III.

(Találkozik a farkassal. – Hogy szokott Puszta-Szent-Lászlóra jutni? – Ki lesz a Durák? – Az út. – Glavina Lajos. – A szüreti tűz. – A tűz a természetben, vallásban, költészetben, magyarok történetében. – A háztűznézés. – Deák lelke andalog a tűzön.)

Deák testi szervezete már a mult század negyvenes éveiben sem volt tökéletesen egészséges. Ő is, az orvosai is azt hitték, vak aranyere van s az az agyban gyakran vértolulást s a gyomorban is bajokat okozott. Általános orvosi vélemény szerint akkor e bajnak az ételben-italban való mérséklet s a gyakori és huzamos mozgás volt az orvossága.

Sétálni kellett nagyokat.

Deák Puszta-Szent-Lászlón hiven követte ez orvosi tanácsot. Nagy sétákat tett.

Puszta-Szent-Lászlótól északnyugatra fekszik az urbonaki puszta, melyhez szintén tartozott egy erdőrész. Az 1857-ik év egyik tavaszi szép napján erre sétálgatott Deák. Fegyver nem volt nála, soha se szokott magával hordani. Csak jó vastag kampós botja.

Az erdőben pihenőül leült egy vastag fatörzsökre s szivarzott nyugodtan. Kezébe botja, térdén felöltője.

Egyszerre valami zörgést hall baloldalán, odatekint, s ime, egy ordas áll mellette alig két lépésnyire. Valóságos jól kinőtt hatalmas farkas.

Most már Zalavármegye is mentes e fenevadaktól, de ezelőtt ötven évvel a Dráva berkei tele voltak farkassal s innen kemény télben el szoktak csatangolni a Mura és Lendva bozótjaiba s Göcsej erdeibe is. Az 1857-iki tél különösen erős és hosszu volt, ez a farkas véletlenül tavaszra is itt maradt. S most kemény farkasszemet nézett Deák Ferenczczel.

De Deák Ferencz is ő vele.

Egyik se mozdult. Csak mérték egymást. Az ordas az ő ravasz, élénk tüzes szemeivel, Deák pedig a maga nyugodt komor arczával s oroszlán tekintetével.

Hát hiszen erős férfi erősebb, mint a farkas. Ha birokra kerülnek, ha a férfi bátor s ha a vad harapása meg nem bénitja az egyik kart, erős ember megfojthatja elvégre a farkast. Csak bizonyos gyakorlat, ügyesség és szerencse kell hozzá. Ám a farkasnak biztosan megvan gyakorlata és ügyessége, mert ez az életmódja. Deák Ferencznek pedig abban csakugyan nincs gyakorlata, hogy fenevadakkal birkózzék s azokat fojtogassa.

De kezeügyében volt vastag, erős, sulyos botja. Ez is nagy dolog. Halálos rémületre csakugyan nem volt oka.

De ha lett volna is: természete nem engedte meg a megrémülést. Deák valóban az életet fenyegető közvetlen veszélylyel szemben rettenthetetlen volt minden alkalommal. Példa rá a feldühödött bivalybika rohamának nyugodt kiállása s Pozsonyban az országházi vad rémület nyugodt kikerülése. Ez eseteket másutt fogom elbeszélni. De példa rá Hajnal haramia bandájával való találkozása is, melyet már elbeszéltem.

Nyugodtan nézett a farkas szemei közé is. Még csak szivarja se aludt ki, csak ugy szivta, mintha senki se lett volna mellette. De szemeit nem vette le gonosz vendégéről.

Végre a farkas meggondolta magát. Nem látta biztosnak a zsákmányt. Talán nem is volt éhes. Ürgét, egeret, kósza tyukot, nyulfiat eleget foghatott az év ama szakában. Megfordult, elballagott, kétszer még visszanézett Deák Ferenczre s azután ugy elszelelt, csak ugy zörgött nyomán a haraszt.

Mai napság többféle vasuton lehet eljutni Puszta-Szent-László közelébe, de nem igy volt ez hajdan. Két-három napon át kocsin kellett rázatni magát az embernek, ha onnan Pestre, vagy Pestről oda kellett jutni. Az első éjjeli állomása gyakran Veszprém volt Deák Ferencznek. Itt mindig Oszterhuber Ferencznél, József testvérjénél szállt meg, a ki veszprémi kanonok volt s vagyonos ember. Másodizigleni sógor. Ezt is kedvelte ugyan Deák, de megközelitőleg se annyira, mint Józsefet, Klára nénje férjét. Deák szelleméhez s mély és terjedelmes gondolkodásához s gazdag és nemes érzéseihez sokkal messzebb volt a kanonok lelkülete, mint Józsefé.

