VIII.

(Oszterhuber József. – A család eredete. – Deák Klára férjhezmenése. – Jótékonyságok. – Oszterhuber tiszti működése. – Miveltsége. – Deák Antal levelezése. – Deák Ferencz levelei. – Oszterhuber tekintélye. – Állásai. – Bölcs volt.)

De el nem válhatok Puszta-Szent-Lászlótól addig, mig Oszterhuber Józsefet s nejét Deák Klárát nyájas olvasómmal röviden meg nem ismertetem.

Mi volt hát az a vonzó erő, mely a haza bölcsét a szeretett rokonok haláláig oly szorosan Puszta-Szent-Lászlóhoz kapcsolta?

Gyönyörü részlet ez Deák Ferencz életében!

De a mily szerény s a mily önérzetes és önérzetében alkut nem ismerő szilárd volt Deák, oly bizonyos az, hogy nem ragaszkodott volna Puszta-Szent-Lászlóhoz annyira, ha ott tökéletes szeretettel, bizalommal és ragaszkodással nem találkozik. Ha annyi örömöt és szivességet nem okozhatott volna rokonainak, mint a mennyit ő nyert tőlük, oly állandó lakója nem lett volna Oszterhuberék urilakának.

Oszterhuber Józsefet, Puszta-Szent-László urát, közelebbről nem ismertem. Alig láttam egyszer-kétszer Balaton-Füreden s talán egyszer Veszprémben. Régen volt. Nagy korkülönbség is volt köztünk, épen ötven év. A véletlen nem hozott össze bennünket s én sokkal kisebb s jelentéktelenebb ember voltam, semmint közelébe törekedhettem volna. Eszembe se jutott.

Ugy rémlik előttem, középtermetü, rövid nyaku, vállas, kövéres férfiu volt. Az orvosok azt mondanák róla: jól táplált. Bizalomkeltő arcz és modor. Ismerőseim, a kik egyuttal jó ismerősei s barátai voltak, mindig nagy tisztelettel nyilatkoztak róla. Jellemének tisztasága, magas értelme s jeles magyar miveltsége ismert volt Zalában, sőt vármegyéjének határain kivül is.

Előkelő, vagyonos család ivadéka. A család eredetileg nem volt ősnemes s talán nem is volt magyar. De nemessége már öt-hat nemzedékre mégis kiterjedt. Ő már a törzsökös nemesség minden társadalmi előnyét élvezte. Dédapja Oszterhuber János nyerte Mária Terézia uralkodásának első évében a nemességet.

A család neve eredetileg Oszterhueber volt. Deák Antal és Deák Ferencz még mindig igy irták leveleik boritékán. De Zalában csak Oszterhubernek ejtette ki mindenki. Igy hivták Ferencz öcscsét is, a ki veszprémi kanonok volt s a kit jól ismertem.

A család a legjelesebb s legtörzsökösebb zalai ivadékokkal házasodott össze már a 18-ik század elején, csaknem kétszáz év előtt. A Gyömörey, Sidó, Sándorffy, Kisfaludy, Tarányi, Forintos, Deák, Hertelendy, Bogyay s más előkelő családok kölcsönös házasodás utján mind rokonok. A Tarányi nevet az Oszterhuber helyébe még 1868-ban vették föl, még Deák sógora életében. A Tarányi-család fiága kihalt. Az utolsók közül való volt Tarányi Anna, Oszterhuber György felesége. Ez volt Deák sógorának öreganyja.

Oszterhuber József, e néven III. József, 1792-ik évi márczius 1-én született. Deák Antal kevés hián épen három évvel volt idősebb, mert ő meg 1789. évi április 15-én született Söjtörön.

Az Oszterhuberek ősi birtokai Légrád és Sümeg körül feküdtek. Hitbizományi kastélyuk és földbirtokuk ma is Sümeg mellett Nyirlakon fekszik. Ezt Deák sógorának öregapja 1762-ben szerezte meg sógorasszonyától, Tarányi Katalintól s annak férjétől. Hajdan Vrancsics vagy a mint Zalában hivták, Verancsics-birtok volt. Puszta-Szent-László utóbbi szerzemény. Ez a Sümeghy-családé volt egykoron. Nagybirtoku, előkelő régi család volt ez, a Deákokkal rokonságban is, de magával, a haza bölcsével is benső bizalmas barátságban. Söjtör ősfészke volt e családnak, de a 18-ik század második felében Deák Ferencz apjának s öregapjának is.

