V.

(Klára urasszony konyhája. – A husvéti nagy ebédek. – A kis Ferkó. – A piros tojások alakjai. – Igazi bölcsesség csak a szeretet. – A „fölöstököm“. – Az ebéd. – Deák György hirtelen halála. – A botok.)

Husvéti nagy ebédjeit, ha röviden is, ismertetnem kell. Ősi magyar szokás volt ez. Apám, öreg apám házánál is ily módon volt szokásban. Talán egy-két jó nemesi családnál most is megvan még Zalában, Vasban, Somogyban. Az ősi jó egyszerü szokások talán itt maradtak meg legtovább. De már napról-napra mulnak, enyésznek, halványulnak. Maholnap a feledés köde boritja el őket. S a mint a mai öregek elmulnak, senki sem marad, a ki emlékezzék rájuk.

A husvéti ebédeket a piros tojások s az apróbb emlékajándékok tették nevezetessé.

Deáknak sok öregapai unokatestvérje volt. Apjának testvérje Deák József alapitotta meg a tárnoki ágat. Tárnok volt az ősi Deák-birtok, Söjtör és Kehida eredetileg Hertelendy-birtokok voltak s ezeket Deák Ferencz és testvérei leányágon örökölték.

Deák Józsefnek kilencz felnőtt gyermeke maradt, hat fiu és három leány. Ezek voltak Klára urasszonynak is, Deák Ferencznek is unokatestvérei. A mult század közepén még mind éltek s többen közülök Tárnokon laktak. Zala-Tárnok nincs nagyon messze Zala-Szent-Lászlóhoz, ide tehát a tárnokiak husvéti ebédre könnyen átjöhettek. Bárki jött: szivesen látták, mint vendéget és atyafit, de azt mind Deák, mind Klára nénje szinte megkövetelték, hogy Deák György és Deák Lajos, ha csak lehet, átjőjjenek.

György szerencsétlen lett. Festőnek született, kitünően rajzolt és festett. Azonban sulyos erkölcsi tévedésbe esett, bankjegyrajzolást bizonyitottak rá s e miatt hosszabb szabadságvesztésre itélték. Felesége bécsi udvari futár leánya volt: Profetti Karolina. Utódaik, ha nem csalódom, nem maradtak.

Deák Ferencz az erkölcsi tévedések megitélésében szigoru volt s talán György unokatestvérétől el is zárkózott volna, azonban az asszonysziv sokkal enyhébb volt s Klára nénje meg tudott bocsátani s az ő kedvéért Deák is megbocsátott s igy azután Puszta-Szent-Lászlón sátoros ünnepeken, de máskor is gyakran együtt voltak: a két kehidai Deák-testvér s a két tárnoki Deák-testvér.

Ilyenkor gyárrá alakult át a puszta-szent-lászlói kastély valamelyik félreeső szobája.

Volt Klára urasszonynak egy tojásdad alaku fehér font vesszőből készült jókora kosara, belefért harmincz tojás. De volt is benne ugyanannyi festett tojás. Börzsönyfőzettel festette maga az urasszony. Világosabb és sötétebb piros, világosabb és sötétebb lila, sőt lilakék is. Ezek a husvéti piros tojások. Ezeket kellett a férfiaknak kirajzolniok.

Maga az urasszony hozta be a kosarat s tette le az asztalra.

– No, gyerekek, hoztam dolgot a számotokra!

Csak igy szólitotta őket. Magát Deák Ferenczet a család kebelében sohasem hivta másként, mint »kis Ferkó«. Ő már tizenkét-tizenhárom éves volt, mikor a kis Ferkó született. A mikor pedig már a világon voltát is tudta: akkorra tizenöt-tizenhat éves hajadonná nőtt fel. A kis Ferkó anyát nem ismert, apát se sokáig. Klára nénje volt testvérje, anyja, nevelője, játszótársa, ápolója, őriző angyala. Csecsemő korában már kis Ferkónak nevezte, igy szokta meg s igy nevezte haláláig. Pedig nagyot fordult a világ. A gyermekből hirneves ifju lett, megyei táblabiró, alispán, vármegye követe, Zala bölcse, országos hirü férfiu, azután a haza bölcse, ötvenkét vármegye táblabirája, 1848-ban az igazságügyek kormányzója, a nemzet vezére, de azért neki csak »kis Ferkója« maradt.

Hát csak eléje tette a kosár piros tojást.

