XXVII.

Az utolsó fejezetben leirt estét követő napon Réty házában külsőleg minden ismét szokott rendében folyt. Az alispán arczán talán mélyebb gondoknak kifejezése vala észrevehető, mint máskor, s Etelkát elhagyta szokott vidámsága; de mindenki munkája után járt, s Ákos neve csak a cselédházban említetett, hol, mióta az úrfi s öreg huszárja elmentek, senki sem fáradott ki dicséretökben. Hisz a szeretet megszerzésére, mint tudjuk, nincs biztosabb mód, mint ha távozásunk, vagy épen halálunk által biztosítjuk kedves barátainkat s szomszédainkat, hogy velünk végső ítélet előtt találkozni nem fognak. Szinte kár, hogy mindennapi életünk között néha nem jut eszünkbe, miként nagy útra készülünk valamennyien, s a nap talán közel van, melyen örökre el fogunk válni, meglehet, ez által engedékenyebbekké válnánk egymás iránt. Az alispánné halványabb vala, mint egyébkor, de ő is, úgy látszott, megnyugvék helyzetében, s habár a nyájas mosolygás, melylyel Macskaházynak kézcsókolását fogadá, egy kissé feszültebb volt, mint közönségesen, ezt az ügyvéden kívül, ki emberek előtt szokott alázatosságát vette fel, senki nem vette észre. Rétyné azok közé tartozott, kik bármiként hevüljenek fel, soha helyzetökről s czéljaikról megfelejtkezni nem szoktak. Voltak pillanatok, melyekben szenvedélye kitört, de ez hasonló volt az éjhez, melyben az eget villám hasítja át, s mi rémülve látjuk, mily vészfellegek tornyosulnak a sötétben; s alig tekintheténk e kebelnek titkaiba egy perczig, arcza ismét hidegen mosolyogva áll előttünk, mint máskor. Macskaházy sokkal inkább ismeré Rétynét, semhogy szinlelt nyugalmában bízna, főkép miután múlt este indulatának kitörését látta, s szobaleányától hallá, hogy az alispánné egész éjjel le sem feküdt, hanem fel s alá járva szobájában, reggel felé az ablakot oly erősen csapta fel, hogy kettő eltört, mi benső nyugodtsága jelének alig vala tekinthető. Az ügyvéd a legnagyobb vigyázattal kémlelé tehát minden mozdulatát, de mint mondám, semmi sem vala észrevehető s csak a szobaleánynak tünt fel, hogy az alispánné, a helyett, hogy a törött ablakokat a zsidóhoz vitetné, őt magát rendelte mindjárt reggel magához, s mi még csudálatosabb, az egész idő alatt, melyet a zsidó munkájánál töltött, nemcsak maga a szobában maradt, de nem is emelte szavát szidásra csak egyszer sem, mely rendkívüli történet azonban gyengélkedésének tulajdoníttatott, Rétyné ez nap többször panaszkodván, hogy rosszul érzi magát.

Harmad nap Rétyné férjével és leányával egy szomszéd jószágra indult, s Macskaházy maga maradt a házban.

Az ügyvéd rendkívül nyugtalannak érzé magát. – Ez asszony, – szólt magában, midőn a kocsi a kapun kigördült, s ő mély gondolatokba merűlve szobájába visszatért – boszút forral ellenem. Bizonyosan valami kész terve van, mely iránt magával tisztába jött, nem lenne máskép oly nyugodt. Ha szidna s lármáznék, nem bánnám; e keserű nyájasságra nem voltam elkészülve. De ugyan min törheti fejét? – Macskaházy átgondolt minden lehetőséget, s neki úgy látszott, hogy az alispánné semmit ellene nem tehet a nélkül, hogy önmagát meg ne rontsa. – De végre nem történhetik-e mindemellett, hogy boszúvágyának önbiztosságát feláldozza? – így gondolt magában – sőt ha ezt teszi, nem valószinű-e, hogy az egésznek végre is csak én leszek áldozatja? Nem voltam-e én az, ki a rablásban egyenes részt vett? s miként bizonyítsam be Rétyné czimboraságát? Viola ki tudja mikor kerül elé, a zsidó mindent tagadni fog, s egy bűnvád alatt álló ügyvédnek szava fog-e tekintetbe vétetni a hatalmas alispánné ellen? Pártfogóról kell gondoskodnom, – szolt magában, nagy léptekkel fel s alá járva szobájában, – az egész világ gyűlöl s egy ember, legyen a legokosabb, annyiak ellen nem tarthatja fel magát. De miként?