A két Deák-testvér itt született s itt nevelkedett. Különösen Deák Antal itt volt gyermek. Kétségtelen, hogy Oszterhuber Józseffel, mint szegről-végről rokonnal is már jókor megismerkedett s a két gyermek és ifju közt szorosabb barátság is szövődött. Ugy látom kivált levelezésük hangjából, hogy a három évvel idősebb Deák Antal volt kettőjük közt az erősebb, eleintén csak az izom, de később talán az elmebeli tehetség s a tanultság dolgában is. Mintha fölöttevalóságát önkénytelenül s édesen elfogadta volna a fiatalabb Oszterhuber. Birtokban is szomszédosak voltak. Söjtör alig két vagy harmadfél kilométernyire fekszik különben is Puszta-Szent-Lászlóhoz s a Deák-testvérek urbonaki pusztája épen Oszterhuber birtokára dült.

Deák Klára Söjtörön született 1793-ik évi október 28-ikán. A keresztségben Klára Emilia nevet kapott. Keresztszülői szintén rokon családbeliek voltak: Dervarics Mihály és neje Tuboly Terézia. Klára másfél évvel volt fiatalabb, mint férje Oszterhuber József.

Klára nem sietett a férjhezmenéssel. Tiz éves korától kezdve, a mikor édes apja Kehidára költözött, sokkal több időt töltött Kehidán, mint Söjtörön. Ott megismerkedett Csányi Lászlóval, a forradalmi hőssel, miniszterrel és vértanuval. Ábrándos ifjukori vonzalom fejlődött ki a két fiatal között. Gyakran látták egymást. Csány nagyon közel fekszik Kehidához. Csányi azonban 1809-ben elment Napoleon ellen nemesi fölkelőnek, az akkori szójárás szerint inzurgensnek s aztán ott maradt a katonaságnál. A fiatalkori ábrándoknak az állandó s nagy távollét véget vetett.

Azonban ki tudja, mikor? Ki tudja, meddig tartott Klára szivében a merengés és állhatatosság? A Deák-testvérek vérében nagy volt a makacsság. Nemcsak Antalban és Ferenczben, hanem Klárában is. Azonban utóbb mégis Oszterhuber József felesége lett Deák Klára.

Mikor esküdtek meg: nem tudom.

A mult század elején az anyakönyvekbe, kivált Zalának ezen a részein, a házassági egybekeléseket nem igen szokták bevezetni. E helyett a nemességnél a házassági szerződések, az ugynevezett móring-levelek, egyezségek, osztálylevelek, leánynegyedi örökségekről szóló tárgyalások szokták a házassági egybekeléseket megörökiteni.

De csak a napját nem tudom az egybekelésnek. Ugy hiszem az 1821-ik évi deczember hó 20-ika körül volt. Talán e hó 20-tól karácsonyig terjedő négy-öt nap valamelyikén. 1825-ik évi deczember 25-én ir Deák Antal levelet a pozsonyi országgyülésről sógorának s ebben hivatkozik arra, hogy sógora mostanában töltötte be házas életének negyedik évét. A levél, melyben sógora az esküvő napját is megirja, eltünt.

Deák Klára ekkor huszonnyolcz éves hajadon volt, Ferkó öcscse, a haza bölcse pedig tizennyolcz éves ifju. A házasságból gyermek nem maradt, se fiu, se leány. De a házasság azért tökéletes boldog volt harmincznyolcz éven át, Klára urasszony haláláig. Tartós viszály sohase volt a házasfelek közt, összeéreztek s összeértettek mindenben.

Oszterhuber józan, okos és takarékos gazda volt, ügyes és szerencsés birtokszerző.

