IX.

(Kölcsönös levelezések. – A levelek hangja. – A királyi tanácsosság. – Deák Klára gyerekkora. – Deák Ferencz születésének hagyományai. – Burokban született. – A csecsemőt meglepik a férgek. – Klára magasabb és nemesebb miveltsége. – Klára után pusztán marad a kehidai kastély. – Deák Antal és Ferencz visszavágynak Klára közelébe. – Antal gondoskodik Klára urasszony piperéiről. – A „kis Ferkó“. – Oszterhuber és a veszprémi káptalan.)

Minő édes és bizalmas viszony állott fenn a puszta-szent-lászlói társaság tagjai közt: erre nézve idéznem kell valamit a Deák-testvérek leveleiből.

Deák Antal azt irja Oszterhuber Józsefnek 1825. évi október 17-iki levelében, hogy csak bőven egye a retket.

Azt hitte Deák Antal s nem is minden ok nélkül, hogy a retek különösen egészséges ennivaló hizodalmas embernek. Megtölti a gyomrot s az ember azután nem lesz nagyevő. Szörnyeteggé nem hizik. A retek hatása üditő s elvégre mégis csak viz. Napkeleti emberek nagyon szeretik s bár soványan, de erőben maradnak és sokáig élnek.

1830 november 4-én Pozsonyban kelt levelében szemére hányja Deák Antal, hogy neki nem ir eléggé sürün és szaporán. Ennek oka »a restségnél egyéb nem lesz, ezt pedig egy olyan emberről, ki reggel 9 óráig a meleg ágyban is szeret pöfékelni s délután is a falnak dült háttal szembehunyva Morpheusnak áldozni, föltenni nem is bátorkodom. Aludjál tehát kedves sógor csendesen, de keveset. Nehogy a véred megsürüdvén, egyébiránt is neki kerekesedett zömökös tested a dominus Gutát édesitse magához«.

Vidám évődés ez. Féltette sógorát a gutaütéstől.

Sógora gyakran, ha a levélirásban késlekedett, azzal mentette magát, hogy a vidéken nincs ujság, nincs miről irnia. Deák azt feleli erre Pozsonyban 1826 junius 19-én kelt levelében:

»Ha mást nem tudsz is irni, ird meg azt, hogy feleségednek hány csirkéje van s hány ludtojás maradt zápon? Ugyebár diaetális kérdés s legislatori kötelesség ezt tudni? Vale!«

Az 1827-iki farsangra vonatkozva ezt irja Deák Antal 1826 deczember 25-iki levelében:

»Neked pedig sógor azt kivánom, hogy egészséges légy, birkáid jól teleljenek, a szénád meg ne fogyjon és erszényed mindig domborodva maradjon. A farsangot töltsétek vigan s ha netalán vigabban töltenétek, mint én, emlékezzetek meg felőlem is«.

Deák Antal levelei hosszuak. Bő tudósitások vannak a levelekben az országgyülési dolgokról. Erre való igéretét igy indokolja 1826. évi május 1-én Pozsonyból küldött levelében:

»Megengedsz, kedves sógor, hogy ily mellékes dolgokkal terhelem levelemet s ezzel erszényeden is nagyobb sebet vágok; de tudom, hogy olyan ember vagy, ki az igazi hazafiui lelket nem az egyes követeknek heves kikeléseikből vagy azoknak egymás ellen, sőt sokszor az udvar ellen is ok nélkül nyakaskodó indulatoskodásaikból, hanem a fontos tanácskozásoknak okos előadásából s a vitatásoknak a haza javára czélzó rezultátumából nézed… Azért föltettem magamban, ha csak időm engedi s neked alkalmatlanságodra nem szolgál, a mit csak érdemesnek látok, mindent tudtodra adok. Arra kérlek egyedül, hogy Ferkó öcsémmel is az ilyen diétai észrevételeket és vélekedéseket közöld«.

Az erszényen való sebvágást, mely a levélben érintve van, tudni kell.

Abban az időben a Valiczka völgyén nem volt postahivatal. Nem volt Söjtörön se, pedig az nagy falu volt, előkelő uri és mágnás családokkal, sok zsidóval. Hanem volt posta a csatorna völgyén, melytől uttalan hegyláncz és erdőség választotta el Puszta-Szent-Lászlót. De a posta nem hordta szét a levelet. A kinek levelezése volt, a ki levelet várt, az maga küldött naponként vagy időszakonként a postára. A posta Hahóton volt. Söjtörnek kerülve, hegyeken, szőlőkön, mezőkön át lehetett odajutni. Gyalog embernek egész napba került, mig hazatérhetett a levéllel. Hát télen, zimankós, fergeteges időben? Bizony a levélért járót a farkas is megehette.

