XXVI.

A sebekről, melyeket keblünkben szerelem okozott, sokat beszélünk; de nem igazságtalanság-e, hogy e szerelem gyógyító hatalmáról nem emlékezünk meg panaszaink között; hogy elfelejtjük, miként az érzelem, mely annyi kínok kutforrása lehet, szivünket egyszersmind a világ más csapásai ellen megedzi, s midőn reánk új, előbb nem ismert fájdalmakat áraszt, azoktól őriz meg, melyeket egyébként tűrnénk? Nem tapasztalá a szerelem e gyógyerejét senki inkább, mint Ákos, ki elüzve apai házától, megfosztva fényes kilátásaitól, melyekről csak fájdalommal mondhatunk le, mégis szerelme által a föld legboldogabb emberének érzé magát.

Vándory, mihelyt vendégét lakába vezette, elment Tengelyihez. A jegyző, egy távolabb lakó barátjától, kivel helyzetét tanácsot kérve közlé, csak az előbbi nap késő este érkezett haza, s épen Kislakra készült, hogy Violával szóljon, midőn a rab megszökéséről hirt vett. Olvasóim képzelhetik a fájdalmat, melylyel magát a reménytől, hogy irományairól valami bizonyost halljon, újra megfosztva látá, főkép miután az, mit Kislakon hallott, gyanúját a Rétyek ellen még inkább megerősíté. Vándory szelid biztatásai azonban félig-meddig megnyugtatták kedélyét, s egy majdnem félórai beszélgetésnek, mely alatt a lelkész barátjának elmondá azt is, hogy Ákos apai házától kitiltatott – eredménye az volt, hogy Tengelyi megigéri, miként részéről leánya választásának többé akadályokat tenni nem fog. Mire Vándory örömragyogó szemekkel megölelve barátját, Ákoshoz sietett s őt magával hozá.

Mennyire hatott a jegyző határozatának megváltoztatására barátjának szónoklata, vagy azon meggyőződés, hogy a történtek után Vilmának jövőjét csak úgy biztosíthatja, hogy az Ákos nejéve válik; vagy végre Vilma maga, kinek minden tekintete egy ellenállhatlan könyörgésként emelkedett apjához: nem fogom elhatározni; bizonyos csak az, hogy midőn Ákos Vándoryval a házhoz jött, a jegyző melegen szorítá az ifjú kezét, s midőn ez, védelmére csak véghetlen szerelmét hozva fel, a multért engedelmet kért, sokkal hamarébb teljesíté e kérést, mint azt közönséges szigoruságától reményleni lehetett.

– Végre, – mondá, miután Ákost leányához vezetve szobájába visszatért, (az érzelmeket, melyekkel a hölgy az ifjút fogadta, leirni szép olvasónőimre bizom, ki azokon éltökben vagy már átmentek, vagy bizonyára egyszer átmenendenek) – végre, – mondá – mit tegyünk? Szeretik egymást, s úgy látszik, maga a sors így akarta.

– Régen mondom, – válaszolt Vándory mosolyogva – csak nem akartad hinni, e két ember együvé való.

– Bár igazad legyen! én más véleményben voltam, – szólt Tengelyi komolyan. – Ha a szabadságról lemondunk, legalább egyenlőséget kell érte becserélni, hogy magunkat boldogoknak érezhessük, s a szerelem könnyen elfárad, ha szüntelen felemelkednie vagy leereszkednie kell a tárgyhoz, melyet körülfogott. Én lányomnak más, hozzá külső helyzetben is hasonló férjet kívántam, kívántam olyat, kinek karjai között soha eszébe ne jusson, miként kínos még kedvesünktől is szerfelett sokat elfogadni, mit hasonló adományokkal nem viszonozhatunk; de a sors máskép akarta, s valamint meghiusítá kívánataimat, úgy a jövő által, reménylem, meg fogja hazudtolni okoskodásaimat. Ákos becsületes ember, olyan, ki szegény s most nemtelenné vált fiamnak talán pártját foghatja. Vilmának hire csak ha Réty nejévé válik, állíttathatik helyre, s képzelhetni, miket fog az alispánné elkövetni, hogy jó nevében gázoljon, – képtelenség volna e házasságot tovább akadályoztatni, bármennyire ellenkezik is az elveimmel.

