VI.

(Deák magányba vonul. – A főpapot és udvari embert ország élén nem szerette. – Puhitják. – Somssich látogatása. – A „vastag ur“. – Gróf Mikó Imre, báró Wenckheim és báró Kemény Ferencz látogatása. – Tisza Kálmán és Nyáry Pál Puszta-Szent-Lászlón. – A Beleznay grófok rettenetes története. – Az utolsó Beleznay nevelése. – Egyéb látogatások. – A király Deák tanácsát kéri Königgrätz után. – Pulszky Ferencz.)

Deák kehidai tanyáját nemzeti kegyelet övezte, mig Deák ott lakott. Puszta-Szent-Lászlón a világ szemében maga is vendég volt. Az önkényuralom szomoru éveiben oda nem sokan zarándokoltak Deákhoz ezelőtt félszázaddal.

Legalább nem annyian, mint 1861 után.

Sajátságos oka volt ennek.

Deák már 1843 óta gyakran kedvetlen volt, ha az ország közügyeire gondolt. Néha mintha megunta volna a nyilvános szereplést. Mintha undor lepte volna meg, ha a közügyekkel s a vezető férfiakkal kellett foglalkoznia. A közvélemény támogatásában s dicső emlékü barátainak ragaszkodásában nagy hatalommal rendelkezett ugyan, de az ország sorsa még se ugy alakult, a hogy ő óhajtotta, a hogy ő akarta. Volt hát oka rá, hogy időnkint elkedvetlenedjék.

Ilyenkor aztán lelke fölött ős szerénysége lett urrá. Törekedett a hir nélkül való magánélet árnyékába vonulni. Erős kötelességérzete is alig tudta felszinen tartani.

Az önkényuralom éveiben végre visszavonulhatott. A bécsi kormány ugyan szivesen bizott volna rá fontos állami dolgokat, de ő e kormánynyal még érintkezni se akart. Pesten a téli évszakon át s a hidegebb hónapokban, a mikor ott lakott, szorgalmasan fölkeresték ugyan rokonai s barátai, a kik fölkereshették, de köztevékenységre alig nyilt alkalom. Azután megfogyatkozott a benső barátok száma is. Wesselényi, Vörösmarty meghalt; Csányi, Batthyányi bitón végezték életüket; Széchenyi bolondok házában, Bónis börtönben, Beöthy Ödön számkivetésben, Zádor György Bécsben. Csak Kemény Zsigmond és Eötvös József, Klauzál és Szalay és Csengery voltak régibb barátai közül közelében. A közügyek körül legfölebb irodalmi dolgokról lehetett eszmét cserélni.

Tiz év folyt le a nélkül, hogy Deák az ország dolgába befolyhatott volna.

Lehetett valaha ily tiz év?

Volt. 1850-től 1860-ig. A nemzet mégis élt. Vagy meghuzódva az önkényü hatalom rideg parancsa alatt vagy bujdosó vezéreinek forradalmi szenvedélyeit titkon ápolgatva.

Deák neve tiz év alatt alig fordul elő a hirlapokban. Hogy hatalomhoz jusson: senki se hitte; – hogy ő legyen a nemzet vezére, hogy ő hozzon törvényeket, ő alkosson kormányokat: erre kevesen gondoltak. Ha meglesz a nagy fordulat: vagy a forradalom férfiai vagy a konzervativ urak kerekednek felül. Deák nem. Ő örökre elmult korszak emléke marad. Bölcs, de nem hatalmas többé.

Az ily férfiu közelébe nem sietnek se az élni és boldogulni akarók, se a lázas tevékenység emberei, se a számitó férfiak. Csupán a régi barátok és a történelmi érzékü lángoló lelkek. De ezek közül kevés születik, amazok pedig naponkint fogynak.

Most már ötven év mulva nehéz volna kinyomozni, hogy az országos férfiak közül kik keresték föl Deákot a puszta-szent-lászlói gesztenyefák alatt. Klára urasszony negyvenöt éve halt meg; jó férje, a puszta-szent-lászlói uraság harminczöt éve, maga Deák huszonnyolcz éve. Egyik se vezetett naplót. Csak Söjtörön élnek még, a kik emlékezhetnének. De hiszen ez is szomszéd falu, az öregebbek itt is elhunytak már s idegen nevekre s évszámokra itt se biztos az emlékezés.

A mikor alkotmányos élet kezdődött vagy volt folyamatban, Deák lakását csaknem közintézeti helyiségnek tekintették a közügyek vezetőférfiai. Sőt azok is, a kik csak ugy gondolták, hogy ők is vezetőférfiak. S leginkább azok, a kik az uj idő kezdetén és folyamán szerephez és álláshoz akartak jutni. A lakás ajtajának kilincsét egyik kéz a másiknak adta át. Egész hónapok teltek el gyakran, a mikor Deák szobája olyan volt, mint a telekkönyvi hivatal. Iktató könyvet nem vezettek, rovatos iveket nem irkafirkáltak, de azért a szoba mindig tele volt emberrel, a kik kérdésekkel és tanácsokért jöttek, de a kik egyuttal ezerféle tanácscsal is jöttek.

Azt a fél esztendőt, mely az 1861-iki országgyülés megnyitását megelőzte, Deák Pesten töltötte az Angol Királyné szállóbeli lakásában. Zala-szent-lászlói magányát tehát ez az országgyülés nem zavarhatta. Másként történt az 1865-iki országgyülés előtt.

