XXV.

Nincs kínosabb helyzet a világon, mint midőn munkás ember betegség vagy más körülmények által nyugalomra kényszeríttetik. Főkép fiatalabb napjainkban érezzük e kínokat, hol személyes befolyásunkat sokkal fontosabbnak tartjuk, mint később, s úgy látszik, mintha a világ vagy legalább azon kör, melyben forgunk, nem mozoghatna, ha mi nem nyúlunk kerekei közé. Ez vala Ákosnak helyzete azon egész idő alatt, melynek történeteit az előbbi fejezetekben leirtam, – s alig hiszem, hogy az orvos és Vándory komoly intései őt szobájában tarthatták volna, ha Etelka apjával Tiszarétre nem jön s bátyjának nem mondja, miként Vilma, kit azonnal meglátogatott, tőle mint szerelmének jelét kívánja, hogy orvosának tanácsát kövesse.

Az alispán, mint mondám, kevés órával neje után érkezett meg Tiszarétre. Réty sokkal ildomosabb férfiú vala, semhogy, mihelyt a tisztújítást bevégezve látta, hol akaratát az utolsó esküdtig keresztül vitte, véghetetlen aggodalommal ne szólt volna Ákosról, habár tudta, hogy sebje legkevésbbé sem veszélyes. – Az apa apa marad, – mondá vigasztalóihoz, kik között okainak számára s bőségére nézve leginkább báró Sóskuty tünteté ki magát. – Ákos egyetlen figyermekem. Nem mintha lányom iránt nem viseltetném hasonló szeretettel – az egész világ tudja, mennyire imádom Etelkát is – de Ákos egyetlen figyermekem, s ki tudja, nem csal-e a hír, mely sebét könnyűnek mondja? – Kézen ejtett sebek, mint igen tisztelt főorvosunktól – az említett épen jelen volt – többször hallám, néha tetanust s halált okozhatnak,… s ha szegény Ákosomat elveszteném! – Az alispán valahányszor előadásában ezen ponthoz ért, mélyen sóhajtva szemeit törlé. Szívreható vala őt fájdalmában látni. Az első hírnök után egy pár órával Tiszarétről egy második érkezett, ki által a kulcsár, Ákosnak parancsolata ellen, de mert gondolá, hogy a hír más módon úgyis már Porvárra érhetett, az alispánnak az úrfi sebéről azt irá, hogy az egész, Serer s Vándory véleménye szerint, kicsiség. De ámbár Réty e hírre kinyilatkoztatá, hogy e szerint másnap reggelig Porváron fog maradni, s a főispán ebédjéhez ült, az apának aggodalma azóta csak növekedni látszott, olyannyira, hogy a főispán, ki nyugtalanságát észrevevé, maga felszólítá őt, hogy az ebédet odahagyva, siessen haza s győződjék meg fia állapotáról tulajdon szemeivel. Réty, örök hálájának kinyilatkoztatása mellett, elfogadta ezt, s leányával s a főorvossal, ki buzgóságát ez alkalommal az által bizonyítá be, hogy az ebédtől a fagylalt előtt kelt fel, hazafelé sietett, míg a vendégek az egész ebéd alatt határtalan apai szeretetét magasztalták. Hogy Réty haza érve fiát minden veszedelmen kívül találta, – min egyébiránt, köztünk legyen mondva, belsőkép egy perczig sem kétkedett – olvasóim tudják; az pedig, hogy a főorvos a betegnek állapotát megtudva, Serernek mandulateje helyett azonnal limonádét rendelt, azok előtt, kik valaha életökben egy beteghez két orvost hivattak, annyira magától értetik, hogy elhallgatnám, ha egy pár egészséges olvasóra nem számítnék. Ezen orvosi tanácskozmány s jó vacsora után az egész tiszaréti háznép jókor aludni ment, mire főkép a háziúrnak, reggeli fáradalmai után, nagy szüksége volt.

Ákos baja senkire az egész család közül nem hatott annyira, mint Etelkára, nemcsak mert senki a házban a beteget inkább nem szerette, de mert egyszersmind a legtisztább barátsággal ragaszkodott Vilmához is, s érzé a következéseket, melyek e történetből reá háramlandanak, s melyek miatt most önmagának szemrehányásokat tett, ő lévén az, ki Vilmát s anyját arra birta, hogy Ákos látogatásába beléegyezzenek. Miután Etelka, bátyjának jó éjtszakát kívánva, aludni ment, s szobaleányát, ki a mellékszobában hált, elküldve, maga maradt, nyugtalanul jára fel s alá szobájában,… s mennyivel többet gondolkozott az egész történet felett, annyival több aggodalommal tekinte a jövőbe. – Sokkal jobban ismeré mostoháját, mint hogy annak Ákos és Vilma házasságára való megegyezését valaha reménylhetné; ily viszonyok közt pedig apjának megegyezése sem várható, sőt bizonyos, hogy ő is el fog követni mindent, hogy fiát szándékában akadályoztassa, – és Ákos mit tegyen, hol engedni, sőt hol igéretének teljesítését csak elhalasztani is becstelenség volna? A történtek után a család benső csendének felbomlása bizonyos, – s Etelka jobb s nemesebb teremtés vala, hogysem a gondolat, miként apa s fiú talán pár nap mulva mint ellenségek fognak megválni egymástól, fájdalommal nem töltené lelkét.

