol, alkották meg nagy és szép műveiket vagy azok nagy részét. Egymással is, a központtal is alig érintkezve, csendben, némán, mezei munkáik szünetelése alatt s a mikor a falusi zajos vidámságtól s a pezsgő vármegyei élettől félrevonulhattak, alkották meg gondosan, huzamos idő alatt költői munkáikat.

A csöndes, falusi élet volt az ő alkalmuk a költői munkásságra.

S megvolt ez és épen igy volt meg Deák Antal számára is. S ott volt mellette és körülötte Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel s részben Kisfaludy Károly is. A nemesi regék nagy költője, Himfy szerelmének édes hangu dalnoka tizenöt évvel volt ugyan idősebb Deák Antalnál, de azért 1810-től kezdve sürü érintkezésben álltak egymással, rokonok is voltak s egymáshoz közel is laktak. Deák gyöngéden mindig »Sándor bátyám«-nak mondta és irta a nagy költőt. Ez időtől kezdve volt jó ismeretségben Berzsenyivel is, ki csak kilencz évvel volt idősebb s Kisfaludy Károlylyal is gyakran összejött, a ki vele egyidős volt.

Csoda-e, különös dolog-e, ha ily környezet mellett Deák Antal gazdag lelkében is megfogamzott az isteni vágy: költői alkotásokkal működni azon, hogy szebbé, nemesebbé, magasztosabbá tegyük a magyart?

Azon csodálkoznám, ha meg nem fogamzott volna. Egészen természetesnek s egészen bizonyosnak tartom, hogy Deák Antal jelentékeny költői kisérleteket alkotott. S hogy épen regéket irt, mint levelében maga emliti, ebből azt következtetem, hogy már a rokonságnál s benső barátságnál fogva is főleg Kisfaludy Sándor volt előtte a példakép s az ő hatása alatt dolgozott leginkább.

Más okom s talán erősebb okom is van erre. Az, hogy a Deák Antal után maradt töredékes kisérletekben sok helyütt fölismerem a regék költőjének felfogását és érzéseit.

Lássuk csak közelebbről ezt a körülményt.

Deák Antal regéi, mint mondottam, elvesztek. Egyéb költeménye se maradt. De maradtak levelei s ezekben itt-amott szép költői részek. Egy-egy gondolat, egy-egy érzés és elmésség, egy-egy édes-bús fölfogás költői alakitásban.

Nézzünk néhányat ezek közül.

Az országgyülésről 1825. évi deczember 3-án ir sógorának, ebben megemlékezik Farkas Ferenczről, Zala jeles fiáról s az ő egyik legjobb barátjáról. Igy emlékezik meg:

– Farkas Ferencz emlékezzék meg gyakran felőlem, csendesen égő kandallója mellett, a hol az ember távol a nagyvilág zajától, édes nyugodalomban töltheti napjait s megvetve az udvari fényt, megvetve az irigyek rágalmait, édesen emlékezhetik jó barátairól.

Ime a magyar nemes ember gondolkozása, a hogy Kisfaludy Sándor is megrajzolja előttünk.

Vajjon utánzás, érzelgősség vagy hizelgés ez Deák Antaltól?

Nem. Jelleme mindezt meg nem türné. Én költői érzést és gondolatot látok benne.

Szeretett elandalogni, mélázni, elábrándozni, a mikor ideje engedte. Nem mindig engedte. Hivatala sok és sokféle és nagy birtoka sok gonddal járt. Kötelességérzete pedig tökéletes volt. A csonka munkát nem szerette. De azért van ideje az alispánnak is, a földesurnak is néha. Főbiró és alispán korában is Kehidán lakott s gyakran nyakába vette a határt s bejárta a dülőket. Ilyenkor gondolatainak s ábrándjainak élt. A dülők nevei, a melyek az ő birtokához tartoztak Kehidán, a következők: Komlókert, Kiserdő, Örvényesi gyepük, Égett mező, Papfene-fenyves, Almási határ, Csomabükk, Pusztafalu, Paprét s még néhány. Ezeket járta. Néha az este vetette haza. Andalgás, ábrándozás nélkül lehetetlen is a költő lelkét elgondolni.

Ilyennek szerette volna sógorát is. Ezt irja neki Pozsonyból 1833-ik évi február 24-én:

– Kedves barátom, sógorom! Gyujts pipára, minek előtte soraimat olvasni kezded s égő dohányod bodor füstjének enyészetéhez hasonlitván a lefolyt vig farsangi napoknak sirbaszaladtát, ezen jelen lévő szomoru bőjti napokban a földi léha hiuságot megvetve, füstöld el a világ bolondságait. Gyujts pipára kedves sógor! S ez után komoly hidegvérüséggel olvasd által levelemet.

Nem hitte, hogy sokáig él. Állandóan valami belső betegséggel vesződött, melyet akkor talán az orvosok se ismertek tökéletesen. Erős fejfájásai és gyomorgörcsei szoktak lenni. A közeli halál gondolata azonban hidegen hagyta.