Van egy Deák-adoma, melyben e kanonok sógorának volt szerepe. Helyén lesz itt elmondanom.

A veszprémi nemes káptalan igen gazdag, s terjedelmes uradalmain kivül több millióra rugó tőkepénze is van, melyet szerény kamatozás mellett kölcsönökbe szokott fektetni. Szerencsés adós volt az, a kinek a a nemes káptalan volt a hitelezője. Időnként nagy pénzforgalom szokott lenni a káptalani pénztárnál.

Igy volt 1849-ben is nyáron, Haynau berohanásának idején.

Akkor kétféle pénz volt. Magyar pénz, német pénz. A magyar pénzt Kossuth-bankónak nevezték. Ebből is volt a káptalannak elég.

Azonban fölmerült a kérdés: mi lesz a német pénzzel, ha a magyarok győznek, s mi lesz a magyar pénzzel, ha a németek győznek? A nemes káptalan feje nem azért a legokosabb fej, hogy az neki is eszébe ne jutott volna. Azután az ő pénze nem is az övé, hanem szent alapitványoké, azt a pénzt tehát meg kell becsülni; se készakarva, se gondatlanságból eltékozolni nem lehet.

De hát mit csináljanak? Mi lesz a jövő? Erre a nemes káptalan még se tudott megfelelni.

Ott volt azonban Bezerédy Miklós püspök és nagyprépost, különben is eszes ember, több országgyülésen káptalani követ. Deák Ferencznek ismerőse. Adott ő tanácsot.

– Sohase törjük a fejünket, amice. Csak egy ember van a világon, a ki mindent tud előre, mi fog történni a jövendőben. Ez Deák Ferencz. Kérdezzük meg őt. Csakhogy, ha mi egyenesen megkérdezzük: nem felel semmit. De itt van az egyházi státusban az ő sógora: Oszterhuber Ferencz. Kérjük meg, bizzuk meg, menjen el Deákhoz atyafilátogatóba s ugy mellékesen észrevétlenül, bizalmas beszélgetés közben vegye ki belőle, mi lesz utóbb a magyar pénzzel?

– Jó lesz biz ez!

Oszterhuber Ferencz kocsira ült s ment Kehidára Deáknál atyafiságos látogatást tenni. Oda csőditett még egy csomó rokont és jó barátot is. Ne tünjék fel a látogatás valódi czélja.

Csakugyan előjött a szó a magyar pénz jövendőjéről. Még csak nem is Oszterhuber hozta elő. A csel sikerült.

Volt akkor egy kártyajáték, ugy hivták: Durák. A játszók közt kiosztották a kártyákat, szinre szint kellett adni s mindig ütni kellett. A végczél az volt, hogy a játszó kezében ne maradjon kártya. A kinek játék végén a kezében legtöbb kártya maradt: az vesztette el a játékot, az lett a Durák. Vesztesége az volt, hogy orrához verték a tökfilkót. A miből támadt aztán nagy derültség. Ismerte e játékot a társaságban mindenki.

Hát a mikor ott jó ideig beszélgetnek, pipáznak, adomáznak a magyar pénzről, hogy mi is lesz annak a jövendője, egyszer csak azt mondja Deák:

– Bizony meglehet az, hogy a kinek utóbb legtöbb marad a kezében: az lesz a Durák!

Uczczu neki! Több se kellett. Hajtott a jó kanonok Veszprémbe lóhalálában, hogy jelentést tegyen a nemes káptalannak. Nem is vesztettek a kegyes alapitványok a magyar pénzen talán egy fillért se.

A második éjjeli állomás Pest felé Martonvásár szokott lenni Fehér vármegyében s onnan a harmadik napon már be lehetett Pestre hajtani.

