IV.

(A puszta-szent-lászlói könyvtár. – A paraszt Deák Ferencz. – A bolondgomba. – A lánykák közt. – Hogy ment a királyné Deák ravatalához imádkozni? – A Festetich grófkisasszonyok. – Az éléskamra kulcsa. – Dőry Fanni. – Sümeghy Mariska imakönyve. – A lélekbuvárok. – Az öt gyönyörü lány. – Mikor a lányok szemes eleségek. – Róza és a lószőr.)

Puszta-Szent-Lászlón Deák Ferencz nem sok könyvet olvasott. Másutt se, de ott épen megkimélte magát a könyvektől. Az ujságokat átnézte futólag, a naptárakba bele-beletekintett s ezzel a Muzsáknak meg kellett elégedniök. Pedig sógorának könyvtára gazdag volt. A latin remekirókon s a magyar törvénygyüjteményeken kivül a magyar közjogtörténet fejtegetői, a Kövyek, Frankok, Kelemenek, Czirákyak, Bartalok mind megvoltak, de megvolt egy csomó állambölcseleti mű az angol, német, franczia irodalomból is. Bentham, Tocqueville, Lamartine, a Rotteck-Welcker-féle Staats-lexikon s száz meg száz politikai röpirat. Nem Deák kedvéért szerezték be ezeket, hanem maga a művelt házigazda Oszterhuber József szeretett ezekben lapozgatni. Fiatal korától kezdve a nagy korkérdések s az alkotmány elveinek nagy küzdelmei iránt mindig élénken érdeklődött. Hogy Deák szelleme s nagy tudása mégis miként nőtt és gazdagodott: erről másutt szóljunk.

Sétái és faragásai nem vették el minden idejét. A társalgásra s a társaságra elég maradt.

Szeretett egyszerü emberekkel beszélgetni.

Az ostoba embert nem türhette maga körül, akár tanult, akár tanulatlan volt az. Kivált, ha tanult ember volt az ostoba, a semmit meg nem értő, a csigabiga eszü, a bizonykodó: azzal rögtön végzett, nyomban elkergette magától. A tanulatlan ostobák iránt elnézőbb volt.

A tanulatlan falusi emberek, az ugynevezett parasztok közt is vannak eszes, erősen figyelő, sőt nemesen mivelt emberek. A valódi miveltség nem a tudás mértékétől, nem az értelem tudományos tartalmától, nem is a születés, szokás és nevelés külsőségeitől függ. A legmagasabb s legjobban kiképzett osztályokban, uralkodó családok kebelében is vannak miveletlen, durva, elvetemedett, alávaló egyéniségek. Még a tudományos szakpálya se biztositja az igazi miveltséget. Vannak tudósok, tanárok, művészek, a kik – mint a példabeszéd mondja, – inkább kanásznak illenének be. Az igazi miveltség a lélek nemességétől s az öröklött elme nagyságától függ. Ilyen pedig az ábécénemismerő falusi parasztok közt is elég van.

Talált Deák Puszta-Szent-Lászlón is.

Kovács Ádám volt a neve. Éltes ember, természettől erős elme, gondos figyelő s könnyen beszélő. A mi az ily kevés tudásu, de erős elméjü emberekkel rendszerint meg szokott történni: vele is megtörtént. Falusi bölcselkedővé vált. De se nem unalmas, se nem kellemetlen. Adomája, példabeszéde, élczes szava volt elég.

Ott lakott Oszterhuberék szomszédságában. Deák Ferencznek meg kellett vele ismerkedni. Már csak azért is, mert a nép Kovács Ádám uramat nem is hivta másként, csak ugy: a mi Deák Ferenczünk. A puszta-szent-lászlóiak büszkék is voltak rá, s a szomszédos magyaródiakkal és söjtöriekkel eleget évődtek, hogy nekik mindig van Deák Ferenczük télen-nyáron. Sőt nyáron kettő is van.

Deák is csak ugy szólitotta Kovács Ádám uramat: duruszám!

Ezzel sokat társalgott, sokat enyelgett, sokat kötődött. Nagyon tetszett neki a tanulatlan elme élessége, figyeléseinek gazdagsága s az a mód, melylyel gondolatait gyorsan és ügyesen meg tudta alakitani.