Deák György Zala-Tárnokról unokaöcscse volt. Ez német leányt vett el feleségül, bécsi udvari futárnak, Profettinek a leányát. A házasság 1834-ben történt. Unokaöcscse hét év mulva, 1841-ik évi augusztusban vitte el német feleségét és gyermekeit Kehidára atyafilátogatóba. Azt irja erről sógorának:

– Talán 7 év megint eltelik, mire ujolag eljön ide, de már akkor, ugy hiszem, többet nem az én látogatásomra. De ilyen a sors!

Ekkor 52 éves volt Deák Antal. Látszólag erős alak. S alig tiz hónap mulva csakugyan meghalt. Unokaöcscse s annak német felesége többé csakugyan nem mehettek az ő látogatására.

Nagyobb, mélyebb költői erőről azonban nem méla gondolatai tanuskodnak, hanem elméssége, édes-bús vidámsága, humora. Ebben lett volna kitünő, ha kijut az irodalom napfényére.

1830. évi november elején vagy október végén sógora disznót öletett. Nagyon szép, kövér süge volt s Pozsonyba irt levelében Deák Antal előtt nagyon megdicsérte. Erre azt feleli neki Deák Antal:

– Hogy a második személy házadnál eddig a megölt disznó volt, azt most értettem leveledből. Igy tehát, ha magadat feleségeddel egy személynek tartod is, már én nekem nálad létemkor a disznó után volt a kompetencziám, ugy-e? Servus humillimus! Jó, hogy ezen dominust kimustráltad házi embereidnek sorából. Nem kell legalább vele a helynek elsőbbsége felett kompetálnom, stb.

Ez falusi elmésségnek látszik. De nem fukarkodott ő ezzel más kérdésben se.

1830-ban a királynénak, Karolinának, nevenapját november elején a karok és rendek megünnepelték. Volt nagy templomi hejje-hujja s mindenféle hókuszpókusz. A katonaságot kivezényelték diszben, a vár falán dörögtek az ágyuk, a hálaadó szent misét maga az ország primása, Rudnay, végezte. Deák Antal igy ir erről sógorának 1830. évi november 4-én.

– Már ha valakiért ilyen csákósüveges misét mondanak, talán csak egynéhány lépcsővel fölebb emeltetik a mennyeknek kapujához, mintha a mi szegény falusi papjaink dörmögik el a requiem aeternam-ot. A nagy urak csak urak, sógor. Még Isten előtt is megcsalnák a szegény embert!

Sógora az 1832-ik év deczember havában azt ajánlotta neki, hogy házasodjék meg. Deák Antal ekkor 43 éves agglegény volt. Sógora is, Deák Ferencz is, de Klára huga is szerették volna, ha megnősül. Volt Söjtörön arra való urnő, derék, szép hajadon, közös ismerősük s Deák Antalnak is kedvelt barátnője. Származás, vagyon, alak, életkor, teljesen illő. Jókedvü hölgy, de kissé beszédes hajlamu. Oszterhuber hallott valami biztosat arról, hogy a nő szivesen lenne Antal ur felesége, Pozsonyba intézett levelében tehát melegen ajánlotta neki a házasságot s épen ezt a leányt.

Deák Antal erre 1832. évi deczember 30-án kelt levelében igy felel:

– Szives, de általam ezuttal el nem fogadható ajánlatodat köszönöm; tartsd fel azt más olyannak számára, ki reá nagyobb érdemeket tett. Jól tudod te, hogy én minden hosszas csevegésnek ellensége, akkor, mikor a csendességet óhajtva keresem, egy bőbeszédü Proserpinának hangjai által mulattatásomat nem eszközölhetem. S addig, kedves Józsim, mig elbusultában ő szánakozó szivre találhat, légy mentora te, vezesd ügyeit, oszlasd bajait, töröld le könyeit, pótold ki szükségeit s nyujts ideig tartó enyhet és irt sebjeinek s oltóeszközt tűztől izzó Aetnájának!

Ime, miként elméskedik saját házassága, vagy legalább azzal az urnővel való házassága dolgában.

Az 1830-ik év október havában Oszterhuber egyik ujjába szálka szuródott. A seb meggyuladt, nehezen lehetett kivenni, a seb fájdalmas volt, de azután begyógyult. Mindezt bőven megirja Deák Antalnak Pozsonyba. Antal ur erre fölséges vidámsággal felel. Levele igy szól:

– Hála Istennek, hogy még élsz! Azon nagy fájdalmaidnak, melyeket egy szálkának ujjadból lett kipiszkáltatásával szenvedtél, utolsó hozzám küldött leveledben való olvasásánál elszörnyedve iszonyodtam s alig tudtam magamon erőt venni szerfelett való csodálkozásom miatt, hogy ama rettentő kinokat egyébaránt is gyenge complexiód hogyan lehetett képes kiállani?