Lajos épen oly ügyes faragó volt, mint maga Deák Ferencz. György pedig tehetséges festő és rajzoló, a ki az alakokat kigondolta s a piros tojásokra rákarczolta. A kidolgozást azután Deák Ferencz és a tárnoki Deák Lajos végezte.

Szebbnél szebb alakok és jelzőképek kerültek a husvéti piros tojásokra.

Ezeket emlékajándékként maga Klára urasszony osztogatta szét nővendégeinek. Sohasem mondta meg, hogy a tojásokra minő jelző alakok vagy rajzok jőjjenek, de Deák Ferencz jól tudta már, kik lesznek a nővendégek s hogy ezek családi életében mi a legnagyobb érdekü ujság vagy belügy.

Volt leányka, a kinél félben maradt a házasság, felbomlott az eljegyzés és a mátkaság. Darabokra szakadt rózsakoszoru jőjjön a tojásra.

Volt leányka, a kiért köztudat szerint két ifju egyenlő reménységgel viaskodott. Erre is volt a tojásnak szava. A jércze ott gubbaszkodik a háttérben magát összehuzva, az előtérben pedig két tépett kakas berzenkedik egymás ellen.

Siró szivek, nevető szivek, ölelkező szivek, szamártövissel átszurt szivek: mind torzképek, de egyuttal jelképek a leányok számára. Rózsakoszoruk a menyasszonyok számára. Volt egy rokon vidám menyecske, minden évben gyereke lett, annak is kellett husvéti piros tojás. Tiz gyerekfejből azután tiz kölyökmacskafejből egy-egy koszoru a hímes tojáson.

A jó hazafi cserkoszorut, a szájas hazafi nemzeti czimeres kancsót, a tanitó ur koszorus nemzeti czimert, a plébános duczifaros szakácsnőt, ispán uram sallangos pipát és zacskót s efféléket nyertek a piros tojásokon.

Hát a kinek halottja volt! Szomoru fűz, letört fakereszt, fejfára boruló siró asszony, temetőn kóborló árva gyermek. Gondosan kikarczolva s arabos diszitésekkel körülvéve. Némelyik igazán szép.

György, a festő, természetesen jobban értett a rajzoláshoz s a rajzfogalmazáshoz, mint akár Lajos öcscse, akár Deák Ferencz, de már a karczolásban ezek se igen maradtak el tőle.

Csodálatos ez a nagy bölcstől! Hétköznapi észszel azt gondolhatnók, hogy ez gyereknek és közembernek való időtöltés s egészen gyümölcstelen mulatság. Törje a fejét a nagy bölcs eszméken és gondolatokon, hazájának nyomoruságán, az emberiség jóvoltán s ne töltse az időt ily semmiséggel. Legyen bölcs mindig s ne legyen gyerekes soha. A mi másnak a dolga, bizza azt másra s a mit csak ő végezhet, más nem: csak azt végezze. Irjon okos könyvet, terjeszsze a bölcseséget, áraszsza szét környezetére bölcs tanácsait s legyen mindig komoly és méltóságos, mint a szobormű.

A ki Deáktól ezt várta: az nem ismerte Deákot.

Deák egész lelke tele volt szeretettel és szerénységgel.

Senkinek szivét se égette akkora fájdalommal a haza sorsa, mint az övét. De a sorsnak ő nem volt ura s mig az idők teljessége őt parancsoló hangon nem hivta a tettek mezejére, addig ő ki nem mozdult. Hivatlanul soha semmibe nem ártotta magát. Hiszen mikor hivatását teljesitette, se tudott tökéletes sikert biztositani. Hiszen hazájának helyzete a világhelyzetnek egyik szerves része. Hazája sorsa tehát a világhelyzet változása nélkül gyökeresen nem változhat. Igy tudta, igy látta, igy érezte. Hivatását igen is teljesitette, a mikor a nemzet tettre szólitotta, mert ez kötelesség volt. A kötelességet pedig még akkor se szabad elmulasztani, a mikor a tiszta elme tisztán látja a sikertelenséget. De a pusztába belekiáltani sohase kötelesség. Tudósok, izzó agyak, nemes, de hő nagyravágyások, pezsgő vérü ifjak, tanszéki férfiak tehetik ezt, de bölcs ember nem teheti. Vox clamans in deserto. A Bach-korszak és a Schmerling-korszak alatt pusztaság volt a haza bölcse számára az országkormányzás és törvényhozás egész birodalma. Mit akadékoskodjék ő ott, a hol se meg nem kérdik, se meg nem hallgatják?

De azért mégis csodálatos, hogy gyermekké tudott válni fiatal leányok közt s husvéti piros tojást himezni nénje számára.