Akkor már az 1861-iki tapasztalatok után Bécsben is tudták s itthon is, hogy a nemzet Deákot fogadta el vezérének; a ki hát a nemzettel számolni akar, Deákot az ki nem kerülheti.

Mailáth Györgyöt 1865. évi junius 8-án nevezte ki a király főkorlátnokká. Azután báró Sennyey Pál lett csakhamar főtárnokmester. Ezzel kezdődött az uj korszak.

E férfiak állásfoglalása két dolgot jelentett. Az egyik az, hogy az 1848-iki törvények helyreállitásáról alig lehet szó. A másik pedig, hogy az ország kormányzását ép ugy, mint 1848 előtt, a konzervativ urak, mágnások és főpapok akarják kezükbe venni.

Deák nézetét mindenki ismerte.

Ő konzervativ mágnást és főpapot, a régi korszak udvari embereit az ország élén nem szenvedhette. Főleg ezek okozták az ő erős meggyőződése szerint az elmult háromszáz év nemzeti szenvedéseit. S ezeket okolta nagy részben azért az összeesküvésért is, melyet az uralkodócsalád 1848 előtt s 1848-ban Magyarország ellen szitott és szervezett.

Másrészről pedig magánuton is százszor kijelentette, hogy koronázás, királyi eskü és hitlevél nélkül nincs törvényes és alkotmányos király, az 1848-iki törvények elismerése és végrehajtása nélkül pedig nincs alkotmány és nincs kibékülés.

Mit csináljanak hát a konzervativ urak?

Vagy elfogadják Deák nézetét, csakhogy akkor rájuk semmi szükség. Az ország élére Deák emberei állanak, ők pedig térjenek vissza a magányba és a feledésbe.

Vagy Deákot beleszoritják az ellenzékbe, mint volt 1833-tól 1848-ig. Csakhogy nehéz dolog alkotmánynak nevezni oly állapotot, a mikor Deák mögött áll a nemzet s a parlament nagy többsége, a kormányt még se az ő emberei vezetik, hanem a bécsi udvar kegyeltjei.

Vagy pedig minden kisérletet és szelid erőszakot elkövetnek arra, hogy Deákot a maguk nézetének megnyerjék legalább annyira, hogy Deák ne ellenezze az átmeneti konzervativ kormány alakulását.

A három közül ez utolsót választották.

Igy indult meg a bucsujárás Deákhoz. A puszta-szent-lászlói urilak igy fogadhatott falai közt oly látogatókat, a milyenek se azelőtt, se azóta ott meg nem fordultak és ezentul soha meg nem fordulnak.

Klára urasszony nem élt már. Hatodik éve ott porladt a temetőben. Hires asztalai nem görnyedtek többé az izletes magyar ételek sulya alatt. De azért volt, a ki az éléskamrára ügyeljen s a konyhát vezesse. Még mindig a régi vendégszerető ház volt az urilak az öregedő urasággal s világhirü vendégével.

Julius utolsó hetében Deák Balaton-Füredre ment felejtkezni s a fürdőt használni. Zala neves férfiai közül már többen voltak ott s volt egy-két országos közférfiu is. Nem hajón ment Deák, nehogy ágyuszóval, lobogó diszszel fogadják s ünnepi szónoklatokkal untassák. Kocsin jött feltünés nélkül. Sőt az udvarlására siető igazgatót, a jó öreg Écsyt még arra is megkérte, hogy a zenekar üdvözlő zenéje is maradjon el.

Semmi sincs, a minek örülni és ujjongani lehessen. A zajos és tömeges ünnepeltetést pedig épen nem szerette.

Az országos férfiak közül legelőször Somssich Pál kereste föl. Mintha csak Somogyból, birtokáról véletlenül jött volna a fürdőhelyre. Pedig küldve jött.

Régi, legénykori ismerőse Deáknak. Remek és magyar miveltségü férfiu erős elmével s jeles szónoki tehetséggel. Jól tudott irni is. De a konzervativ tábor embere 1848 előtt is és most is. Ügyes, ravasz, kitartó és bátor. Később ugyan őszintén Deák pártjához csatlakozott, de csak akkor, a mikor Deák a konzervativ pártot szétverte s a parlamentből kiszoritotta. Deák azonban sohase melegedett fel iránta tökéletesen. Jól tudom. Én is ültem vele együtt a törvényhozásban s Deák kétszer is nyilatkozott róla előttem.

Somssich azért jött, hogy Deák nézetét a kibontakozás nehéz kérdéseiről megtudja s a vezető konzervativ államférfiak iránti érzületét kipuhatolja. S azután Mailáthnak és Sennyeynek jelentést tegyen.

Deák bizony nem titkolódzott előtte. Már csak azért se, mert tudta, hogy Somssich alkorlátnokságra – vicekanczellárnak – van kijelölve, tehát Mailáth jobb keze lesz.

Somssichnak e látogatásáról Mailáth-hoz intézett levelében van megörökitve az a név, melyen a konzervativek Deákot mintegy gunyosan maguk között nevezték. Bizony ők csak vastag urnak nevezték.