Mig az urasszony élt, sokat szereztek. Tökéletes jó karba helyezték s gazdag állatsereggel ellátták Puszta-Szent-Lászlót. Tófejen megvették a Lochutné-féle birtokot. Söjtörön megvették a Farkas Ferencz, Simon György s Nunkovich-Tuboly Anna-féle birtokrészeket. Szereztek Boczföldén és Szent-Erzsébeten birtokokat. 1825-ben épitettek Puszta-Szent-Lászlón krumpli- és jégvermeket s ugyanott, mint fönnebb emlitettem, épitették 1833-ban a mai kastélyt. Korábban Magyaródon épitettek gazdasági épületeket s itt 1830-ban tetemes szőlőket alapitottak s ezekhez a szőlővessző nagy részét Olaszországból, Kataniából szerezték be.

Volt már szőlőjük Puszta-Szent-Lászlón is, Magyaródon is, de ezek bora savanyu és olcsó volt. Deák Antal minden szüret alkalmával kigunyolta a szent-lászlói kadarkaszőlőt és sógorának borát torokreszelőnek nevezte. A kehidai bor sokkal jobb és értékesebb volt.

A kehidai bort például akónként 9 váltó forintért vették, a mikor a puszta-szent lászlóit csak 6 forintért. Kehidán az ősi Rakszőlő és Bajorszőlő volt az elterjedt divatos faj, mint Somlyó hegyén, mig Puszta-Szent-Lászlón a Kadarkaszőlő ritkán érett be igazán édesre. Söjtörön is jobb bor termett s azért Oszterhuberék itt is vettek szőlőföldet s alapitottak szőlőt.

Egyik főjövedelmi forrás a gyapju volt. A juhtenyésztésre, rétekre, kaszálókra, szénára, szénás szinekre nagy gondot kellett forditani. S a jó és gondos sógor nemcsak a maga birtokára, hanem sokszor a Deák-testvérekére is buzgón felügyelt.

Deák Antal korán alispán lett s a vármegye közügyei sok idejét fölemésztették. 1825-től 1833 tavaszáig országgyülésen volt Pozsonyban. Ez idő alatt a fiatal Deák Ferencz gazdálkodott Kehidán és Söjtörön. De a két uradalom messze esett egymástól. Több mint 40 kilométernyire. Az utak gyakran átkozottul rosszak voltak. Deák Antal sokszor megkérte sógorát, hogy Söjtörön a közeli szomszédságban nézzen utána a birkának, szénának, pinczének, boroknak. S utána nézett buzgón, hűségesen, még néha Kehidán is, de Söjtörön rendesen.

A bőkezü jótékonyságtól se riadt vissza Oszterhuber. Minden efféle dolgát természetesen nem tudhatom. Rokonait szivesen segitette, ha rászorultak. Deák Antalt és a haza bölcsét gyakran ellátta nagyobb kölcsönökkel is. Mindig volt készen pénze és sógorainak kéretlen szivességgel mindig fölajánlotta pénzét, ha látta, hogy arra szükség van. A Vörösmarty-árvák tőkéjéhez hazafias buzgalommal ő is hozzájárult s Kisfaludy Sándor »bátyánk« balaton-füredi szobrára 1858-ban ő is tetemesen áldozott. Deák Antal mindig »bátyánknak« nevezte a nagy költőt, a mikor sógorának irt róla.

A mult század elején nem voltak biztositó-intézetek hazánkban az elemi csapások ellen. A tűzi veszedelem nagy és borzasztó szerepet játszott a gazdák életében. Az elkeseredett jobbágy, a hűtlen cseléd, a szökött katona, az utonálló, erdőkön járó, ha megneheztelt az uraságra, gyakran felgyujtotta a szineket, csüröket, asztagokat, szénakazlakat. Ha pedig nem volt széna a teleltetésre, elpusztult étlen az állatsereg is. A juhok eldöglöttek vagy egymás szőrét leették s a következő évben nem volt gyapjujövedelem. Miből lehessen épitkezni? Bankok, pénzintézetek, takarékpénztárak se voltak. A vármegyék minden lépten-nyomon folyamodtak a rögtönitélő biróságért. A gyujtogatókra is kiterjedt a rögtönitélet.

Az 1830-ik év őszén valami gonosztévő a szomszédos Csányban lakó Csányi Istvánné szénás pajtáit fölgyujtotta s elégett kevés kivétellel minden szénája. Az özvegy ott állott a tél előtt éhező juhaival széna nélkül.

Mit csináljanak?