– Engedj meg barátom, – szól fejét csóválva Vándory, – elveid egészen hibásak. Valakit vagyonáért tisztelni balgaság; de vajjon az, ki valaki iránt csak birtokáért igazságtalan, kevesebbet hibázik-e? Az embernek becse önmagában fekszik.

– Kétségen kívül, – vága közbe Tengelyi, – de vajjon a tölgy, ha szűk üvegházban ültetéd el, fel fogja-e annyira emelni sudarát, mint az, mely az erdő közepett hajtja ágait?… S a gyümölcsfa nem válik-e terméketlenné, ha örök árnyékba állítod, hol a nap meleg érintése nem hathatja át törzsét?… S nincs-e ez így emberekkel is, kikben a természettől nyert hasonló csirák a szerint fejlődnek ki, vagy vesznek el, mint azt a helyzet, melybe állíttattak, magával hozza?… Hidd el barátom, én tapasztalásból szólok. Ritkábban csalódunk, ha az embernek becsét megítélve, értékét személyes tulajdonaitól levonjuk, mint ha azt azokhoz hozzáadjuk. Egyébiránt vannak kivételek, s reménylem, Ákos ezek közé tartozik. – Mit, hogy a jegyző nemcsak mondott, hanem hitt, arczának kifejezése mutatja, melylyel leányát, kire a boldog szerelem minden bájait önté, Ákos mellett látá.

A szerelem, mely a jegyző csendes házának nyugalmát nem régen feldúlta, most elárasztá minden örömeit lakói felett, s Erzsébet, férje meleg kézszorításából észrevevén, hogy hibája megbocsáttatott, örömkönyező szemekkel néze majd a boldog párra, majd férjére, kinek megelégedése neki e föld minden kincseinél többet ért.

Annyival több aggodalmat találunk a tiszaréti kastélyban.

Az alispán, ki mindjárt a jelenet után, melynek tanui valánk, nejétől minden eddig történteknek titkaiba beavattatott, s Macskaházytól a törvényszéken előfordult vitatkozásokat meghallá, mély gondolatokba merülve járt fel s alá szobájában; Rétyné azalatt hálószobájának pamlagán indulatos keservének engedte át magát. Hát ezért tettem mindent, ezért koczkáztattam lelki nyugalmamat, becsületemet, egész létemet, hogy e háládatlan tulajdon házamban ekkép bánjék velem? – így szólt magában. – Miért fáradtam, miért adám magamat ez alávaló Macskaházi kezébe, kit utálok? Nem azért-e, hogy a család tekintetét neveljem, hogy neki, épen neki, a semmirekellőnek dús birtokot szerezzek, hogy előtte nagyobb kilátást nyissak? És most! – Az indulatos asszony sírt haragjában. – Oh, én szerencsétlen! Mi volt éltem egy hosszú küzdésnél egyéb, hol érzelmeimet mindig oly czéloknak áldoztam fel, melyeket nem érhettem el. Szerettem, de az, ki szerelmemet birta, nem birt egyebet s én érzém, hogy szivem azon nyugodt szerencsénél többre vágyódik, melyet kedvesem karjai közt találhattam volna, s Rétyvel léptem az oltárhoz, mert úgy látszott, birtoka s tulajdonai által oly helyre emelkedhetem, hol magamat jól fogom érezni, – s im tekintetes alispánné vagyok, s mint az fogok meghalni. Férjemben nincs annyi lélek, hogy többet reménylhetnék. Lemondtam fellengző álmaimról s más alapra kezdém építni terveimet. Talán Réty gyermekei emelkedhetnek a helyre, melyet apjok elfoglalni gyenge. Mi közöm nekem e gyermekekhez? nem véremből származtak, nem az enyéim; de végre azon nevet viselik, melyet én, s bármint utálják mostohájokat, az állásban, melyre emelkedhetnek, én is osztozom. Velök emelkedem én is. Éltem új irányt vett. Minden fáradozásom ide czélzott, – s most minden megsemmisül, minden terv, hosszú évek számolása, minden! s csak mert Ákos Vilmát szereti. Ő, ki előtt a világ nyitva áll, s ki mindent oda vet egy jegyzőleányért, – s én még boszút sem állhatok érte! – Rétyné újra s újra átgondolá helyzetét, módot keresve, mely által Ákost feltett szándékában akadályoztathassa; hasztalan! Lelkét tehetlenségének érzete sujtá le s azon meggyőződés, hogy az utált jegyző, kit gyűlölt, mert meg nem vetheté, rajta diadalmaskodni fog.