Egy volt e szerencsétlen nap emlékei között, mi lelkének jól esett, azon mód, melylyel magát Kálmán Tengelyi irányában viselte. Etelka ismeré szeretetét. Majdnem együtt nevelve, legalább első gyermekségük óta mint testvérek társalkodva egymással – mire Kislak szomszédsága száz alkalmat nyujtott – Etelka sem maradhatott közönyös Ákos barátja iránt. Ha hallgatok külső tökélyeiről, melyek, bármint szabadkozzanak ez állítás ellen sokan, az asszonyi szívre szintén megteszik hatásukat, Kálmánnak jelleme is olyan vala, mely épen a jobb asszonyokat leginkább érdekli. A nyiltság, melyet arcza kifejezett, határtalan bátorsága s azon férfias becsületérzés, mely minden szavából kitünt, őt érdekessé tevék, főkép oly lány előtt, ki magát bábbá nem alázva, a férfiban nem felpiperézett bábot, hanem férfit keres, – s Etelka nem egyszer mondá Ákosnak, hogy kívüle Kálmánnál senkit inkább nem szeret. De Etelka egyike vala azon hölgyeknek, kiknek érzelmei inkább mélyek, mint szenvedélyesek levén, magokat egykönnyen elragadtatni nem engedik, – s valamint tisztelőjének jó tulajdonait senki inkább el nem ismeré, úgy senki nem látá tisztábban a hibákat, melyek azokat elhomályosíták. Kálmán szenvedélyessége, a gyengeség, melylyel magát a pillanat benyomásaitól elragadtatá, hiúsága végre, e hiba, melytől senki közülünk nem egészen ment, s mely iránt mégis talán épen azért valamennyien oly szerfelett szigorúaknak mutatkozunk, nem kerülték el figyelmét, – s valahányszor Ákos barátja mellett szót emelt, nővére mondá, hogy jövőjét oly férfira, ki ezen hibákat oly mértékben birja, mint Kálmán, bízni nem fogja, míg javulásának jeleit nem tapasztalandja. Hiú kaczérkodókat kivéve, nincs leány, ki midőn magát valóban szeretve látja, közönyös maradhatna. Mint a szerelem istene bekötött szemmel irányozza nyilait: úgy ha szenvedély szemeinket elvakítá s nem tudjuk mit teszünk, leginkább hatunk többnyire kedveseink szívére. De ki Etelkát birni akarta, annak nemcsak szivét, de meggyőződését kelle megnyernie, s ez az, mi eddig Kálmánnak nem sikerült. A mód, melylyel magát Tengelyi irányában a tisztújításnál viselé, azonban sokkal magasabbra állítá őt kedvese szemeiben. Kálmán fellépése nemes vala már magában is. Helyzetében, ki a Tengelyi s Rétyek között létező ellenségeskedést ismeré, s midőn a jegyzőnek védelmére felszólalt, érzé, hogy maga s Etelka között egy új válaszfalat emel minden szavával: ily cselekvéshez valóságos önmegtagadás, valóságos erény kellett, mi végre nem más, mint önzésünket alárendelni meggyőződéseinknek. Etelka, ki Kálmán egész szeretetét ismeré, teljes mértékben érzette ezt, s ki e pillanatban szívébe nézhetett volna, hihetőkép azt látná, hogy Kálmán itt ép annyival közelebb jutott czéljához, mint magát bátorsága által attól eltávolítva gondolá,… legalább Etelka reá emlékezve soha sem számolá fel kevesebbé hibáit, mint épen ez éjjel.

E gondolatok Etelkát, midőn végre ágyba feküdt, sokáig nem hagyák aludni, s alig szunyadott el, midőn kocsizörgés ismét felébreszté álmaiból, melyekben a tisztujítás, zsiványok, testvérének véres alakja s Kálmán arczvonásai csudálatos vegyületben tüntek fel. – Etelka felült ágyában. Sebes lépések hallatszottak, melyekkel valaki a lépcsőn feljött, a folyosón végig ment, s a mellékszobának ajtaját felnyitva belépett. Macskaházy vala ez, ki Viola elfogatása után az irományokkal Tiszarétre visszatért, s kinek szobája – mint olvasóim, e történet előbbi részeire visszaemlékezve tudni fogják – épen Etelka szobájának szomszédságában vala s tőle csak vékony téglafal által választatott el; s valamint a szobaleány, midőn az utolsó tisztujítási conferentia alkalmával e szobában a sz.-vilmosi jegyzővel mulatott, s később látá, hogy Macskaházy az egész idő alatt szobájában volt, félt, hogy az ügyvéd e beszélgetés minden szavát meghallá: úgy Etelka most az éji csendben minden mozdulatot észrevett, mely a mellékszobában történt. – Honnan jöhet ez ily későn? – gondolá magában, s nem tulajdonítva több fontosságot az egésznek, már ismét aludni készült, midőn Macskaházy szavai figyelmét felgerjeszték.

