VII.

(Atyafilátogatás. – Fürdőzése otthon. – Miért nem dolgozott? – Hogy dolgoznak az államférfiak? – Deák irói képessége. – A szerénység, a hiuság és a nagyravágyás természete. – Irodalmi művei. – Levelei. – Kövérsége és restsége. – A nyolczszáz levél egy ügyben. – Mekkora az 1861-iki második felirat? – A természet szeretete. – Antal bátyjához hasonlit.)

Nemcsak államférfiak s nemcsak országos nevü és szerepü férfiak látogatták Deákot. Hanem megyei nevezetességek is. Főispán, alispán s egyéb oszlopos emberek, minden nagyobb kérdés felmerülésénél fölkeresték nagy buzgósággal. Ebben a buzgóságban szerepe volt az ártatlan hiuságnak is.

– Az öreg urtól jövök Puszta-Szent-Lászlóról.

Mert a ki az »öreg ur« ismerősei közé tartozhatott, az már különb embernek tartotta magát, mint a ki oda nem tartozott.

Rokonai sürün jártak hozzá Kehidán is, Puszta Szent-Lászlón is. Sok rokona volt. Jozéfa nénjét, Nemeskéri Kissnét sok gyermekkel áldotta meg az isten. A gyermekek férje, felesége, s ezek gyermekei gyakran mentek Puszta-Szent-Lászlóra tanácsért, osztályrészért, segitségért, pártfogásért. Sok barátja lakott Söjtörön és komája és komaasszonya és keresztfialeánya. Ezek is fölkeresték minden ünnepélyes alkalommal. Vittek neki ajándékot, emléktárgyat. Természetesen nem olyat, mely észrevehető pénzbe került volna. Az ilyet nem fogadta volna el. De minden ajándékot szivesen viszonzott, a mennyire szerény jövedelméből kitelt. Néha erején túl is ment.

Jozéfa nénjét, s tőle való unokaöcscseit és hugait ő is meg szokta látogatni Tolna vármegyében. Hol Puszta-Szent-Lászlóról kocsin, hol Pestről hajóval. Klára nénjét rendesen ő kisérte el atyafilátogatóba.

Az atyafilátogatás hajdan nagyobb divatban volt, mint most. Jelentősége is nagyobb volt, mint most. Az öröklés végtelen évig terjedt, nagyobb birtoku családoknál sok volt az osztatlan birtok is, sok a pörösködés, egyezkedés, tárgyalás is. Hol összevesztek, hol kibékültek, de az atyafiságot megtartották. Erre pedig a leveleken kivül legbiztosabb társadalmi intézmény volt az atyafiságos látogatás.

Puszta-Szent-Lászlón nem fürdött rendesen Deák. De fürdött azért, kivált a forró juliusi napokban hetenként kétszer-háromszor. Gyakran elvitte fürödni magával sógorát is. A fürdő az urbonaki puszta birkausztatója volt. Hüvös patakviz, a Valiczka vize.

Nyári falunlétét soha be nem fejezte a nélkül, hogy előbb Tolna vármegyében látogatásba el ne ment volna. S ilyenkor nemcsak rokonait, hanem belső barátját Bezerédj Istvánt, Csapó Dánielt, Bartal Györgyöt s Vizsolyi Gusztávot is meg szokta látogatni.

Miért nem dolgozott Deák?

Ez a kérdés önkénytelenül felmerül előttünk.

Az 1855-ik évet ne számitsuk a dologtalanság évei közé. Ez év őszén s telén gyámgyermekei, a Vörösmarty-árvák érdekében óriási munkát végzett. A hatvanas évekből is ki kell vennünk 1861-et, 1863-at és 1865-öt s utána a többit. Agguló állapota, betegsége s törvényhozási működése lehetetlenné tették a hosszabb, egyszerü irodalmi munkásságot. De az 1856-ik, 1857-ik, 1858-ik, 1859-ik és 1860-ik s az 1862-ik és 1864-ik évek a nélkül tüntek el, hogy nagyobb, terjedelmesebb irodalmi művet alkotott volna.

Azt kellene hinnünk, hogy oly nagy irói képesség, oly erős agy, oly gondos megfigyelés s annyi tapasztalat, mint az övé, gyümölcstelenül nem tünhet el. Hét tél, hét nyár nagy eredmény nélkül nem veszhet el.

Pedig nem dolgozott. Mi ennek az oka?

Tisztába kell jönnünk azzal, mit értünk államférfi dolga és munkássága alatt? Különösen: mi látható munkát végzett Deák?

Vezető államférfi voltaképen csak háromféle munkát végezhet. Beszédeket tart. Irodalmi művet alkot, ideértve leveleit is. És a mi a legfőbb: cselekszik. A mi azt teszi, hogy bölcseségével s eszének és egyéniségének sulyával valamely ország ügyeit vezeti és igazgatja. Köznapi nyelven mondva: kormányoz.

Deáknál arról lehet szó: miféle irodalmi műveket alkotott és mennyit?

Az állapotok nem mindig fértek össze természetével. Vagyis nem mindig volt vezető államférfi, nem mindig állt az ügyek élén, nem kormányozhatta az országot mindig.

1833-ban lépett föl a nyilvánosság előtt, az egész ország szemeláttára, a törvényhozás mezején. Még nem volt egészen harmincz éves. Az 1876. év elején halt meg. A munkás, tevékeny férfikorból tehát 42 évet adott neki a végzet.

De ebből sokat le kell számitanunk.