Az asszony elmerülve e kínos gondolatokban ült pamlagán, midőn az ajtó megnyilt s Macskaházy lépe be. Az alispánné, feléje fordulva, férjéről kérdezősködött.

– Az alispán úr igen fel van gerjedve, – mondá ügyvéd, kényelmesen asszonya mellé a pamlagra ereszkedve, min Rétyné, a dolog szokatlansága miatt, nem kissé hökkent meg, miután Macskaházy máskor ő nagysága előtt csak sok ajánlásra s akkor is tisztelő távolságban foglala helyet. – Nem képzelheti nagysád, a jó úr mennyire aggódik; nekem is szemrehányásokat tett. Nem is csuda, a dolog főbenjáró, s persze az ő állásában –

Már esteledni kezde, s a szobában homály terjede el; de Macskaházy hangjában, egész magaviseletében valami olyan vala, mi Rétynének feltünt. – Ön ma különös kedvben van, – szakítá félbe a szólót – különös jó kedvben, mint látszik, s én nem látok semmi okot reá.

– Én látok édes nagysám – mondá a másik vígan, – ha az ember hosszú ideig valami után fáradt s végre czéljánál látja magát, én azt hiszem, joggal lehet jó kedvben.

– Igen, de mi elértük-e czélunkat? – válaszolt az alispánné sóhajtva. – Viola ismét szabadságban van s ránk nagy gyanú nehezedik.

– Nevetség! – mondá Macskaházy mindinkább jókedvűen, – mintha Viola szabadsága nekünk árthatna. Nem ítéltetett-e halálra? nem tudja-e, hogy ha ma jelenik meg, hogy ellenünk vádat emeljen, holnap felakasztják? s azt hiszi nagysád, a zsivány, csakhogy Rétyné ő nagysága s a szegény magam ellen olyan dolgokat beszélhessen, melyeket senki nem hisz, meg fog jelenni a törvényszék előtt? Az ellenünk emelt gyanú agyrém, melylyel kár magunkat kínozni; mennyivel súlyosabb a vád, melyet Viola emelt, annyival kevesebb hitelt fog találni.

– Oh ha ma Ákost hallotta volna, nem szólna így! – viszonzá az alispánné – neki biztos hirei lehetnek.

– Tréfa! – szólt a másik – tréfa, mondom. Ákosnak biztos hirei? kérdem, honnan? Kétségen kívül hallotta, mik a törvényszéken történtek, s haragjában elmondta, ép úgy, mint nagysád valamely vénasszonyt, ha rosszul surolt, boszorkánynak nevez, a nélkül, hogy egy perczig azt hinné, hogy seprőn a Szent-Gellért hegyére tánczolni száll. A jó hir olyan, mint a tőke, ki egyszer megszerezte magának, később kamatjaiból él, sőt, ha egy kis ügyességgel bir, háromszor annyit kap hitelre, mint tőkéje valaha ért, csak mivel az egész világ gazdagnak hiszi.

– Ön ma rendkívül jó kedvben van s mindent rózsaszinekben lát, – mondá az alispánné, csudálkozva ügyvédje szeszélyén, ki egyébkor minden nehézséget nagyítani szokott.

– Miért is ne? szólt, mennyire tőle kitelt, bizodalmas hangon az előbbi, – mikor az ember egész életét egy család szolgálatának szentelé, s oly veszélynek tette ki magát, mint én utolsó időben, s végre a jutalom pillanatját elérte. Szegény ember, hogy ne örülne!

– Nem értem önt, – mondá Rétyné, midőn szemeit a válára mereszté.

– Dehogy nem érti édes nagysám! – válaszolt az ügyvéd, nyájas enyelgő hangon, midőn az alispánnét kezénél fogá, – már hogy’ tréfálhat szegény szolgájával így! nincs-e nekem, ha Vándory irásait kezembe keríthetem, hív szolgálatomért, propter fidelia servitia, inscriptio igérve? – Egy pár nappal, mielőtt e házban az utolsó tisztujítási conferentia tartatott, szóltunk e tárgyról. Nagysád bizonyosan emlékezik; a kertben voltunk.

– Tudom, tudom – szakítá félbe a szólót Rétyné.