Ez került hát pénzbe Oszterhuber Józsefnek. A ki különben a levelekért nem sajnálta a pénzt.

Igazán jó hazafi volt, a milyennek lennie kellett. Olyan volt, a milyennek Deák irja. Mérsékelt gondolkozásu, de az udvarral szemben bátor és kitartó és egész magyar s a haladás kérdéseiben szabadelvü s a főrendek, a nagyméltóságok, a hatalmasok előtt nem görnyedező.

Olyan, mint a két Deák-testvér.

Semmit se ad a czimekre, kitüntetésekre, udvari kegyekre.

Deák Antalt meg se kérdezték, csak kinevezték 1830. évi szeptember elején királyi tanácsosnak. Consiliarius Regius! Nagy szó volt ez akkor, nem ugy mint most. A királyi tanácsosok, udvari tanácsosok, asztalnokok, kamarások, kegyelmes urak nem hemzsegtek, nem őgyelegtek ugy uton-utfélen, mint most. A köznemesnek akármekkora birtoka vagy tisztsége volt a vármegyében, ha kormányzó-alispán volt is, legmagasabb czime csak a »tekintetes« ur volt. A »nagyságos« czim csak a királyi tábla biráinak s a helytartótanács előadóinak volt czime s a megyei urnők is hiába reménykedtek ez után. Az igaz, hogy nem is reménykedtek.

Négyen kapták meg egyszerre a kitüntetést. Tökölyi csanádi alispán, Bittó aradi alispán, Fodor borsodi alispán és Deák Antal zalai alispán. Mind követ s természetesen mind elfogadta a kitüntetést.

Deák Antal is tünődött. Sorba szedte azokat az érveket, melyek miatt el kell fogadni és ismét azokat, melyek miatt még se fogadhatja el.

Szép levelet ir erről. E levele egyik pontjában igy dévajkodik sógorával:

»Mérő serpenyőbe raktam tehát két ellenkező okaimat és hogy az a tányér, melyben a Tanácsosi titulust elfogadható okok állottak, hovahamarább leszálljon és amazokat felrántsa, még Zuwagnak hozzá dobtam arra való büszkélkedésemet, hogy a mikor majd tőled levelet fogok kapni, azon a Magnificus titulus rajta lesz«.

Oszterhuber nagyon melegen helyeselte, hogy Deák Antal e rátukmált udvari czimet és kitüntetést el nem fogadta. Azt irta egyebek közt, mint sógora is:

»Nem az eke körül járkáló mezei gazdának való a Consiliariusi Titulus. Tartsák meg maguknak azok, a kik abban dicsőséget keresni tudnak, bárha a közönség előtt nem lelnek is«. Erről egyébiránt másutt a kornak megismertetése végett többet irok.

Oszterhuber gyakorlati, de egyuttal nemes lelkét s egész egyéniségét igy jellemzi Deák Antal 1830 szeptember 27-én kelt pozsonyi levelében:

»Kedves Sógorom Józsi!«

»A midőn te ekéid által hasitott barázdáin földednek – fürjezésre ballagva – használod a Természet örömeit, kellemeit s a midőn szived csendes nyugalmával számlálod a jövő életre szánt gabonamagvaknak jól szántott telkeidbe való eltakaritását: akkor hiszem, csak az előtted forgó tárgyaknak elmélkedésébe merülvén, nem terjeszkedik vágyad a lármás városi vigságok özönére. Boldog neked az a kör, melynek kebelében csöndesen, de elégedve élheted a jelennek hasznait s ugyan csöndesen és teljes megelégedéssel készitheted a jövendőnek tápláló gyümölcseit. Igy, a midőn andalogsz hasznaidon s nem foglalják elmédet más dolgok felől való elmélkedések, egyedül magadnak élni láttatol csak s azon hazafiui szent érzés, melyet kebledben buzogni ismerék, tompulna és elhalna egészen, ha mezei gazdaságodnak munkái közben a haza dolgai is mint Magyart és Polgárt s mind a két tekintetben igazi Hazafit nem érdekelnének«.