A falusi bölcs mindent tudott, minthogy sokat gondolkodott. Deák száz dolog felől meghallgatta véleményét.

Mitől ered a derék-fájás? Hogy kell segiteni a bajon, a mikor mord az asszony vagy szótalan? Mikor legjobb a hajadon leányt férjhez adni? Mikor ficzánkol a macska? A viz ezerszer erősebb, mint az ember, az ember mégis fölmegy a hegyre, a viz pedig azt meg nem tudja cselekedni. Hogy van ez? Mi az oka annak hogy egyszer zordon, másszor enyhe a tél? Nem attól függ ám az uraság, ki jár pantallóban, ki jár pőre gatyában? Sárban az ember nyoma sem szebb, mint a kutya nyoma. A tyuk akkor is beszél, a mikor senki se hallgatja.

Nagyon tetszettek Deáknak az efféle kérdések és reájuk következő magyarázatok.

Egy napon lelkendezve, ijedt képpel fut be Deákhoz Kovács Ádám uram leánya.

– Tekintetes uram, segitsen az istenért, szegény apám jóllakott gombával s most megbolondult.

Deáknak volt kézi gyógyszertára. Amolyan homeopatha-féle. Az ötvenes években ezelőtt félszázaddal csaknem minden uri-ember agya többé-kevésbbé látott igazságot a homeopatha-elvekben. Valami van is bennök kétségtelenül. Ott a falun nem volt se gyógyszerész, se orvos. Csak pálinka volt, kenőasszony, hashajtó. Az igaz, hogy három hatalmas gyógyszer. Deák puszta-szent-lászlói orvosát Smalkovich Károlynak hivták. Ha szükség volt rá, Söjtörre küldtek érte. Minden utért és látogatásért Deák tiz forintot szokott adni nagy köszönet mellett. Tőle és az akkori és az ottani szokás szerint szép munkadij volt. Magát Deák nem homeopatha kásaszemmel gyógyitotta, de falun tartott magánál efféléket.

A leány lelkendezésére nyomban sietett Deák a duruszájához. Klára urasszony a kertben volt, a jó sógor a gazdaságban volt, más nem is segithetett, minthogy az orvos meg messze volt.

Fogta a gyógyszer-tokját s ment. Bizony ebül volt a falusi bölcs. Olyan belső nyilalásai voltak, olyan görcsei, csak ugy izzadt bele. Hol ledült, hol felugrott, hol pedig a lészát akarta szétbontani. Engedelmes leányára még a fogait is vicsorgatta. Alávaló betegség a bolondgomba mérge.

– Vizet melegitsetek leányom, azonnal.

Adott a bölcsnek hánytatót. Az nem használt semmit, mivelhogy az csak patikaszer volt. De beletanácsolt azután vagy három liter meleg vizet.

– Vizet! És pedig meleg vizet.

A bölcs, habár falusi is, nem igen szokott vizet inni. Nem állja a természete. Meleg vizet pedig nem ivott soha életében az öregapja se. De lett is akkora eredménye, a mekkora csak kellett.

Idő multán egy kis jó erős fekete kávé, rá két pohárnyi erős törköly pálinka, kegyetlen izzadás s egy vagy két órai álom: de oly üdén kelt föl Kovács Ádám uram, mint a föcske. Igaz, a mi igaz.

Deák dévajkodott.

– No, duruszám, ebül voltunk kissé.

– Tessék elhinni, tekintetes uram, a gomba volt az oka. Bolond volt ám az a gomba. Csak az volt a hibám, nem néztem meg jól. Pedig én azt is tudom, miért bolond a bolond gomba.

Mondott aztán olyan elméletet, a mely mellett elbujhat minden növénytudós, méregtudós és vegytudós.

Deák hangosan nevetett.

Estennen, mikor sógora hazajött, azt mondta neki:

– No, édes sógor, mig oda jártatok, Deák Ferencz megbolondult.

– Ugyan édes Ferkóm, hogy’ beszélhetsz igy?

– Ne ijedj meg. Egyelőre nem én velem történt az eset, hanem a duruszával.

Igy szeretett pajzánkodni.