Dehogy csodálatos.

Hiszen mondtam már, szeretet volt az ő lelke s bölcseségének főforrása is a szeretet volt.

A hímes tojásokat asszony és leány vendégei s rokonai közt Klára urasszony osztotta szét.

– Ezt pedig ugy adom asszonyok, leányok, hogy ezt a tojást Ferkó öcsém föstötte.

Minő fájdalmas lett volna az az ő szivének, ha ezt meg nem tehette volna! Ha az asszonyoknak és leányoknak Deák Ferencz ajándékával annyi örömöt nem nyujthatott volna.

És minő angyalöröm élt a szivében, hogy ezt megtehette.

Hát csodálatos az, hogy Deák Ferencz ezért az angyalörömért egy-két napon át, habár gyerekesnek látszó munkában is, buzgón és örömmel fáradozott. Hát nem boldogság volt az rá nézve is, hogy imádott nénjének ilyen örömöt nyujthatott? Hát nem szomorodott volna el az ő lelke is mélyen és sötéten, ha nénjét meglepte volna husvét szent ünnepén a bánat azért, mert édes vendégeinek nem kedveskedhetett öcscsének diszes kezemunkájával?

Hiszen ő irta, régen, még fiatalabb korában irta sógorának: vigyázzatok egészségtekre, vigyázzatok magatokra te is, Klára is, hiszen tudjátok, hogy rajtatok kivül nekem senkim sincs a világon!

Ugy szerette Klára nénjét.

És azután világ bölcsei, világ tudósai, nagy elmék és nagy hivalkodások el ne feledjétek, hogy nem az ám a bölcs, a ki bölcs mondásokkal tud előállani s épen nem az ám a bölcs, a ki nem a szeretetben bölcs. A szeretet pedig azt parancsolja, hogy a mikor az ember otthon van, családi fészkében: akkor ne legyen más, mint jó apa vagy jó férj, vagy jó gyermek, vagy jó testvér.

Ez az igazság!

A mikor jelentették, hogy kész az ebéd: abban kellett hagyni minden pipázást, furást, faragást, férfitársaságot. Deák rászólt a férfiakra.

– Az asszonyok!

Minden férfi, örege, apraja sietett az asszonyok, leányok után, felhajszolták őket a szobákban s karonfogva nagy tisztelettel vezették az ebédlőbe. Asztali áldás előtt dévajkodásnak nem volt helye.

Az ebédet, el ne felejtsük, mindig gazdag villásreggeli előzte meg. Ennek a neve túl a Dunán mind maiglan fölöstököm. Egyhangu szó, hosszu is, tatárhangzásu is, de már ezt a nyugati ősmagyarság igy ejti ki a száján.

A mi tudósaink korszakonként sok furcsa betegségbe, s mindig másba, meg másba estek. Volt idő, a mikor azt tanitották, hogy a világteremtő öreg isten maga is tiszta magyar nyelven, és pedig borsodi szójárásban beszélt Ádámmal és Évával, Noéval és Ábrahámmal. – Volt más idő, a mikor ugy jöttek ránk a tudósok, mint a sáskák: hogy merünk mi magyar nyelvről beszélni, holott a mi nyelvünk finn, tót, német s minden más gyülevész származás, csak magyar nem. Ebben az időben a fölöstököm szóról is bebizonyitották, hogy azt a némettől tanultuk, lévén az voltaképen nem egyéb, mint fröstök, vagy früstük, vagy mint Erdélyben divatba is jött: frustuk.

A jó Hornyik János váltig magyarázgatta, hogy a mikor a magyar ember maga perli el a maga jó ősi szavát, hogy idegent öltsön helyette, ugy cselekszik, mint az ökör, a ki a maga fejére hányja a földet. Hiszen épen a »fölöstököm«-ről legbizonyosabb az ősi tiszta magyar eredet. Őseink a reggeli időben nem feküdtek neki az evésnek, a sütés-főzésnek, – ezt hagyták akkorra, a mikor már a napi munka nehezebb részét derekasan elvégezték s az ellenséget vagy levágták vagy elkergették. Ellenben az erősitő ital élvezetéhez ugyancsak hozzáláttak a leghevesebb csetepaté, futás és kergetésközben is.

Mi volt ez az erősitő ital?