»Add ki tehát cselédeidnek a holnapi munkatételre hasznos rendeléseidet, gyujts pipára s olvass valamit ezen soraimban azok felől is, melyeket mi itt a Haza javára ügyelve mivelünk s habár műveink hasznos gyümölcseit nem a legbővebb aratási reménynyel képzeljük is hirdetni, de a szántás és vetés munkáival egyes erőnket és szorgalmunkat készitjük szinte a jövendő gyümölcsözésére«.

Im a hang, mely köztük uralkodott. A tiszteletnek, a kölcsönös mély szeretetnek s a teljes bizalomnak hangja. Vajjon nem Klára urasszony idézte-e ezt elő, az egyiknek felesége s a másik kettőnek testvérje.

Vizsgáljuk csak meg az urasszony történetét. Adataink gyérek. Elmult száztiz éve, a mikor született s negyvenöt éve, a mikor meghalt. Kevesen élnek már, a kik tökéletesen ismerték, ifju korából már egyetlen kortársa sincs. Életének fontosabb eseményeit nem jegyezte föl senki. Mint hű feleségnek s derék falusi nemes urnőnek valósággal nem is volt története. Élt, érzett, munkálkodott s boldoggá tette azokat, a kik közelében voltak. Igazi fájdalmat csak halálával tudott okozni.

Én nem ismertem.

De Antal és Ferencz bátyja és testvérje száz meg száz levélben emlékezik róla. Hagyomány is szól fiatal leánykoráról. Néhány nemes cselekményét is ismerjük. Az emlékezésekből, a hagyományból s cselekményeiből jellemének főbb vonásait mégis össze lehet állitani.

Igazán megérdemli.

Deák Antal ezt irja egyik levelében: vérével is megváltaná, hogy egészséges legyen s boldog legyen.

Deák Ferencz pedig azt irja, a mint idéztem már, egyik 1854-iki levelében sógorának:

»Az istenre kérem, vigyázzon magára s óvakodjon a meghüléstől, ne felejtse, hogy az ő élete… nékem oly igen szükséges. Hiszen én annyira egyedül állok a világon«.

A kihez a haza bölcse igy szólt, ez a határtalan és nyugodt elméjü férfiu: annak a nőnek kiválónak kellett lenni.

Testvérek közt a szeretet mindennapos tünet. Még az önfeláldozásig fokozódó szeretet is gyakori. Oly szeretet azonban, mely a csecsemő kortól kezdve hosszu életen át a halálig tartson, mely mindig egyenlő gyöngéd és mély legyen s melyet pillanatra se zavarjon meg semmi házi, vagyoni vagy érzelmi viszontagság: csakugyan ritka.

Ily testvéri szeretet volt Deák Klára és Deák Ferencz között. Igazán fenséges tünemény. S akkora érdeme van ebben Klárának, a mekkora Ferencznek.

Deák Ferenczről az a hagyomány élt egykor, hogy burokban született.

A közszólás az oly ifjuról vagy férfiról, a kinek különös tehetsége vagy különös szerencséje van, szokta mondani: »burokban született«.

A burok, melyben a magzat van, élettani és orvostani szó. Néha a magzat csakugyan ugy jön a világra, hogy méltán mondják rá: burokban született.

Deák Ferencz születése azonban nem volt rendes. Édes anyjának vajudása vele kínos volt. A hagyomány szerint a vajudás ideje alatt gyakran féltek attól, hogy vagy az anya, vagy a gyermek, vagy mindkettő meghal.

Idősb Deák Ferencz nagyon szerette ifju feleségét, akkor már hat gyermeknek s köztük három élőgyermeknek anyját. Csaknem eszelősen kiabálta a kétségbeesés pillanataiban:

– Csak az anyát mentsétek meg!

A bábák tehetetlenek voltak. De épen jókor jött Bucsu-Szent-László-Egyházáról a kolduló ferenczrendi barát, az óriás termetü Róbert atya, megértette, mi a baj a söjtöri kastélyban, rohant oda, a sok sápitozó asszonynépet szétturta s orvosi segitséget nyujtott a szülésnél.

Az anya meghalt, a gyermek megmaradt.