Le kell az utolsó két évet: 1874-et és 1875-öt. Ezt sulyos betegsége nyelte el.

Le kell 1862-őt, 1863-at, 1864-et és felét az 1865-ik évnek. Ez években a bécsi hatalmi erőszak leszoritotta a törvényhozás és kormányzás teréről.

Le kell 1849-et. Harcz és háboru, forradalom, összeesküvés, idegen seregek hadjárata folyt a nemzet ellen. Deák nem volt hadvezér, hanem bölcs. Nem katona volt, hanem kormányzó és törvényhozó. Részint önként, részint kényszeritve félrevonult.

Le kell számitani 1844-et, 1845-öt, 1846-ot és 1847-et. E négy év alatt nem lehetett törvényhozó, nem avatkozhatott az ügyek vezetésébe, a munkásságra kevés tér nyilt előtte.

Végre le kell számitani az 1850-től 1860-ig terjedő évsort. Tizenegy esztendőt. Az önkényuralom buta és gonosz rendszere volt az ur ez idő alatt. Még Deákra nézve is lehetetlenné tette az állami közéletben való szereplést.

Tehát az országos munkásságra forditható 42 évből le kell számitani 21 és fél évet. Deák tehát igazán csak husz éven keresztül vezette a törvényhozást s az ország ügyeit. Nem teljes hatalommal, nem bölcseségének és honszerelmének egész erejével, de husz éven át mégis alkotó államférfi volt. Ugymint 1833 közepétől 1843-ig, 1848-ban és 1861-ben majd egy-egy egész évig s 1866-tól kezdve 1873-ig.

A kényszerü pihenés éveit egyik fele részben Kehidán, másik fele részben Puszta-Szent-Lászlón töltötte. Tiz vagy tizenegy évet itt, ugyanannyit amott. Mit dolgozott és mit dolgozhatott volna huszonegy év alatt? Minő irodalmi művet alkothatott volna ily hosszu időn át? Csak irodalmi műről lehet szó a félrevonulás e többször ismétlődő korszakaiban.

Az ország élén álló államférfi terjedelmes és egész irodalmi művet nem alkothat. Ha egyéb nem: az időnek és az emberi erőnek korlátozottsága szab neki határt. Még oly határtalan elménél s nagy tapasztalatokkal még oly gazdaggá lett szellemnél is, mint Deák.

Batthyányi Lajos és Andrássy Gyula grófoknak nem készült és nem maradt irodalmi alkotásuk.

Lónyay Menyhért gróf és Tisza Kálmán irtak ugyan valamit, de nagyobb, becsesebb tartalmu munkát egyik se. A mit irtak is: ellenzéki korukban irták, a mikor csak kevéssé folyhattak be az ügyek vezetésébe.

Igy áll a dolog idegen művelt nemzetek államférfiainál is. Igy áll a legnagyobbaknál is. Van néhány jelentékeny iró, kivált angol, franczia, olasz s német, ki egyuttal kormányzó, sőt vezető államférfi is volt. Csakhogy ezeknél is más-más életkorban támadt az iró, semmint az államférfi. A kettős minőség egyszerre, egy időben, ezeknél se állott elő.

Nálunk a nemzeti fölébredés korszakában sok nagy szellem támadt. Köztük irók is. Vörösmarty nem a közélet férfia volt. Kölcsey beletévedt egyszer-másszor a közéletbe is, kivált a vármegyében, de az állami közélet szereplői közt inkább csak figyelő, semmint cselekvő volt. Felső-bükki Nagy Pál, idősebb és ifjabb Balogh János, az 1825-ik és 1832-iki országgyülések vezető tagjai egyáltalán nem irtak, Széchenyi, Wesselényi, Kossuth iró volt, de irodalmi mű alkotása nem volt az ő czéljuk se. Kossuth és Wesselényi közéleti czélra törekedtek irói működésükkel. Kossuth is csak leveleiben, és csak akkor emelkedett irói magaslatra, a mikor a gyakorlati állami közéletből kiszorult s bujdosásának korszakában 1868 után – ugy lehet mondani – nyugalomba vonult.

Széchenyi szelleme csodálatos gazdag volt s benne óriás arányokban megvolt az irói képesség is. Ám e képességet a közélet nagy czéljai iránt való buzgalma részint elnyomta, részint bénitotta. Hitel és Világ és Kelet Népe czimü műveiben, de egyebütt is vannak lapok és fejezetek, melyek a világ legnagyobb irói alkotásaival fölérnek. De egészben véve ezek mégis csak töredékek, mint Kossuthnál a Felelet és Irataim czimü műveiben néhány magasztos fellobanása.

Deáknak sem beszédeiről, sem állami, közéleti cselekvéseiről e könyvben nem akarok beszélni. Még irodalmi alkotásait is másutt méltatom, ha lesz rá időm. Itt csak azt a kérdést akarom megvilágitani, miért nem dolgozott ő többet, sokkal többet a közéleti pihenés amaz éveiben, a mikor 1844-től 1847-ig, s 1850-től – az 1861-ik évet nem számitva – 1865-ig procul negotiis élt Kehidán és Puszta-Szent-Lászlón?

Volt-e Deáknak irói képessége?

