XXXIX.

Violára, mielőtt feltételét teljesítheté, még nehéz pillanatok vártak. Határozata változhatatlan vala, de miként találjon oly ürügyet távozásra, mely nejét megnyugtassa? Mióta e tanyán laktak, Zsuzsi, valahányszor férje csak egy pár órára távozott, a legnagyobb nyugtalanságban élt, s ezen féltékenysége, mióta gyermekei meghaltak, még erősebbé vált. Férjén kívül neki e világon nem vala semmije; s nem forgott-e az szüntelen veszélyben, ha emberek közé ment, hol valaki által megismertethetett? Viola százszor neki készült, hogy nejének tudtára adja, miként még az este néhány napra útnak indul, s százszor újra elhalasztá szándékát. Egyszer úgy látszott, mintha Zsuzsi ma derültebb volna, mint máskor, s ily pillanatban nem akará megrontani kedvét; másszor ismét arcza kifejezését a közönségesnél még szomorúabbnak képzelé, s akkor a pillanatot arra, hogy szándékát vele közölje, nem tartá alkalmasnak; s nem tudom, miként teljesítette volna föltételét, ha neje, észrevéve elfogultságát s a készületeket, melyeket útjára tett, maga nem kérdezi ezeknek okáról. Miután férjétől hallá, miként távolléte alatt a házhoz jött ispánnak parancsa szerint még ez éjjel el kell mennie, hogy a szomszéd megyéből ura számára marhát hajtson, Zsuzsi elhalaványult. De mit tegyen? Az okot, melyért tanyájától nem szivesen távozik, nem mondhatá senkinek, s a szegény asszony még áldá végzetét, midőn férjétől vigasztalásul azt hallá, hogy a hely, hová megy, Taksonymegyétől még távolabb fekszik. – Ott még kevesebbet félhetek, hogy valaki rám ismer, – így szólt Viola többször, s Zsuzsi, hogy férjének helyzetét ne nehezítse, legalább úgy tetteté magát, mintha ez által csakugyan megnyugtatva érzené magát.

Viola, kinek, valahányszor nejére nézett, a fájdalom jutott eszébe, melyet e szerencsétlen érzeni fog, ha a dolgok valódi állását megtudja, jellemének egész szilárdsága mellett néha alig tarthatá vissza könyeit; de erőt vett magán ő is, s midőn este nejét utólszor kebléhez szorítva lovára ült, nem vehette volna senki észre felgerjedését. Maga Zsuzsi nem gyanítá, hogy midőn férje ajkairól az utolsó Isten veled-et hallá, a szerencsétlennek szivét azon sejdítés tölté, hogy utólszor szólt kedveséhez. Viola rég megszokta a szenvedést; mint a tenger sötét habjai, úgy arczának mindig komor kifejezése eltakará a vészt, mely keblében dúlt; de midőn jó lován az erdő felé vágtatva annyira jött, hogy mozdulatai az utána néző által nem láttathattak, rég leküzdött keserve kitört, s szemének keserű cseppjei sűrűn peregtek le arczán.

Már este volt, mikor Viola elhagyá házát. A lealkonyodott nap végsugárai csak még gyenge világot terjesztének a láthatáron, s a félhold, mely könnyű fellegek között lebegett az égen, fényesen önté le ezüst sugárait, s minden ünnepélyes csendben állt szelid világítása alatt. A természet bájai nagy bajainkat nem felejtetik el velünk, de elveszik keserűségöket. A szenvedélyes bánat helyett, melyet emberek között vagy szobánkba zárkózva érezénk, szelid szomorúság tölti lelkünket; úgy látszik, mintha az egész természet részt venne fájdalmunkban, mintha minden csillag sajnálkozva nézne le reánk; a nagy láthatáron körültekintve, érezzük egész parányiságunkat, s önszerencsétlenségünk kisebbnek látszik, midőn eszünkbe jut, mily kevés s mily mulékony egész létünk. A nyugalom, melyet maga körül látott, végre nyugodtabbá tevé Violát is. Lépésre mérsékelé lovának sebes futását, s letörülve könyeit, fel a csillagokra nézett, honnan annyi fönséges remény ragyog le minden szenvedőre.

Midőn a dombra ért, honnan néhány hónap előtt új tanyáját először meglátta, egy perczig megállt s visszanézett. A távolság s a hold bizonytalan világa miatt csak egy fehér folt s nem messze tőle egy gyenge pásztortűz vala minden, a mit látott. Eszébe jutottak mindazon remények, melyekkel e helyre jött, – a keservek, melyeken azóta keresztül ment, – gyermekei, kiket a hegyoldalon eltemetett, s végre a szerencsétlen nő, kire életének legnehezebb csapása vár, – s e gondolatoknál ismét köny nyomult szemébe; de fájdalmának szenvedélyes kitörése után Viola visszanyerte ismét szilárdságát. – Ki tehet róla? – így szólt, midőn egy nehéz fohász után ismét útnak indult, – sorsát senki nem kerülheti ki; én szerencsétlenségre születtem.