Ez volt a leggyorsabb út. Ez csak három napig tartott. De Deák gyakran megállt és megszállt Nyirlakon is, Sümegh mellett, mert az ott lakó harmadik Oszterhuber-testvért, Mihályt, se lehetett könnyedén elkerülni. Deák igazi jó rokon volt. Mindenkitől, közeli s távoli rokontól ő is megvárta, hogy Kehidán őt minden lehető alkalommal meglátogassák. Ő is sietett atyafiságos jó érzését nyilvánitani, de Oszterhuber Mihályékat egyébként is szerette. A mikor náluk szállt: akkor negyednapra ért Pestre.

1855-től kezdve minden év május havában ment Puszta-Szent-Lászlóra s mindig ott maradt október végéig vagy november elejéig. Csak nyári fürdőzése vagy tolnai atyafilátogatása s nagy ritkán egy-egy pesti utja miatt szakitotta félbe néhány napra vagy négy-öt hétre puszta-szent-lászlói édes falusi tartózkodását.

A déli vasut 1858-ban épült. Nem emlékszem nagyon biztosan, mikor nyilt meg, de az év vége előtt aligha, mert Deák ez év november 10-én még kocsin indult utnak Pestre.

A déli vasut nagy-kanizsai állomása nincs egészen negyven kilométernyire Puszta-Szent-Lászlóhoz, ha az ember Gelse, Pölöskefő, Hahót és Söjtör felé veszi utját. Deák mindig ez utat választotta 1859-től kezdve már azért is, mert igen jó barátaival, Glavina Lajossal, Sélley Lászlóval, Sümeghy Ferenczczel találkozhatott ez utban.

Nagy-Kanizsán volt ugyan jó bérkocsi elég, de Deáknak nem igen volt alkalma bérkocsit használni. Sógorát mindig értesitette jó eleve, mely napon érkezik Nagy-Kanizsára. Vagy sógora küldte hát eléje négyes fogatát vagy az ő értesitése nyomán Glavina Lajos gyorsan járó biztos négyes fogata várta már az állomásnál.

Utóbb rendesen Glavina Lajos röpitette Szent-Lászlóra.

Deák senkitől semmiféle szivességet viszonzatlanul elfogadni nem szokott, de Glavinától a kocsit elfogadta.

Művelt, nemes férfi volt ez és vagyonos. A belga trónörökös zalai uradalmainak volt főigazgatója, utóbb Zala vármegye főispánja s Deák ifjukori ismerőse és barátja. Igazi baráti szeretettel felajánlott kocsiját lehetetlen volt el nem fogadnia.

A szüret!

A szüreti mulatozások minden művelt ember lelkét édes érzéssel s a későbbi esztendőkre is kellemes emlékezéssel töltik meg. A zalai szüretek! Nagy költészet van azokban a szüretekben. Kisfaludy Sándor lantját Somlyó és Badacsony szüretei tették oly bájossá. Maga Deák Ferencz az ő gyermek és ifju korában végigjárta a kehidai, puszta-szent-lászlói, sümegi, badacsonyi szüreteket. Jókedvü anyák, daloló és ugrándozó fiatal szép lányok, öregek és délczeg fiatalok, édes rokonok és jó barátok vannak ott együtt kis helyre szoritkozva egymás mellett napokon át. Zene szól, harsog a hegy a daltól s a vidám kiáltásoktól; – még a munkás munkája is édes. Hány szerelem támad, hány házasság keletkezik, hány hű barátság szövődik a szüreteken!

Deák Ferencz soha szüret előtt vissza nem ment Pestre. 1870-ig Puszta-Szent-Lászlón el nem mulasztott volna egyetlen szüretet.

Sógorának és Klára nénjének három nagy szőlejük volt ott egy csopron. Puszta-Szent-Lászlón, Söjtörön és Magyaródon. Deák szüret alatt végiglakta mind a hármat.

Ismerték már szokását. Jó eleve nagy halom fát raktak össze a hegy valamelyik magasabb tisztás helyén. Oda készitették a csóvát is, a tavalyi száraz szőlővesszőt is, az ugynevezett szeprentét. Várták a rendeletet a »Tekintetes« urtól, mikor gyujtsák meg a tüzet. A fát nem kimélték, volt erdő száz meg ezer holdnyi.

Oda készitettek a »Tekintetes« urnak kényelmes falusi zsöllyeszéket is, a lábához pokróczot is. Tudták, hogy szereti nézni a tüzet s órákon át szótlan, mozdulatlan bámul a tűzbe.

Nézni a tüzet!