Az ügyész azalatt hihetőkép gyertyát gyujtott, s most, a nesz után ítélve, irományokat néze át. – Itt vannak, – szóla félhalkan, összefüggetlen szótagokban – itt vannak mind Tengelyinek nemeslevelei, – no, most keresheted nemességedet büszke jegyző! – S itt az irományok, melyeket a nagyságos asszony annyi ideig keresett; úgy, be velök asztalfiókomba, s legyen ember, ki ezeket tőlem olcsón kicsikarja. – S ezzel Macskaházy valamit szekrényébe zára s kezeit dörzsölve, jára fel s alá szobájában. Kevés idő mulva a folyosón ismét lépések hallatszottak. – A mellékszobának ajtaja megnyilt s Macskaházy szokott rikácsoló hangján felszólalt: – Rendben vagyunk nagysám. Violát megfogtuk, kétségbeesve védelmezé magát, de meggyujtottuk tanyáját s kifüstöltük, mint a méheket. Az irások is mind kezembe kerültek.

– Hol vannak? – mondá a másik hang, melyben Etelka azonnal mostohája szavát ismeré meg; – halkabban.

– Tűzbe dobtam, mihelyt kezembe kerültek, – szólt a másik – így legalább nem csinálnak több galibát; mind együtt voltak Tengelyi irományai s Vándory levelei, mik után nagysád annyira vágyódott.

– Szóljon halkabban, az Istenért! – szakítá félbe a szólót az alispánné. – Etelka apjával tegnap este visszajött, s ha nem alszik, mindent meghall. – Mire Macskaházy, ki az alispán s leánya visszatéréséről eddig semmit nem tudott, suttogásra mérséklé hangját, úgy hogy Etelka többé mit sem hallhatott; s midőn mostohája ismét elment, nyugtalanul veté magát körül ágyán reggelig, míg bátyjához sietve, a dolgokat, melyeknek véletlenül tudásához jutott, vele közölheté. Mihelyt Ákos a történteket hallá, Kálmánnak levél iratott s az öreg János Kislakra nyargalt.

Ezek után, miket pótlólag előadni az egésznek megértésére szükségesnek látszott, olvasóim megfoghatják a nyugtalanságot, melylyel Ákos s Etelka az nap reggelén, melyen János Kislakról visszatért, egymás mellett ültek. Viola meg vala mentve, de mit tegyenek most? Azok után, miket tudtak, nem lehete kétség, hogy Vándory irományainak elrablása szüléik, vagy legalább mostohájok parancsolatára történt. – Igaz volna-e, hogy – mint Kálmántól minap hallá – ez irományok apjának szerencsétlen testvérét, ki apai házát fiatal korában elhagyá, illetik, s hogy Vándory e családi titokban beavatott? S ha ez úgy van, miért e titkolódzás, miért nem szólt eddig, miért nem szól most? Lehet-e Vándoryról feltenni, hogy ha a családnak e szerencsétlen tagja még élne s valaki által annak jogaitól való megfosztása czéloztatnék, Vándory ily aljassághoz segédkezet nyujtana? – De ha az egész nem erre vonatkozik, mily irományai lehetnek a jámbor lelkésznek, melyeknek megsemmisítése mostohájoknak annyira szívén fekszik, hogy miatta valóságos gonosztettre vetemedjék? – Az egész egy nagy rejtély, s mindenütt egyenlő bizonytalanság, mit tegyenek ők magok?

Az irományok, melyek között Tengelyi nemességi bizonyítványai valának, nem semmisíttettek meg. Etelka hallá, midőn Macskaházy azokat fiókjába zárta, s épen mert Rétynének azt hazudta, hogy az irományok elégtek, nem lehetett kétség, hogy azokat megtartani s még más czélra használni kívánja. Ákos hogyan jusson ez irományokhoz, melyeknek egy része őt oly közelről érdeklé? Nyilván számot kérjen-e Macskaházytól? De nem fog-e mindent tagadni? Nem fog-e épen ily megszólítás okul szolgálni, hogy az irományok megsemmisíttessenek? S mily módon kényszerítse őt prédája visszaadására, ha nyilván nem lép fel, s miként teheti azt, oly esetben, midőn a gonosztevő csak saját szüleinek eszköze?! És ha ismét hallgat, nem fog-e Macskaházy a birtokában levő irományokkal száz gazságot elkövetni, melyeknek felelet-terhét részben az veszi magára, ki azokat megakadályoztathatná? Vannak pillanatok, hol eszünket, mely által helyzetünk minden veszélyeit belátjuk, átkozzuk, s irígységgel nézünk az állatra, mely ösztönét követve nyugodtan halad a természet által elébe jelelt úton; pillanatok, melyekben érezzük, miként akaratunk úgynevezett szabadsága nem más azon szerencsétlen, egyedül az embernek adott kiváltságnál, hogy kétkedhetik.

– Mit tegyünk? – szóla végre Ákos, miután minde lehetőségeket egymásután elszámolá, felugorva pamlagáról s felkötött kezével türelmetlenül fel s alá járva szobájában. – Engedjük-e, hogy Tengelyi itt szemünk láttára egy gazember által jogaitól megfosztassék, míg mi összetett kezekkel nyugodt tanui vagyunk ez alávalóságnak, melyet talán megakadályozhatnánk? vagy nyiltan lépjünk-e fel, mi, Rétynek gyermekei, tulajdon szüléink ellen? – Szörnyűség! –

– Ne tegyünk semmit, mi oly esetben, midőn arról, mit tenni kell, tisztában nem vagyunk magunkkal, mindig a legokosabb, – mondá Etelka. – Macskaházy egy pár napig sem az irományokat megsemmisíteni, sem azokat, a nélkül, hogy észrevennők, valami alávalóságra használni nem fogja. Addig vigyázzunk mindenre, mi körülöttünk történik. Nem szokásom, sőt elveim ellen van, de asszony lévén, nem fogom annyira elnyomni kiváncsiságomat, hogy szomszédom falán ne hallgatódzzam. Ha valamit észreveszünk, vagy valami jó eszünkbe jut, később elhatározhatjuk magunkat.