De az anyaméhnek valami foszlányai voltak rajta. Ezt nem felejtették el. A mikor pedig husz-huszonöt év mulva Deák Ferencz oly csodálatos tehetségü ifjuvá vált, a mikor az egész vármegyében s később az egész országban is oly hiressé lett: még születésének esetleges körülményeit is kezdték emlegetni.

Ráfogták, hogy burokban született. A mi különben, meglehet, igaz is volt.

A kis Klári akkor épen otthon volt. Tiz éves volt épen. Az idősebb leány Jozéfa volt. Ez több, mint harmadfél évvel volt korosabb. Ez már nevelőbe volt a pozsonyi szüzek zárdájában. Csak mellékesen jegyzem meg, korán is férjhez ment nemes-kéri Kiss Józsefhez. Már 1814-ben leánya született, Nedeczky Pista barátom édes anyja.

A kis Klárit mintha a gondviselés már akkor arra szánta volna, hogy ő legyen a kis Ferkónak, a haza bölcsének második édes anyja, nevelője, ápolója, dajkája.

Azonban a kis Ferkó ekkor nem sokáig maradt otthon. A mint alkalmas szoptatós dajkája akadt, a zala-tárnoki rokonok elvitték magukhoz.

Idősb Deák Ferencznek, a ki a haza bölcsének apja volt, fiatalabb testvérje, Deák József, Zala-Tárnokon lakott. A tárnoki birtok volt az ősi Deák-birtok. Ott van az igazi ősi Deák-kastély. Osztálykor idősb Deák Ferencz az anyai birtokot kapta, Söjtört és Kehidát, Deák József pedig az apai birtokot, Tárnokot. Természetesen mindegyik főosztályrészhez nagyszámu részbirtokok is tartoztak más falvakban és pusztákban.

Idősb Deák Ferenczet nem lehetett vigasztalni. Feleségét elveszitette, fájdalma határtalan volt. A kis ujszülöttnek gondozására se volt eléggé képes. József öcscse gyöngéd testvéri szeretettel ajánlotta föl az ujszülött számára az ő házát s az ő családjának szeretetét. Volt felesége, volt már négy élő kis gyermeke – lett még azután kétannyi is – ő nála egy kis gyermekkel több vagy kevesebb, meg se látszik.

Igy került a kis Ferkó Tárnokra.

S most egy másik hagyományra kell ráutalnom.

Sok bölcső és czifra bölcső bizony nem volt akkor még sok uri házban se. Ezüstből, aranyból, selyemből, tafotából nem csinálták falun a bölcsőt.

A kis Ferkónak is nagyon egyszerü volt a bölcsője. Csak amolyan czigányvájta teknő.

Nyárfát, jegenyefát szoknak a czigányok kidönteni és feldolgozni. Vájnak belőle vájut vagy válut, medenczét, sütő- és mosóteknőt, még pedig kicsinyt és nagyot s vájtak belőle bölcsőt is.

A czigányvájta teknő különösen jó bölcsőnek. Hogy lába legyen, arra semmi szükség. Kicsiny is, könnyü is, a csecsemőt bele lehet pólyázni és kötözni. A dajka könnyen felölelheti a bölcsőt. De akár ágyra, padra, asztalra vagy a földre teszi: mindenütt könnyen hintálhatja. Alszik benne az egészséges csecsemő, mint a kősó.

Csakhogy a kis Ferkó porontynak gondatlan volt a dajkája.

A mint egyszer Klári átmegy Tárnokra, hogy az ő kis öcscsét meglátogassa, megcsókolgassa, hát csak látja ám, hogy a kis gyermek piros, pufók, egészséges ugyan, de tele van féreggel. Hurczolták a bölcsőt erre-arra s kézen-közön, paraszt-gyerekek, cselédgyerekek közt megkapta a férget. Maga is, ruhácskája is. S ugy elszaporodott a sok féreg: csak ugy nyüzsgött, mikor Klári észrevette.

Nosza nyomban eltörött a mécses cserép!

Sirt-ritt Klári, a hogy tudott. Vette ki nyomban a kis Ferkót a czigánybölcsőből és nyirta, mosta, tisztogatta, a mig csak mindenféle féregtől meg nem szabaditotta. Sőt kijelentette, hogy többé nem is ereszti szeme elől, majd ő hazaviszi, fölneveli, embert csinál belőle.