– És akkor – folytatá emez – mik voltak nagysád szavai? – Édes Macskaházym, az nap, melyen az átkozott irásokat kezébe keríti, együtt elmegyünk a káptalanhoz. – Oh, nagysám, én jól emlékezem erre, e szavak, melyek által örökre hálára kötelezett, arany betűkkel állnak feljegyezve keblemben, és –

– Minek hozza fel ön ez igéretet? – vága szavába türelmetlenül az alispánné – vagy talán kételkedik szavamban?

– Isten ments meg! – szólt, bizalmasan ismét kezét szorítva, Macskaházy – épen ellenkezőleg; meg vagyok győződve, hogy igéretét teljesíteni akarja, s épen csak azért jöttem kérdezni, mily módon tegyük fel az inscriptionalis levelet? Nagysád átláthatja, hogy miután az oklevélben érdemeimnek említése szükséges, szerénységem –

– Nem engedi, hogy az érdemek, melyekkel az inscriptiót szerezte, különösen elsoroltassanak. – S Rétyné keserűen nevetett. – Ne féljen, gondom lesz reá, a kivánt oklevél kezébe fog adatni; de nem annyira sürgetős, reménylem, hogy még ma vagy holnap kell történnie?

– Ki tudja! – válaszolt az ügyvéd sóhajtva – az ember halandó, és –

– Talán csak nem vagyok haldoklóhoz hasonló, reménylem? – mondá Rétyné, ki Macskaházy szemtelen tolákodásai miatt mindinkább veszteni kezdé türelmét.

– Isten mentsen meg, – szóla közbe ismét sóhajtva az ügyvéd, – hogy leghivebb szolgáját ily csapás érje! De végre, ki biztos holnapjáról? és én, ki magamnak nagysád házánál ez igért kegyes ajándékán kívül semmit nem szereztem, miként koczkáztassam mindenemet?

Az alispánné elfojtá az indulatot, mely Macskaházy szemtelenségénél benne támadt, s a lehetőségig nyugodtan figyelmezteté őt, mennyire fogná nevelni a gyanút, ha az inscriptió, mely titokban nem maradhat, épen e pillanatban adatik ki. – Várjunk még egy ideig, – tevé az alispánné a lehetőségig nyájasan hozzá – csak egy ideig várjunk még, míg a most támadt zaj egy kissé elhallgatott, s becsületszavamra igérem még egyszer, a jutalomra számolhat.

– Már kérdezem én – szólt Macskaházy, elragadtatással csókolva az alispánné kezeit, – van-e ily asszony széles e hazában, mint az én főnököm, ennyire meggondolt, ügyes, ildomos?! Ritkállom az ügyvédet, ki ennyi előrelátással vinné dolgait. Nagysádnak igazsága van, inscriptió a jelen pillanatban a legnagyobb bajba keverhetne; s magam is azért jöttem tulajdonképen ide, hogy nagysádat erre figyelmeztetve, más valamit hozzak javallatba, mi által nemes szive szint oly nagylelkűen jutalmazhatja szolgálatimat s minden a legbiztosabb titokban marad. Az egész dolog igen egyszerű – tevé rövid szünet után hozzá. – Nagysád nekem a teins úr által maga rendjében elfogadott öt darab váltót ad kezembe, mindeniket csak tízezer pengő forintról, s természet szerint, hogy nagysádnak legkisebb alkalmatlanságot ne okozzon, oly fizetési időszakkal, hogy félévenként csak egy-egy ily váltó váltassék be, azután –

– Ön tréfál! – szólt az alispánné, bámulattal Macskaházyra tekintve, – ötvenezer forint pengő!

– Soha nem szóltam komolyabban, – válaszolt a másik szeliden – által méltóztatik látni, hogy –

– De hisz ez az igért inscriptiónál háromszor több! – szakitá félbe Rétyné, indulattal felugorva pamlagáról.

– Körülbelül, ha a földnek mostani becsét felvesszük, – viszonzá a másik kis gondolkozás után, midőn szintén felkelt, – úgy fog kiütni; de a mint mondám, által méltóztatik látni, az irományok megszerzése mennyivel több bajba került, mint azt előre láthattuk; mennyi veszélyeknek tettem ki magam s nevem is mennyire compromittáltatott Viola vallomása által. Azonfelül a zsidónak is sokat kelle fizetnem; ki tudja, mily drágán leszek még ezután kénytelen hallgatását megvásárolni, pedig az nagysádnak is szintúgy érdekében fekszik, minthogy a zsidó, úgy hiszem az egésznek összefüggését igen jól ismeri, – csak igazságos tehát, hogy –

– S ön azt hiszi, hogy ezen szemtelen kívánatát teljesiteni fogom? – mondá Rétyné a legnagyobb haraggal, – hogy oly bolondok leszünk, akár én, akár férjem, s vagyonunkat adósságokkal fogjuk terhelni?