Volt, óriási volt. Nagyobb volt, mint talán, Széchenyit kivéve, mindazoknak, kik az ő korában, vagy előtte és utána mind máig magyarul irtak. Eszméje, megérlelt gondolata, gondos figyelése oly sok volt és oly mély, hogy senkinek se lehetett több. S a hogy eszméit és gondolatait meg tudta alakitani, a hogy a nyelv szépségeit s tartalmi tökéletességét gondolatainak megalakitására fel tudta használni: mind ezzel elérte azt, a mit mi felülmulhatlan remeknek szoktunk mondani. Ha egy-két beszéde s néhány levele külön könyvben együtt volna összegyüjtve s más nem maradt volna utána még emlékezetben sem: az egész emberiségnek egyik legnagyobb irója állna előttünk, a kinél nagyobb egy sincs s hozzá hasonlitható is kevés.

Volt hát irói képessége. Ezt bebizonyitotta. Kölcsey, Szemere Bertalan, Fábián, Kemény Zsigmond báró, hogy kötetlenül dolgozó legnagyobb komoly iróinkat emlitsem, sőt Széchenyi és maga Kossuth is mind messze következnek utána. Ha eszmék és érzések gazdagságában elérik is, az eszmék és gondolatok megalakitásának tökéletességében el nem érik.

De volt-e hát irói kedve?

Nem volt.

Sohase érezte szellemében ama feszitő erőnek működését, mely örökké mozog, dolgozik, mely ki készül törni, ki készül áradni s még rombolni is kész, ha elnyomják s szilárd és szabályos uton való mozgását meggátolják. Állandóan sohase érezte az alkotásnak s a lázas munkásságnak szükségét arra a czélra, hogy az emberi nemzetségnek vagy legalább saját nemzetének értelmi, műveltségi s szellemi kincseit szaporitsa. Irodalmi foglalkozáshoz nem volt kedve. Csak olyankor dolgozott, a mikor külső szükség tolta, a mikor nemzetének közéleti érdeke egyenesen rákényszeritette. Akkor is azért, mert határtalanul érezte felelősségét s mert emberi és hazafi kötelességét teljesiteni szempillantásig se habozott.

Elve az volt: a mi kötelesség, azt teljesiteni kell, akár van sikere, akár nincs.

Iróként irni, irodalmat egyénileg művelni pedig nem egyéni kötelesség. Az csak különös egyéni hajlam, vagy istennek különös adománya. A nemzet iróit tiszteli és becsüli, az értékes irodalmi alkotásokért ugy rajong, ugy lelkesül, mint senki más, vagy legalább senki jobban, de ő maga nem dolgozik, nem alkot. Vagy csak véletlenül és mellékesen.

Miért? Mi ennek az oka?

A köznapi ész könnyen megfelel erre. Deák Ferencz szerény volt. Sőt a szerénység mintaképe marad az idők végeig.

Ez a felelet egyszerü is, könnyü is. Sőt többet mondok: még teljesen igaz is.

De mi hát a szerénység?

Nem akarok bölcselkedni. Arról a szerénységről van szó, mely a közélet vezető férfiának lehet tulajdonsága. Arról, mely Deák jellemében egyik főbb alkotó rész.

Deák nem volt hiu. Nem volt nagyravágyó.

A hiuság csak egy és egyféle, csak mértéke más. De már a nagyravágyás nem egyféle. A mikor Deákról beszélünk, csak nemes nagyravágyásról lehet szó. Olyanról, melyhez a legszerényebb férfinak is joga van s melyre törekedni a közélet legszerényebb férfiának is elvitázhatlan szent kötelessége. A mi nem más, minthogy a közélet cselekvő férfiának minden munkáját, sikerét és buzgalmát a kor és a szokás és a társadalom gyakorlata szerint külsőleg is és a nyilvánosság előtt is teljes elismerésben és méltánylásban részesitsék. És pedig vagy az állami hatalmak vagy maga a nemzet, vagy a kettő egyetértve. Ez a nemes nagyravágyás. Erre szüksége van a közélet emberének. Jövendő munkásságának sikeréhez szükséges ez.

Más a hiuság!

A hiuság nem egyéb, mint vágy és remény mindenhatóvá lenni.

Én vagyok a legszebb, legerősebb, leggazdagabb, leghatalmasabb, legszerencsésebb. A ki ezt hiszi magáról: az a hiu. Ez a hit a hiuság.

Van hiuság, a mely tiszteletreméltó. Van, a mely nevetséges s van a mely utálatos. Az a kérdés csak: mi a tárgya s mi a mértéke.

A ki hazáját és nemzetét akarja boldogitani s szentül hiszi, hogy semmi másra, csak arra törekszik; a ki czélját szentnek, eszközeit okosnak, erejét elégnek és sikerét biztosnak tartja csak azért, mert ő és nem más vezeti a közügyeket: az is hiu. De hiusága még akkor is tiszteletreméltó, a mikor nincs igaza s diadal helyett bukás a végzete.

De a ki csak véletlenül gyült pénzére, ékszerére, pipájára, bajuszára, piperéjére s efféle haszontalanságokra büszke s minden nagyravágyása csak effélékre tör: annak hiuságát méltán nevetik az emberek. S az üres lelkek még jobban nevetik, mint a bölcsek.

A kik oly dolgokra hiuk, melyek sértik az igazságot s a nemesebb érzést: azok hiusága utálatra méltó.

A hiuság voltaképen nem egyéb, mint az önszeretet. Ha nagy mértékben megvan: önimádásnak hivják. Ha korlátozni nem lehet: bűnökre is képes. A minthogy minden erénynek s bűnnek a legmélyebb és legalsóbb forrása a hiuság.