Az élemedett Deák lelkének egész világa csak akkor tárul fel előttünk tisztán, ha megtudjuk, miként érezte magát nők közt s kivált fiatal szép leányok közt.

Mint jó testvér és édes gyermek: ugy játszadozott velük. Mint jó lelkü, de vásott gyermek: ugy dévajkodott velük. Elfeledte életkorát, termete nehézségét, szervezetének lappangó kórjait, nemzetének nehéz gondjait s államférfiu szerepének rettentő felelősségét, a mikor jókedvü, fiatal leányok közt lehetett s velük játszadozhatott.

Különösen Puszta-Szent-Lászlón!

1855-től 1870-ig töltötte itt a nyarakat. Ötvenkét éves korától 68 éves koráig. Szerelmi izgalomról szó se lehetett. A leánykák többnyire közeli és távolabbi rokonok leányai. Hű rokonság s nemes barátság kötötte a szülőkhöz. Fiatal leányok gyakran sokra engedik nőni lelkükben a képzeletet. Világhirü nagy férfiak, uralkodók, győztes hadvezérek, nagy művészek iránt, habár öreg korban vannak is, gyakran föltámad fiatal leányszivekben a vonzódás érzete, gyakran rajongássá is fokozódik. Sokszor megtörtént ez Deákkal is, a min nem lehet csodálkozni. Szebb férfiarcz, mint az övé volt, alig képzelhető a világon. Erő, hatalom, nagy sőt tökéletes nyugodtság, szelid, nyilt és komoly tekintet, mélyen néző tiszta szemek s gyermekes vidám lélek: ime ezek fénylettek arczán. Mind olyan tulajdonságok, melyek a lelkesülő és ábrándozó nemesebb leánylelkek képzeletét annyira izgatják.

S a mindenütt elterjedt vélemény az ő hatalmáról. A császár az ő tanácsát kéri, mikor hadseregét szétszórják s attól kell félnie, hogy trónusa összeomlik. Egyetlen szava, szemöldökének egyetlen mozdulata teremt és buktat kormányzókat. Az országgyülés többsége rendületlenül követi. Bölcsesége s jellemének fensége lefegyverzi még indulatos ellenfeleit is. Vagyona ugyan nincs, de ha akarná: milliókat szerezhetne. Egész nemzet tisztelete környezi, mig él s holta után örök emlékezet, örök dicsőség.

Ily férfiakért rajongani szoktak az asszonyok.

Ő e rajongás ellen nyájas, szelid, nemes játékkal, változatlan vidámsággal védekezett. S habár apróságnak véli is nyájas olvasóm, játékainak néhány esetét el kell mondanom.

Puszta-szent-lászlói nyaralásából Deák csak igen ritkán mozdult ki azért, hogy a megyében vagy csak a környékben is látogatásokat tegyen. Egyszer-kétszer dolgai miatt Pestre kellett berándulnia, elment három vagy négy hétre Balaton-Füredre, tett látogatást Jozéfa nénjénél s tőle való unokahugainál s öcscseinél Tolna vármegyében, nagy ritkán átrándult a szomszéd Söjtörre s a nem messze fekvő Gelsére: ez volt ugyszólván egész kocsikázó mulatsága. A Sümeghy, Festetich és Séllyey családokat nagyon szerette. Ezek laktak ott közelben.

Hanem azt igen szerette s szinte megvárta, hogy rokonai s barátai fölkeressék s fiaikat, leányaikat is oda vigyék.

Egy időben egyik legbuzgóbb látogatója volt Festetich Mária grófnő.

Tolnai gróf Festetich Sándornak három szép leánya volt: Adél, Mathild, Mária. Söjtörön laktak többnyire. Söjtör Deák Ferencz apai és anyai öröklött birtoka volt. Mikor a kis grófleányok föl kezdtek cseperedni, Deák már akkor is ismerte őket. Talán legjobban kedvelte a legkisebbiket, Máriát.

Meg is érdemelte. Alig ismert, de mégis történelmi szerepe volt e grófnőnek. Ez volt egyik udvarhölgye, társalkodója s mondhatni barátnője Erzsébet királyasszonynak.

Nagy következése lett ennek.