»Vastag ur.«

Sehogyse megtisztelő szó. Különös kegyeletet semmikép se jelent. Talán inkább kicsinylést s némi gunyt is. Czélzás ez Deák vállas, zömök termetére s kövér, vastag derekára. Igazi mágnások közt az ily termet nem divatos. Waldstein János grófon Széchenyi benső barátján és Zichy Manó grófon kivül nem is igen emlékszem, hogy az országos nevü mágnások közt oly zömök, terebélyes testalkat lett volna, mint Deáké. Wesselényi Miklós báró hasonlitott hozzá, de a magyarországi habsburgi mágnások őt már inkább erdélyi mágnásnak, nem közülök valónak tekintették.

Deák mellékneve 1839 óta ez volt: »a haza bölcse«. Később 1848 óta bizalmas körökben csak »öreg ur«-nak nevezték. Kedves szó mind a kettő. Az »öreg ur« talán kedvesebb, mint a »haza bölcse«. Az »öreg« szó, a mint népünk használja, gyakran nem az életkor nagyságát jelenti, hanem a nagyobb erőt, nagyobb hatalmat, nagyobb sulyt jelzi. Az öreg Isten, öreg fejsze, öreg biró, öreg béres, öreg ur szólásokat igy kell érteni.

Később, az 1867-iki kiegyezés után a vastag ur jelzés a konzervativok közt is kiment a divatból, hiszen ők maguk is kimentek a divatból. A mikor már Ferencz József király is használni kezdte az »öreg ur« s németül az »alter Herr« szólást, akkor már észre tértek az öregebb mágnás urak is.

Egy nappal előbb vagy utóbb, szintén augusztus 4-ike körül felkereste Deákot Füreden gróf Mikó Imre is.

Mikót Deák az 1848 előtti időkből nem ismerte, vagy legalább vele semmi közelebbi érintkezésben nem volt. Először az 1855-ik év végén érintkezett vele levélben. Mikó nem tartozott Wesselényi Miklós táborához, őt is konzervativnak tartották, még pedig erdélyi értelemben. Az önkényuralom azonban felnyitotta szemeit s a tőlünk ujra elszakitott Erdélynek ő lett egyik legelső s legünnepeltebb vezérférfia. Megalapitotta nagy áldozattal az erdélyi Nemzeti Muzeumot. Élére állt összes nemzeti és közművelődési törekvéseinknek Erdélyben. Erdély Széchenyiének nevezték el és pedig nem méltatlanul. A mikor Kemény Ferencz bárót az alkotmányos élet derengésekor Erdély főkorlátnokává kinevezték, Mikó is buzgón közreműködött abban, hogy a törvényesen alkotmányos állapotok utjából az akadályokat el lehessen háritani. Később a Deák által alkotott és támogatott első kormányban, gróf Andrássy Gyula kabinetében ő is tárczát vállalt.

Deák, a mikor a Vörösmarty árvák gyámjává és gondnokává lett, levélben fordult hozzá, hogy az árvák számára a nemzeti adomány ügyét Erdélyben vegye kezébe. Mikó nagy buzgósággal felelt meg a felhivásnak. Ettől kezdve közte és Deák közt benső nemes barátság fejlődött ki. Mikó méltó volt Deák barátságára.

Mailáthék és báró Kemény Ferenczék felkérésére igy kereste fel Mikó Deákot. Deák teljes nyiltsággal megmondta neki is nézetét. Külön erdélyi országgyülés nem lehet. 1848 óta Erdély Magyarországba van bekebelezve, az unió szent, Erdélyből is csak a választókerületek utján lehet Pestre az országgyülésbe követeket küldeni, másként nem.

Alig távozott Füredről Somssich és Mikó: jött báró Wenckheim Béla. Ő Deák pártjához tartozott 1848 előtt is. Deák kedvelte hű ragaszkodásáért. Az első miniszteriumban a belügyi tárczát vette kezébe. Őt egyenesen Mailáth és Sennyey kérte meg, hogy Deákot keresse fel, nézetét puhatolja ki s Deák netaláni szigoru felfogását kisértse meg enyhiteni.

Végül Szent István király napján, augusztus 20-án Füredre jött báró Kemény Ferencz maga is. Az erdélyi kérdés igen nehéz volt. Az erdélyi követek nélkül nincs kiegészitett országgyülés. Csonka országgyülés pedig nem koronázhat, ki nem egyezhet. Az 1848-at szentül meg kell tartani. Bécsben pedig épen csak ezt nem akarták. Azért jártak hát Deák nyakára, hogy ő javasoljon valami kibonyolódást.

– Meg kell tartani a törvényt!

Deák minden fejtegetésének ez volt utolsó szava.

Deák mindenkivel szemben előzékeny volt. A nagy nemzeti ügy fontossága is ugy hozta magával. De a sok kisérlet és kérdezősködés utóbb mégis izgatta kissé. Báró Bánffy Albert is fölkereste néhányad magával. Bánffy maga beszélte nekem, hogy Deák őket már egyenesen összeszidta.

– Nézzétek meg az 1848-iki törvényeket, magatok is rájöhettek, mit tegyetek.

Végre megunta a sok tanácskozást ott a fürdőhelyen. Nem arra való a fürdőhely. Összecsomagolt, fölkerekedett s visszament Puszta-Szent-Lászlóra. Oda nem vezet se hajó, se vasut; ott félig-meddig kivül van a világon, ott nem zaklatják.

Csalódott. Sőt vederből-csöbörbe jutott. Ott hajszolták még meg igazán.