– Az egyenes út a legjobb, – válaszolt fejét rázva testvére – hallgatódzni, kémkedni nem nekünk való. Ezek az emberek tízszer megcsalnak, s biztos lehetsz, ha évekig állsz Macskaházy falánál, nem hallasz többé egy szót. Legtermészetesebb, ha apámmal szólok.

– Ha azt akarod, hogy az irományok még ma megsemmisíttessenek, – mondá Etelka – nem szükséges egyebet tenned. Akár, mitől Isten mentsen meg, mostohánk s Macskaházy lépései ismeretesek előtte, akár nem: annyi bizonyos, hogy mihelyt valaki gyanítja, hogy a titoknak egy részét birjuk, az irományok azonnal örökre eltűnnek.

– Igazságod van, – szólt bátyja, székre vetve magát – tűrnünk, színlelnünk kell, legalább mennyire tőlünk kitellik.

– Vigyázz magadra, – mondá most Etelka, midőn a pamlagról felkelt s távozni készült – apám lépteit hallom a folyosón, hihetőkép Vilmáról szóland veled: Végy erőt magadon s tartsd meg nyugalmadat.

S ezzel a hölgy, kezet nyujtva s apjának, kivel az ajtónál találkozott, kezet csókolva, kiment.

A viszony, melyben apa s fiú egymáshoz álltak, sohasem birt azon melegséggel, azon teljes, határtalan bizalommal, mi által a családi élet boldogítóvá válik. Bármi közel állunk egymáshoz, ha szíveinknek közös vágyai nincsenek, összeforrni nem fogunk soha; s a vérrokonság nem pótolhatja azon kötelékeket, melyekkel közös meggyőződések két lény egész valóját összefűzik. Azonban ne gondolja senki, hogy az alispán s fia között örök viszongást, sőt ellenségeskedést találhat, – mi apa s fiú között nemes házainkban, fájdalom! gyakori eset – sőt mind az öreg Réty látszó szeretettel viseltetett fiához, mind ez soha a tiszteletről, melylyel apjának tartozott, nem feledkezett meg, s talán egyik sem gyanítá, hogy a békesség, melyben élnek, nem egyetértés, hanem csak annak eredménye, mivel nincs tárgy, melyben találkozván, összeütközésök lehetséges volna. A távolság, szellemi, mint anyagi világban, oly fogalom, melyhez csak tapasztalás által juthatunk, s mint a gyermek, míg a tért, mely őt egyes tárgyaktól elválasztja, meg nem mérte, mindent egyenlő közelnek gondol: úgy apa s fiú, az egyik emelkedési terveit, a másik ifjú lelkének sugallatát követve, hihetőkép nem is gyaníták még a távolságot, melyben egymástól álltak, noha a zavarból, melylyel az alispán, most midőn azért jött, hogy fiával Vilma iránt szóljon, ennek kezét szorítá, látni lehetett, hogy ő legalább e pillanatban talán sejdíti a viszonyt, melyben fiához áll.

A szokott egészségrőli kérdezősködések után, melyeket azonban Ákos kinézése szükségtelenné tett, mindketten egy ideig hallgatva ültek egymás mellett, míg végre az alispán, erőt véve magán, a beszélgetést megkezdé.

– Fiam, – szólt ajkait mosolyra kényszerítve, mit közönségesen tenni szokott, ha azon kifejezésről, mely a jelen pillanatban a legczélszerűbb, magával tisztába nem jöhetett – még szemrehányásokat kellene tennem utolsó kalandodért. Gondold meg, mik egy apának érzelmei ily pillanatban.

– Kedves atyám, jó, hogy e tárgyról szólunk, – mondá Ákos s hangjának remegésében belső meghatása vala észrevehető – tisztába kell hozni e dolgot s pedig mentül elébb, jobb most, mint csak egy órával később.

– Csak ne hirtelenkedjünk el semmit, – vága közbe az alispán – kinek a mód, melylyel fia a beszélgetést felfogá, nem tetszett. – Fel vagy gerjedve, szóljunk inkább másról, még talán gyengének is érzed magadat.

– Nem, atyám! – válaszolt élénken Ákos – fia becsülete forog kérdésben, itt hirtelenkedésről szó nem lehet. Tudja, hogy Vilmát szeretem – az alispán ajkai mosolygásra vonultak, mit Ákos észrevéve, elpirult. – Ne féljen, nem fogom leirni ez érzeményt, úgy látszik, úgysem fognék megértetni; de atyám ismeri a vigyáztalanságot, mire Tengelyi, ki nem akará, hogy házához menjek, makacssága által kényszerített.

– Tengelyi bizonyos tekintetekben mindig józan ember volt, – vágott közbe Réty.