Mária magyar leánynak nőtt fel a szó igazi értelmében. Minden csepp vére tele volt magyarsággal. Magyar érzéssel és akarattal. A mi nem is lehetett másként ott a Deákok, Csányiak, Oszterhuberek, Kisfaludyak, Séllyeyek, Sümeghyek, Csertánok, Farkasok, Hertelendyek s a többi erős, hazafias, ősnemes család közelében.

Ily nő jutott a királyné mindennapi bizalmas társaságába. El lehet képzelni, hogy a nemes királyné miért szerette ugy meg nyelvünket és nemzetünket.

Engem a szerencse sohase hozott össze a grófnővel. Nem ismerem. De Deák többször, Kerkapoly sokszor beszélt nekem róla. Kerkapoly is nagy tisztelője s bizalmas ismerőse volt. Mind a kettő nemes gondolkozásu, hazafias érzésü eszes és kiváló nőnek mondotta.

Deák halála után való kora reggel összejöttem Kerkapolyval a nagy nemzeti veszteség fölött eszmét cserélni. Arról is volt szó köztünk, vajjon a király eljön-e Bécsből személyesen a temetésre? Tanácsosai jónak látják-e, hogy ezt a tisztességet megadják a magyar nemzetnek, a ki nagy fiát vesztette el.

– Nem bizonyos az!

A királyasszony épen a budai várban lakott már több idő óta, de az udvari rendelkezések szerint épen e napon délután kellett Bécsbe elutaznia.

No épen ez kellene még. A király esetleg nem jön el a temetésre, a királyné pedig épen a temetés elől utazik el.

Mit csináljunk?

Az udvari felfogás, a hivatalos felfogás furcsa, sőt bolond.

Deák Ferencz az osztrák udvar spanyol illemtana szerint senki se volt és semmi se volt. Se pap, se katona, se nagy tudós, se nagy művész, se nagy rendek tulajdonosa, se gróf, se báró, még csak kamarás se, még csak utolsó kegyelmes vagy méltóságos ur se. Nem volt egyéb egyszerü tekintetes urnál, egyszerü köznemesnél. Ilyen senkiért és semmiért, bármily tisztességes és érdemes polgár is, az udvar nem czeremóniázhat s a király szentséges személyét temetésre ki nem állithatja.

Megállapodtunk abban, hogy a királynéval tudatni kell, hogy Deák halálakor mit várunk az uralkodóháztól s mi a nemzet jogos óhajtása.

Kerkapoly kocsira ült ott előttem. Még pedig kivételesen fiakker-kocsira. Manó vigye azt az öt forintot, a mennyibe a két lovas fogat kerül. Hajtott föl egyenesen a várba s fölkereste Festetich Mária grófnőt.

Megbeszélte vele a dolgot.

A grófnő vállalkozott a királyasszonyt értesiteni, felvilágositani.

Az eredményt mindenki tudja. A királyasszony nem utazott el. Budapesten maradt s a halál után harmad vagy negyednapra odament Deák ravatalához, saját kezével tette a ravatalra koszoruját s a hideg holttest lábánál letérdelve forró imádságot rebegett a halottnak örök üdvéért s a magyar nemzetnek örök boldogságáért.

Ott volt vele Mari grófnő is.

A történelmi igazságért meg kell jegyeznem, hogy a nemes buzgalomban hű társa volt Ferenczy Ida is, a királyasszonynak másik bizalmas hölgye és társa. Kecskeméti lány, magas miveltség, tökéletes magyar. Ő ült a királynéval együtt a kocsin, a mikor a várból lementek Deák ravatalához. De Kerkapoly és Deák őt kevésbbé ismerték, mint Mari grófnőt.

Söjtör Puszta-Szent-Lászlóhoz alig van távolabb három kilométernél. Egy kis gyalogséta. Ha szép idő volt, Festetich Mari grófnő maga mellé vette komornáját vagy valami kis pitykés dolmányu inast s minden harmad-negyed nap meglátogatta Deákot s az »öreg ur« mindig a legnagyobb szivességgel s hálás érzéssel fogadta a látogatást.

Ez a kiegyezés és koronázás előtt történt, a mikor még a grófnő nem volt a királyasszony udvarhölgye.