Megvan az állatokban is, habár igen sokszor nem vesszük észre. Az életnek és hatalomnak vágya e nélkül gyönge. Nagy tettekre, rendkivüli dolgokra, halálos hősiségre senki se vállalkozik e nélkül. A nagy erélyt az erős hiuság szüli.

Deák Ferencz lelkéből hiányzott. Legalább nem volt meg oly mértékben, mely szükséges lett volna rá is, hazánkra nézve is. S ha valaki egykor azt a tüneményes államférfit, a kit Deák Ferencznek neveztünk, egészében birálja meg: kétségtelenül azt fogja mondani: kevés volt erélye, mert kicsiny volt hiusága. Mulasztott, mert hazájának nagyobb áldása lehetett volna. A hiuság nagyobb terjedelme is gyöngeség, melyet talán nem lehet orvosolni, de a szükségesnél kisebb mértéke is gyöngeség, melyet azonban erős elszántsággal orvosolni lehet. Ha pedig lehet: akkor kell is orvosolni.

Hiuságának csekély voltában látom az okot arra nézve is, hogy nem lett iróvá.

Vajjon mit is irt hát Deák?

Irodalmilag is jelentékeny nagyobb művei a következők:

Követjelentése az 1833–36-iki országgyülésről.

Ugyancsak követjelentése az 1830–40-iki országgyülésről.

Két felirata az 1861-iki országgyülés irományai közt.

Végül: Adalékok a magyar közjoghoz. Ezt az 1864. és 1865. közti télen irta.

Nagyobb munkája nincs több. Alakja és alkalomszerüsége, sőt tulnyomó részben tartalma után is mind az öt az állami közéletre és vitás közjogi kérdésekre vonatkozó ugynevezett publiczisztikai mű.

Ezeken kivül vannak beszédei, melyeket Kónyi Manó bámulatraméltó fáradsággal és gonddal gyüjtött össze. E beszédek több vaskos kötetre rugnak. Ujabb kiadásából megjelent három terjedelmes kötet, mely azonban Deák beszédeit csak 1866-ig foglalja magában. Valószinüleg még negyedik és ötödik kötet is meg fog jelenni.

Végül ott vannak levelei.

Ezekből 158-at Ráth Mór 1890-ben összegyüjtve kiadott. Leginkább olyanokat, a melyek már negyven-ötven év óta különböző lapokban és könyvekben napvilágot láttak s melyeket a kiadó barátai s ismerősei s Deák egyik-másik rokona bocsátott rendelkezésére.

A levelek értéke nem egyenlő.

Vannak köztük örökbecsü s örök szépségü irodalmi alkotások. Olyanok, a melyek messze tuláramlanak a közéleti működés határgátjain s beszáguldozzák a bölcselet és költészet birodalmát. Ezeket maga Deák is gonddal, figyelemmel, lelkének egész hatalmával szerkesztette.

De vannak e levelek közt alkalomszerüek s tartalmuk szerint teljesen jelentéktelenek is.

Vajjon ennyi levele volna csak Deáknak?

Nem.

Deák 1856. évi januárban azt irja sógorának Oszterhuber Józsefnek, a hó egyik napjáról: most végeztem be nyolczszázadik levelemet, melyet a Vörösmarty-árvák érdekében irtam, de hiszem, lesz is sikere.

Nyolczszáz levél és csupán csak egy ügyben!

Ebből a nyolczszázból alig kettőt-hármat vett föl gyüjteményébe Ráth és Ráth gyüjteménye mégis testes nagy kötet.

E levelek közt sok a nagyon szép, sok a valódi remek. Deák Ferencz esze és irói lángelméje fejti ki ezekben azt a kérdést: mije volt Vörösmarty a magyar nemzetnek s mivel tartozik nagy költőjének művelt és nagy nemzet?

Maguk a kérdések is szépek és gazdagok.

Hol vannak a levelek?

Sok százat valószinüleg sohase látunk belőlük. Keletkezésük óta innen-onnan fél század eltelt már. Nagy idő arra, hogy a levelek nagy része biztosan elkallódjék. Sok száznál azt se tudjuk, kihez voltak a levelek intézve, tehát még csak nem is kereshetjük őket biztos nyomon. A véletlenre vagyunk utalva: mennyi lát ezekből valaha napvilágot?

Kónyi Manó barátomnál kell lenni egy csomónak. Nem kérdeztem, nem is mondta, de csaknem biztosan tudom. Hiszen több, mint egész évtizedre terjedő kutatásai közben ezekből is kétségtelenül jutott kezébe igen sok. S a mikor ő kutatott Deák művei után, akkor még nem is közel ötven év, hanem annak csak fele választott el Vörösmarty halálától.

De még ezeken túl is sok százra vagy talán több ezerre is emelkedik Deák leveleinek száma. Ráth gyüjteménye az 1822-ik évvel kezdődik s utolsó leveleit 1875-ben irta. Irt hát ötvenhárom éven keresztül. Ha minden héten csak egyetlen levelet is irt, leveleinek száma közel háromezerre rug. Jó tizenöt kötet ez, mely ha együtt volna, egyéniségének, családjának, vármegyéjének s nemzetének történetét több, mint félszázadra világitaná meg.

S mennyi irodalmi kincsünk lenne ezekben!

Azonban hetenkint többet irt egy levélnél.

Antal bátyját például és sógorát, Oszterhubert, rendszeresen értesitette Pozsonyból az országos és fontosabb személyi dolgokról. Bátyját 1833-tól 1842 közepéig, sógorát pedig 1833-tól a téli hónapokban 1868 végéig.