Mindjárt szeptember 8-án meglátogatta Tisza Kálmán.

Tisza Teleki László gróf halála után az 1861-iki országgyülésen a határozati párt vezére lett. E párt volt többségben s vele szemben Deák a kisebbséget, az ugynevezett felirati pártot vezette. Igaz, hogy a mikor kenyértörésre került a sor, saját többsége elől a határozati párt megfutamodott s igy az országgyülés sikere vagy sikertelensége iránt való felelősség látszólag Deák nyakára tekeredett.

De utóbb Deák mellé állt a valódi többség is. És pedig annyira, hogy az 1865-iki országgyülésre a követek kilencz-tized részét Deák nevével választották meg. Tisza ezt igen jól látta. Deák mögé állani nem akart. Ösztöne, egyénisége arra birta, hogy Deák ellenese vagy utóbb ellenzéke legyen, de Kossuth-párti még se legyen. Tisza bizony ily helyzetben szükségesnek látta, hogy Deák nézete iránt jó eleve tájékozódjék.

Ez volt oka a puszta-szent-lászlói látogatásnak.

Én ugy tudom, volt még másik mellékes, noha elég érdekes oka is.

Megtudni, vajjon Deák kiengesztelhető-e Ghyczy Kálmán iránt.

Deák nem szerette Ghyczyt, sőt eléggé nem is becsülte. Ezt ugyan külsőleg nem igen vették észre az emberek, de én igen jól tudom, mert magától Deáktól tudom. Idegenkedésének valódi okait talán másutt fogom előadni, itt csak annyit jegyzek meg, hogy az irányadó férfiak már suttogtak arról, hogy Deák az uj országgyülésen Ghyczyt nem fogadja el a parlament elnökének. Ez kedvetlenné tette Ghyczyt. A mult 1861-iki országgyülésen ő volt az elnök, elnöksége ellen nem is volt kifogása s ime, most mégis kibukik az elnökségből.

Ha Deák elfogadja Ghyczyt: ez valószinüleg nyomban az ő pártjához csatlakozik. Ha el nem fogadja: Tiszáékhoz áll. Igy látta mindenki.

Deák mégse fogadta el. Inkább megbarátkozott azzal a kellemetlenséggel, hogy elveszti és az ellenzékbe kergeti Ghyczyt.

Hiába: nem szerette őt. Ghyczy se 1848 előtt, se 1861-ben nem tartozott az ő pártjához. Azonkivül Deák ingadozónak s megbizhatatlannak tartotta az elnöki székben. Az országgyülés esetleg koronázó és kiegyező országgyülés lesz, az elnöki székben tehát oly férfiunak kell ülni, a ki szivvel-lélekkel Deák embere. Igy lett elnöke az öreg Szent-Iványi Károly, Deák régi barátja.

Tisza Kálmán tehát azért is ment Puszta-Szent-Lászlóra, hogy ott Deákkal bizalmasan Ghyczyről is beszéljen s ha lehet Ghyczy iránt kiengesztelje. Nagy előnye lesz ugyan Tiszának, ha Ghyczy hozzá csatlakozik, de magára és pártjára mégis nagyobb előnyt látott abban, ha Ghyczy lesz az elnök.

Alig ment el Tisza, egy-két nap mulva Puszta-Szent-Lászlóra érkezett Nyáry Pál, a kit Jókai a vasembernek, rendithetetlennek nevezett el.

Érdekes történelmi alak. Élete, halála különös és megrenditő. Jellemének, sőt még tehetségének is sok részlete egészen egyezik Deákkal. Sok részlete azonban természetesen nem egyezik. Mégis Deák másának lehet tekinteni, de egészen nyers állapotban. Történelmünknek hézaga támadna, ha alakját s történeti cselekményeit alkalmas irói tehetség nagy gonddal és szeretettel meg nem örökitené.

Nyáry Pál a kiegyezés eshetőségeiről óhajtotta Deák nézetét ismerni. De talán még inkább arról, hogy a vármegyéket visszaállitsák-e és minő hatáskörrel s hogy a felelős kormányzatot miként egyeztessék össze a vármegyével.

Óriási kérdések voltak ezek egykor. S ha egészséges lesz a nemzet alkotmányos élete: fölmerülnek egykor még ezen túl is. A mai nemzedék lelke sokkal bágyadtabb, semhogy e kérdésekkel megbirkózhatnék.

Ekkor beszélte el Nyáry Deáknak a Beleznay grófok rettenetes tragédiáit. Nyáry ismerte a grófokat személyesen is s ismerte ügyeiket, mint szomszédbirtokos közvetlenül is, de a peres iratokból is. Egész délután s még fél éjszakán át is folyt ezekről a beszélgetés. Deák figyelmét nagyon lekötötte a beszélgetés.

Érdekes, miként tértek rá a Beleznay ügyekre.

Arról volt szó, hogy Deák mennyit ás-vés, fur-farag, kerekit. Nyáry Pál csodálkozott e fölött.

– Sohase csodálkozzál e fölött, Pali. Nekem ez orvosságom. Közdolgok, magándolgok gyakran fölháboritanak. A furás-faragás, kerekités megnyugtatja, lecsillapitja a lelket.

Ezt mondta Deák. A kerekités alatt az esztergályozást értették abban az időben.