Átgondolva helyzetét, Macskaházy előtt két út nyilt. Az első, ha az alispánné kegyeit ujra megnyeri, mire a legbiztosabb módnak az látszott, ha Ákos házasságát megakadályoztatja. A második, ha Ákosnak kedvét keresi, – s miért nem volna ez lehetséges s pedig a nélkül, hogy magának legkisebbet ártson? Ha a váltók kezeibe adatnak, – így folytatá gondolatait – ő Vándory irásaiból néhány darabot visszatarthat; az alispánné nem ismeri a levelek számát, s azért nem veheti észre. Ezeket Tengelyi irományaival együtt ő, Macskaházy, később átadja Ákosnak, s elbeszéli a módot, melyen hozzájuk jutott, s a részt, melyet mostohája az egészben vett. Ákos már nevének becsületeért sem fog szólni senkinek; Macskaházy vallomása ily módon teljes hitelességgel bir, s Rétyné őrizkedni fog oly lépésektől, melyek inkább magának mint neki ártanának.

Macskaházy teljesen megnyugtatva érzé magát e kilátás által, s mert azon emberek közé tartozott, kiknek azért sikerülnek tervei, mivel semmit ok nélkül elhalasztani nem szoktak, csak alkalmas pillanatot vára, hogy magát Tengelyiékkel érintkezésbe tegye. Mihelyt délután bizonyosságot szerzett magának, hogy a jegyző Vándoryval s Ákossal sétálni ment, s hogy csak az asszonyokat fogja honn találni, Tengelyi házához vevé útját, – s odamenve még egyszer átgondolta szerepét s azzal bátorítá magát, hogy bármi kellemetlen módon fogna a háznál fogadtatni, végre is csak asszonynyal leend dolga. Ily gondolatok között jött a házhoz. Halkan koczogott s a szobába lépett.

Erzsébet és Vilma, kik egymás mellett ülve, asszonyi munkával foglalkoztak, bámulva néztek a belépőre, – s az előbbinek hangja, melylyel kérdé: minek köszönhetik e látogatást? nem vala a legbarátságosabbak egyike. Azonban Macskaházy annyi lelki nyugalommal mondá, miként csak tiszteletét kívánta tenni, hogy végre a háziasszony nem tehetett mást, mint széket ajánlani váratlan vendégének.

Erzsébet s Vilma bámulva néztek a belépőre.

Macskaházy előre látta ezt, s azért választa oly pillanatot első látogatására, melyben az asszonynyal maga lehessen, mert sejdíté, hogy ha Tengelyit honn találta, mindazon szép dolgok elmondására, melyektől e családdal való kibékülését várá, alig leend alkalma, igen valószinű lévén, hogy a jegyző a beszélgetést Macskaházy kidobásával kezdi meg.

A beszélgetés eleinte az időjárás, a termés s más ehhez hasonló tárgyak körül forgott, s Erzsébet már hinni kezdé, hogy az ügyvéd minden különös ok nélkül, mint mondá, csak látogatni jött, midőn Vilma kiment s az egész más fordulatot vett.

– Jó, hogy e kedves gyermek kiment, – szólt, székét valamivel közelebb tolva Macskaházy, – nekem a nemzetes asszonynyal dolgom van, mely egész családját, ez angyali Vilmácskánkat is közelről érdekli, de melyet csak ily eszes és tapasztalt asszonynak mondhatok el, mint az, ki itt előttem ül.

E magasztalások úgy, mint az édeskés hang, melyen azok mondattak, nem tevék Erzsébetre azon hatást, melyre czélozva voltak; azonban a jegyzőné, ki az ügyvéd által mégis oly valaminek tudásához reményelt juthatni, mi családját érdekelheté, erőt vőn magán s kéré, hogy szóljon tartózkodás nélkül.

– Édes Erzsébet asszonyom, – folytatá az előbbi, mennyire lehetett, érzékeny hangon, – engedje, hogy ismét e névvel éljek, mely egykor szivemnek oly kedves vala, s melynél ifjúságom emlékei támadnak fel előttem.

– Jobb lesz, teins fiskális uram, ha ilyenekkel felhagyunk, – mondá Tengelyiné türelmetlenül – tudja, hogy azon időben is, melyről szól –

– Tudom, tudom! – sóhajtott Macskaházy, – hogy akkor is, midőn húsz és néhány év előtt szivemet s kezemet a nemzetes asszonynak ajánlottam, kérésem megvetéssel utasíttatott vissza, s a nyomor, melynek Tengelyi urammal elébe ment, elfogadhatóbbnak látszott, mint a nyugodt boldogság, melyet karjaim között találhatott volna, – pedig mennyi szenvedést nem kerülhettünk volna ki mindketten, ha az én kedves Erzsébetem akkor Tengelyi uramnak látszólag fényes tulajdonait, melyek végre is semmit a konyhára nem hoznak, kevésbbé tiszteli!

– Ha fiscalis úrnak beszéde van, főkép olyan, mely gyermekeimet illeti, ám szóljon! – válaszolt Erzsébet, ki felindulását, midőn férjéről így halla beszélni, el nem nyomhatá, – férjemről az én jelenlétemben hallgasson, vagy beszéljen úgy, mint ő érdemli.