Emlitettem, hogy nagy ritkán Deák is ellátogatott Festetich grófékhoz.

Egyszer rendes falusi kerekes rokkát lát a nagy társalgóban. Valamivel diszesebb tán, mint a parasztasszonyok rokkája, de alakja, szerkezete, nagysága ugyanaz. Szösz a fáján, fonál az orsóján, a szösz és az orsó a fonállal összekötve.

Világos, hogy itt valaki fon.

Deák kérdi: ki fon?

Adél grófnő, a legidősebb leány előáll: ő fon.

Deák megdicséri, de egyuttal elhatározza, hogy a mesebeli dévajságot elköveti.

Az éléskamra kulcsát észrevétlen megkeritette s a szöszbe titkon elrejtette.

Egy hét mulva ujra átmegy látogatóba s fürkészi az arczokat, vajjon kitudódott-e a cselvetés. Nem vesz észre semmit. Gyönyörü szőke leány volt a grófné, édesen csevegett Deákkal. S egyszer csak azt mondja:

– Képzelje csak, Deák, mikor utoljára nálunk volt, elveszett az éléskamránk kulcsa.

Deák mintha nem hallotta volna a kérdést, nyájasan kérdezte:

– Mennyit font azóta, Adél grófnő?

– Legalább két gombolyaggal.

– Akkor meg is lett volna az éléskamrakulcs.

S kivette a szöszből a kulcsot.

No hiszen lett pirulás és nevetés és ugrándozás a leányok között.

A fiatal leányok közül talán senkit sem szeretett jobban, mint Dőry Fannit, Dőry Imre leányát, Oszterhuber László feleségét. Sok és szép levelet irt hozzá, nagy kár volna, ha egyetlen egy is hiányoznék a levelekből. Egyet közöl a Ráth Mór-féle levélgyüjtemény is. Ennél szebb levelet nem tud felmutatni a világirodalom.

Az elhagyatottságról, az agg hajadon és agg legény állapotáról igy ir e levélben:

»A gondok nem ölik meg az élet boldogságát, csak a csalódások, a bánat s az elhagyatottság keserü érzete az, mi a lelket elöli s a boldogságot feldulja.«

»Elhagyatottság, édes lányom, keserü állapot, mely a korral nem fogy, hanem sulyosbodik. Ha nincs, kit az ember szivéből szeressen, vagy legalább nincs közelében; – ha nincs, kinek életét, munkásságát, érzelmeit szentelje, ha nincs életczélja: rideg az élet, megdermed a sziv s a gond, a mit megosztani nem lehet, kétszeresen sulyos.«

Ime, a levél egyik pontja. Külön értekezésre méltó ez. Hiszen Deák a maga sorsát, a maga gyakori bánatát is rajzolja e sorokban.

De idéztem azért, mert e sorok is bizonyitják, mily mélységes szeretettel volt Dőry Fanni iránt, a kihez e levelet 1861. évi április 20-án, éppen akkor irta, a mikor naponkénti hosszu munkával az 1861-iki országgyülés első feliratát szerkesztette.

És e nagy szeretet daczára még se volt elnéző e gyönyörü, fiatal és jókedvü leány iránt, ha hibázott.

Egyszer Puszta-Szent-Lászlón több vendég-nő társaságában a leányka szeleskedett, hebehurgya volt s jó kedvében szivarra gyujtott. A többi nő, mind rokon vagy barátnő, rárontott, dobja el a szivart. A leányka odafordult Deákhoz:

– Hát maga, bácsi, mit tart arról, ha én szivarozok?

Deák komolyan felelt:

– Tisztelem a nőket, mig a nőiesség határai közt megmaradnak, de azon túl nem!

A leányka meghökkent.

– Mit értsek ebből, bácsi?

– Főzőkanalat jobb szeretek a kezedben, édes leányom, látni szivar helyett.

Deák éppen nem rajongott a dohányzó nőkért.