Mi lett vége a zürzavarnak, ki tudná azt most már? Száz év mult el azóta s mindenki örök álmát aluszsza, a ki az esetnek tanuja volt. Jozéfa nénjét 1810 körül mint menyasszonyt elvitték a kehidai kastélyból, azóta a kastélyt is, konyhát és baromfi udvart is s a kis Ferkó nevelését is egyedül Klára vezette. Az ő gondos szeme, fáradhatlan buzgalma és édes gyöngéd szeretete viselte gondját Deák Antalnak is, Deák Ferencznek is.

Bizony halálig tartó igaz jó testvéri viszonynak kellett a három testvér között támadni. S nemcsak a vérség, talán nem is a vérség tartotta ezt fenn oly tisztán, üdén és mélyen, mint Klárának mindig munkás égő szeretete.

A fehérnemüt a férfiak számára nem a boltban vették akkor. Egy-két nagy várost kivéve nem is volt olyan bolt az országban, a hol venni lehetett volna. Zala vármegyében épen nem volt. Lenből, kenderből minden uri ház maga szőtte-fonta a fehérnemüt. A végvásznak ott fehéredtek a napon, az út alatt, a Zala-völgy partján. Bent a kastély udvarában pedig, a mikor ideje volt, vigan folyt a tilolás, kendertiprás, fonás, fonalfőzés s azután a fehérités, szabás, varrás. Csak a szövést végezték a házon kivül az urasági zsöllérségekben a takácsok. Télenként huszonöt háznál kattogott és berregett egész nap és fél éjszaka a szövőszék.

S Klára volt a munkavezető mindenütt. Vendégség, konyha, disznóölés, gyümölcsök, aszalások, befőzések, belső rendtartás, cselédek fogadása, tanitása; ezer gond és mind az övé. Se éjjele, se nappala, se álma, se pihenése. S teszi ezt jó kedvvel, mosolygó arczczal, angyalokhoz méltó édes kötelességérzettel.

A háztartás és család gondjai nem foglalták el egész lelkét. A magasabb és nemesebb miveltség virágai is bőven tenyésztek, élénken nyiladoztak abban a lélekben. Csaknem könyv nélkül tudta Kisfaludy Sándor bájos regéit már lánykorában. Berzsenyi, Csokonay, Takács Judit s kisebb költőink alkotásai jó ismerősei voltak. Kölcsey uj és gyönyörü nyelvét s mély nemzeti érzését nem hagyta nyomtalanul elröppenni lelke fölött. Kölcseyt különösen kedvelte. Még országgyülési beszédeit is. Öcscse, Deák Ferencz is megküldte nehány beszédét neki Pozsonyból. Férjéhez s testvéreihez méltón ő is lelkesült a kor nagy eszméin s nagy törekvésein.

S nemcsak a hazai irodalmat kisérte figyelemmel. Deák azt irta Vörösmartynak 1825-ik évi deczember 29-én, hogy Klára nénje dicséri Zalán futását s igy folytatja levelében:

– És ezen dicséret szégyenedre nem válik, mert dicsekedés nélkül mondom, hogy az ő dicsérete fontos, mivel a hazai és német litteraturának nem csekély ismerője lévén, a szép litteratura mezején termett virágoknak megitélésére alkalmas.

Ezt a haza bölcse irja róla. S nem túloz.

Ugyanő irja, hogy Zalán futásában a munka könnyüségét, helyes változásait és nagy erejét dicséri.

Mit jelent ez mai irodalmi és birálati nyelven?

Azt, hogy Klárát meglepték a könnyü és folyékony verselés, a meseszerkezet változatos és helyes beosztása s a nyelvnek csodás ereje és pompája. Hát, hiszen Vörösmarty épen ezekben multa felül óriás mértékben elődeit és kortársait. Minő döczögős, tört-mart, nehéz nyelv ő előtte a magyar hexameter nyelve? És ragyog-e a magyar nyelv akármelyik kortársánál és utódjánál oly gazdagsággal, mint nála?

Ime Klára nemesebb miveltsége!

Igy ment férjhez az 1821-ik év vége felé.

Üres maradt utána a kehidai kastély.

Antal már rég megyei tisztviselő, Ferencz már innen-onnan végzi a magasabb iskolákat is. Olyan árvának látják magukat, házukat. Nincs köztük a jókedvü gondviselés. Az udvar se olyan tiszta, az ágy se oly meleg, a szobák is oly elhagyatottak, az étel se izlik ugy, semmi sincs ugy, mint a mikor a jó Klára itthon volt. Lusta a gazdasszony, gondatlan a szakácsné, dologtalan a cseléd, csak Klára tudott köztük rendet tartani.