– Ments meg Isten, – szólt az ügyvéd alázatosan, – hogy Tengelyi uramról valami sértőt mondani, vagy csak gondolni akarnék. Én Tengelyi uramat tisztelem, s habár méltó okom volna neheztelésre, mert hisz ő az, ki által éltem főboldogságától, mely a nemzetes asszony birtokában állt, megfosztattam, és –

– Kérem a teins urat, – szakítá félbe a szólót, kire egy megvető tekintetet vetett Erzsébet, – hagyjunk fel e haszontalanságokkal. Ismerjük egymást. A tisztelet s szeretetnek, melylyel irántunk viseltetik, annyi tanuságaival birunk, hogy valóban kár ez iránt csak egy szót is vesztenünk.

– Látom, – szólt az ügyvéd felsóhajtva, – hogy a nemzetes asszony szint azon tévedésben van, mint maga Tengelyi úr, mintha az utolsó kellemetlen történeteknek, melyek őt Porváron érték, én lennék oka, vagy előmozdítója. Nem veszem senkinek rossz néven, ki felőlem ekként szól; a jövő meg fogja mutatni e vádak egész alaptalanságát.

– Adja az ég, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet sóhajtva – és bármennyi okunk legyen is panaszra az eddig történtekért, a teins fiscalis úr legalább az én részemről legnagyobb háladatosságra számolhat, ha szegény gyermekem javára valamit tehet.

– Semmi háladatosság, édes Erzsébet asszonyom – szóla neki melegülve az ügyész, – semmi háladatosság. Nincs forróbb kívánatom, mint hogy megmutassam, miként azon szeretet, melyet egykor éreztem, nem mult el a nélkül, hogy barátsággá ne váljék. Én tökéletesen megjutalmazva érzem magamat, ha ezt tettel bebizonyíthatom, s úgy hiszem, most alkalmam van reá.

Erzsébet nem győzé bámulni a szivességet, melylyel Macskaházy egyszerre szólt, s ámbár az egészben valami gazságot gyanított, minden tőle kitelhető nyájassággal mondá, hogy kétségen kívül a fiscalis úrnak helyzetében, s nagy befolyása mellett igen sok alkalmatossága lehet, melyben egy szegény falusi jegyző háznépén segíthet.

– Ne higye a nemzetes asszony, – mondá az ügyvéd szerényen, – hogy befolyásom oly nagy, mint azt az emberek hirdetik. Sokan úgy beszélnek, mintha a Rétyék házában csak az történnék, mit én akarok. Mindent, mit az alispán vagy a kevély báróné tesz, rám fognak, s nem hiszi senki, mennyi ellenséget csinál ez nekem, – pedig Isten látja lelkemet, ha a házban az történnék, mit én akarok, a dolgok máskép mennének. De hagyjuk ezt, – tevé egy kis szünet után hozzá, – tagadni nem lehet, hogy a Rétyék házában mindamellett bizonyos befolyással birok, s épen ez által lehetek önöknek talán hasznára. Tengelyi úr ellen, a mint hallom, nemességi per kezdetett?

A nyugodt mód, melyen e kérdés épen az által tétetett, kit Erzsébet minden, férje ellen mozgásba hozott cselszövények főtervezőjének tartott, annyira meglepé őt, hogy nem felelt.

– És az irományok, melyekkel Tengelyi úr nemességét bebizonyíthatná, – folytatá a másik kérdéseit, – úgy hallám, mind elraboltattak?

– Úgy tartom, – válaszolt Erzsébet, ki elvégre mégis megsokallá az ügyvéd szemtelenségét, – Macskaházy úr ezt oly jól tudja, mint bárki más a világon.

– Értem a czélzást, – szólt Macskaházy nyugodtan mosolyogva – noha megvallom, renkívülinek tartom, hogy e részben reám vettetik a gyanu, kire nézve – ha ily tett nem ellenkeznék is annyira jellememmel, hogy azt rólam józanul feltenni nem is lehet – tökéletesen mindegy, bárkinek kezében vannak azon irományok, melyek e házból elrabottattak. Vagy mondja a nemzetes asszony maga, mily gondolható érdekem lehetne Tengelyi úr nemesleveleihez, holott semminemű atyafiságban vagy osztályi viszonyban nem állunk?

– Én mindezt nem értem, – mondá az asszony vállat vonva, – csak azt tudom, mit férjem mond s a mit Viola vallomásairól hallottam, s azok után –

– De kérem édes nemzetes assonyom, – vága szavába az előbbi, – ha úgy volna, azt hiszi, jönnék én magam, ide tulajdon házukhoz? Hisz a világ legszemtelenebb emberének kellene lennem, sőt a legbolondabbnak, – tevé hozzá, midőn észrevevé, hogy az első lehetőség, melyet felállított, Erzsébet által nem tartatik annyira hihetetlennek, mint gondolá, – igen, a legbolondabbnak édes Erzsébet asszonyom, ha miután annyi bajnak teszem ki magamat, csak azért, hogy Tengelyi uramat kellemetlenségekbe keverjem, most ismét mindent elkövetnék, hogy e dolog kiegyenlíttessék s belőle házukra semmi baj ne következzék.