Ilyenkor az volt szokás, ha voltak tehetős és jólelkü rokonok: maguk közt felosztották a nyájakat s egy-egy csapatot kiteleltettek. Ha nem volt: pusztulás lett.

A kárvallott özvegy Deák Antalhoz fordult, vele tudatta balsorsát. Deák Antal segitett is, a mennyire tudott. De minden bajából az özvegyet ki nem segithette. Értesitette tehát sógorát is, a távollakót s a távolatyafit, talán nem is atyafit. S az eredmény az lett, hogy a jószivü sógor is átvette kiteleltetésre az özvegynek egy csomó birkáját.

Ezért pedig s általában a szénáért, állati eledelért pénzt kérni vagy elfogadni minden ősi erkölcsnek gyalázatos megcsufolása lett volna. Ha a kárvallott kinált érte valamit, csak abból állt a legszelidebb visszautasitás:

– Mit gondol kegyelmed? Nem vagyok én német. Ha engem ért volna a kár, kegyelmed is csak ugy segitett volna rajtam.

Igy volt a szokás akkor.

Még egy nagy szerzeményt csinált, az utolsót, Oszterhuber a felesége halála alkalmával.

Közös házaséletükben annyi kölcsönt adtak a testvéreknek, hogy a mikor osztoztak, a söjtöri birtok Klára urasszonynak jutott. Pedig itt volt az ősi kastély, itt volt a haza bölcsének szülőfölde. Ez inkább Deák Ferenczet illette volna, mint Kehida. Többet is ért, mint az egész Deák-örökség egyharmada.

De azért Söjtört kapta meg Klára, mert ez Puszta-Szent-Lászlóval összeesett, tehát férjének kezére volt.

Azonban végrendelete ugy szólt, hogy halála után birtokainak férje, Oszterhuber József, legyen a haszonélvezője, az ő halála után pedig szálljon az Deák Ferenczre.

Másutt részletesen elbeszéltem ez ügy történetét. Szép és megható történet ez. Deáktól aztán sógora egy-két év mulva akarva, nem akarva, megvette Söjtört százezer korona vételárért. Mindjárt ki se fizette a vétel árát, de Deák Ferencz volt a hitelezője. Évek mulva elintézték a kiegyenlitést benső rokoni szeretettel.

Mint jó birtoku nemes, mint hazájának és vármegyéjének hű fia, ő is viselt tisztséget, ő is fáradozott a közügyekben munkabiró egész életén keresztül.

Korán táblabiróvá lett. 1825-ben már, mint Deák Antal leveleiből látom, bejárt a sedriákra vagyis a birósági és hatósági ülésekre. Zala-Egerszeg volt a vármegye központja, oda Puszta-Szent-László nincs is nagyon messze, bizony Oszterhuber szorgalmas táblabiró volt.

Sajátságos tisztség volt a táblabiróság. Fizetéssel nem járt, de munkával igen is járt. És erkölcsi és politikai felelősséggel. Kivált oly férfiaknál, mint a Deák-testvérek és sógoruk, a kik a közügyekhez igazán értenek s azokat igazán szivükön viselik.

Oszterhuber évszakonkint heteket töltött Egerszegen tiszti dolgaiban. Magának, kocsisának, lovainak ellátásáról természetesen maga gondoskodott. De azért henye vagy távolmaradó sohasem volt. Alispán előtt, közgyülés előtt soha nem mentegetődzött egészséggel, betegséggel, kárvallással, otthon való sok munkával. A közügyet szolgálni tisztség is, kötelesség is. Még pedig nemes kötelesség. Nobile officium, mint a nemesi világban mondták. Mivelhogy anyagi haszon nem járt vele.

Más lélek, más gondolkodás, más emberek, más intézmények, mint most. Egészen más világ, mint a mai.

Nagy tekintélye volt.

S bizony nem vagyona alapitotta meg tekintélyét, hanem nagy értelmisége, nagy tudása és erkölcsi fensége.

Ujságot mondok irodalmunk számára. Eddig nemzetünk köztudata Puszta-Szent-László urában csak egy jó birtoku vidéki nemest, csak közönséges megyei táblabirót látott, a milyen kétezer volt az országban. A ki hirnévre csak azzal tett szert, hogy Deák Ferencznek volt sógora s a haza bölcse 1855-től kezdve nála töltötte a nyarakat.