Mit jelent ez? Oly óriási szellem, mint az övé, mi gyönyörüséget talál a tűzben?

Mi a tűz?

Mi már tudjuk. Vagy legalább szentül hisszük, hogy tudjuk. A mi lelkünk tudománynyal teljes. Talán büszke is és felfuvalkodott. Ismerjük a vegytant, a természettant, a csillagok világának ezer titkát, s ezek közt a tűznek, az égésnek, a fénynek, a világosságnak minden titkát. Még a delejt, még a villamosságot is. Ezek is a tüzek közé tartoznak. Ismerjük az erőket, ezek élete és működése is a tűztől származik. Ha nem ismernők: nem tudnók őket szolgálatunkra felhasználni. Az erőműtan csodái mi előttünk nem csodák. Mi jól tudjuk, hogyha a vasat a kőhöz ütjük, mért kell lenni szikrának, s ha a gyufaszálat a gyufatok oldalához dörzsöljük, miért kell támadni égő lángnak?

A régi emberek nem voltak ilyen bölcsek és tudósok. A tudatlan emberek most se tudnak semmit. Csak a tüneményt látják, de semmit se értenek belőle. Még csak az se jut eszükbe, hogy gondolkodjanak fölötte. Eszükbe se jut, hogy az a sziporka, melyet a ló patkós lába fölvág az utcza kövezetén s mely szempillantás alatt kialszik, se több, se kevesebb, se másféle, mint az örökké égő nap, mely bevilágitja és megtermékenyiti a végtelent.

Szegény boldogult jó anyám! A szomszéd falu égett. Száz ház égett egyszerre. Szélvész dühöngött s egekre csapkodta a lángokat. Ijedt lélekkel, merev szemekkel nézte a rettentő vészt. Mennyi érték, mennyi öröm enyészik el, mennyi boldogtalanság, mennyi bánat támad!

Órákig nem tudott szóhoz jutni. Arczán méla tünődés a részvét fájdalma mellett.

– Min tünődöl, anyám?

– Mi lehet a tűz? Miféle erő és hatalom ez? Micsoda átok.

Hajh, édes jó anyám, ne mondj te itéletet. Ki tudna arra a kérdésre igazán és tökéletesen megfelelni.

Lám Deák Ferencz bölcs ember volt. Világosabb agya senkinek se volt még a világon. Az életnek és a természetnek tüneményeit nyugodtabban nem szemlélte még senki. S ő is megérthetetlen, ő is felfoghatatlan titkokat látott a tűzben. Azért nézte, azért bámulta órákon át a szüreti tüzet. Szárnyakat öltött a lelke, magasba és mélybe szállt, hatalmas képzelete is segitett neki, bizonyára kereste ő is a titkok nyitját s nála is csak tünődés, merengés, néma elmélkedés támadt s nem biztos tudás.

Nagy története van a tűznek s Deák ismerte azt a történetet.

A hellen világ bölcsei ugy látták, hogy a tűz az egyik ős elem, melyből támadt s melyből áll a kerek világ. Növények és állatok, sziklák és emberszivek: a tűz mindezek egyik alkotó eleme.

A vallás az örök üdvösség tudománya, a halálnak és boldogságnak költészete, az istennek, e mindenek fölött való erőnek dicsősége. A vallás se lehet el tűz nélkül.

Tűzimádó vallások mindig voltak, tizezer esztendő óta. Ma is vannak.

A zsidók ősvallásában is nagy szerepe van a tűznek. Az első két testvér, Kain és Ábel már a tűz miatt veszett össze, már e miatt gyilkolta meg egyik a másikat. Noé, mikor az özönviztől megszabadult az emberiség, égő áldozatot nyujtott az uristennek. Sodomát és Gomorát kénköves tűzzel fenyitette meg a mindenható. Tűzben szállt le Jehova a Sinai-hegyre. Égő csipkebokorban látta istent a próféta. Mennydörgés és villámlás közt születik meg a törvény, a tizparancsolat. A hellenek és latinok ősi hitregéi is a vallás szertartásos elemei közé számitják a tűz imádását. Az oltárok tüzét, az áldozatok tüzét, az örök-égő mécset ők is az istenimádás eszközei közé sorolják. Száz meg száz hitregéjük a tűznek története.