– A fiscális úr ennek eddig nem sok bizonyítványait adá, – mondá Tengelyiné szárazon.

– Az ég látja, – szólt Macskaházy szemeit felfelé emelve, – mi igazságtalan a nemzetes asszony irántam! Ha tudná, mennyit fáradtam, hogy azt, de nem tartozik a dologhoz, kit – e lépéstől visszatartóztassam, nem beszélne így. De a mint mondom, én tettekkel akarom bebizonyítani barátságomat, s úgy hiszem, ezek után maga Tengelyi úr vissza fogja venni kemény ítéletét.

– Isten adja, hogy úgy legyen! – mondá Erzsébet, – részünkről mindig a legnagyobb háladatosságra számolhat, és – tevé hozzá kissé büszkébben – talán ezentúl háladatosságunk bebizonyítása inkább fog hatalmunkban állni, mint eddig.

– Semmi háladatosság, – vágott szavába az ügyvéd, ki Erzsébet czélzását megérté, – ne szóljon háladatosságról, bizony megsért, én tisztán barátságát kívánom. Az irományok tehát – tevé halkabban hozzá, kis szünet után, mely alatt körültekintve, magát arról győzé meg, hogy senki a szobában nincs, s székét Erzsébethez közelebb tolá – mondom, az irományok, melyek Tengelyi uramtól elraboltattak, a mint a nemzetes asszony hiszi, olyanok, melyek által férje nemességét tökéletesen bebizonyíthatja?

– Minden kérdésen kivül, – válaszolt a kérdezett mindinkább bámulva Macskaházy különös magaviseletén.

– Hm, hm! – folytatá a másik mintegy magában – fontos irományok! A keresztelés nem szükségesebb az üdvösségre, mint Magyarországban a nemesség, hogy az ember becsülettel élhessen; s én igen felfoghatom a fájdalmat, melyet e veszteségen érzenek, főkép ha kis fioknak jövője jut eszökbe –

– Az Istenért, ne kinozzon! – szakítá félbe elmélkedéseit Tengelyiné, – ha valamit tud ez irományokról –

– De ugyan kérem a nemzetes asszonyt, – kérdé az előbbi, nem is figyelve a másik kérésére – minden irományok raboltattak-e hát el, melyek által nemességöket bebizonyíthatták? nem maradt kezökben semmi oklevél?

– Semmi! – sóhajtott Erzsébet, – férjem, rendes ember lévén, mind egy csomóban tartotta, s azt elvitték. Ha valamit tud felőlök, – tevé hozzá kérő hangon – ne tegye szerencsétlenné gyermekeimet. Ha valaha életemben megsértettem, az Istenre kérem, ne boszulja meg ez ártatlanokon!

Erzsébet gyülölte s megveté Macskaházyt; de mihelyt azon meggyőződés támada benne, hogy ez ember gyermekeinek hasznára lehet, minden más tekintet háttérbe szorult s az anya összekulcsolt kezekkel könyörgött az előtt, kitől máskor undorral elfordult.

Macskaházy alig titkolhatá el örömét, midőn a hatást látá, melyet szavaival tett. – Hej, – szóla végre sóhajtva – ha tőlem függne! – Higye el kedves Erzsébet asszonyom, csak tudnám, hol vannak az irományok, nem volna boldogabb ember, mint én! Ha szükség, gyalog elmennék utánok az ország végeig, nem lenne nyugtom, mig fel nem találtam.

– Hát nem tudja, hol vannak? – kérdé Tengelyiné bámulva.

– És miként tudnám én azt? – válaszolt a másik nyájasan, – csak gondolja meg édes Erzsébet asszonyom maga. Minden, mit Viola vallásánál a rablásról beszélt, koholmány. Bármi fontosak legyenek Tengelyi ur irományai tulajdon családjára nézve, az alispánnéra vagy magamra nézve azok tökéletesen közönyösek, s nem lehet feltenni, hogy valaki a legfontosabb ok nélkül oly veszélynek tenné ki magát, minővel a rangunkféle emberekre nézve az járna, ha rablókkal czimboraságba lépnének. A vád, mely ellenünk e tekintetben emeltetett, csak nevetséges lehet; s ugyan mi módon szerezhettem volna az említett irományokról tudomást magamnak?

– De ugyan mi által használhat a teins ur gyermekeimnek – kérdezé ismét szárazabban Erzsébet, – ha nemességünk visszanyerésére semmit nem tehet?

– De ki mondta azt, hogy nemességök visszanyerésére semmit nem tehetek, sőt nem fogok tenni igen sokat? – válaszolt az ügyvéd mosolyogva. – Mi szükség ehhez az irományokra?