Nyáry azt felelte:

– Nem vagyok meggyőződve az efféle kézimunka lélekcsillapitó természetéről. A fiatal Beleznay gróf élete sehogyse igazolja e felfogást.

S elmondta a következő esetet:

A mikor a lefejezett gróf fia agyonlőtte a szolgabirót, a ki pedig tiszti megbizásban volt nála, akkor fia, a most is élő kis gróf talán öt-hat éves gyermek volt. Szép, pufók, erős, egészséges gyermek.

Mindenki ismerte már a Beleznay grófok vad, szilaj természetét, a bajorpusztitó hires tábornoktól kezdve a szolgabiró gyilkosáig, de azért mégis közbeszéd tárgya volt a szomoru eset. Hiszen a gróf apját is apagyilkosság miatt fejezték le. S ime, fia mégis csaknem olyan borzasztó cselekményt követett el.

Naponkénti beszéd tárgya volt ez az eset a budai várban, a nádorispán udvarában is.

Mi hát az oka annak, hogy ily kiváló főuri családot annyira üldöz a végzet?

A vér. Az öröklés. A szelidithetlen vad természet. A fékezhetetlen szilaj indulat. A mely apáról-fiura száll harmad és negyediziglen s talán mindaddig, mig a nemzetség ki nem hal.

Ez volt az általános vélemény.

Dorottya főherczegasszony, a nádorispán felesége másként vélekedett.

Ő azt mondta: a nevelésben van a hiba és a környezetben. Rosszul nevelték a grófokat s a szilaj magyarok társaságában könnyen elvadultak. Ám adják ő neki a kis öt-hat éves gyermeket, majd ő fölneveli, a magyar környezetből kiszabaditja s majd ő megmutatja, hogy szelid, jó ember lesz belőle.

József főherczeg nádorispán szaván fogta feleségét. A kis grófnak ugy is kellett a gyámság, neveléséről ugy is kellett gondoskodni, a főherczegi udvar nem is keriti költségbe a nevelést, mindenképen czélszerü, ha a vármegye elfogadja Dorottya főherczegasszony ajánlatát. Tetszett az eszme Dubraviczky Simonnak, az alispánnak; tetszett Szentkirályi Móricznak és Nyáry Pálnak, a vármegye vezérembereinek is. A kis grófi gyermek Dorottya kezére és gondjaira került.

Nosza, tegyünk hát kisérletet.

A főherczegasszony a legtudósabb és legeszesebb német pedagógusoktól kért tanácsot. Ezek, mint afféle szakértők, természetesen egyetértettek a fönséges gyámanyával. A kis grófot ki kell szabaditani a nyers magyarok közül, el kell küldeni Drezdába, németté és tudóssá kell nevelni s különösen meg kell tanitani az esztergályos mesterségre. Furjon-faragjon, kerekitsen, gömbölyitsen: ember lesz belőle.

Igy történt.

Mire a kis gróf tizennégy-tizenöt éves lett: tökéletes németté lett s egy szót sem tudott már magyarul. Belevertek annyi tudományt, ugy füstölt tőle a feje, mint a kémény. Az esztergályos mesterséget is tökéletesen megtanulta. Annyi orsót, rokkakereket, tálczát, tintatartót, butordiszletet kerekitett és gömbölyitett, hogy tele lett vele egy raktár.

Szóval: tökéletesen sikerült minden.

Azonban magyar gróf fiu még se lehet esztergályosmester. A kire tizezer hold föld néz Pest-Pilis és Solt törvényesen egyesült vármegyékben: az már még se válthat munkakönyvet, még se köthet bugyrot a hátára s még se mehet városról-városra, szállóról-szállóra nyavalyogni, kéregetni, műhely után esenkedni, mint valami mezitlábas, foltos nadrágu, éhenkórász vándorlólegény.

Hozzá méltó pálya kell a magyar gróf fiunak, ha mindjárt német tudós is, kitanult esztergályos is. Mi lehetne pedig hozzá méltóbb, mint a hatalmas és dicső bécsi császári udvarnál való alkalmazás? Oda beteszik udvari apródnak, lassanként megnő, megszépül, megerősödik; vivni, lovagolni, katonáskodni megtanul; sorsát fölviszi magasra neve, gyámanyja és a jó szerencse; valami előkelő udvari hölgy, grófi vagy herczegi kisasszony beleszeret és igy tovább gyorsan, dicsőn mindig előbbre.

Valóban özönével ontá rá áldását az égnek kegyelme. Neve nagy, ősapja hires tábornok, diadalmas ellenségverő, személye érdekes, öregapja is gyilkos volt, apja is; apja most is vasat hord lábain s naponkint söpri a vármegyeház udvarát; nevelése jó, alakja délczeg, erős, mint a bika, otthon uradalmai, itt a legmagasabb figyelem kiséri, maga a fiatal császár Ferencz József is ismeri és kegyelmében tartja. Még magyarul is ujra megtanult. Az udvari istállók körül rá akadt egy-két kiszolgált huszárra, azok ujra belehozták ősei nyelvébe.

Lehet-e ennél szebb pálya, boldogabb élet, biztosabb jövő?

Lehet-e vagy nem lehet: a fölött az ifju grót nem sokat tünődött. Hanem, a mikor tizenkilencz éves lett, egyik barátjába ott a császári udvarnál beleveszett, annak a fejét beszaggatta, földhöz vágott kardot, diszes egyenruhát, fényes jövendőt s ugy ott hagyta azt a fényes és hatalmas császári udvart, azt se mondta, hogy befellegzett.