– Meg vagyok győződve, – válaszolt a megszólitott nyugodtan, – ha nagysád minden körülményeket szokott bölcsesége szerint megfontolva, érdemeimet számba veszi, vele született nagylelküségénél fogva –

– Soha! soha! – szakitá félbe Rétyné – erre ne számoljon. Ugy-e, Macskaházy uram! hát most ismerkedünk meg egymással, most tünik ki azon buzgóság, melynél fogva szivén csak családom java fekszik?

– Úgy tartom, nincs köztünk új ismerkedésre szükség, – mondá szokott éles hangján az előbbi – s valóban kár, ha nagysád felindulása által becses egészségének árt, holott előre tudom, miként, a mint mondám, minden körülményeket meggondolva, örömmel fogja elfogadni ajánlatomat.

– Ajánlatát?! alávaló szemtelen! – kiáltott Rétyné mérgesen – szeretném látni, ki kényszerithetne? Nem függ-e tisztán kegyelmemtől, fogom-e csak igéretemet is teljesiteni? Hol vannak tanúi, hol a bíró, ki engem reá szoríthatna? Minden szabad akaratomtól, nagylelküségemtől függ; főkép miután a feltétel, mely alatt az inscriptiót megigértem, ön által nem is teljesíttetett, s az irományok, melyeket kezembe szolgáltatni magára vállalt, soha szemeim elébe nem jutottak, s most is még Vándory vagy mit tudom én kinek kezében lehetnek, míg ön hallatlan szemtelenségével, hogy tőlem pénzt csikarjon, mindazt, mit elégetésökről beszélt, csak hazudta.

– Ha csak ez az, mi nagysádat aggasztja, – mondá az ügyvéd gúnyoló hangon, – s igen természetesnek tartom, hogy úgy van, – köztünk, a mint látszik, mindenki jól teszi, ha magát a lehetőségig biztosítani igyekszik; ez aggodalmat el fogom oszlatni, miután az irományok kezeimben vannak s nagysád által jelenlétemben akármikor áttekinthetők.

Az alispánné, mintha előtte villám csapott volna le, meredten bámult s ijedten állt Macskaházy előtt, s remegő hangon kérdé: – Nem emlékezik-e, miként azt mondta, hogy az irományokat tűzbe dobta?

– Emlékezem, – válaszolt az ügyvéd ismét gúnyosan – sőt mi több, nemcsak mondám, hogy az irományokat elégettem, de első pillanatban, midőn kezembe kerültek, tenni is akartam; hála az égnek, hogy nem tettem; legalább meggyőzhetem nagysádat érdemeim valóságáról.

– De miért nem adta hát kezembe? – mondá az alispánné remegő hangon, melyből meglátszott, hogy Macskaházy indokait sejdíteni kezdi.

– Miért nem adtam kezébe? – mondá az ügyvéd kaczagva – s nagysád azt most kérdi tőlem? Hát csak, mert nem akartam, miután egész életemet e család szolgálatának szenteltem, haszontalan cselédként elküldetni; mert fáradságom érdemlett jutalmát bennszületett nagylelkűségére bízni tanácsosnak nem gondoltam; mert mindenesetre czélirányosabb, ha magamat bolondnak tartani nem hagyom senki által.

– Szóljunk nyugodtan egymással, s ha előbb indulatom elragadott, ily régi barátok, mint mi, miért ne volnának engedékenyek egymás iránt, – mondá az alispánné, mosolygásra kényszeritve magát. – Az irások ön kezében vannak, s mindenki tulajdonának maga szabja árát. De Macskaházy úrnak nem lehet komoly szándékában ötvenezer forintot kérni.

– Egy garassal sem fogadok el kevesebbet! – válaszolt a másik nyugodtan. – Oly irományok, melyekért ily jellemű asszony, mint nagysád, oly gonosztettekre vetemedik, minőket együtt véghez vittünk, kétségen kívül felszámolhatatlan becsűek.