Tengelyiné, ki első pillanatban gunynak vevé e szavakat, reá mereszté szemeit; Macskaházy mindig mosolyogva tovább szólt. – Édes Erzsébet asszonyom Magyarországban él, de úgy látszik, nem igen tudja, mi történik körülötte. Ugyan ki hallotta valaha, hogy nemességet csak épen irományok által lehet megszerezni vagy megtartani? – Igaz, ez is egy mód; néha adomány vagy nemes-levél által a felség is nemesít egyetmást; de ez csak egy mód, s Isten mentsen meg, hogy ez lenne a legközönségesebb. Ha mindekitől, ki kiváltsággal él, leveleit kérnék, inkább meggyérülne számunk, mint a mohácsi veszedelem után. Lássa, édes nemzetes asszonyom, van a nemesedésnek egy más, sokkal jobb s czélszerűbb módja: – az usus. Ujabb időben, hol mindennek magyar nevet csinálnak, törvényes szokásnak szokták nevezni; de ez a dolgot nem fejezi ki, miután ott, hol törvény van, az ususra szükség nincs, sőt az ususnak az főtulajdona, hogy oly valami szokást jelent, mely a törvényen nem alapszik, vagy épen szokásban nem is volt. Például tegyük fel: a nemzetes asszonynak valami jószága van, nekem mellette egy kis darab földem. Minden esztendőben tovább megyek ekéimmel s egy darabot hozzá szántok, míg birtokom háromszor olyanná válik, mint egykor volt. A nemzetes asszony végre pert kezd. Én megmutatom, hogy ususom volt, hogy mindig ennyire szoktam szántani és vetni. A nemzetes asszony mondja, hogy ez rossz szokás, mert a föld az övé. Mindegy, nekem ususom van, – s csak törvénypert kezdhet ellenem, az pedig száz esztendeig tart. Vagy teszem, közbirtokosok vagyunk, a jószágnak fele az enyim, a másik a nemzetes asszonyé. Én emberek emlékezetére mindig juhokat tartottam, – a nemzetes asszony nem; végre maga is juhokat akarna tartani,… én nem engedem; ha nyája közös határunkra jő, elhajtatom, s miért? mert ususom van.

– De mit használ mindez nekünk? – kérdé Tengelyiné türelmetlenül.

– Hát csak azt, – válaszolt a másik mosolyogva, – hogy mint minden egyéb, úgy a nemességi kiváltság nálunk Magyarországban leginkább usus által szereztetik meg, s ehhez nincs szükség irományokra.

– Nem értem, – mondá Erzsébet.

– Pedig igen természetes, – folytatá az ügyvéd oktatólag. – Teszem. A. vagy B.-nek nincs egy darab irománya, melylyel nemességét bebizonyíthatná. Tegyük fel, talán ő maga is tudja, hogy nemtelen családból származott; de a megyében barátjai vannak, s ennek köszönheti, hogy reá adó soha kivetve nem volt, s az egész megye nemzetes vagy épen tekintetes urnak nevezé. Már most, ha nemessége iránt valamely rosszakarója által kérdés támasztatik, nem volna-e szörnyü baj reá nézve, ha azt kellene bebizonyítania, hogy teszem, eldődei a hazáért véröket ontva szereztek nemességet? – Ő e helyett azt mutatja meg, hogy soha a közterhekben részt nem vett, – s nemessége mentve van! főkép ha még azt bizonyíthatja be, hogy valamely tiszújításnál megverték vagy ő vert meg valakit, nincs is, ki valóságos ususán kételkedni merne. Tudok esetet, hol valaki nemességi perbe keveredve csak azt mutatta meg, miként apja lólopásért több izben fogva volt és soha pálcza-büntetésre nem ítéltetett – és az usus be volt bizonyítva. Higyje el nemzetes asszonyom, igen csalódik, ha azt hiszi, hogy a nemesség bebizonyítására irományok kivántatnak. Sok megyében minden tisztújításnál százakat csinálnak s oly jó nemeseket, mint bárki más a világon; csak barátok kellenek és –

– Igen, de vannak-e nekünk barátaink? – sóhajtott Tengelyiné.

– Vannak bizony, – szólt az előbbi tovább, fejével barátságosan integetve, – s pedig oly barátok, kik érdekökben mindent elkövetni készek, s ha épen kivántatnék, még arra is tudnának akármennyi esküdt tanukat találni, hogy Tengelyi uram egyenesen grófoktól származik. Maga az alispán –

– Az alispán mindent el fog követni ellenünk.

– A nemzetes asszony csalódik, – vága szavába az ügyvéd, – ha az alispán látni fogja a részt, melyet Tengelyi ur dolgaiban veszek, ő maga azon lesz, hogy a főügyész által kezdett per feledékenységbe menjen vagy legalább kivánatunk szerint dőljön el. Réty ur ő nagysága magában véve igen jó szives uri ember, s ha azon egy ok, mely a két ház között viszongásokra alkalmat adott, elmozdíttatnék, meg vagyok győződve, szintúgy szeretné Tengelyi urat most, mint egykor, mikor együtt a német egyetemet járták.