Elszökött.

Hogy hamarosan meg ne találják, hazament Magyarországba. Mezőszentgyörgyön, Veszprém vármegyében lakott anyai nagybátyja, annál keresett és talált menedéket. Azzal is összeveszett két hét alatt. Haragjában puskát ragadt s rá lövöldözött saját nagybátyjára, csak az isten őrizte, hogy agyon nem lövöldözte.

Nos hát a sok német tudománynak, furás-faragásnak ez lett a vége. Szegény gyámanyja, Dorottya főherczegasszony elájult volna, ha mindezt igazán megtudja.

Bizony a vér, a vér! Sohase lesz a párduczból mopszli.

Deák nagyokat nevetett, Oszterhuber József még a hasát is fogta, ugy nevetett Nyáry Pál elbeszélésén. Igy jött azután a sor a nagy tragédiák elmesélésére is.

De még Nyáry Pállal se végződhettek el a nagy tanácskozások.

Báró Sennyey Pál főtárnokmesternek volt valami megbizása apósa, báró Fiáth Ferencz részére. Báró Fiáth Veszprém vármegye főispánja lett. Deáktól kellett tanácsot kérni: miként kezdődjék a vármegye élete, hogy azután a szerint igazodjanak a többi vármegyék is. Báró Fiáth Késmárky Józsefet, későbbi alispánt küldte Deákhoz tanácsért. Igy tett a többi szomszéd vármegye, Zala, Somogy, Vas vezető emberei egymásnak adták Puszta-Szent-Lászlón az ajtókilincset.

Egyszer fényes fogat kanyarodik be a kapun s robog el a hires vadgesztenyefák előtt. Négy fekete a kocsi előtt, ezüstre a szerszám, nagy rózsás kürtőkalap a kocsis fején, ezüst paszomántos, ragyogó öltönyü inas a bakon.

Vajjon ki lehetett?

Sohase szokott ilyes kocsi járni Puszta-Szent-Lászlón. A kis falu népe összefut a kapu előtt. Talán csak maga a császár jött a »tekintetes« urat meglátogatni.

No, nem épen maga a császár, de mégis a főkorlátnok, a hatalmas Mailáth György. Gróf Festetich György kocsiján jött Molnáriból.

Szeptember 21-ikén történt ez a látogatás. Száz mende-monda lett belőle Zalában. Pedig a főkorlátnok is csak azért jött, hogy Deák jó tanácsát s egyelőre legalább sok mindenféle dologra kegyes elnézését kikérje.

Még két látogatást kell felemlitenem.

Az egyik a königgrätzi csata után történt.

A császár seregeit szétverték, mint a polyvát. Jött a diadalmas ellenség Bécs ellen, mint a felhő. Egyes ellenséges csapatok már Pozsony körül Magyarország határainak közelében száguldoztak. Fönt a Kárpátoknál Klapka György hozta az ország felszabaditására légióit. Magát a császárt gyülölködő szavakkal kisérték uton-utfélén Bécs polgárai. Ugy látszott, mintha felbomlott volna minden.

A császárnak az jutott eszébe: most érne már sokat a jó tanács. Hol van Deák Ferencz? Senki sincs más, a kinek bölcseségében ugy meg lehet bizni.

1866. évi julius 17-én, késő esti órák egyikén ért oda Bécsből az udvari futár a császár nagy pecsétes levelével. Az ispán, a jó öreg Szabó Antal háta borsódzásával emlékszik ma is ez éjszakára. Sötét volt, esett az eső, fujt a szél. Hideg is volt, elbujt mindenki. Az uraságok rég nyugalomra tértek már s aludtak mélyen, nyugodtan. A »tekintetes« ur is rég eloltotta már gyertyáját. Bizonyára ő is aludt.

Jön az idegen, ismeretlen ember s fölveri az ispánt.

– Bécsből jövök, udvari futár vagyok. Deák ur ő nagyságának van átadni való levelem, keltse föl ő nagyságát iziben.

Az ispán néz. Nem érti a szót, pedig magyarán van mondva.

– Kit keltsek föl?

– Deák Ferencz ur ő nagyságát.

– A tekintetes Deák urat keltsem föl?

– Azt, azt, ő nagyságát.

Az ispán megcsóválja a fejét.

– Már pedig azt én meg nem cselekszem.

Most azután az udvari futár néz nagyot.

– Boldogtalan ember! Miért nem kelti föl?

– Miért? Elgondolhatja az ur könnyen. Tekintetes Deák Ferenczet, a mikor édesdeden aluszik, álmából fölzavarni nem szabad az angyalok kedvéért se, de még a Herkó páterért se. Pedig az csak valaki.

Az udvari futár nem tudta ugyan, ki az a Herkó páter, de azért nem kérdezősködött utána, hanem e helyett kegyetlen tekintélylyel förmedt rá Szabó Antal uramra:

– Most pedig ne teketóriázzon kend, hanem takarodjék rögtön, verje föl a cselédeket, engem a császár ő felsége küldött, az ő levelét kell Deák ur ő nagyságának átadnom, még pedig azonnal. Érti kend?