Mi keresztények is igy vagyunk a vallásos képzelet és áhitat mezején a tűzzel. Az elkárhozás örök tűzre viszi a bűnös lelkeket. Tisztitó tűz törli el a bűnt és a bánatot. Mi is beszélünk tüzes angyalokról, a kik leszálltak az égről lángpallossal vagy a nélkül. Nálunk is tűz ég az oltáron s a Szüz Anya képe alatt. Az ősember napimádásából s tűztiszteletéből a keresztény világra is maradt nagy csomó sejtés, ösztön, ábránd, áhitat, rajongás.

A régi magyar törvények is foglalkoznak vele. Az igazságszolgáltatásban ott volt a tűzpróba s az elevenen elégetés. A mikor Jézus vallását őseink fölvették, szigoru országos törvény parancsolta, hogy a szentegyházba istentiszteletre mindenki elmenjen, csak annak adta meg az alkotmány az otthonmaradás szabadságát, a ki a tüzet ápolta a hajlékban.

Tűzhely nélkül való!

Ez törvényes szó, századokon át ott szerepel a birák mondásaiban, a büntető itéletek szavaiban s a szánakozó emberek lelkében.

Annyit jelent: vagyontalan, kóbor, bujdosó, se országa, se hazája.

A kinek nincs tűzhelye: annak nincs hajléka, a hol fejét lehajtaná. Nincs otthona, a hol békén pihenhetne. Nincs hozzátartozója, a kit szeressen s a ki szeresse, jó szóval bátoritsa, homlokát megsimogassa, fejealját megigazitsa, betegségében ápolja, halálában megsirassa.

Boldogtalan, elátkozott, kivül a törvényen, mert nincs tűzhelye.

Hát a közélet, a példaszó, az emberek gondolkozása, a mindennapi szólás-mondás, a képzelet mennyit foglalkozik a tűzzel.

Tűzre való: azt jelenti, javithatlan gonosz. Tűzre valóm sincs: azt jelenti, ázom-fázom, nyomorgok. Beszélünk tüzes lóról, tüzes asszonyról, tüzes szónokról, tüzes istennyiláról. Tüzes bor, szerelem tüze, boszuállás tüze, indulat tüze: mindennapi szólásunk. Tűzről pattant menyecske. A ki gyors, eleven, munkás, jókedvü és hirtelen kezü, tiszta és ragyogó. Mint a szikra.

A teremtő nagy elmét lángelmének nevezzük. Miért? Hiszen a láng eléget, elhamvaszt, megsemmisit, a nagy elme pedig alkot, javit, gyönyörködtet, vigasztal. Igaz, hogy gyakran rombol is.

Lángoló sziv, lángoló lélek: mit tesz ez? Alig tudnók megmagyarázni, mégis értjük. A melyik sziv erősen érez és gyülöl s a melyik lélek nemesen csapong: ime, a lángolás.

Háztűznézés. Mi ez? A menyasszony szülői megnézik a vőlegény házatáját. Ellátogatnak oda. S a vőlegény szülői megnézik a menyasszony házatáját. Ezt a látogatást hivják háztűznézésnek.

Miért? Mit jetent ez? Bizonyosan ősi szokás. Minő arczuk, viseletük, ruhájuk, módjuk, modoruk van a jegyes szüleinek? Milyen a többi gyerek? Tiszta-e, vidám-e, emberségtudó-e, nem vásott e, nincs-e elkényeztetve, kényére hagyva? Van-e rájuk gond?

Hát a szobák és a bútorok? Nem a legyek, pókok, egerek urak-e a lakásban? Nem több-e a por és szemét belül, mint kivül? Hát a háztető? Nem foszladozik-e? Nem ugy van-e: kivül esik az eső egy napig, belül esik egy hétig?

Hát a kijárók? A házi állatok. A tücski és a hajtski. Hát a bejárók? A falusi látogatók, a dologkerülők, időpusztitók, falu szájai? A kályhatámogatók? Vajjon a jegyes szülői összeállnak-e velük vagy kurtán bánnak velük.

Mert olyan lesz a fiatal, a milyenek a szülők. Nem messze esik az alma a fájától. Nézd meg az anyját: vedd el a lányát. Ilyenek a nép bölcs mondásai.

Ennek a látogatásnak, ennek a sokféle ügyelésnek együtt a neve: háztűznézés.