Mit csináljanak?

A vármegye is sok időt kiván, a gazdaság is. Külön Kehida, külön Söjtör. Ketten vannak azonban hozzá. De egymást el nem hagyhatják. A két testvér-ifju is nagyon szereti egymást.

Ejh, nincs a világ végén Puszta-Szent-László. Söjtör épen csak szomszédsága. Fölkerekedik a két Deák-testvér s megy a harmadik után, az édes jó Klára után Puszta-Szent-Lászlóra. Igy lett itt állandó vendég Antal is, Ferencz is. S ez volt oka annak, hogy a mikor távol voltak, messze jártak, ország dolgát intézték, jó testvéri levelük minden héten ott volt pontosan sógoruknál. A három testvér együtt élt, együtt érzett és gondolkozott azután is maga közt is, de a hozzájuk mindenben méltó Oszterhuber Józseffel is.

Igy értem én meg s igy fogták fel annak idejében Zalában is, miért nem tud elválni Deák Ferencz Puszta-Szent-Lászlótól. Világhire is azt hozná magával, módjában is állana, hogy nyarait tengerparton, világfürdőkben, utazásban, világvárosokban, a képző és alakitó művészet remekei közt töltse. E helyett félrevonul isten háta mögé egyszerü falusi nyaralásra, a honnan hire se jut hozzánk.

Ez volt Deák egyénisége.

És azután ott a falun, ott volt az ő édes jó testvérnénje, a jó Klára urasszony! A mi időt engedett hivatása: a mellett kellett töltenie.

Okát is megmondja Deák Ferencz abban a levélben, melyet sógorához Pozsonyból, mint uj követ irt 1833. évi május hó 31-én. Ebben igy szól:

»Habár oly szorgalmas nem vagyok is, mint Antal, de te csakugyan lustább vagy nálamnál. Ez már második levelem hozzád, tőled azonban még egy sort se kaptam. Pedig ide lánczolva az örökös viszálykodás untató helyére, édes volna tőletek s rólatok hallani, együtt örülni, együtt aggódni veletek s ezáltal a száraz, hideg és komoly helyheztetésből kiemelve, körötökben álmodni magamat«.

Igy végzi levelét:

»Klárit ezerszer csókolom, ird meg egészségének mint létét, tudósits magadról, bajaidról és örömeidről, hogy mint levelem kezdetén mondám, veled aggódhasson, veled örülhessen hű barátod – Deák Ferencz«.

Egy-két sor megjegyzést szintén megérdemel e levél.

Deák nem volt érzelgős, hanem igenis mélyen érző. A mi azt jelenti egy részben, hogy szivének hurjai csak nagy, komoly és megfelelő esetekben rezdültek meg. De más részben azt jelenti, hogy érzéseivel nem állott a világ elé minden apró-cseprő alkalommal. Maga-kellető se volt, hizelgő se, szinlelő se. Szava tehát komoly és igaz.

S ime, már 1833. évi május 31-én forró vágya Puszta-Szent-Lászlón lenni sógora és Klára nénje társaságában. Pedig fiatal ember, nincs még harmincz éves, egy hónapja alig mult, hogy Pozsonyba ment, ott követ; figyelem, előzékenység és bizalom kiséri, az ország minden disze és ragyogása ott van körülötte s ő ezt mind a »viszálykodás untató helyének« látja, érzi és mondja s vágyai odavonzzák sógorához és Klára urasszonyhoz.

Az egész hosszu életen át megőrzi ez érzését Deák Ferencz. Ez érzés nem hanyatlik soha. Az aggnál is oly üde, mint a fiatalnál. A mig csak Klárát és férjét el nem temeti a sir. S ebből nem csinál titkot a haza bölcse.

Mintha ez érzést a vele járó ezer gyöngédséggel ugy örökölte volna Antal bátyjától. Antal bátyja is ugy érzett és ugy cselekedett, mint ő.

Alig ér 1825. év őszén mint követ Pozsonyba, már november 1-én téli kalapot küld Klárának, pedig a küldözgetés akkor a vasuti és postai szállitás teljes hiányában nem is épen kényelmes dolog.