– Nem értem önt.

– Az egész viszongásnak oka – folytatá Macskaházy bizodalmas hangon, – azon szerelem, melyet az alispán fiánál a mi angyali kis Vilmácskánk iránt észrevett. Higye el édes nemzetes asszonyom, semmi más, mint ez. Ha ez valami módon elmozdíttatik, minden rendében van. Ki tehet róla? a házasság, mint mondják földi mennyország! nem csuda, hogy mindenik, midőn belépni készül, azt hiszi, hogy feljebb kell emelkednie és az alispán – végre emberek vagyunk valamennyien –

– De nem tudja-e fiscalis ur, – kérdé Tengelyiné, ki most az ügyvéd szándékát gyanítani kezdé, élesebb hangon, – hogy ha az alispán ur neheztelésének csakugyan ez oka, ez elmozdíthatatlan? Ákos maga rendjében megkérte leányomat, s valamint Vilmám szeretetét, úgy tegnap óta megegyezésünket is birja. – Érti-e ön? Férjem megegyezését is! Ha az alispán úr barátságának megszerzésére más módot nem tud, mint hogy leányom boldogságát feláldozzam, akár ne is szóljunk tovább.

– De hát ki szól Vilma boldogsága feláldozásáról? – mondá Macskaházy szinte neheztelő hangon. – Hisz ez angyali teremtés szerencséje kinek fekszik inkább szivén, mint nekem? De vajjon, hát e kedves leány csak úgy lehet-e szerencsés, ha alispán fiához megy? – Szép név s birtok, kétségen kivül jó dolgok; higye el nemzetes asszonyom, senki nem tudja ezt jobban, mint én. Az embernek jól esik, ha leányát kastélyban, ha szép négylovas hintóban láthatja; de ez maga nem tesz boldoggá senkit! Hisz voltak idők, hol maga is, nem mondom épen ily gazdag, de legalább oly férjet találhatott volna, ki mellett minden házi gondoktól ment lehetett – és mégis Tengelyinek nyujtá kezét és így –

– Ha fiscalis ur azt hiszi, – szakítá félbe Tengelyiné a szólót, – hogy e házasságot azért kivánjuk, mivel Ákos gazdag: erősen csalódik; sőt adná az ég, hogy ő hozzánk hasonló sorsu lenne! legalább senki nem keserítené el leányom örömét; Isten úgy is egymásnak teremtette e két embert!

– Ne higyje édes nemzetes asszonyom; – válaszolt a másik, fejét csóválva. – Az Isten csak egyszer elegyedett házassági dolgokba; s miután az oly rosszul ütött ki, s Ádám neki teremtett feleségével együtt a paradicsomból elüzetett, azóta nem elegyedik a dolgokba. Mindenik magának keresi párját s rosszul cselekszik ki nem magához hasonlót választ. Én részemről, ha leányom volna, soha magasabban álló vagy gazdag embernek nem adnám. Igaz, sok élvezetben részesíthetik nőiket, melyre azok szegényebb háznál nem számolhatnak, – mindenféle kényelem, fényűzés, öröm, mit tudom én?! – de azt a való szerelmet, lássa édes Erzsébet asszonyom, – szólt az ügyész, hangját érzékenynyé változtatva, – azt az igazi szerelmet, mint mi azt értjük, azt gazdag házban még sem lehet találni.

– Ákos kivételt képez, – mondá Erzsébet, ki beszéd között, mint asszonyok, sokszor elfeledé, hogy beszélni nem akart, – ő Vilmát imádja –

– Kérdésen kivül, – vága szavába Macskaházy nyájasan – kit nem imád ő? Nincs érzékenyebb sziv a világon! De lássa, az imádás, édes nemzetes asszonyom, igen különös dolog; az ember térdre borul, ég felé emeli kezét, félig magán kivül van és végre, ha imádságát elmondta: felkel és tovább megy. Az embernek természete különös: nem hisz semmit oly erősen, hogy azon soha nem kételkednék, s ismét nem tart semmit annyira lehetetlennek, hogy azt néha nem hinné; főkép ha valamit igen kivánunk, vagy valamitől igen félünk, hajlandók vagyunk csudákat hinni valamennyien, – s noha Erzsébet Macskaházy egész aljasságát ismeré, a kétely, melyet Ákos szeretetéről kimondott, látszólag hatott reá, ámbár csak azt válaszolta, hogy ő Vilmának jegyesét ismeré, s ha nem becsülné őt, bizonyosan nem adta volna neki leányát.