Nem ugy van. Oszterhuber kiváló egyéniség volt minden tekintetben. A mult század összes politikai törekvéseit, a fejlődés és felvilágosodás minden irányát, országos közférfiaink minden érzését és gondolkozását jól ismerte. Magasabb felfogása és érzése ugyanabból a forrásból származott és táplálkozott, a melyből Deák Antalé s Deák Ferenczé. Együtt érzett hazánk legjobb s legnagyobb fiaival. Szilárd volt a szabadelvü haladás követelésében és támogatásában, mint a Deákok. Olvasta ezek olvasmányait. Együtt lelkesült, együtt ábrándozott Túl a Duna nagyjaival, a Kisfaludyakkal, Berzsenyivel, Vörösmartyval. Neki is oly benső barátjai voltak ezek, mint Deák Antalnak és Ferencznek. Nagy gazdasága, egyéni természete és bámulatos szerénysége visszatartották ugyan attól, hogy országos szerepre vállalkozzék, de ezzel csak országunk vesztett igen sokat.

Tekintélyét azonban nagyban emelte a két Deák-testvérrel való állandó családi érintkezése. De ez se volt se véletlen, se külsőséges dolog.

A két Deák-testvér 1825-től 1869-ig nagy dolgokban semmit se tett és semmit se gondolt, hogy előbb Oszterhuberrel ne közölte volna szándékát és gondolatát s az ő tanácsát ki nem kérte s meg nem hallgatta volna.

Nem azt mondom én ezzel, hogy Oszterhuber nagyobb vagy bölcsebb, vagy élesebb itéletü volt, mint a Deákok. Csak azt mondom, hogy ezek ő nála nélkül se családi, se gazdasági, se országos, se megyei ügyekben semmit nem határoztak. Hogy bizalmuk és ragaszkodásuk sok oka közt melyik volt a legerősebb, nem kutatom. Az atyafiságos érzelem, a megszokás, a kölcsönös szeretet, a gyakori együttlét, a tiszta és művelt elméjében s nemes önzetlenségében való bizakodás, ime ezek tették a Deák testvéreket oly bizalmassá és ragaszkodóvá.

Oszterhuber bizony méltó volt hozzájuk. Három fenséges alak együtt ez a három férfi s én nem tudom, Klára urasszony nem volt-e a negyedik az ő finom női eszével s nemes és csalhatatlan tapintatával. Hiszen mégis ő volt a valóságos középpont ebben a puszta-szent-lászlói társaságban. Igy érezte, igy mondta, igy irta ezt maga Deák Ferencz.

Igaz az, hazánk története s Deák szerepe ugy alakult, hogy ma Deák neve és dicsősége vet fényt erre a társaságra s ez a fény oly ragyogó, ugy megtéveszti a látást, hogy benne és mellette Deák Antalt, Deák Klárát és Oszterhuber Józsefet alig vesszük észre. Vagy csak annyiban, a mennyiben ők is a haza bölcsének környezetéhez tartoztak.

De én Deák egyéniségét ismertetem s én az egész igazságot fel akarom állitani. A történelmi igazság csak körvonalakból áll, néha eltorzitvák e körvonalak is. A történelmi igazság, minél messzebb vagyunk a történet idejétől és szinhelyétől, annál magasabb bércztetőre száll föl előttünk köddel, föllegekkel, idegen ragyogásokkal körülvéve. Kevés történelmi igazság ép, legtöbbje csonka, csaknem valamennyi üres nagy részben. Én rá akarok arra mutatni, miként fejlődött Deák lelke s mi szerepe volt ebben a puszta-szent-lászlói társaság tagjainak.

A mikor Deák Antal alispán lett s a mikor 1825-ben követté lett, előre megtárgyalta e kérdéseket Klári hugával s ennek férjével.

– Mondd el vélekedésedet, sógor, de alugyál rá előbb s igazán mondd el. Tudod, hogy én itthon szeretnék maradni, a hiuság vásárát utálom, a tolongásban résztvenni semmi kedvem.

Oszterhuber biztatta rá, vállalja el a követséget. A haza java s a vármegye becsülete kivánja ezt.

Deák Antal elvállalta s a mint Pozsonyba ért, rögtön belekapott levelei megirásába sógorához.