A kalap fekete bársonyból van s a legujabb bécsi divat szerint készült. Zala vármegye urnői közt bizony kevésnek volt legujabb bécsi divatu kalapja. Legfölebb Győrből vagy Sopronból szerezték be divatáruikat. De véletlenül Pozsonyban van Gottlieb Mayer nagy-kanizsai zsidó. Ez vállalkozik arra, hogy elviszi a kalapot, tovább szállitja Zala Egerszegre, ott leteszi a Kaiser zsidónál, onnan Klára urasszony, ha majd levelet kap, vitesse haza.

Vesz Klára hugának 1826. évi május 1-én tavaszi és nyári kalapot is. Pozsonyban 35 masamód van. Antal ur ezeket Marchand d’Modenak irja francziául. De akárhogy irja: nagy, komoly alispán és követ létére végigjárja mind a harminczöt masamódot, mert az ő Klára hugának szépet és jót kell küldeni.

Megszerzi s országos gondjai közt is magával hordja a kalap-mértéket. Azt irja Pozsonyból 1830. évi október 11-iki levelében:

»Klárit csókolom s azt izenem neki, hogy általad adassa tudtomra, kell-e neki téli kalap és milyen forma? Hogy gusztusát el ne hibázzam, ugy emlékszem rá, hogy fejének mértékét Kehidán kezemhez adtad. De igaz vallást tenni kénytelenitettem a felől, hogy azt sehol nem találom. Eltévedett tehát az, vagy nem is volt kezemhez adva. Ha tehát tovább is ily kalapra szüksége vagyon, küld meg a mértéket egyik leveledben, teljes igyekezettel fogok lenni, hogy a legutolsó izlésü formát szerezhessem meg számára«.

Klára urasszony bizony nem volt hiu és hivalkodó. Nem is a piperének élt, hanem családjának. De mégis mily jól esett asszonylelkének, ha ruhanemüi elsőranguak voltak s ha a söjtöri és mogyoródi urnők nála ismerhették meg az utolsó bécsi divatot. S azután divat ide, divat oda: az édes jó testvér küldi szives jó kivánsággal az adományt.

Küld neki Antal bátyja viklert, akkori divatu női felöltőt. Ma már ez a ruhafaj nincs is meg. Aggódik, vajjon ez nem lesz-e Klárának hosszu? Ő a szeretőjét használta ruhapróbának, annak pedig Kláráénál magasabb termete van. De ha hosszu: el lehet vágni belőle. A kanizsai nőszabók rendbehozzák.

Klára urasszony szerette az eczetes salátát s a téli gyümölcsfélék közt a szőlőt és birsalmasajtot. Antal figyelmezteti, hogy ne takarékoskodjék egyikkel se.

Küld neki Pozsonyból mandulás kalácsot, kétszersültet, hónapos retekmagot. Francziák, németek már ilyet is találtak ki. Küld két véndely liptói sajtot. Meg küldi hozzá Ferkó öcscsének egy ingét is, melyet utolsó ottlétekor ott feledett. Ez 1827. évi április 5-én történt. Küld neki 1833-ban kora tavaszszal prominczen czukrot. Akkortájban kezdték Párisban. S nem is kisebb ember a hordárja, mint Csányi László, Antal urnak jó barátja, a későbbi miniszter és vértanu. Ott járt Bécsben, Pozsonyban, Antal ur tehát felhasználja az alkalmat, hogy valamit küldhessen.

Igy élnek együtt a testvérek egymástól nagy távolságban is. Érzésük, gondolatjuk együtt jár. Klára urasszony sokat betegeskedik. Csúza van és örökös meghülése, hurutja, láza. Antal ur végigtanulmányozza az uj meg uj orvosszereket. Beszerzi, leirja, gondosan megirja a használati utasitást is. Tanácskozik orvosokkal, különösen valami dr. Lebell nevü hires pozsonyi orvossal s értesiti, megoktatja Klára hugát.

Divatba jön a hasonszenvi és a vizes gyógymód. Belebolondul minden ember. A vizes gyógymód egyik neme abból áll, hogy az ember kiöbliti a száját naponként ötszázszor. Antal ur megkisérli önnönmagán, nem ártalmas-e? Ugy találja: jó dolog. Megirja Klárának, ajánlja az uj csodaszert. Szegény urasszony gyötri magát vele. Minden nap kikerget a szájából és torkából minden jótékony és szükséges nedvességet. Utóbb is belebetegszik, ágynak esik, majd belehal. Szegény Antal bátyja vigasztalhatatlan lesz, hogy az ő tanácsa okozta a sulyos betegséget. Szerencséjére ez alatt Klára urnő rendes házi orvosa is szájöblitő vizes orvossá lett s magára vette a felelősséget.