– – Sümeghy Ferencz, mint már emlitettem, benső barátja volt. Kiváló hazafi, jeles fia vármegyéjének, 1841-ben szolgabiró, 1844-ben és 1861-ben főbiró s 1861-ben, 1865-ben és 1869-ben országgyülési képviselő. Maga deákpárti, fia és leányai tüzes függetlenségiek. Különösen legidősb leánya, Mariska, tele rajongó hazaszeretettel, Kossuth lángoló hive, Ferencz József nevét az ajkán se akarta kiejteni.

Deák 1857-ben Marienbadból hazajövet gyönyörü Albach-féle imakönyvet vett emlék-ajándékul Mariskának, de dévajsággal akarta neki átadni.

Megkérte Sümeghyt, hogy Mariska imakönyvét titkon hozza el hozzá. Megtörtént. Deák pedig Ferencz József képét kemény arab enyvvel beragasztotta az imakönyvbe. Ott, a hol a lányka a templomban belőle imádkozni szokott. S a könyv megint visszakerült a helyére.

Másnap, vasárnap mennek a templomba. Deák is, Sümeghy is lesik, mit csinál a leány. Hát bizony gyanutlanul kinyitja a könyvet s majd leesik a székről, a mint meglátja a császár képét. Majdnem sirva fakadt.

A kék bársony kötésü, aranykereszttel diszitett uj imakönyv megvigasztalta.

Deák nagyon örült az efféle csintalanságokon.

A komoly leányarcz is nagyon szép, a mikor szép. De a mozgékony leányarcz az alaki szépség csodái közé tartozik.

A leányarcz, a mikor komoly, főleg csak körvonalakból áll. A körvonal nem a szépség teljessége. Ha a körvonalak hullámos vonalakkal és szelid hajlásu szegletekkel váltakoznak vagy mindez együtt van az arczon, örökös mozgásban, örökös játékban: ugyanaz a leányarcz a szépség százféle alakulásának ragyogását tárja elénk.

Deák nagyon érezte ezt, tudta is. Egyébként is erős figyelő volt. De volt hatalmas szobrásztehetsége is. Örökös faragása s néhány igazán csinos és találó faragott képe bizonyitja ezt. Teljes művészetté nem fejlesztette képességét. Az élet és a környezet más feladatot bizott rá. De a képesség azért megvolt.

Szobrász és festő más szemmel nézi az emberarczot, mint más ember. Ezer meg ezer olyan vonást, mozdulatot, szögletet s lélekjelet vesz észre rajta, melyet más nem tud észrevenni. Sok ismerősünk arcát csak akkor ismerjük meg igazán, ha nagy művész kezén készült arczképét meglátjuk.

A szobrász és festő csaknem oly biztosan belát az arczon át a lélekbe, mint a fényiró gép. A fénykép nagy áruló. A jó ember képét is igazán megmutatja, de a gyönge vagy rossz emberét is. El nem titkol semmit.

A hiuság és dicsekvés, a gőg és durvaság, a bűnös indulatok minden gonosz neme nyilván ott van a fényképmutatta arczon. A hazugot, a gyilkost, a lókötőt csalhatatlanul föl lehet ismerni a fényképen.

De hát a szobrász és a festő a lélek minden titkát tudja?

Szerencsére, még se tudja.

A szobrász és festő nem lélekbuvár. Az ő lelkét csak az alak maga köti le. Hogy az az alak szenté vagy gyilkosé; azzal ő nem törődik. Ha a gyilkos alakja gazdagabb: akkor az tetszik neki igazán. A kegyetlen tigrist és a ravasz rókát csak ugy kedveli, mint a nemes gazellát vagy a szelid galambot. De még sokkal jobban is kedveli, ha az alak élő és mozgó részletekben gazdagabb.

Deáknak igazán fönséges élvezetet nyujtott Puszta-Szent-Lászlón, ha fiatal, szép leányok serege vette körül, ha ő velük dévajkodhatott s ha pajzánkodása a leányok arczára fölváltva mosolyt, nevetést, bámulást, csodálatot, megrezzenést vagy pillanatnyi ijedelmet fösthetett.

Minde lelki indulat a leányarczon villámgyorsasággal tünik föl és tünik el. Az arczot egy pillanatig átalakitja, de egy pillanatig se torzitja el. Gyakran szebbé is teszi vagy legalább uj szépség alakitására birja.

Nézzük csak a pajzánkodásokat.