1833-ik évi áprilisig volt követ Deák Antal, három országgyülésen át. Sógorához intézett levelei közül megmaradt talán hetven darab. Alig egy-kettő hijával tartalmas és hosszu levelek.

Rendszeresen követik egymást. Minden tiz-tizenöt napban készül egy-egy. Az 1832-ik évi országgyülésen minden héten. A vasárnapot arra szánja Deák Antal, hogy levelet irjon sógorának.

Közli vele az elmult hétnek történetét.

Megirja a kérdéseket, intézkedéseket, tanácskozásokat, melyek ott folynak az országgyülésen.

Mulatságok, udvari hirek, közpletykák, európai mozgalmak mind megörökitvék a levelekben. Hol hosszan, hol röviden, de pontosan.

Nincs gondolata, nincs érzése Deák Antalnak, melyet föl nem tárna barátja és sógora előtt.

Sürgeti a választ minden levelére. Tanácsot, utbaigazitást, tájékozódást kér. Vagy megnyugtatást. Kétségei vannak minden nagy lelke daczára is mindaddig, mig sógora azt nem irja vagy azt nem mondja neki:

– Ugy van jól, kedves sógorom, a hogy’ cselekedtél.

Deák Antal 1825-ben s a következő években nem »Ferkó« öcscsével közli az országos dolgokat, hanem Oszterhuberrel.

Igaz, hogy »Ferkó« öcscse még fiatal ember. Huszonkét-huszonhárom éves. Vele csak gazdasági leveleket vált. De az is igaz, hogy már akkor is mindig arra kéri sógorát, hogy hozzá intézett leveleit mutassa meg »Ferkó« öcscsének is. S ez természetes.

– Hadd tanuljon a gyerek!

S a miként Deák Antal, ép ugy cselekedett Deák Ferencz is.

Az 1833-ik év április 15-én választotta meg Zala vármegye generális gyülése Deák Ferenczet követnek. A gyülésen kevesen voltak. A főispáni helytartó, gróf Batthyányi se ment haza Pozsonyból a gyülésre. Maga Deák Antal is Pozsonyban maradt. A gyülés lelke Oszterhuber József volt. A választás simán ment s egyhangulag. Se ellenjelölt nem volt, se korteskedés. Különben Deák Ferencz nem is fogadta volna el se a jelölést, se a választást. Nem volt kedve és szándéka törvényhozóvá lenni.

Miért nem volt?

E kérdés felderitését máskorra hagyom.

Szent-György napjára ért Pozsonyba. Addig még dolga volt otthon a gazdaságban is. De az alispánságot, az iratokat, pénzeket, letéteményeket is át kellett adnia utódjának. Antal bátyja megvárta Pozsonyban, hogy a törvényhozási ügyek titkaiba bevezesse s barátainak bemutassa. Csak azután ment haza, hogy soha többé Pozsony városát ne lássa.

A levelezést sógorával csak ugy folytatta a haza bölcse, mint bátyja. 1833-ik április végétől 1843-ig, több mint tiz éven keresztül legalább négyszáz levelet irt – hosszabbat, rövidebbet – sógorának Pozsonyból és Pestről.

Hol vannak e levelek? Hol vannak a Deák lelkének mélységéből jövő ama bizalmas megnyilatkozások, melyek talán csak Oszterhuberhez s az édes jó Klára urasszonyhoz juthattak el?

Ráth Mór gyüjteménye csak 16 levelet közöl. A legkorábbi is ezek közül 1848. évi márczius 28-ról szól s a legutolsó 1861. évi deczember 1-ről. Tehát az 1833-tól 1848-ig terjedő idő e gyüjteményben üres. Üres a korábbi idő is s a későbbi közlemény se teljes.

Ebből az időből, ugymint 1833-tól 1848-ig biztos helyen, de magánkézben tudok – ugy emlékszem – 17 darabot. Köztük történetirói fontossággal birókat. De irodalmilag mind fontos természetesen, a mi Deák tolla alól jött ki. Ezeket – hitem szerint – egykor látni, olvasni fogja a nemzet.

Az én birtokomban is nagy csomó levél van, melyet Deák Ferencz a sógorához intézett, de ezek is a mult század ötvenes-hatvanas éveiből valók.