Hiába ment el a háztól, hiába ment férjhez Klára urasszony: magával vitte két hatalmas testvérjének szivét. Pedig Antal ur Zala vármegye disze, dicsősége, alispánja, követe, bölcse volt már és a »kis Ferkó«-nál már látszottak az oroszlánkörmök. Annak a jó asszonynak a szeretete hatalmasabb volt, mint testvéreinek tudománya és bölcsesége.

»Kis Ferkó«.

Igen is, igy nevezte Klára urasszony a haza bölcsét. Az a férfi, a ki jellemének fönségével s bölcseségének páratlanságával meghóditotta már az egész országot, neki még se volt egyéb, csak az ő »kis Ferkója«, a kit csecsemő korától kezdve ápolgatott.

Mennyi édesség van ebben a szóban!

S a két Deák-testvér ugy érezte, hogy Oszterhuber csak oly méltó az ő ragaszkodásukra, mint Klára urasszony. Semmi dolgukat egymás bizalmas tanácsa nélkül el nem végezhették.

Antal Oszterhubert kéri meg ismételve, vegye rá Ferkó öcscsét, hogy vállalja el a követséget 1833-ban. S Deák Ferencz csakugyan sógora és Klára nénje szavára szánja el magát a követségre.

Pörök, egyezségek, Jozéfa testvérjük családi viszontagságai, országos ügyek, birtokkérdések, gazdasági teendők: mindezek fölött közösen tanácskoznak.

A mult század harminczas éveinek végén – évet, hónapot nem tudok biztosan – Oszterhuber a veszprémi székes káptalan jogügyeinek igazgatója lesz. Sok munkával járó tekintélyes állás. A káptalannak nagy uradalmai, községei, erdőségei s jobbágyai vannak három vármegyében. Sok az elszámolás, uri szék, birtokháboritás, megyei képviselet. Puszta-Szent-László félre esik. Sokat kell utazni Veszprémbe is. A káptalan fiskusára pletykálkodnak is. A sok tiszt s a sok kanonoki rokonság körében bőven tenyészik a pletyka. Oszterhuber mindezt megunja s lemond tekintélyes, nagy befolyásu és nagy jövedelmü állásáról.

1841-ben a veszprémi székes-káptalan azonban ujra felhivja Oszterhubert, legyen ő most már a káptalani jószágok kormányzója. Ugynevezett bonorum director. Ez szintén javadalmas és diszes állás. A káptalan ingatlanai vagy negyvenezer holdnyi kiterjedésüek. Valóságos közügy, mert nemzetgazdasági feladat okos és jólelkü ember előtt ily óriási vagyon gondos kezelése. Oszterhuber mindamellett lemond a diszes és nagy jövedelmü állásról.

Ez történt május hóban. Azonban a nemes káptalan ujabb határozatot hoz, megszabja a jeles hivatal jövedelmeit s ujra felhivja Oszterhuber Józsefet, hogy legalább a jogi kormányzói állást – jurium directoratust – fogadja el. Oszterhuber most már hajlandó ezt elfogadni, de első dolga e tárgyban Deák Antalt megkérdezni és megkérni, mi a véleménye?

Deák Antal 1841. évi julius 5-én Kehidán kelt levelében felel. Felelete egyszerü: önérzetes férfiunál fődolog a függetlenség. A ki nem szorult más kenyerére, ne egye más kenyerét. A ki nem szorult arra, hogy más legyen az ura: legyen az csak s maradjon a maga ura. Végül odacsatolja leveléhez:

»Te ismered azonban leginkább a körülményeket, kövesd azon ösvényt, melyet czélodra legalkalmasabbnak itélsz«.

Mi lehetett volna más vége a dolognak, mint hogy Oszterhuber József megint nem fogadta el a nagy jövedelemmel járó diszes állást.

A ki nem szorult arra, hogy más legyen az ura: maradjon az csak a maga ura.

Aranyszó. Igazmondás. Valódi bölcseség.