Bizony nem más, mint a szeszszé erjesztett jó sürü kanczatej. Erős, csipős, savanyu, édes, tápláló, erősitő, valósággal isteneknek való folyadék, ételnek-italnak egyaránt beválik. Nem olyan szines, mint az iró, nem is olyan átlátszó, mint a savó, nem is olyan sima, mint a tej, hanem habos és fölleges és réteges, mint a mely erjedés után a tej föléből készül, s azért a régi följegyzések szerint a neve is »föl«, vagy »fölös«. A tejfölben ma is megvan e szó.

Miben tartotta ezt a honfoglaló vitéz?

Bizony nem is cseh üvegben, nem is ezüst kancsóban, nem is töredékeny mázas korsóban, hanem igenis tartotta tökben, melyet vékony szijra füzve a nyakába akasztott, az oldalán félszakosan hordott.

Az a tök volt ez, a melyet kobak néven ismer tul a Duna is, más vidék is s a melyet már kertekben is igen ritkán látni, mezőn és vadon pedig sehol. Kettős öblü tök. Felső öble valamivel kisebb, mint az alsó. Ebben szokták tartani őseink legbecsesebb italukat. Ebben az erjesztett kanczatejet is. Ennek volt a neve »fölös tök«. Két szó, mely utóbb egygyé nőtt össze. S kiterjedt értelme nemcsak a kanczatejre, hanem minden reggeli étkezésre.

Ezt bizonyitotta be Hornyik János, Kecskemét hirös városának határjáró irásaiból. És pedig olyan időből, a mikor még Kecskemét határain nem láttak németet.

Hanem azért mégis van tudósunk, a kin nem fog az oktatás s tovább is csak ökör módjára hányja a saját fejére a földet.

De nem hallgatott az ilyenekre Klára urasszony. Hanem a mint a nagy asztal meg volt rakva, szentelt tárkonyos báránynyal és szentelt sódarral és mindenféle kalácscsal, a sódar pedig körül volt ékesitve tormával és fölvagdalt piros husvéti tojással, bizony csak azt mondta ő szerettinek, vendéginek:

– No, kedvesim, az asztalon a fölöstököm!

Nem törődött ő se a finnugorokkal, se a töröktatárokkal, se a tótnémetekkel, se a szumirakkádokkal, hanem beszélt magyarul.

Igy is illik ma is.

Az ebéd hosszasan tartott.

Ebéd alatt a politikát tárgyalni nem volt szokásban, Nem szerette Deák se, de a ház ura se. A zalai nemes mindig tüzes hazafi volt. A közügy mindjárt felkorbácsolta vérét. Hangosan beszélt, ha közügyet tárgyalt. A hangos beszédből gyakran heveskedések, izetlenségek támadtak.

De még ennél is nagyobb ok volt a nők iránt való figyelem. Az országos közügy nem minden nőt érdekel annyira, mint a férfiakat. Sokat untat is. Deáknak pedig az volt a törvénye, hogy nők előtt csak oly dolgok fölött társalogjanak a férfiak, a melyek a nőket érdeklik, vagy legalább őket is érintik s a melyekbe a nők is teljes joggal és bátorsággal beleszólhatnak. Ilyenek például a családi csevegés szokott tárgyain s a divat részletein kivül a napirenden levő irodalmi kérdések s az ujabb költői s szépirodalmi művek.

Hanem a felköszöntők nem hiányoztak.

A felköszöntők fölséges füszerei a nagy ebédeknek, ha nem szakszerüek, nem csupán okosak s nem hosszadalmasak. Deák maga teljes életében ritkán mondott felköszöntőt, de a rövid, szikrázó, talpraesett felköszöntőt kedvelte és szivesen hallgatta. Jókedv, vidámság, önkénytelen kaczagás az ily felköszöntők eredménye, ebben pedig öröme telik minden jó léleknek.

Boldogtalan család az, melynek keblén némán folynak le az ebédek. Boldog család az, melynek ebédjei vidámságoktól hangosak.

A puszta szent-lászlói társaság sok édes örömet nyujtott azoknak, a kik ott megjelentek. A két nagy testvérnek: Deák Antalnak és Ferencznek, ha már e szót: boldogság, kiejtjük ajkunkon, alig volt más igazi boldogsága és öröme, csak addig, a mig akár Puszta-Szent-Lászlón, akár Kehidán Klárával és férjével együtt lehettek.

Puszta-Szent-László azonban nemcsak a családi s nemcsak a vidéki és vármegyei örömök tanyája volt, hanem nagy, országos gondok szinhelye is. Különösen az 1860-ik év őszétől kezdve, a mikor az 1849-iki nagy nemzeti bukás után a nemzeti közélet s az alkotmányos mozgalom először kezdett megindulni. De mielőtt erre kitérnék, sulyos és szomoru balesetet kell elbeszélnem, mely egykor épen husvéti ebéden történt.