– Legyen! erről sem fogok vitatkozni, – folytatá Ákos mindig melegebben – mennyire józan, vagy nem, embertől oly dolgokat kívánni, melyeknek teljesítése lehetetlen, mennyire czélszerű oly érzemények ellen küzdeni, melyeknek elnyomása helyett csak eltitkolásukat érhetjük el, mindez nem ide való. Apám tudja, mi történt, tudja, hogy Vilmának minden ártatlansága mellett jó híre szenvedett, hogy elégtétellel tartozom és…

– Kedves fiam, – szólt közbe, fejét csóválva az alispán – ne engedd magadat túlzásokra ragadtatni! Vilma becsülete, én nem tudom, miként szenvedhetett volna az? Az egész, meg kell vallani, Tengelyi házának nem szolgál díszére, főkép Vilma anyjának nem; de a mi a leányt illeti, Istenem, tizenhét esztendős!

E szavak s főkép a mód, melylyel azok mondattak, Ákost legbensőbb érzelmeiben sérték, s a változott hang, melyben szólt, apjának hamar eszébe juttatá a hibát, melyet elkövetett. – Hagyjunk fel a gúnynyal, apám, – szólt komolyan – s beszéljünk nyugodtan a tárgyról. Azok által, mik történtek, Vilma hírének szenvednie kellett. Ha egy perczig kételkedtem volna, a mód, melylyel anyám e szobában felőle szólt, elég volt felvilágosításomra. A dolgok ezen állásában csak egy mód van hibámat jóvá tenni, s valamint régen tisztába jöttem magammal, hogy Vilmát nőmül választom: úgy most el vagyok határozva, hogy azt továbbra halasztani nem fogom, s azért kérem megegyezését.

Rétynek különös ellenszenve vala minden kérdésnek oly módon való felállítása ellen, hogy arra csak egyszerű igen vagy nem-mel felelhetett, s főkép e fontos tárgyra nézve alig képzelhetni a zavart, melybe az érdemes férfit fiának szavai hozák. Csak a hirtelenkedés veszélyeiről rebegett valamit, s hogy a tárgy fontosabb, semhogy abban rögtön valamit határozni lehetne.

– A mi engem illet, kire nézve e tárgy kérdésen kívül legfontosabb, – válaszolt Ákos – biztossá tehetem apámat, hogy egy évnél több, mióta elhatároztam magamat; azonkívül gondolja meg, hogy Vilma azok után, mik történtek, csak mint jegyesem léphet megszégyenülés nélkül a világ elébe, s én nem akarom egy nappal is hosszabbítani e kínos állást, melybe a családot hoztam.

– Kedves fiam, – mondá Réty oly érzékenyen, minővé hangja csak válhatott – én teljes mértékben méltánylom gyöngédségedet, s bizonyos lehetsz, hogy mindenben, mit ifjú vigyázatlanságod jóvátételére czélszerűnek látunk, teljes segélyemre számolhatsz…

– Hát helybenhagyását birom? – vága közbe apja kezét szenvedélylyel megragadva, Ákos.

– Mindenre, – folytatá az alispán – mi arra szükséges, hogy Tengelyiék könnyelműséged által kárt ne szenvedjenek. Isten megáldott vagyonnal, ha szükségesnek látod, inscriptiót adunk neki, Vilmát fényesen kiházasítjuk és –

Ákos eleresztve apja kezét, felugrott pamlagáról.

– Apám! – szólt s arcza lángolt – hát elfelejti, hogy Vilmát szeretem, hogy senkit sem szeretek úgy a világon, hogy ez érzemény általa viszonoztatik, s hogy készebb vagyok lemondani mindenről, mint hogy őt más karjain lássam?! – Az alispán zavarodtan simítá hajfürteit. – Igen, – folytatá Ákos – ne gondolja, hogy háztartásomra valami segedelmet kérek. Anyámnak birtoka, mely már kezemben van, elég, hogy belőle nőmmel eléljek. Rendelkezzék saját birtokáról, rendelkezzék mindenről kedve szerint apám, én megegyezésénél nem kérek egyebet; ne tagadja meg azt fiától!

Az alispán nem vala érzéketlen, s fiának e szavai mélyen hatottak szívére; de ő életének azon korához ért, melyben elveink, melyeket közönségesen érdekeink szerint választunk, érzelmeink irányában ép oly erősekké válnak, mint fiatalabb napjainkban gyengék; s a befolyás, melyet Rétyné férje felett gyakorolt, nagyobb vala, hogysem ez engedett volna; s minden, mit Ákos apjától válaszul nyerhetett, csak azon általános szójárásokban állt, melyekkel azok, kik mély érzeményt felfogni soha képesek nem voltak, szenvedélyeink ellen okoskodni szoktak, s melyek közönségesen vagy érzelmeink tagadásában, vagy azon régi állításnak száz változataiban állnak, hogy az emberi szív ingatag, s idővel minden sebéből kigyógyul, mi a szívnél oly igaz, mint más betegségeinknél, csakhogy itt is a gyógyulás sokszor halál által történik, s hogy valóban nincs mit örvendeni rajta, ha a szív sebével egyszersmind érzékenységét veszté el.

Ákos tántoríthatatlan vala, s még elhalasztásról sem akart hallani semmit, noha apja végre ünnepélyesen kinyilatkoztatá, hogy ha most útra megy, s feltétele egy év mulva nem változott, ő a házasságot ellenezni nem fogja.