Hűh, a ki áldója van! Most akadt meg már Szabó Antal uram. A császár talán mégis nagyobb ur, mint a Herkó páter!

– No hát, isten neki. Valamit megkisértek.

A kulcsárnét felzörgette a cselédszoba ablakán keresztül. A kulcsárné keltse föl a szobaleányt, a szobaleány keltse föl az uraságot, az uraság keltse föl a »tekintetes« urat, császár embere van itt Bécsnek városából, izenetet hozott a császártól, sietős a dolga nagyon.

Ezen az uton elvégre csakugyan fölkelt Deák Ferencz s átvette a császár levelét. Az udvari futár nyomban vissza is indult. Hiába marasztalták, hiába kinálták még egy pohár borral is, sárban, esőben, szélben, sötétben elutazott, meg sem állott Bécsnek városáig.

Igy tudja a vidék. Igy beszéli Szabó Antal ispán uram.

Pedig hát nem egészen igy történt a dolog.

Az az udvari futár nem udvari futár volt, hanem Szegedy György, Mailáth főkorlátnok unokaöcscse s Deák Ferencznek is valami nagy messzeségből rokona, különben akkor az udvari korlátnokságnál tisztviselő. Nem is a császár levelét vitte, hanem Mailáth Györgyét, de a levélben csakugyan ő felsége hivta Deákot, hogy tanácsát kikérje.

Szegedy György esti kilencz óra után ért oda. A jó ispánnak igaza volt abban, hogy a kastély ajtai már be voltak zárva. Hiszen épen három év előtt estennen rohanták meg a haramiák az uraságokat. Most is háborus idők jártak s most is czélszerü volt az óvatosság.

Egyébiránt Szegedy György küldetése és látogatása Kónyi könyvében bővebben olvasható.

Deáknak ő felségével való beszélgetéséből azonban a legfontosabb rész Kónyi könyvében sincs megirva. Ezt nem hallgathatom el.

Ő felsége részletesen előadta Deáknak a hadi helyzetet. Nem csinált titkot abból, hogy a hadsereg ellenállóképessége a legnagyobb mértékben meggyengült s a birodalom állapota válságos. S igy folytatta:

– A magyar nemzet hűségében és erejében nagy bizodalmam van. Biztosithat-e ön Deák ur arról, hogy ha őszinte nyilt felhivást intézek a nemzethez, a nemzet ép oly buzgósággal és lelkesedéssel siet a birodalom védelmére, mint a hogy dédanyám, Mária Terézia idejében cselekedte?

Deák egy pillanatig gondolkodott, ő felsége nagyon el volt érzékenyülve, az jutott eszébe, vajjon az uralkodót a nyers valóság föltárásával megfossza-e ábrándjaitól? Végre is kötelességérzete győzött. Az uralkodónak mindig a nyers valóságot kell megmondani. Deák más kérdést tett föl.

– Fölséged bocsánatára számitok, ha én azt kérdem, vajjon biztos-e arról Fölséged, hogy Ausztria s különösen fővárosa Bécs teljes buzgósággal és lelkesedéssel utolsó erőfeszitésig kész a birodalom védelmére?

Ő felsége izgatottan és gyorsan felelt.

– Épen erről nem vagyok biztos. A legbotrányosabb jelenetek történnek itt. Rám kiabálnak az utczán.

– Fölséges ur, én a Mária Terézia alatt történt dolgok ismétlődéséről nem tudom, nem merem biztositani fölségedet. Az ország szegény, kimerült, az idei fagy is inséggel fenyeget. A nemzet szegény s bizodalma megcsökkent. Mennyit áldozott Bécsért a birodalom, sőt Magyarország is s ime, Bécs mégis szükkeblü, még sem hajlandó semmi áldozatra, semmi erőfeszitésre. Hogy lehessen hát ezt várni a magyar nemzettől? A nemzet bizodalmát kell minél előbb visszaállitani. Ez csak a nemzet alkotmányának s jogainak visszaállitásával történhetik. De a mig a háboru tart, ez lehetetlen. Kössön békét fölséged minden áron és minél előbb. Én egyéb tanácsot nem adhatok.

Több kiváló férfiunak mondta ezt el Deák. Egészen bizonyosnak tartom, hogy Csengery Antalnak is elmondta s ha csakugyan elmondta, Csengery naplójában nyomának kell lennie. De biztosan tudom, hogy báró Kemény Zsigmondnak és Kerkapoly Károlynak elbeszélte. Kerkapolytól két-három izben is hallottam s Kemény Zsigmondtól is egy izben, 1869-ik évi májusban, tehát az eset után közel három év mulva. De feljegyeztem magamnak gondosan mind a két férfiu szavait. Kemény báró az eset után nem egészen két hónap mulva Pulszky Ferencznek is elbeszélte s Pulszky a maga emlékirataiban meg is jegyezte. Csonkán és hebehurgyán jegyezte meg, de azért lényeges tartalmára nézve megegyezik az én följegyzésemmel.

Pulszky Ferencz is ellátogatott Puszta-Szent-Lászlóra.

Pulszkyt képzelhetlen családi szerencsétlenség érte az 1866-ik év szeptember havának első napjaiban. Imádott neje, Harrie leánya s Gábor fia rövid néhány nap alatt halt meg itthon Magyarországon.