A bátyjához irt levelekből nem sok maradt meg. Bátyja ugyan gondosan őrizte ezeket, de halála után Deák Ferenczre szálltak, a ki ezeket utóbb mind elégette. De azért valami módon megmaradt egy-két darab, valamint a sógorához intézettekből is az 1848 előtti időkről több mint tiz darab.

Mindezek sohase láttak napvilágot, de biztos kézben vannak. Láttam s átnéztem őket. Egykor közkincscsé fognak válni. Tartalmuk rendkivül becses. Olyan, mint Wesselényi Miklóshoz s Kossuth Lajoshoz irottaké Ráth gyüjteményében.

Természetes, hogy nemcsak Antal testvérével és nemcsak sógorával levelezett. Jozéfa testvérével s annak nagyszámu gyermekeivel s unokáival is állandó s rendszeres levelezésben volt serdülő kora óta 1875-ig. Hány száz levél volt s talán van ma is ezek birtokában!

Ott vannak anyai rokonai s közelebbi és távolabbi barátai, zalavármegyei benső jó ismerősei, tanulótársai s vármegyei tiszttársai és az idegenek! Ezerféle magándolgaikban fordultak hozzá. Köszöntők, üdvözletek, családi ünnepről vagy gyászról szóló jelentések, kérelmek, esedezések tömegesen jöttek hozzá naponkint. Kivált 1861 óta, leginkább pedig 1867 eleje óta!

Deák figyelmes volt, udvarias, sőt előzékeny a levélirásban. Felelt mindenkinek a levelére mindjárt. A felelete a dolog természete szerint rövid vagy hosszu, de mindig kimeritő volt. S élemedett, sőt öregedő korában még gondosabb volt a levélirásban, mint az ifjukor mulatságai közt.

Hova lettek a levelek?

Ráth gyüjteményében öt százaléka sincs meg ezeknek.

Deáknak jó csomó levele van az én birtokomban. Sajtó alá még nem került. Minden levél tartalma – kevés kivétellel – magándolog. De Deák irta: ez teszi közérdeküvé. Ha egyebet nem, Deák egyéniségét közelebb hozzák hozzánk a levelek. Deák egyéniségének tökéletes ismerete pedig a nemzet történetéhez tartozik.

Azonban maradjunk szorosan a kérdés mellett: miért nem dolgozott többet Puszta-Szent-Lászlón?

Nézzük csak erre nézve saját felfogását. Nem mondom, hogy az ő felfogását tökéletesnek kell elfogadnunk, de azért az mégis igen fontos.

1827. évi október 16-án azt irja Vörösmarty Mihálynak:

»Én fenn repdeső gondolataidat kövérségemből eredett lelki lomhaságom miatt elérni képes nem vagyok.«

Egy-két nap különbséggel épen akkor volt Deák huszonnégy éves.

Huszonnégy éves életkorban épen befejezi növését a férfi. Az ifjuságnak akkor áll tetőpontján. Erejének teljessége akkor van meg. Aztán kezdődik a férfikor. A lélek is akkor a legtökéletesebb s érzésekben, ábrándokban, sőt még gondolatokban is a leggazdagabb. Felfogása gyors, tiszta, éles.

De hát Deák már huszonnégy éves korában kövér lett volna?

Igaz: vannak kövér ifjak, de kevés számban. A huszonnégy éves ifju rendszerint nyulánk, karcsu, se nem kövér, se nem sovány szokott lenni.

Bátyja Antal csaknem ugyanez időben, 1827. évi május 30-án irja Pozsonyból sógorának:

»Klárit, Ferkót ezerszer csókolom s jó egészséget kivánok nekik. Ferkó ugyan ebben nem szenved szükséget, mert hallom, egyre hizik, de Klárinak – gondolom – sokat kell kivánni, hogy legalább valamit is kapjon belőle.«

Tudniillik az egészségből és hizásból.

Maga Deák azt mondja 1827-ben, hogy kövér volt, Antal bátyja pedig ugyanakkor azt mondja, hogy Ferkó öcscse egyre hizik. Két tanu s mindkettőnek szava szentirás. Kétségtelen tehát, hogy Deák Ferencz már 1827-ben kövér volt.

De Deák azt is irja Vörösmartynak, hogy ő lelki lomhaságban szenved s hogy ennek oka kövérsége.

Kétségtelen, hogy Deák ezt szentül hitte, mert az élet folyamán át e nézetét többször kijelentette. De hát lomha volt-e lelkileg? És csakugyan a kövérség okozta-e a lelki lomhaságát?

E kérdésekre nem mernék jóváhagyólag felelni. Hogy lelkileg nem volt lomha: erről később még szólok majd. S hogy a kövérség okoz-e lelki lomhaságot: erre se lehet könnyedén felelni.

A kövérség mértékét és természetét mindenesetre figyelembe kell venni. Egészséges-e a kövérség vagy beteges s mily foku: ez a kérdés.

Én Deákot mintegy ötven éves korától kezdve ismertem, tehát több mint husz éven át jól ismertem, mert jól megfigyeltem. Utolsó éveit kivéve bizony nem beteges, hanem igen is egészséges volt az ő kövérsége. Széles váll, hatalmas csontok, zömök termet, nagy koponya: sok izmot követel.