Tudni kell, hogy Oszterhuber József hizásra hajló, erős termetü, egészséges természetü fiatal férfi volt ekkor, a kinek ily kis mértékü sebzés épen nem árthatott. Mégis hosszan irja le az esetet levelében, mintha valami nagy dolog lett volna. Ezért évődik vele Antal ur, a ki egyébként igy folytatja levelét:

– De hátha azt még meggondolom, hogy ha ezen kis szálka nagyobb lett volna s azt vagy fogóval ujjadból kihuzni vagy kolbászvágó bárddal kivagdalni kellett volna és igy testeden nagy sebet kapván, az a mostani csipős hideg időben csak addig is, mig kosaidnak szőrét vizsgálgatván, a gyapjat ujjaid hegyével elválasztani igyekszel, megmérgesedett volna s igy a brandt hozzá ütvén, ujjad hegyéről kezed fejére, onnan könyökedig, ettől válladra, válladról pedig a fejedet ugyan elkerülve, lefelé a szived gyökeréig terjedett volna: ugyan micsoda szomoru következése lehetett volna a kis faszálkának. Már ezen esetre előszedvén minden poeticai ideáimat, ily forma epitaphiumot készitettem volna sirkövedre:

Itt nyugszik egy borserejü,
Tüzes, mint a paprika.
De egy gyenge szálka szegényt
A világból kibirta.

– Semmit se óhajtanék tudni inkább, mint azt, hogy a mig ezen ártatlan kis szálka kipiszkálva lett ujjadból, hány ebadta csuszott ki a szádból. Azonban hála Istennek, csakhogy annyira lehettél utánna, hogy a levélirásban nem voltál akadályozva. Azért, sógor, vigyázz magadra ez után is, tüzet ne sokat, inkább mást piszkáljon ujjad, ne hogy a mi nem tiszted, abba kapva, oly sérelmet okozz ujjaidnak, hogy azok tollat ragadni nem tudván, a nekem küldendő levélirásban egészen felakadva légy.

Egyik gondolat a másikat követi, egyik elmésség a másikra tolul e levélben s a többiben is. Szinte csodálni lehet a vármegye oly komoly kormányzójától s a felelősségét annyira érző törvényhozótól. Költői lélek az, a mely besugározza az egész embert.

Sokáig volt az országgyülésen, de mindig vágyakozott haza. Erdei, mezei, barátai, a nyugalmas elmélkedésnek s a természetnek ezer bája, az ősökön való elmerengés: ime, ezek vonzották őt. A tömeget, az udvari feszességet, a politikusok hivalkodását és ármányait nem szerette, mindig nehezen türte.

Vajjon a költői nyelv minő tökéletességével szerkesztette regéit?

Mert a költői tehetséghez a neki való különös nyelv birása is tartozik.

Deák Antal 1810-ig, husz-huszonegy éves koráig tanulta meg a magyar irodalmi nyelvet. Ez életkor az, melyben legfogékonyabb a lélek s melyben a költő elsajátitja, kiműveli s tökéletessé teszi a maga nyelvét.

1810-ig nem irt még se Vörösmarty, se Kisfaludy Károly, se Kölcsey s elismert nagy költő nem volt még Berzsenyi se. Az a magyar nyelv, a melyet ezek teremtettek, még nem volt meg. Deák Antal az ő ifju korában a nagyok közül egészen jól csak Csokonayt, csak a Himfy szerelmek költőjét, csak Kazinczyt ismerhette. De az ő nyelvük még nem a magyar költészet nyelve. Nem az, mely Vörösmarty, Petőfi, Arany alkotása.

Deák Antal nyelvét csak leveleiből lehet megismerni. Ez a nyelv a 18-ik század végének s a 19-ik század legeslegelejének irodalmi nyelve. Telve latinossággal s az akkor ugynevezett dicastériális nyelvészet sok afféle tulajdonságával, melyet ma furcsának és ódonságnak tekintünk.

De költeményei kétségtelenül mégis szebb nyelven irvák, mint levelei. A levelek nem a nyilvánosság számára készülnek s ott a pongyolaság nem hiba, hanem szokás. A költemények gondosabban készülnek bizonyára.

Minden költői mű becse lényegesen attól függ, hogy benne a gondolatok és érzések minő alakban, a nyelv mekkora bájával jelennek meg. Költőnél és szónoknál a legfölségesebb gondolat is elvész vagy elgyöngül, ha nincs jól megalakitva.

Nem hiszem, hogy Deák Antal költeményei 1840-ben már az akkori magyar költői nyelv magasán álltak volna. És valószinünek tartom, hogy halála után öcscse, Deák Ferencz is igy vélekedett. A bölcs, meleg testvéri szeretettel, de mégis gondosan biráló szemekkel nézte meg azokat. S ugy találta bizonyára, hogy azok most már a Petőfi-kor hajnalán a világ elé nem jöhetnek. A nemzet azokban csak az elmult kor tiszteletreméltó avultságait szemlélhetné.

S a haza bölcsét még az a gondolat is vezethette, miért tegye ő közzé most már azokat a költeményeket, melyeket az ő édes, jó bátyja, mig élt, közzétenni, noha sokszor gondolt rá, soha nem sietett?