Pulszky akkor még számüzött és bujdosó volt. Hogy haldokló leányával, ennek forró óhajtására még beszélhessen, barátai menedéklevelet eszközöltek ki számára. Igy jött haza néhány napra. A nagy szerencsétlenség minden hidegvére daczára is egészen elkábitotta. Csaknem ösztönszerüleg gondolt arra, hogy Deákot meg kellene látogatnia. A bölcs talán nyujthat vigasztalást.

Elindult Puszta-Szent-Lászlóra szeptember 9-én. Deákot nem értesitette előre, látogatásával ugy lepte meg. Szép őszi délután volt, mikor odaért. Deák a kastély homlokfalának tövében üldögélt, szivarozott és faragott magánosan. A kocsi zörgésére fölnézett s első pillanatra megismerte látogatóját, pedig tizennyolcz év óta nem találkozott vele.

Pulszkyt az 1839-ik évi országgyülésen ismerte meg, mint fiatalabb követtársát. Sokoldalu tudását, erős tehetségét, elmésségét s röpködő eszejárását különösen megkedvelte. Pulszky műveltsége se magyar, se ugynevezett remek műveltség nem volt. Tudása nagy, korszerü s a követek közt uj és sajátságos. Minden művelt európai nyelven tudott beszélni. Sokat utazott már fiatal korában. A műtörténetben s a régiségtanban már akkor is járatos volt s e tudományokban nem volt társa az országgyülésen s az országban is alig egy-kettő. Ezenkivül érzéke volt a korszerü törvényhozási kérdések iránt. S e kérdések szakirodalmát német, franczia, angol, olasz könyvekből jól ismerte. Munkaszerető, fáradhatlan, jókedvü mindig.

Csoda-e, ha Deák megkedvelte?

1848-ban Esterházy herczeg miniszteriumában foglalt el magas állást. Szinte csoda, hogy a forradalomhoz s annak is hevesebb, gyökeresebb árnyalatához csatlakozott. A függetlenségi harcz folyamán nagy tevékenységet fejtett ki. Pedig nem volt forradalmi szellem. Mély érzés, erős lelkesülés, eszmények imádása az ő gyakorlati gondolkozásában nem verhetett gyökeret. Talán inkáb összefért volna természetével, hogy udvari ember legyen, semmint forradalomszitó. Gyökeres ujitásokra igen is erős hajlama volt s forradalmi hajlamának az erős, gunyolódó természeten kivül más jelenségét észrevenni nem lehetett.

A bujdosásban sok éven át Kossuthnak volt benső bizalmasa s a megélhetés gyakorlati kérdéseiben – mondhatni – jobb keze. Meg is maradt Kossuth iránya mellett mindaddig, mig európai szükségnek ismerték a hatalmak Ausztria gyöngitését. A mint a königgrätzi csata után Ausztria kimélése lett a jelszó s a mint a franczia, olasz és porosz udvar a magyar bujdosókkal minden összeköttetést megszakitott: Pulszky is Deák Ferenczhez csatlakozott.

De 1866 szeptember 9-ikén, a mikor Puszta-Szent-Lászlóra ment, ez még nem volt nyilvános dolog. Nem is lett volna rá ok és alkalom. Hiszen ő csak menedéklevél oltalma alatt, családi gyásza miatt néhány napig lehetett itthon. E napon legalább még igy állt a dolog.

Maradhatatlan szellem volt Pulszky még a bujdosásban is. Folyton olvasott, tanult, utazott, buvárkodott, s élénk, sőt erős tehetségü gyermekeit, fiukat, leányokat gondosan nevelte. Deákkal is levelezett s Deák néhány szép levelet irt hozzá.

Deák, a mint meglátta Pulszkyt, fölugrott ültéből, odament hozzá, s mint nagyon rég nem látott jó barátját, szives érzéssel megölelte és megcsókolta. Ő volt első látogatója a rég elmult nagy korszak kiváló emberei közül, a bujdosók közül.

Deák tudta már Pulszky rettenetes családi szerencsétlenségét. Tudta, hogy Pulszkynak vigasztalódásra, felejtkezésre van szüksége. Sehogy se hozta elő a családtagok halálát. De nem hozta elő a politikát se. Nem akarta szaggatni a bánkódó férj és apa fájdalmas sebjeit. Bölcs ember gyöngéd figyelmével csak a rég mult idők közös érzelmeiről s törekvéseiről, s egykori közös barátaikról hozakodott elő. S engedte Pulszkyt beszélni. Nagy szeretettel kérdezősködött tőle Kossuthról, a kit csak »Lajos« néven, családi bizalmassággal emlitett, és Kossuth két fiáról. Az idősebb fiu Ferencz, Deák keresztfia volt, azért kapta a Ferencz nevet is, csak az ifjabbik kapta meg atyja nevét.

Érdekes Deák egyik akkori megjegyzése.

Kérdezte: miként tanulnak, mit dolgoznak, testben-lélekben miként izmosodtak meg Kossuth fiai?

– Mig itthon voltak – ugymond – sokan ugy vélekedtek, hogy Lajos erősebb elme, mint az én keresztfiam, Ferencz.

Deák keresetlen, bölcs, szives modora ugy elringatta, ugy megvigasztalta Pulszky lelkét, hogy hazajötte óta Puszta-Szent-Lászlón töltötte el az első éjszakát, a melyen jól és nyugodtan tudott aludni s a melyen gyötrelmei is szüneteltek.