Sok levelet irt Deák 1842-ig Antal bátyjához. Ezek valószinüleg mind elvesztek. Ezeket Deák, mint emlitettem már, megsemmisitette.

De visszatérek oda, hogy Oszterhuber az ország minden nyilvános és minden titkos dolgáról értesült rendszeresen, rövid időszakonkint, lehet mondani, hetenkint. S a kik értesitették, nem kisebb emberek voltak, mint Deák Antal és Deák Ferencz. A kik eljutottak minden titokhoz s a kiknek minden szava igaz volt.

Ime, ez az ok, a mely nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oszterhuber tekintélye ott a vármegyében igen magasra emelkedjék.

Hisz oly ember volt, a ki puszta-szent-lászlói magányában is együtt élt, sőt mondhatni együtt dolgozott az országgyülésekkel s azok férfiaival.

Tudott mindent. Tökéletes értesülése volt mindenről. Még a külviszonyokról, még a gabona-, bor- és gyapjuárak emelkedésének és sülyedésének biztos vagy legalább valószinü körülményeiről is.

Akkor nem volt tőzsde hazánkban. Kezdetleges hirlapjaink az értékviszonyok változásairól nem hoztak tőzsdei és kereskedelmi tudósitásokat. E viszonyokról Bécs és Pozsony magasabb kereskedelmi körei voltak csupán jól értesülve. De ezek iránt mind a két Deák érdeklődött. Ők is nagybirtokosok és gazdák voltak. De érdeklődtek azért is, hogy sógorukat mindig jó értesültségben tarthassák. Leveleikben erre nézve minden fontos adat, mely most vagy közel jövőben változást jelent, ott volt világosan.

Már most képzeljünk egy falusi embert. Ott ül isten háta mögötti birtokán Göcsejben, a Valiczka-patak völgyében, a hová út is alig vezet. Gazdálkodik és pipáz serényen s a külső látszat szerint egyebet nem is csinál.

De mindent tud, mint a kormányzó miniszterek s a potentátok. Annyit tud, mint a legelső törvényhozók, hiszen Deák Ferencztől nyeri értesülését. Jönnek hozzá rokonok, jó barátok, látogatók, vármegye kormányzói. Száz közkérdés merül fel a társalgás folyamában. S a házigazda minden kérdésre tökéletes feleletet nyujt. Még a politika kérdéseire is jobbat és biztosabbat, mint akár a főispán, akár a püspök, akár a megyei mágnás urak. Adások, vevések, árhullámzások dolgában is teljesen tájékozott. Még az Eszterházy herczeg főtisztjei is, ha valamit biztosan akarnak tudni, hozzá folyamodnak.

Vajjon nem természetes-e, nem szükségképen való tünet-e, hogy az ily férfiunak egyéni és társadalmi tekintélye napról-napra nől s végül igen magasra emelkedik?

Ez volt Oszterhuber helyzete. A kinek segitségére nemcsak értesültségének külső szerencséje szolgált, hanem magas értelmisége s tudományos műveltsége is, hogy megtámadhatlan fényes jelleméről, nagy vagyonáról s nagy családi összeköttetéseiről ne is szóljunk.

De a tekintélynek aztán meg voltak következései.

Hajdan állami s egyuttal társadalmi intézmény volt az osztoztató biróság. Elhalt a birtokos nemes ember. Sokféle érték, sok örökös és sok adósság maradt utána. Kiegyezni, megosztozni nem tudnak. Ha pedig birósághoz mennek, mindenki kimulik ez árnyékvilágból, a mikorra a pörnek vége lesz. De egyuttal vége lesz, akkorra minden örökségnek s minden vagyonnak is. Igazság van, de vagyon nincs, csak koldusbot a maradék sorsa.

Hogy ennek elejét vegyék, azért alkotta a törvény az osztoztató biróságot. Maguk a felek választották ismerőseik köréből a birákat, a birák elnöküket, összeült a biróság s egy-két ülésben megcsinálta az osztályt.

Nagyon gyorsan. Csak egy jó ebédbe került a biráskodás. Mindjárt tudta mindenki, mi lesz az öröksége.