Mi volt testének sulya: nem tudom. Nem hiszem, hogy 105 kilónál utolsó halálos betegsége előtt többet nyomott volna. Ha csakugyan ennyit nyomott, legföljebb 15 kilót vehetünk kövérségszámba. Ez pedig, nem nagyfoku kövérség. A 15 kilón felüli izom és zsir nagyon jól áll oly hatalmas csontozaton, a milyen Deáknak volt.

Hogy ifju korában nem nyomott ennyit se: kétségtelennek tartom. Hiszen harmincz éves korában Pozsonyban Wesselényi báró után a legizmosabb, legerősebb férfi volt az országgyülés tagjai közt. Ha kövérsége nagyfoku vagy beteges lett volna: ily erőssé, izmossá semmi esetre se válik. Arczképe, az első, harminczhét éves korából való s ez az arczkép, nyak és váll semmikép se mutat nagy kövérséget.

De a nem nagy foku és az egészséges kövérség önmagában nem is okoz lelki lomhaságot. Biztosan tudom magamról. Én 58 éves koromban kezdtem meglehetős nagy foku kövérséggel irodalmi műveket rendszeresen irni s azóta, legalább eddig, sokkal nagyobb munkakedvem van, mint azelőtt, a mikor pedig soványabb voltam.

Hallgassuk meg azonban Deák tanubizonyságát későbbi időről is.

Azt irja 1846. évi szeptember hó 12-én Wesselényi Miklós bárónak:

»Bajom sokféle változásai s ezer alaku tünetei között legnehezebb viselnem azt, hogy kedélyem általában levert, munkára rest és tehetetlen vagyok, részvétlen, örömtelen s néha ok nélkül is ingerült. Ha ezen lelkiállapot nálam tartós leend, a politikai tér előttem el lesz zárva, mert hasznavehetetlen leszek.«

E levelében a restség oka gyanánt már nem a kövérséget emliti, hanem az általános kedvetlenséget, mely valami idegességből származik.

A következő évben, 1847. évi január hó 26-án, ugyan Weselényi báróhoz irja:

»Attomyr… megtiltott minden fejbeli munkát, minden irást s még a komolyabb olvasást is. Most tehát csak paraszt ember vagyok s nagyapáink módjára könyv és toll nélkül élem le napjaimat.«

Ez az Attomyr orvos volt Pozsonyban, még pedig, ha nem csalódom, homeopatha orvos. Ezzel Pozsonyban ismerkedett meg Deák az 1839-iki országgyülésen s gyakran folyamodott azóta hozzá. Ime, a munkátlanság oka itt már idegesség és orvosi rendelet. A mult század negyvenes éveiben 1843-tól kezdve sokat betegeskedett Deák egészen 1848-ig. Betegségének eredetéről alig hihető hagyományt ismerek, melyet, ha sor kerül rá, másutt beszélek el.

Mindez még nem Puszta-Szent-Lászlón töltött nyaraló éveire vonatkozik. De már azokra vonatkozik az a levele, melyet 1862-ik évi május hó 3 án Lónyay Menyhérthez intézett. Ebben ezt irja:

»Te fiatal vagy és erőteljes, karcsu, mozgékony, tevékeny és szorgalmas, én pedig vén vagyok és vastag és lusta.«

»Te szeretsz gondolkozni és dolgozni, én pedig nem szeretek és… rövid időn elutazom, falun pedig sem irni, sem olvasni, sem gondolkozni nem akarok.«

Bizonyos pajzánság van e levélben is, mint abban, melyet 1827-ben Vörösmartyhoz intézett. Szóról-szóra egész komolyan nem szabad vennünk. A mikor irta, még nem volt Deák egészen hatvan éves. Az a szava pedig, hogy falun se irni, se olvasni, se gondolkozni nem akar, épen nem azt jelenti, hogy nem is tud s nem is fog. Csak azt jelenti, hogy nem akar, tehát ha ok és ösztönző alkalom nincs rá, nem is fog. De itt megint hivatkozik kövérségére, vastagságára.

Bővebben ir erről Vachott Sándornéhoz 1862. évi julius hó 19-én.

»Minden embernek van valami szenvedélye, mihez ragaszkodik. Ilyen szenvedély nálam az, a mit uri társalgásban kényelmességnek neveznek, a mit a keresztény anyaszentegyház a hét főbűnök közé sorolt, a minek valóságos magyar neve: restség. E szenvedélyem félszázad óta daczol mindennel, magam akaratával, mások neheztelésével. Sokat küzdöttem ellene sikertelenül, most már felhagytam a küzdéssel s azóta békében élünk egymással.«

Tehát a restség! Maga Deák komoly és pajzán leveleiben a restség szenvedélyének tulajdonitja munkátlanságát. Maga Antal bátyja is sokszor emlegeti sógorához intézett leveleiben, hogy Ferkó öcscse ritkán ir, röviden irja leveleit, mert ismert commoditása nem engedni, nem is türi a serénységet. A commoditás pedig magyarul azt jelenti: kényelmesség.

Nagyon nehéz e kérdésben végleg dönteni.

Talán igaza volt Deáknak, hogy ő gyakran rest és kényelmes volt akkor is, mikor a betegség nem bántotta. De bizonyos, hogy gyakran nemcsak serényen végezte a munkát, hanem alig hihető óriási erővel és szorgalommal is.

Csak egy-két példát hozok fel.