– A nemzetes asszony jól teszi, ha Ákost tiszteli, – szólt helybenhagyólag integetve fejével az ügyvéd – a világon nincs jobb s becsületesebb ember, mint ő. Hisz első gyermeksége óta ismerem, – hányszor tánczoltattam térdeimen! – tulajdon fiamat nem szerethetném inkább. Hogy érzékeny, hogy szeretetében nem oly állandó, mint mi meglettebb koru emberek a fiatalságtól kivánjuk, ki veheti azt rossz néven? Lássa a nemzetes asszony, ily rangu fiatalembernél, minő Ákos, az csaknem lehetetlen.

– De én kivánom ezt! – szólt hévvel Tengelyiné.

– Ha leányomat neki adom, én megkivánom, hogy mást ne szeressen.

– Az nem megy, – mondá Macskaházy mosolyogva, – ha Ákos hozzánk hasonló ember volna, a kivánat csak méltányos lenne; felsőbb körökben nevetséges. Mit mondana a világ hozzá, ha ily ember, mint ő, feleségén kivül nem udvarolna senkinek? Megszólnák.

– De Ákosról csak nem tud semmi rosszat? – kérdé Erzsébet mindig élénkebben.

– Rosszat? Isten ments meg! – válaszolt a másik nyugodtan. – Semmit, mi legkisebbé ellene szólna. Ákosnak vannak szeretői, de –

– Szeretői! – kiálta a másik ijedten.

– Hát mi rossz volna ebben?

– Mi rossz?! – válaszolt Erzsébet, ki hevében egészen elfelejté, kivel szól. – Ha most, midőn leányomnak százszor mondá, hogy senki mást e világon nem szeret, szeretői lennének – hisz ez a legnagyobb alávalóság!

– De mikor már mondom, – szólt megnyugtató hangon az előbbi, – hogy ezt ily fiatal uraknál rossz néven venni nem lehet.

– De én rossz néven fogom venni, – vága közbe az előbbi, – inkább, mint hogy ily valami történnék, készebb lennék –

– Édes nemzetes asszonyom, – szólt most Macskaházy ismét körültekintve s székét még valamivel közelebb vonva, – ismerem nézeteit, s azért becsületes ember lévén, ki sorsában a legnagyobb részt veszi, kénytelen vagyok azon meggyőződésemet kifejezni, hogy Ákos a nemzetes asszony kivánatainak soha megfelelni nem fog. Jó, becsületes, elmés fiatal ember, de mint mondám, hivséget, állandó szeretetet követelni tőle képtelenség! Ha vejében ezt keresi, – tevé hozzá halkabban, Erzsébet kezét fogva, minden tőle kitelhető nyájassággal – én ismernék egyet.

Erzsébet bámulva néze reá.

– Igen, kedves Erzsébet asszonyom, – folytatá Macskaházy mindig melegebben, – én ismerek egyet, kinek hivsége minden próbát megáll, kinek állandósága tántoríthatlan. Embert, ki talán külső fényből leányának kevesebbet nyujthat Ákosnál, de kinek karjai között Vilma mindazon csendes boldogságot fel fogja találhatni, melynek egész becsét a nemzetes asszony annyira tudja méltányolni. Én magam, kedves Erzsébet asszonyom, – tevé hozzá, kérdő tekintetet vetve a mellette ülőre, ki bámulatában szót nem talált, – kész vagyok Ákos helyét elfoglalni.

– A fiscalis ur?! – szólt kezét összecsapva végre Tengelyiné.

– És miért ne? – folytatá a másik mindig nyájasabban. – Való, nem vagyok oly ifju, mint akkor voltam, midőn kezemet a nemzetes asszonynak ajánlám; de nem vagyok vén, mondhatom, legjobb koromban, – azonkivül helyzetem megjavult, s becsületes ellátás helyett, mit akkor igérhettem, most szép vagyont hozok nőmnek. – Százötvenezer forintnál többre megy szerzeményem. Ha Vilma feleségem: Tengelyi nemességéről kérdés sem tétetik többé, sőt talán Rétyék részéről még valami inscriptiót is reménylhetnék. Sokkal józanabb vagyok, semhogy azokat, mik Ákossal történtek, rossz néven venném és –

Macskaházy, ki a közte s Vilma között kötendő házasság hasznait felszámolva, a hatást, melyet szavai Tengelyinére tettek, nem is vette észre, a legnagyobb meglepetéssel hallgatott el, midőn Erzsébet, egyszerre felugorva székéről, az ajtó felé mutatva, szenvedélyesen kiáltá, hogy hagyja el a házát tüstént.