– Hóhér – mormolá Rétyné fogai között, midőn szobájában nyugtalanul fel s alá járt. – Barátom, – szólt végre, midőn, magába fojtva mérgét, Macskaházy előtt megállt, – gondolja meg helyzetemet, nekem magamnak ennyi pénzről rendelkeznem nem lehet. A váltók érvényességére szükséges, hogy azok férjem által fogadtassanak el; már hogy’ reménylheti ön, hogy férjemet ennyi pénz kiadására birhassam?

– Én ismerem a hatalmat, melyet nagysád e házban az egész család felett gyakorol, – válaszolt Macskaházy ismét gúnyosan, – s csak nagysádtól függ, hogy szokott szelid módjával az alispánt a váltók elfogadására birja. Nagysád ellenállhatatlan, azt tudja mindenki.

Az alispánné nem felelt e gúnyoló szavakra, s a szoba sötétebb vala, semhogy Macskaházy a könyeket láthatná, melyeket a harag szemeiből facsart; de ki csak a sebes lépteket hallá, melyekkel fel s alá járt, képzelheté felindulását. Az ügyvéd kinézve az ablakon, nyugodtan egy nótát dobolt ujjaival. Hosszabb szünet után az alispánné egyszerre megállt az ügyvéd előtt, s erős elhatározott hangon kérdé: – Az, mit mondott, utolsó szava-e?

– Utolsó szavam, – válaszolt a másik szintén határozottan.

– Ön nem adja vissza ötvenezer forinton alól irásait?

– Bizonyosan nem, – válaszolt amaz, meghökkenve a hangon, melyen az alispánné a kérdéseket hozzá intézé.

– Hát tartsa meg! – kaczagott fel Rétyné – s csináljon velök a mit akar; mit bánom én? Akár Ákosnak több, akár kevesebb vagyona lesz, miután velem így bánt s Tengelyi leányát veszi nőül: nekem ehhez igen kevés közöm s másra ez irományok úgy sem használhatók.

– Csináljak az irományokkal, a mit akarok? – szóla bámulva a fordulaton, melyet a dolgok vettek, Macskaházy – akármit?

– Akármit, – folytatá Rétyné mindig kaczagva, – alig foghatom meg, miként nem jutott eszembe azonnal, hogy mióta Ákos határozatát tudom, ez irások teljesen közönyösek előttem s mai bánásmódja után, ön várhat, míg az egykor igért, de most visszautasított inscriptióhoz jut.

– Majd meglássuk! – mondá legélesebb hangján a másik, – az irományok, miután nagysád Ákos határozatát ismeri, szemei előtt minden becsöket elvesztették, – meglehet, – asszonyi sziv mindig változékony, – előttem a közönyösöknek tartott papirszeletek megtarták értéköket. A mód, melyen szereztük, nagyságos asszonyom, – tevé hozzá, az alispánnét kezénél fogva – szabja meg az irományok árát.

– Hogy’ érti ezt? – kérdé Rétyné ijedten.

– Igen egyszerűen, nagyságos asszonyom, – válaszolt a másik, előbbi gúnyoló hangján. – Viola az előbbi törvényszék előtt az alispánné őnagyságát lopás rablási bujtogatással vádolta. Egy tanú s hozzá zsivány, ki ily magas jellemű személy ellen emel vádakat, alávaló rágalmat mond, melyet senki sem hisz. De ha ezen egy tanú után még egy másik lépne fel, én példának okáért, ki a zsivány minden szavát szép körülményes előadásommal megerősíteném s szavaim bebizonyítására az irományokat mutatnám elő, melyeket együtt loptunk s melyeknek tartalmából mindenki látja, hogy azoknak elrablása nagysád úri családján kívül senkinek érdekében nem feküdt, nem volna-e ez roppant lárma a vármegyében?

– Ijesztgessen ezzel másokat, – mondá az alispánné indulattal, – míg tudom, hogy meg nem ronthat, a nélkül, hogy magát is megrontaná, nyugodt vagyok.

– Ne méltóztassék oly felette nyugodt lenni, – mondá a másik keserüen – talán ez egyszer a számolás csalhatna. Nem egészen egyenlően állunk a dolognál. Nekem az elrabolt irományok tökéletesen közönyösek. Nagysádnak legnagyobb érdekében volt, hogy azokat magának megszerezze. Ha most én szegény prókátor létemre megjelenek a teins törvényszék előtt s elmondom, miként egész életemet e házban töltve, magamat háladatosságom által esküdt kötelességemen túl engedém ragadtatni s nagysádnak ez irományok megszerzésére segédkezeket nyujtottam; de hogy végre látva azon szerencsétlenséget, mely tettemből következett s ellent nem állhatva lelkiismeretem furdalásainak, inkább magamat adom fel s az irományokat a törvényszék kezei közé teszem le: nem lesz-e az egész jelenet érdekes és szivreható? Nem számolhatok-e kegyes ítéletre azon biráktól, kiknek mindegyike hasonló ügyvédet kívánna magának?!