Vörösmartyt 1855. évi november 21-én temették el. Az özvegy Deákhoz fordult a vagyontalanul maradt család érdekében. Deák fölkarolta a nagy költőnek, legjobb, legbensőbb barátjának ügyét. Elfogadta a kiskoru gyermekek gyámságát és gondnokságát. Nemzeti adományt szánt az árváknak. E végből fölkereste a teljhatalmu kormányzót, Albrecht főherczeget. Ez ridegen elutasitotta. Azután az akadémia utján fordult a kormányzóhoz. Ennek se lett sikere. Akkor kapta magát és magánuton barátjaihoz irt levelet a nemzeti adomány tárgyában.

1856 évi január közepéig nyolczszáz levelet irt. A napot pontosan nem tudom, de mindenesetre január 20-ika előtt kelt az a levele, melyben sógora előtt a nyolczszáz levélről emlitést tesz.

Most tegyünk egy kis számitást.

Bizonyos, hogy deczember 1-e előtt nem kezdhette meg levelezését. Hiszen a Vörösmartynéval, az Albrecht főherczeggel s az akadémiával való tárgyalás november 22-től a temetés utáni naptól kezdve a hónap végéig 30-ikáig okvetlenül eltartott.

Deczember 1-től január 20-ig 51 nap. Közbeesik a Karácsony és uj év s legalább 7–8 vasárnap. Száz üdvözlet, látogatás, levél, felhivás s egyéb tennivaló éri Deákot, ha elzárkózik is lakásán. És 51 nap alatt mégis megir és postára ad nyolczszáz levelet. Tehát naponkint irni kellett 15–16 levelet.

S milyen leveleket!

Ráth gyüjteménye ez időről csak három levelet közöl. Kettőt gróf Mikó Imréhez, egyet pedig Horvát Pius apátplébánoshoz. Egyik rövidebb, másik hosszabb.

A nyolczszáz levél mindegyike nem egyenlő nagy. Tartalmuk egy tárgy körül mozog, de valamennyié szép és gondos. Soknak tartalma szórul-szóra ugyanaz. Ezek szövege idegen kéz irása. Csak az aláirás Deáké. Soknak tartalma hosszu. Ezeket maga Deák egészben sajátkezüleg irta.

Naponként 15–16 levél! S nemcsak egy-két napon, hanem egyfolytában ötven vagy ötvenegy napon át!

Lelki lomhaság ez? Restség, lustaság, dologtalanság ez?

Ott van például még az 1861-iki országgyülés második felirata. Ez augusztus 6-án már készen volt, mert 7-én Deák megmutatta egy bizottságnak. Julius 23-ika előtt Deák nem kezdhette meg készitését, mert csak előző napon terjesztette az elnök az országgyülés elé azt a királyi leiratot, melyre felelet volt a második felirat. Julius 23-tól augusztus 6-ig tizenöt nap.

A felirat több mint százezer betüből áll. Mennyi ez? A nagyközönség erre világosan nem tud magának megfelelni. Nyujtok némi tájékozódást.

Hirlapjainkban a szokott nagyságu, nem rövid és nem épen hosszu vezérczik 4500 betüt foglal magában, a jó nagy szokásos tárcza pedig kétszer annyit, legfölebb tizezer betüt. Az a felirat tehát akkora, mint 23 szokásos vezérczikk vagy 11–12 tárcza. S Deák ezt megirta tizenöt nap alatt.

Azonban országgyülési felirat és vezérczikk két különböző dolog.

A vezérczikket gyakorlott iró könnyen és gyorsan irja, 4500 betüs vezérczikkhez elég két órai idő. A szavakat, mondatokat, meghatározásokat, kijelentéseket nem kell különös gonddal megválogatni és szerkeszteni. A vezérczikk czélja csak az, hogy az olvasó egyszer elolvassa s okulást, mulatságot vagy értesülést, vagy tájékozódást szerezzen belőle rövid időre.

A felirat diplomatikai okirat. Abban az egész országgyülés többsége fejti ki nézetét a törvényekről, a törvényhozási szükségek természetéről s a teendő intézkedések mivoltáról. Az 1861-iki országgyülés feliratai különösen fontosak voltak. Az egész nemzet várakozása s Európa szeme fügött azokon. Egyetlen szót vagy meghatározást se volt szabad abban elhibázni. A szerkezetnek is olyannak kellett lenni, mintha kőbe vésték volna az egészet.

Hiszen alapokirat volt. Jelentősége a nemzet történelméhez tartozik.

S Deák mégis elkészitette tizenöt nap alatt.

Kisértse meg ezt a munkát akárki. Nem beszélek arról, hogy hasonló fontos és magasztos művet tud-e más alkotni, maga az anyagi munka óriási.

Ez bizony nem restség, nem lelki lomhaság.

Nem is volt Deák rest, akármiként állitja leveleiben. Több példa is áll rendelkezésünkre. Például követjelentése az 1833–1836-iki országgyülésről. Ez még nagyobb s talán magának Deáknak is még nehezebb munka volt. S bámulatraméltó szorgalommal és buzgósággal ezt is gyorsan szerkesztette.

Deák jellemvonása más s nem a restség. A szereplés után való vágy s a hiuság tulságosan szerény mértéke. Ez vonul végig egész életén, a hogy ezt az életet ismerjük.

S még egy más fontos érzés. A természet szeretete, a természet szépségein való álmodozás.