Az ügyvéd szólni akart. Az érzemény, melylyel ez ildomos férfiu Vilma iránt viseltetett, mint olvasóim tudják, a nyugodtabbak közé tartozott. A gondolat, hogy a megye egyik legszebb leányát feleségül veszi, nem vala kellemetlen előtte, főkép ha az által egyszersmind egyéb terveit elősegítheti; ha ez azonban nem sikerülne, Macskaházy más utat fog választani, s nem valószinű, hogy ezért sok szivfájdalmakat érzene. A szerelem – hogy e tárgyról, mely épen azért hasonlíttatik oly különböző dolgokhoz, mert csaknem annyiféle, mint azok, kik róla szólnak, én is hasonlattal éljek – nem mindenkinek Pegazus, mely által magát elragadtatni engedi. Vannak emberek, kik azt jól betanított paripa vagy épen kocsilóként használják, melyen magokat s holmijokat oda vontatják, hová tetszik, s Macskaházy ezek közé tartozott. Ha Tengelyiné szólni hagyja, ő kétségen kivül visszavonja vagy legalább teljes megelégedésre magyarázza ki szavait; de a jegyzőné nem volt oly kedélyállapotban, hogy neki erre időt engedjen. A gondolat, hogy ezen ember rágalmait, noha alávalóságát ismeré, egy pillanatig elhivé, hogy Ákosban, ha csak egy perczig is, kételkedett: annyira felindítá a máskép nyugodt asszonyt, hogy az ügyvéd minden iparkodása mellett szóhoz nem jöhetett, s már menni akart, más alkalomra hagyva az egésznek kiegyenlítését, mikor az ajtó megnyilt s nem kis rémülésére Tengelyi maga lépett a szobába.

– Mit akar az ur itt? – szólt a jegyző, homlokát komoly ránczokba szedve.

Macskaházy felelni akart, de Tengelyiné felmenté e fáradságtól, midőn előadását oly kifejezésekkel füszerezve, melyekre az ügyvédet érdemesnek tartá, a történteket férjének elmondá. Szavainak valósága ellen nem lehete kifogása senkinek, azon egy kivétellel, hogy mindent az alispánné meghagyásának tulajdoníta, noha ez egyszer, mint tudjuk, Macskaházy egészen önfeje szerint indult.

– Takarodjék mindjárt – s szemtelen pofáját e házban ne lássam többé! – Ezek voltak az egyedüli szavak, miket a jegyző Macskaházynak mondott, s ámbár mindent elkövetett, hogy magát mérsékelje, ki a hangot, melyen e szavak mondattak, hallá, sejdítheté belső felgerjedését. Épen e mérséklet azonban tévedésbe hozá Macskaházyt, s midőn a helyett, hogy távoznék, tettét magyarázgatni kezdé, s barátságáról, melylyel az egész család iránt viseltetik, szólt: Tengelyinek haragja nem ismert többé határokat, s maga Erzsébet megijedt, midőn férjének állapotát látá.

– El házamból tüstént! el semmirekellő! – kiáltott Tengelyi – ha nem akarod, hogy kidobjalak.

– De kérem, édes nemzetes uram, – szólt a másik nyugtatólag, – méltóztassék engem kihallgatni; úgy tartom, az ajánlat, melyet tettem, nem olyan, mely által e bánásmódot megérdemeltem; ha Vilma –

– Ne nevezd, – szakítá félbe a jegyző – ne merészelj felőle szólni alávaló! Te, leányom férje? te rabló, zsivány, söpredéke az emberi nemnek!

A lármára Vilmán s Liptáknén kivül, kik a szobába jöttek, több átalmenő az ablakoknál állt meg s kiváncsian benézett. Macskaházy, ki e tanuk által biztosítva gondolá magát, hogy megveretni nem fog, s egyszersmind érzé, hogy ha e bánásmódot nyugodtan eltűri, egész tekintélye elvész: most egyszerre magasabb hangon kezde beszélni.

– A mi sok, sok! – mondá rikácsoló hangján. – Nótárius úr meg fogja bánni szavait.

– Megbánni! megbánni!! – kiáltott Tengelyi mindig nagyobb indulatban.

– Igen, igen, édes nótárius uram, – folytatá a másik gúnyolva, – meg látszik feledkezni, hogy nem nemesember többé, ha! ha! ha!

– Gazságodra emlékeztetsz? – kiálta az előbbi botját emelve, mig karját neje s leánya alig birták visszatartani.

– S habár magamat megalázva, leányát nőül kértem, nem kellene soha megfeledkezni a különbségről, mely köztünk létezik.

– Igen, különbség, azon különbség, mely becsületes ember s gonosztevő között létezik. Hagyjatok! – kiálta nejéhez fordulva, ki kezét még mindig visszatartá. – Macskaházy jól kiszámítá a pillanatot, melyen túl maradása veszélyessé válhatnék, s még egy pár fenyegetést mondva, épen akkor érte el az ajtót, mikor a háziur megszabadulva, botjával utána rohant.

– Ez az ember még kezeim által hal meg! – szólt Tengelyi, midőn az udvarról, hová az elősiető ügyvédet követte, Vándory által, ki épen a házhoz jött, szobájába kisértetett, s a jegyző fáradtan felindulása után egy székre veté magát, s alig nyerheté vissza nyugalmát, noha a többiek s később Ákos, ki Vándory után eljött, nem egyszer mondák, miként ez alávaló nem is érdemli, hogy becsületes ember miatta csak egy perczig is felinduljon.