Hiszen igaz: a tüzet is megnézik. Tiszta-e a tűzhely? Össze van-e takaritva a hamu a vaskutya alatt? Van-e benne gondoskodva égő parázsról s el van-e az takarva szépen? Nem ott fekszik-e a macska? Nem gyujtja-e föl a házat? Nem nagyobb-e a tűzhely, mint a gazdaság? Nem tékozlást mutat-e a tűzhely?

Élet a tűz. S a ki gondos a tűzzel: gondos az az élettel, az örömökkel, a jólléttel, a becsülettel is. »Megnéztük a háza tüzét«, azt jelenti: megismertük a családot s minden titkát!

Deák kehidai kastélyában kandalló volt. Most is megvan ugyanaz a kandalló a régi helyén. Jó száraz hasábfa égett benne eleven lánggal a hideg őszi, téli és tavaszi napokban. A kehidai erdők hatalmas fákkal voltak tele s ezelőtt hatvan-hetven évvel itt nem volt értéke a fának, nem kellett vele takarékoskodni.

»Ülj mellém a kandallóhoz!« Igy énekel a zalai nagy költő.

Deák, a mikor magánosan volt, órákig bele tudott bámulni a kandalló tüzébe is. De nézése nem üres bámulás volt. Hanem gondolatok és ábrándok özöne, melyeket a parázs izzása s a csapkodó láng játéka szült.

Miért lobog, miért csapkod a láng akkor is, mikor a szél nem fujja?

Ott a szüreti tűz a söjtöri vagy szent-lászlói hegyen. Tavalyi száraz szőlővesszőt raknak a csóvára, vékony száraz ágfát a vesszőre s a mikor már erős a tűz, vastag hasogatványfát a tetejébe. Két méter átmérője a tűzrakásnak, három-négy méter magassága a lobogó lángnak.

Deák megfelelő távolságban ott ült kényelmes ülőkéjén. Hosszu pózna mellette, melylyel néha piszkálja a tüzet. S nézi a tűz váltakozó szineit, az izzó fehéret, a piroslót s a kéket. A lángok szabálytalanul csapongnak, mint a viz hullámai. Mindig mások s mégis egyenlők. Néha magasra csap ki egy-egy láng, de minden lángtornyocska hajlong, ingadozik mintha láthatatlan társsal tánczba keveredett volna.

Néha egy-egy darab fa a tűzben elkezd zugni, morogni, sikoltani, mintha sirna, panaszkodnék, jajgatna a tűzokozta szenvedés miatt. De a többi csak ropog a tűzben. S még azt mondjuk: vigan ropog.

Az égő tűz hű képe az életnek, az erők játékának, a mozgás végtelenségének.

Az erős szellem elmerül ennek nézésében. És ha elmerül: sejtelmekre, ábrándokra, eszmékre s nagy és szép gondolatokra akad akaratlanul is. S a mi fölött az emberiség lelke tizezer év óta tünődik és munkál, a mit összekapcsol isteneinek alakjával és természetével, a minek titkait örök idők óta keresi a fürkésző elme: hogy ne vonzaná az magához azt az óriás elmét, melyet Deák Ferencznél megismertünk?

»Engedjétek hozzám a kisdedeket.«

Deák nagyon szerette a kis gyerekeket, fiakat, leányokat egyaránt. A gyerek is szereti a tüzet csak ugy, miként a bölcs.

Deák körül ott hemzsegett husz-huszonöt apró teremtés. Az egész napi szőlő- és gyümölcsevéstől szurtos, czirmos, maszatos valamennyi. De piros, egészséges, jókedvü, ugrál, dalol, futkos, játszik, kiabál valamennyi. Deák nézi és hallgatja őket nagy gyönyörüséggel. A ki közel megy a tűzhöz, arra rámordul. De szóba áll egyikkel-másikkal s apró ajándékkal ellátja valamennyit.

Lassanként öreg este lesz. A tűz is hamvad már, uj meg uj hasábokkal nem élesztik. Egyik-másik apróság ledül és elalszik a hanton, pázsiton. Az októberi levegő is hüvös, az »öreg ur« rég felöltötte már felső gunyáját. S veszi kezébe kampós botját.

– Menjünk haza!

S indul. Követi sógora, s egy-két jó barátja, hű embere, nagy tisztelője. A szüreti tűznél is mindig vannak körülötte hivek.