Kölcsey azt vette észre Deák Antal arczán, hogy abban a férfiuban költő lakik. Kölcseynek igaza volt. Deák Antal csakugyan költő volt s irodalmi alkotásai csakugyan voltak. Leveleiben ugyan kevés költői száguldozást látok, de azért ilyet is látok. A komoly és vidám dévajságnak, melyet az irodalom humornak nevez, ő épen annyira mestere volt, mint a haza bölcse. Sőt még talán jobban is. A természet szépségei a törvényhozás mezejéről őt is mindig vonzották haza. 1826-ik évi november hó 10-éről Deák Ferenczhez e sorokat irja az országgyülésből:

»Itt vagyok tehát ismét Pozsonyban, de elgondolható kedves öcsém, hogy a hol a csendes édes nyugodalmat a görcsös köveken zörgő hintóknak robajja; az eke után halkan ballagó béresnek perdölő füttyét a zsibongó sokaság riasztó lármája, s a kényén legelésző nyájnak vidám kolompolását az orditó harangok durva zugása váltja fel: a falusi magányt kedvelő s ujra ismét a mezei munkához szokott ember minő érzésekre fakadhat? De mit használnak mindezek a poetikai elragadtatások? Elég az, hogy a sors mérte ki nekem ezt a sorsot s ugyan a sors adhat is más sorsot. Ez az én mostani rendeltetésem!«

Költő léleknek minő valódi felsóhajtása ez?

Irt regéket. Nem is hiszem, hogy nem belső barátjának, Kisfaludy Sándornak vagy Berzsenyi Dánielnek példája buzditotta erre. Azt irja 1841-ben sógorának, tartson kéznél 500 forintot is s igy folytatja:

»Pesten levő regéimet ki szeretném nyomtatni, és e végre kellene legalább is, a mint gondolom, 500 forint.«

Hova lettek vajjon e regék, Deák Antal költői alkotásai?

Hogy a költői verses nyelvvel miként tudott bánni Deák Antal: nem tudom. Hogy művei értékesek lehettek: szentül hiszem. Nagy elme, nagy és nemes érzés s a léleknek sok tartalma volt Deák Antalban.

Gyorsan bekövetkező halála miatt a regék kinyomatása elmaradt. Valószinü, hogy halála után Deák Ferencz kezébe kerültek a művek, ő pedig azokat a többi kehidai irattal együtt 1850 után megsemmisitette. Erről a dologról másutt bővebben irok.

Ime egy kis bepillantás Deák Antal lelkébe. Ez a lélek azonban megvolt Deák Ferenczben is. Azt irja barátjának, Wesselényi Miklós bárónak Kehidáról 1839-ik évi junius 27-ről:

»Pozsonyban három nap hosszabb volt, mint itthon hat hét, pedig bizony ott sem volt időnk unatkozni. Most ismét paraszt ember vagyok. Bátyám holnap megy Füredre egy hónapot ott töltendő s én veszem kezembe az eke szarvát. Kerületi ülések helyett a rétre járok, nem a szavazatokat számlálgatom, hanem a kaszásokat; nem üzenetekről, hanem a mezei munka czélszerü elrendeléséről aggódom. Itt nem a rossz válaszok boszantanak, hanem a rossz idő, mely a munkát hátráltatja s ámbár a déltájban tornyosuló felhők, mikor sok széna van renden, gyakran aggodalmat okoznak, ez mégis sokkal kisebb, mint a mit a politikai horizonnak sokszor vészszel teljes felhői bennünk Pozsonyban támasztottak.«

Ezek Deák Ferencz sorai.

Hogy jobban megérthessük, meg kell mondanom, hogy a kehidai és söjtöri uradalmakban fő gazdasági ág volt a juhtenyésztés; – a szénakaszálás tehát a legfontosabb gazdasági munka volt. Kehidán nyári felhőszakadások alkalmával a Zala vize el is szokta iszapolni és hordani a renden levő szénát.

1840-ben az országgyülés főkérdése a szólásszabadság sérelme s Kossuthnak és az ifjaknak bebörtönzése s kiszabaditása volt. E kérdésben viaskodott az alsó tábla a mágnások táblájával oly hosszu időn át. A két tábla üzenetekben – nuncziumokban – beszélt egymással. Erre czéloz Deák az »üzenetek« szóban. »Válaszok« alatt meg a királyi leiratokat érti.

Kitünik e levélből, hogy a haza bölcse, ha Pozsonyból vagy Pestről szabadulhatott, nem feküdt neki az irásolvasásnak, hanem egész nap a réteken, földeken, mezőkön és erdőkben andalgott.

Szerette a természetet. Elmerült a szabad természet szülte ábrándokban.

Ezért irta Lónyaynak, mint föntebb már idéztem, hogy ő falun se irni, se olvasni, se gondolkodni nem akar.

Ő is, más is restségnek, lelki lomhaságnak nevezte részint komolyan, részint dévajul e lelki állapotot.

Pedig nem az volt.

A mezei gazdának, a földes uraságnak őseitől örökölt s gyermekkorától megerősödött szokása volt. A szabad napnak, a szabad szellőnek, a zöld és virágos mezőnek, a szabad természetnek szerelme ez. Álom, ábránd, gyönyörüség, nagy lelkek andalgása, mint a berekben az éneklő madár röpködése.

Deák dolgozott. Gyakran emberi erőt csaknem felülmuló munkát végzett. De csak akkor, ha a hazának szentséges érdeke, ha a közszükség parancsolta. Csak akkor dolgozott, a mikor a munka kötelesség volt. Akkor se a kövérség, se a kényelmesség, se a betegség s az idegek ernyedése, se a természet imádása a munkától vissza nem tartotta.

– – Befejezem munkám e részét.