Ott ülnek és csevegnek Deák körül a hires vadgesztenyefák alatt a gyönyörü leányok. Távoli rokonok, hű barátok leányai.

Okolicsányi Amália, nyulánk barna leányka.

Sümeghy Mari, barna, tömött termet. A kiről az imakönyv története szól.

Séllyey Mili, szőke leányka, gazdag.

Fábián Mili, hires szépség.

Bertha Amália, Deákhoz anyai öreganyja után rokon.

Mind szép, mind hamvas fiatal, mind jókedvü. Ám a kik élnek közülök: vegyék jó szivvel a visszaemlékezést. Nem sok hija ötven esztendőnek, a mikor ez a jelenet történt. Az időért, a mely azóta elmult, nem kár; lesz helyette megint. Hanem az ifjuságért, a mit elvitt magával, nagy kár.

Egyszerü, nemes izlésü, finom ruhában van minden leány. Se Klára urasszony, se Deák nem kedvelte a pillangó-tarka ruhát.

A mint jókedvüen csevegnek, egyszer csak nagy csördités hallatszik az utczáról s könnyü sétakocsin beruczczan az udvarra két ifju lovag: Báthor Géza és Nedeczky Jenő. Megállnak a társaság irányában.

A vadgesztenyefák alja árnyékos. A napfényről bejövő homályt lát. S a homályból kiragyog öt ragyogó leányalak, mint a csillag a felhők mellől.

Báthor Gézát elragadja a bámulat. Még nem is tudja, kik vannak ott, kezét fölemeli s elkiáltja magát.

– Hajh, az áldóját, de szépek itt…

Akkor veszi észre, hogy Deák is ott van. Meggondolja a dolgot, s hirtelen igy fejezi be fölkiáltását:

– errefelé a gabonák!

A lovagok bementek kimosdani, kikefélkedni az uti porból. Deák azt mondja:

– No, édes leányaim, folytassuk a gyerekek tréfáját. Minden leány valami gabonafaj lesz köztünk s aztán megkérdezzük a gyerekeket, hogy náluk milyenek a gabonák. Séllyey Mili legyen árpa; – Fábián Mili: zab; – Okolicsányi Amália: rozs; – Sümeghy Mari: buza; Bertha Amália: bükköny.

Jól van. A leányok beleegyeznek. Nem is tudják, mi lesz belőle. Deák vezeti a játékot.

Jönnek a fiatalok.

– No, öcsém, hát nálatok milyenek a gabonák? Például a rozs?

– A szalmája nagyon megnőtt, de a feje picziny, kevés van benne!

Deák azt feleli, komolyan:

– Nálunk is!

Erre hatalmas nevetésbe törnek ki a leányok. Okolicsányi Amáliáról szól a mese. Szalmája nagy, feje picziny, kevés van benne.

– Hát az árpa milyen?

– Nagyon keresett lesz az idén, mert kevés van, s elég szép.

Deák azt feleli:

– Nálunk is.

Ez is találó. Ez is nagy vidámság. Séllyey Mili az árpa, százezer forint hozományra becsülik, van udvarlója elég.

– Hát a bükköny milyen?

– Volna-volna, de penészes!

Bertha Amália a bükköny. Deák nagy komolysággal azt feleli:

– Meglehet, nálunk is olyan, de még nem vizsgáltuk meg igazán.

No, de már erre minden leánynyal felfordul a szék. Maga Deák is hangosan nevet. A leányok fölugrálnak, a kaczagás miatt nem birnak magukkal s befutnak a szobákba, hogy bomlásnak indult piperéjüket rendbehozzák.

A két lovag csak bámul. A mesét nem tudja. Mi történik itt? Ki akar megbolondulni?

Ime, Deák egyik társasjátéka leányok között!

Volt Deáknak vagyis inkább sógorának egy bájos nőrokona. Fiatal patvarista koromban magam is sokszor láttam a hóditó szépségü ifju lányt. Veszprémben volt Oszterhuber Ferencz kanonoknál. Ma is él, egyik nagy tudósunk boldog házastársa. Nevét nem mondom meg, hátha izetlenségnek tartja ezt a kis történetet. A veszprémi központi főbiró udvarolt neki életre-halálra. Villax István volt a neve, az egykori zirczi apátnak unokaöcscse. Eléggé mivelt s jó alaku uriember.