– De kérlek fiam, – szólt végre az alispán, míg a legnagyobb felgerjedésben a szobában fel s alá járt – gondold meg, mit teszesz; gondold meg, hogy szenvedélyednek egész jövődet áldozod fel. Senki nem tudja jobban, mint tenmagad, miként szeretlek; soha egy szót nem hallál tőlem, melylyel kívánatidnak ellenszegültem. Politikai elveid ellenkeznek azokkal, melyekben én élek, hagyján! én tisztelem meggyőződésedet s az időre bizom, hogy mint másokat, úgy téged az igaz útra térítsen; lelkem legforróbb kívánata vala, hogy hozzád illendő nővel lássalak, – s ámbár én részemről többet ismerek, kik minden vágyaimnak megfelelnének; nem biztam-e önsorsod meghatározását egészen magadra? Nem élvezted-e szabadságodat oly mértékben, mint talán soha fiú, kinek szülei élnek?… Csak most engedj kéréseimnek! gondold meg, a lépés, melyet tenni akarsz, olyan, melytől nincs visszalépés.

– Én meggondoltam mindent, s el vagyok határozva – válaszolt Ákos nyugodtan. – Vilma birtokán kívül nincs a világon semmi, mi szívemet kielégíthetné.

– S ismered-e a világot? S tudod-e csak azt, szívednek mily szükségei fognak támadni, ha majdan ifjúságod elmult? – folytatá az alispán élénken. – Korodban szerények vagyunk kívánatainkban, egy szalmafödél s kedvesünk szerelme, ez minden, mit igénylünk; a mi még hibáznék, azt ifjú képzetünk pótolja; s ha, mint vad népekről beszélik, kik aranyukat kis tükrök vagy üveggyöngyökért oda adják, ifjú korunkban egész birtokunkat egy pár töredékeny örömért odavetjük: oka egyedül az, mert e muló élvezetekben kimeríthetetlen kincseket látunk. De hidd el fiam, a szívnek vannak szükségei, melyeket huszonnégy éves korunkban nem ismerünk, melyek csak később támadnak, de melyeknek kielégítése szerencsénkre szintoly szükséges. A férfi kitüntetés után vágyódik, mint az ifjú szerelem után sóvárgott; miután egész boldogságunkat egy szív szeretetében helyhezve, magunkat kielégítve nem találtuk, sokaknak tisztelete, vagy legalább hódolatában keressük pótlékunkat.

Ákos mosolyogva rázá fejét.

– Ne rázd fejedet – szólt Réty tovább, – az idő jőni fog nálad is, mint mindenikünknél. Nemes jellemű ifjú vagy, távol minden önzéstől s haszonvágytól, jól tudom; de végre ember, s nem tagadhatja meg senki közös természetünket. Valamint testi, úgy lelki tulajdonaikra nézve, azon számtalan különbségek mellett, melyeket emberek vonásain észreveszünk, s melyekért az egyik szeretetre méltónak látszik, míg mástól undorodva elfordulunk, vannak bizonyos fődolgok, melyek különböző formákban, de mindenütt feltalálhatók, s valamint orra, szája, füle egyenlőn megvan a legszebb s legrútabb arcznak: úgy azon főhajlamokat, melyek lelkünk természetét képezik, más vegyítékben, de fel fogjuk találni mindenütt. Higyj fiam, apádnak, az idő el fog jőni, hol a kitüntetés utáni vágy fel fog támadni lelkedben is; napok, hol lelkedet a gondolat, miként nagy tehetségeid parlagon hevernek, keservvel fogja tölteni, hol kortársaidat látva, kik nálad minden tekintetben alantabb állván, annyira föléd emelkedtek – átkozni fogod balgatagságodat, melylyel magadat e pályáról kizártad.

– De ha úgy volna is, – szólt Ákos, kit apja szavai nem győztek meg, de kire azok mélyen hatottak, mert látá a megindulást, melylyel azok mondattak, – ha a nagyravágyásnak ördöge feltámadna végre bennem is, ki áll jót, hogy azt, bár minden tanácsait követném, ki fogom elégíthetni? S e Tantalus-almák, melyek felé annyian nyujtják kezeiket, kinek elégíték ki szomját? Ki vágyódott valaha kitüntetés után a nélkül, hogy élete végén, azt, mit elért, haszontalannak tapasztalva, kielégítetlenül nem szállt volna sirjába?

– Ez való lehet egyesekre, olyanokra nézve, kik elérhetetlen czélt tűztek ki magoknak, – válaszolt az alispán.

– De ha én azok közé tartoznám? – szóla közbe Ákos. – Eddig nagyravágyás nem bántott soha; de azt érzem magamban, ha valaha e szenvedély bennem felébred, e czél, melyet magamnak kitűzök, olyan leend, melyet milliók közül elérni alig adatott egynek. Egy megyének nagy férfia lenni, nagyságoltatni, méltóságoltatni azon pár ezer ember által, kik ismernek, büszkén emelni fejemet, mint a nádszál, mely posványból ered, magam körül a rohadt elemmel, melynek növésemet köszönöm, inogva s hajlongva, hogy ellentállásomban gyengeségemet ne áruljam el; ez nem azon czél, mi után valaha vágyódni tudnék, – s tűzhetnék-e ki mást!