Oszterhubert ily osztoztató birónak s birósági elnöknek akarta mindenki. Annyi dolga volt efféle néha, mint akármelyik tisztviselőnek. Elintézni pedig el kellett, mert csupán bizalom és tisztesség volt a fizetés.

Voltak a vármegyének nagy ügyei, nagy tőkéi, nagy alapitványai, a melyeket kezelni kellett. A nemesi fölkelő pénztár, az Inkey-alapitvány, a Kelemen-alapitvány, az árvák pénztára, az árvaügyek, a hadi és házi pénztárak s effélék. Rendesen kezelték őket, de egyszer-másszor mindegyiknél akadt valami zavarodás. A közbizalom rendesen Oszterhuber Józsefet szólitotta ki ilyenkor magányából, vegye kezébe az ügyet s igazitsa el gyökeresen. S ha már élére állt egyszer, nyakában hagyták a tisztséget. Vesződjék vele. Magános ember, csak felesége, semmi gyermeke, elég vagyona.

Soha semmiféle köztisztségre nem vágyakozott Oszterhuber, hanem azért ifju korától kezdve a táblabiróságon kivül is mindig volt munkával és áldozattal járó két-háromféle tisztsége.

Végre 1848-ban nem térhetett ki az igazi tisztség elől s a vármegye alispánná választotta. Zivataros idők voltak, minden oszlopos ember képviselővé, miniszterré, kormánybiztossá vagy katonává lett a vármegyéből, a vármegye élére erős lélek, tiszta kéz kellett. Igy lett alispánná.

Az önkényuralom kezdetével azután visszavonulhatott végkép puszta-szent-lászlói magányába. Öregedett is már. Forradalom után két évre már elmult hatvan éves. Angyallelkü áldott felesége is gyakran betegeskedett, 1859-ben meg is halt. Végre az 1869-ik év elején 77 éves korában ő is őseihez tért. A jeles férfiu halálát, a haza bölcsének legjobb barátját s első és örökös bizalmasát, mikor meghalt, alig vették észre a hirlapok. Nyakig voltunk bent akkor a politikában és a pártoskodásban, országgyülési választásra készülődtünk, senki se állította össze jótékony és dicső életének történetét.

Szilaj vére daczára igazi bölcs volt. Talán még annál is több: igazi okos ember volt.

Boldog családi élete, mindig rendben levő s folyton gyarapodó gazdasága mind azt bizonyitják. De legjobban bizonyitja, hogy oly férfiut, mint Deák Antal, s oly férfiut, mint Deák Ferencz, állandóan magához tudott bilincselni. Igaz, nagy érdeme van ebben Klára urasszonynak, talán nagyobb, mint neki, de az ő érdeme is igen nagy. Az ő bölcsesége nélkül mindez nem történhetett.

Szerette a nyilt házat s a vendégszeretetnek mintaképe volt. Nagyon ritkán volt háza vendég nélkül s a vendégek nemcsak az ő s nemcsak neje vérrokonai voltak. Otthon érezte nála magát mindenki, mintha édes apja házánál volna. De érdemében itt is osztozik felesége.

Szemes, ügyes, jó gazda volt magának is, nemcsak a vármegye jóllétének emelésére. Intézkedései talpraesettek. Aranynyá vált kezében minden.

Lobbanékony természetü, hirtelen haragu. Áldott neje azért a ház körül alig engedett valami tennivalót neki. Maga végzett el mindent. A külső gazdaságba, majorokba, pusztákra, szőlőkbe nem kisérhette mindig. De haragja pillanatnyi volt. Szivének nemessége s elméjének ereje rögtön urrá lett lelkében.

Későn kelt.

Deák Antal sokszor évődik fölötte is, vele is, hogy a reggeli órákat ágyban tölti vidám »pöfékelés« és olvasás közben. De a mint kilencz és tiz óra közt fölkelt, nyomban gazdasága után látott. Az ebéd és vacsora utáni időt szánta irásra, olvasásra.

Epicurus iskolájából való. A csendes vidámságu, nyugodt élet az, a mely jó étel, jó ital és jó barátok mellett megérdemli az élet nevet. E nélkül sinlődés a világ. Kutyának való, nem becsületes embernek.

Ez volt elve. S hű volt hozzá haláláig. A két Deák-testvér, maga a haza bölcse is, sokat tanult tőle.