– Ördög?! – kiáltott Rétyné, magát a pamlagra vetve, s égő arczát kezeibe takarva.

– Sőt reám nézve az egész dolog a dicsőségen kívül anyagi haszon tekintetében sem oly rossz, mint első tekintetre látszik, – folytatá az ügyvéd, mintha csak fenszóval gondolkoznék. – Nincs semmi, mit Ákos, ha Tengelyi irományait visszaszerezhetem, nem adna. Ha előre bizonyos kikötéseket teszek, talán szép hasznot szerezhetek magamnak. Maga Vándory, ki semminek inkább, mint megtért bűnösöknek nem örvend, szólni fog mellettem. Ellenben nagysád –

– Ne kínozz hóhér! – kiálta Rétyné, kezeit görcsösen összekulcsolva.

– Alispánné a megye tömlöczében! folytatá a másik előbbi hangján. – Megengedem, nemsokára a pártfogás a büntetést talán fél, vagy fertály esztendőre fogja leszállítani. De mégis tömlöczben! és pedig lopásért, melyet zsidó czimboraságában elkövetett! és azután a szembeállítások, a tanúvallatások –

– Macskaházy! – kiáltott felugorva pamlagáról az alispánné – ön nem képes ezt tenni!

– Annyira vagyok – viszonzá a másik nyugodtan, – hogy ha a váltók egy hét alatt kezemben nincsenek, az egész dolog a törvényszéknek be fog jelentetni.

Rétyné legnagyobb felgerjedésben párszor fel s alá jára szobájában. – A váltók kezében lesznek, – szólt végre remegő hangon, megállva előtte.

– Öt darab váltó, mindenik tíz-tíz ezer forintról, s az alispán elfogadásával, – folytatá az előbbi.

– Tudom.

– A lejárás minden egyes váltónál – – –

– Tudom, tudom! csak hagyjon el, – mondá az alispánné csaknem rimánkodó hangon.

– Mihelyt a váltók kezemben vannak, az irományok átaladatnak, – tevé hozzá, kalapját véve, a másik. – Alázatos szolgája. – S ezzel Macskaházy elhagyá a szobát, melybe az inas épen gyertyákat hozva, nem bámulhata eléggé, mi lelte egyszerre a nagyságos asszonyt, ki halványan, minden tagjában reszketve állt asztala mellett.

Midőn Macskaházy léptei a folyosón elhangzottak, a legközelebbi kályhalyuk ajtaja megnyilt s Peti dugta ki borzas fejét. A fütő czigány, ki gyanitva, hogy Tengelyi irományai még Macskaházy kezében lesznek, mióta Tiszarétre visszajött, hallgatódzásra adta magát. Midőn az ügyvédet este felé az alíspánnéhoz látta menni, halkan utána sietett s szokott foglalatossága helyéről, fülét a kályhához tartva, mely szerencséjére fűtve nem volt, az egész beszélgetést végig hallgatá.

– Ejnye Peti, mi lelt? – szólítá meg a távozót János, ki gyertyával kezében, vele a folyosón találkozott, – csupa korom s hamu képed.

– Nem csuda, – mondá a megszólított, képét ingujjával törölgetve, – mikor kályhából kályhába bujkálok.

– Csak bujkálj, – szólt a másik, – fűts nekik itt a házban jó melegen, hadd szokjanak a pokolhoz. Én uramhoz megyek, holmiját összeraktam, nincs több dolgom a kastélyban.

– Hát kend is elmegy? – kérdezi a másik sóhajtva.

– El biz én, – válaszolt János, nem hittem volna soha, hogy e háztól, hol annyi kenyeret ettem, így fogok megválni, a nélkül, hogy csak Isten áldjont mondjak; de hisz urfimnak is úgy kellett elmenni. Jó éjtszakát!

S ezzel János, gyertyáját a konyhában letéve, a lelkészlak felé indult, míg Peti felvevé bundáját s a kertbe lopódzott, hol sebes léptekkel tovább haladva, a homályban eltünt.