– Miért ne? – válaszolt az alispán élénken, ki ámbár érzé, hogy fia keserű szavaival önhelyzetére czéloz, örült a fordulatnak, melyet a beszélgetés vett, – ily fiatal emberből, mint te, minden lehet e világon. Való, az út, melyen hazánkban magasabb polczra törekszünk, nem kellemetes. Helyzetedben a megyei szolgálatot nem kerülheted el; de nem vagy-e fiatal? nem áll-e nyitva előtted az út, hogy ott kezdhesd, hol mások végzik? Három év mulva lelépek s helyemet neked adom által. Ismered helyzetemet s tudod, hogy oly valamit igérek, mit teljesíteni hatalmamban áll. Nem szükség, hogy elveidet megtagadd, sőt mennyivel inkább lépsz fel ellenem, annyival bizonyosabb választásod, s légy csak egyszer alispán, abból mindenné válhatsz, országbiróvá, ha iparkodol.

– De kedves apám, – szóla Ákos, nem nyomhatva el egészen a mosolygást, mely midőn e fényes terveket hallá, ajkain átvonult, – ha az életpálya, melyet előmbe tűzött, csakugyan olyan volna, milyenen járni óhajtok; ha csakugyan kedvet éreznék magamban, miután pár évig bizonyos úton haladtam, mihelyt látom, hogy rajta tovább, azaz új hivatalhoz nem juthatok, által térni más, épen ellenkezőre, ha én is azokhoz akarnék tartozni, kik Mahometként egy ideig a hegynek parancsolják, hogy hozzájok jőjjön, s miután az nem mozdul, felkelnek s magok mennek a hegyhez: ugyan miként akadályoztathat Vilma czélom elérésében?

– Fiam, – szóla az alispán, midőn bámulva Ákosra tekintett, – hát elfelejted, hol élsz? nem tudod, hogy e megyében családi befolyás nélkül semmire sem mehetsz? A személyes érdem – zerus, mely értékedet tízszerezi, ha állásodat, mint számot, elébe teheted, a nélkül semmi. Azt hiszed, valaha alispánná lettem volna, ha boldogult anyád, vagy második nőm helyett nemtelen leányt veszek feleségül?

– Minek szükséges, hogy nőm nemes legyen, ha én az vagyok?

– Igen, – válaszolt Réty, ki a vitatkozás hevében legbensőbb gondolatait kitárta, – ha az, kit választál, nem épen Vilma, nem egy falusi jegyző leánya volna. Ha úgy tetszik, végy nemtelen leányt feleségül, gazdag kereskedőét, tőzsérét, megkeresztelt zsidóét, ha kedved tartja, nem bánom, én nem ragaszkodom családi előítéletekhez, s jól tudom, hogy a vért, mely ereinkben foly, senki sem látta még; de végy gazdagot, s állásod nem hogy romlanék, de javulni fog. Korunkban a nemzetségfák csak még annyiban becsültetnek, a mennyiben osztály-követelésnél bizonyságul használtathatnak, s a két ivadék óta nemesedett pór megvetéssel néz le a százados nemesre, ha ez gyalog megy el fényes hintója mellett; de neked vagyon kell fiam, ha emelkedni akarsz. Jószágaim, bármennyit adnék, ha megváltoztathatnám, mindkét ágat illetik. Ha nőd semmit nem hoz házadhoz, csak annak felét fogod birni, mit most én birok és –

– Kedves apám, – szakítá félbe Ákos a szólót, – ne folytassuk e beszélgetést, mely mindkettőnknek csak kellemetlen lehet, s mely szándékomat nem fogja megváltoztatni. El vagyok határozva. Hacsak szivemről volna a szó, talán erőt érzenék magamban feláldozni egész boldogságomat, csakhogy apámnak fájdalmat ne okozzak; most, hol becsületem, hol Vilmának jövője forog kérdésben, feltételem változhatatlan. Ne állítson beleegyezésének megtagadása által azon szomorú kénytelenségbe, hogy éltem legfontosabb lépését akaratja ellen tegyem.

– Gondold meg fiam, – szólt Réty kérő hangon, – mennyit fáradtunk boldogult nagyapád s én, hogy családunkat e polczra emeljük, s te egyszerre egy fél századnak fáradságait fel akarod áldozni szenvedélyednek? Gondold meg szegény apádnak házi békéjét, melyet örökre feldúlsz, mert nőm s Vilma soha e világon barátságosan találkozni nem fognak, s anyád készebb elhagyni házamat, hogysem valaha e szerencsétlen házasságba beléegyezzen. Gondolj nővéredre, kinek szinte egész jövőjét elrontod, mert ki volna az, ki egy falu jegyzőjével sógorságra akarna lépni? – S az érdemes alispán hihetőkép még sok dolgot hozott volna fel, melyeknek meggondolását fiának ajánlaná, ha e pillanatban az ajtófél nem nyilt s a nagyságos asszony nem lépett volna a szobába, mi által az egész beszélgetés más irányt vett.

Réty okoskodásai kétségen kívül ép oly kevéssé győzheték meg fiát, mint ez apjának azt magyarázhatta volna meg, hogy ember tökéletes józanság állapotában egy szegény falusi jegyző leányát a taksonyi alispánságnál többre becsülheti; de Ákos apját inkább szereté, s a hang, melylyel ez szólt, melegebb vala, semhogy intései szivét egészen érintetlenül hagyhaták. Midőn mostohája a szobába lépett s a szónoki szerepet, mint közönségesen, magára vállalá, Ákos vére a parancsoló hangok előtt felforrt, s minden szavában csak azon megvetés vala látható, melyet ez asszony iránt, főkép mióta benne gonosztevőknek czimboráját látá, érezett.