E baleset: Deák György halála.

Élemedett koru, de csak ugy a negyvenedik életév körül. Szép, erős férfiu, a Deák-faj hatalmas arczával, vastag bajuszával, vállas termetével.

Hozzálátott a husvéti fölöstökömhöz, de csak ugy módjával. Megevett három darab piros tojást is, a mi nem több másfél tojásnál. Mi ez erős férfinak?

Étkezés után szótalan lett, kivált a társaságból s odaállt a kályha mellé.

Klára urasszony éles szemét nem kerülte ki semmi. Nyomban észrevette, hogy György öcscsének szine változik, arczán kevesebb a pirosság s ajkai kissé reszketnek.

– Fázol te, édes Gyurim, befűttetek azonnal.

– Csak fektessen le, édes Klári néni.

Ágyat bontottak, lefektették. A kocsi pedig legyen készen s nyargaljon Egerszegre orvosért. Kocsit, lovat nem kell kimélni. Addig, mig az orvos megjön, majd Deák Ferencz ápolja a beteget.

Meg is jött az orvos. Viszik a beteg szobájába. A beteg már halott. Ágyán ott ül a bölcs, nem szól, sürü könyek gördülnek le kemény arczán. A halállal való tusakodásban még az ő bölcsesége is erőtlen volt. Veszedelmes szivbajnak hirtelen támadt rohama ölte meg az erős férfit.

Tor lett a husvéti ebédből.

Éjfélkor indult el a szénás szekér a holttesttel Zala-Tárnok felé. A széna közé volt rejtve a koporsó. Igy vitték haza az utközbe eső falvak babonás népein keresztül. Fiatal felesége majdnem megőrült. A tárnoki Deákok kegyuri nagy régi templomának sirboltjába helyezték el.

Deák nagyon sajnálta György öcscsét s unokatestvérjét. Faragó idötöltéseiben ujra meg ujra eszébe jutott. A több munkát igénylő, kissé nehézkesebb alakok rajzát megszokta már tőle.

Ha arczképet, zsidót, drótos tótot, ispánt, urasági hajdut, vármegyei huszárt, iskolamestert, ismert alakot akart faragni: a festő mindig eltalálta azt a két vagy három fővonalat, mely az egyik arczot a másiktól biztosan megkülönbözteti. Ebben Deák még se volt oly találékony. Lajos öcscsével azután is szorgalmasan faragtak, de a mikor nem volt kielégitő az eredmény, gyakran felsóhajtott:

– Szegény Gyuri, ha itt lehetett volna!

Ismeretes, hogy a hölgyek nemcsak Klára néni megrajzolt piros tojásai után, hanem Deák apró ajándékai után is vágyakoztak. Készült is e czélra sok faragvány. Papirvágó, levélnyomó, körte, fürtös berkenye, dió, kinyilt mandulaszem, vadgesztenye kütyüstől, csermakk, tölgymakk, piskóta, kis fa-lakat, siró baba kis ujjnyi, apró papucs, kulcs s több efféle. Zalában ma is őriznek egy csomót a jobb családok.

– Ezt még Deák Ferencz faragta.

A férfiak, a kik megérdemelték, rendszerint botot kaptak emlékül. Nagy ritkán sajátkezü névirásának hiven hasonló mását is ráfaragta Deák a készités évével együtt. Gyakrabban a D. és F. betüket.

A botok somfából készültek, hogy szilárdak legyenek, könnyen ne törjenek. A botoknak való fát meghámozták, kisimitották és eleven lángon tarkára szinezték. A fogantékra jött a faragvány. Rendszerint az erős tollkésnek közepén kettétört pengéje volt a faragó és véső szerszám. De a somfa bütyke vagy zalaiasan: bötke roppant kemény. Csaknem olyan mint a kő. Ehhez gyakran használt apró vésőt, kalapácsot.

Az ajándékok szétosztása gyakran ebéd utánra maradt.

Deák a nagy ebédeket nem szokta végigenni. Csodálatosan mértékletes volt az evésben, kivált Antal bátyjának halála után. Becsinált-féle, egy darab sült, valami főzelék, ritkán tészta: ebből állott ebédje. Naponként csak egyszer evett Puszta-Szent-Lászlón is. A paradicsomos csirkét különösen kedvelte. Gyümölcsből evett. A szőlőt nagyon szerette. Ebből még reggelenként is elköltött két-három fürtöt.

Sietett minél előbb szivarra gyujtani.