Azonban Róza, nevezzük a leánykát Rózának, egyáltalán hideg maradt és semmiképpen sem fogadta el udvarlását. A főbiró tudta, hogy Deák rokona a leány s hogy Deák faragni szeret; járásában a szentgáli erdőkön levágatott minden Tiszafát és a szépjét elküldte Deáknak Puszta-Szent-Lászlóra. A Tiszafa kihalóban levő özönviz előtti fa, kevés van az egész földkerekén. A főbiró tisztelte is Deákot, de egy kis számitás is lehetett a küldeményben. Deáknak hatása lehetett Rózára.

Róza gyakran hosszabb időt töltött Puszta-Szent-Lászlón s Deák sokat évődőtt vele. Ismeretes volt előtte a főbiró sikertelen udvarlása. De azért mindig csak azt állitotta, hogy titkon Róza is vonzódik a főbiróhoz.

A főbiró vörös ember volt. Vörös haja, vörös bajusza, vörös szakálla. Egyszer valami pamlag megbomlott a háznál s Deák látta, hogy belül vörös lószőrrel van kitömve.

Róza kis medaillont viselt a nyakában. Deák megkérte szobalányát, hogy a medaillont lopja el urnője nyakáról, mikor mélyen alszik.

Megtörtént. Deák a vörös lószőrből beletett egy vagy két szálat s a szobalány megint visszatette a medaillont helyére.

Másnap, harmadnap megint csak kötődött Deák a leánykával s váltig erősitette, hogy a főbiró vörös szakálla bizonyosan ott van a medaillonban.

Egyszer csak felpattant Róza, lekapta nyakáról a kis ékszert s odaadta Deáknak.

– Nohát nézze meg, bácsi, ott van-e?

Természetesen ott volt a vörös lószőr.

Klára urasszony akkor nem élt már. Csak Oszterhuber Józsefnek s Deáknak okozott a cselszövény s a leányka pirulása és bámulása vidámságot.

Hogy szokta Deák a leányokat megdobálni hógolyóval; miként viaszkolta le néha a kötő és horgoló fonalakat oly alattomban, hogy az asszonyok és leányok majd ónossá váltak a sok sikertelen kötő és horgoló kisérletben; – hogy állt ki lapdázni a két Festetich grófnővel s a két Fábián nővérrel, s miként cserélte ki a lapdát olyannal, a mely vizet eresztett magából: mindezt részletesen elmondhatnám, de Deák már rég porrá vált, azok a ragyogó ifju leányok pedig vagy nagy tiszteletövezte nagyanyák, vagy örök álmaikat aluszszák már ők maguk is.

Szivén viselte Deák boldogtalan hazájának minden gondját, de legnagyobb gondjai közepett is boldog gyermekké tudott válni Zala vármegye ifju hölgyei közt. Áldás legyen e hölgyeken s maradékaikon.

Klára urasszony konyhája és asztala hires volt messze földön. A konyha a gazdagságról, az asztal azon túl diszéről és jókedvéről is.

Gyermeke nem volt. Magtalan volt a család, maradéktalan a boldog házasság. Miért kellett volna az asztalnál is takarékoskodni? Ugy is józan, okos, takarékos gazdák voltak s öröklött vagyonuk értékét kétszeres magasságra emelték.

Voltak nagy ebédek, kis ebédek. Vendéglátáskor, sátoros ünnepen, névnapon, születésnapon, toron, szüretkor, atyafilátogatáskor mindig nagy ebéd volt.

A nagy ebéd tizenégy-tizenöt fogásból állt. Leves legalább három, az egyik becsináltféle. Mellékételül hideg dolgok. Főzelék édes is, savanyu is. Legalább négy-ötféle sült, a mit az udvar s erdő, mező nyujthatott. Magyar tészta, sült is, főtt is. Édes tészta mindenféle. Pedig a férfiak semmiféle édes tésztát, tortát, nyakon öntött felfujtakat nem szerettek, de már az asszonyok ezeket is szerették. Hát még az érett és aszalt gyümölcsök nagy sokasága!