– Hát szóltál Ákossal? – mondá, férjéhez fordulva, éles hangon az alispánné, – s mit mond?

– Szóltam, – válaszolt a megszólított zavarodottan – s Ákos azt mondja, hogy – azaz a jelen pillanatban, – hogy –

– Hogy Vilmáról lemondani nem fog, – vága szavába Ákos nyugodtan, – sem a jelen pillanatban, sem ezentúl.

– Majd meglátjuk, – mondá Rétyné, boszús tekintetet vetve a szólóra, – ha az úrfi azt hiszi, hogy e házasságban valaha megegyezünk –

– A mi nagysádat illeti, – szólt Ákos oly hangon, melyből belső megindulását mindenki észreveheté – soha sem számoltunk e megegyezésre; egyébiránt –

– Apád sem fog megegyezni, – szakítá félbe indulattal az asszony, – férjem soha nem mondott mást, esküdni mernék reá.

– Nagysádnak igaza van, – folytatá Ákos mindig inkább megindulva, – de atyám szeretetét birtam mindeddig; nem hiszem, hogy e szándéka megmásolhatatlan volna.

– Apádnak e szándéka megmásolhatatlan, – szólt Rétyné mindig hevesebben – nemde férjem? – s midőn az alispán többször fejét hajtogatá – soha! soha! sem ő, sem én, ez őrültséghez megegyezésünket adni nem fogjuk.

– Ez esetben – válaszolt az ifjú hideg megvetés tekintetét vetve a szólóra – apám megegyezése nélkül leszek kénytelen azt tenni, mire magamat, mint becsületes ember, kötelezve érzem, s elhagyni a házat, melyet mások, úgy látszik, oly tökéletesen elfoglaltak, hogy számomra hely sem marad többé.

– És az úrfi ugyan hová megy, – szólt a mostoha gúnyosan, – ha többé szerencsénk nem lesz? Talán mátkája uradalmaira vonul vissza? – S az asszony kaczagásra kényszeríté magát.

– Nem lesz szükséges, – válaszolt a másik, kinek arczát felindulásában halotti sápadtság lepte el, s ki alig birá leküzdeni az érzelmeket, melyek keblét tölték, – a jószág, mely anyámról reám maradt, elég, hogy belőle becsülettel eléljek. Ha ő élne, nem szorultam volna arra, hogy apám házát ekkép hagyjam el.

– Alávaló! háládatlan! kigyó! – kiáltott Rétyné, nem tartóztathatva magát, – szememre hányod, hogy mostohád vagyok. Én született báró Andorházy kisasszony vagyok, nem szorultam reá, hogy haszontalan nemesemberhez menjek; nekem nem volt gratia, inkább én tiszteltem meg családotokat. Anyád jószágaira ne számolj rossz fiú! nem vagy még huszonnégy esztendős, apád nem fog kiadni semmit.

– Ne méltóztassék megfeledkezni, – válaszolt Ákos nyugodtan, hogy két hónap mulva az leszek.

– És én mondom nem! nem, és százszor nem! E házasságból nem lesz semmi! – kiáltott az alispánné magán kívül. – Én nem tűröm, hogy rajtunk e gyalázat történjék. Ha máskép nem, apád ki fog tagadni, el fog átkozni, rossz fiú. Én nem fogom tűrni, hogy a név, melyet viselek, megmocskoltassék.

Ákosnak arcza lángba borult, szólni akart, az indulat elfojtá szavát.

– Én nem fogom tűrni, hogy menyem egy falusi jegyzőlány, hogy névtelen, vagyontalan, nemtelen leány legyen, kit én megvetek.

– – Nagysád, – kiálta Ákos.

– Igen, erkölcstelen személy, olyan, ki házasságod előtt ringyód volt!

Ez utolsó szavaknál, melyeket az alispánné legnagyobb indulatában mondott, Ákos szenvedélye nem ismert többé határokat. Félig magánkívül rohant mostohája ellen, s apja alig birá visszatartani felemelt karját. – Hogy merted e szót kimondani, alávaló! – kiáltott félig magánkívül, – zsiványok czimborája, tolvaj, ki e házra szégyent hozol, ki, ha szólni akarnék, e megye tömlöczében haramiák közt találnád helyedet?!

Ki e pillanatban az alispánnét látja, midőn halotti sápadtsággal arczán, reszketve, szemeit a földre süté, megsajnálta volna ez asszonyt; s nem tudom, az alispán – ki a történteket nem ismerve, fiának magaviseletében a legóriásibb háládatlanságot látá, melyet fiú valaha apja ellen elkövetett – mit tesz, ha Vándory épen akkor a szobába nem lép s a kínos jelenetnek véget nem vet.

Midőn a lelkész bejött, Rétyné férjét, kezénél fogva, magával hívá. Ákos, kit betegsége elgyengített, pamlagára veté magát és sírva fakadt.

Nem múlt el egy fertály óra, mely alatt Vándorynak a történteket röviden elmondá, midőn az inas Ákosnak apjától levelet hozott, melyben ez vele tudatá, hogy e házat, mihelyt egészsége engedi, el kell hagynia, s ámbár az öreg lelkész igéré, hogy az egészet kiegyenlítendi, Ákos nem akart egy órával tovább is maradni. Röviden bucsút vett Etelkától, ki a történteket megtudva, bátyjához sietett, s Vándoryval még azon órában a lelkész lakához ment.