Viola föltevé magában, hogy Tiszarétre megy, s Réty Ákos kezeibe adja magát, vagy ha ezt nem találná ott, legalább Liptáknét nejéhez küldi; s miután e hely a tanyától, hol nejét hagyá, jó húsz mérföldnyire volt, s Viola, hogy senki kezeibe ne kerüljön, főkép Taksonymegyébe érve, minden jártabb utakat elkerült, többnyire csak éjjel ment, hosszú utazása alatt ideje vala gondolkozni. Gondolatait többnyire neje foglalta el. – Szegény Zsuzsi! – így szólt sokszor magában, – csak miatta ne kellene aggódnom, de ha megtudja, hogy a vármegye kezébe adtam magamat, kétségbe esik. De mit tehetek? Végre is megtudták volna hollétemet. Valamint az öreg János, úgy más is fölkereshetett, s akkor még rosszabb volna dolgom. Igy, ha magamat feladom, legalább Tengelyi úr irásait nem vehetik el tőlem, rajta segíthetek, és ki tudja, nem kapok-e végre mégis gratiát, mint János mondta? – S ez utolsó gondolat a szerencsétlennek nem kis vigasztalására szolgált. – Ha valaha férfi nyugodtan nézett a halál elébe, ő vala az; de a gondolat, hogy életét hóhér kezei által veszítse, borzadással tölti a legbátrabbat is; s Viola, nejére gondolva, készebb vala mindent eltűrni inkább, mint azt, mit e kedves teremtés túlélni nem fogna. – Zárjanak be tíz esztendőre – gondolá magában, – kínozzanak, tegyenek velem akármit, az, hogy élek s hasznomra lehet, fenn fogja tartani Zsuzsim erejét, s én is el fogok tűrni mindent, ha őt néha láthatom. Hisz végre minden elmúlik, s mint az öreg János mondta, még mint becsületes ember végezhetem napjaimat. Ilyen emberi természetünk; ha oly helyzetbe jutottunk, honnan semmi kedvező kilátás nem nyílik, a kisebb rosszhoz kötjük reményhorgonyunkat, de egy napig sem maradhatunk remény nélkül.

Viola minél tovább gondolkozott helyzetéről, annál nyugodtabbnak érzé magát. A két emberölésen kívül, melynek mindegyikénél mentségére annyi okot hozhatott föl, soha nagyobb bűntettet nem követett el. Maga az, hogy a halálos félelmet kiállta s most önmaga adja magát biróság kezébe, a legkeményebb ítéletet elháríthatja róla, s azonkívül nem számolhat-e Réty Ákos s általa annyi becsületes ember pártfogására, ha Tengelyit jelen szerencsétlen helyzetéből megmenti? Legnagyobb aggodalma, midőn harmadik éjjel Tiszaréttől már csak néhány mérföldnyire volt, az vala, hogy mielőtt magát s irásait Réty Ákos- vagy Vándory-nak átadhatta, Nyúzó pandurjainak kezeibe kerül. Viola a magával hozott irományok fontosságának okát nem ismeré, de miután ez irományok utolsó elfogatása alkalmánál tőle elvétettek s Nyúzó által eltagadtattak, félnie kellett, hogy a főbiró, kinek jellemét tapasztalásból ismeré, ez irományokat most is, ha kezébe kerülnének, elsikkasztaná, s föltevé magában, inkább végső csepp vérig védelmezni magát, hogysem Tengelyi irásait más, mint biztos kezekbe tegye le.

Már hajnallani kezdett, midőn a szt.-vilmosi erdőhöz ért. Lova, melyről egész éjtszaka le nem szállt, fáradt vala; s a helyről, melyen állt, még jó két óráig kelle mennie, mielőtt Tiszarétre érhetett. Viola megsajnálta jó lovát, melynek életében annyi hasznát vette, de átlátta a veszélyt, mely reá nézve abból támadhat, ha fényes nappal közeledvén a faluhoz, még mielőtt föltételét teljesíthetné, megismertetik s erőszakkal a szolgabiróhoz hurczoltatik. Az erdőnek épen legsürűbb része e télen kivágatván, a fák között, főkép most, midőn ágaikat még lomb nem takará, rejteket találni nem lehetett, s ezt látva, neki mégis legtanácsosabbnak látszott, ha útját tovább folytatja. – A nagy rónaságon – gondolá magában – távolról meglátok s kikerülhetek mindenkit; s te jó Hollóm – szólt, midőn kedves paripájának nyakát veregeté, – ma még meg kell tenni szolgálatodat, gondom lesz, hogy jó kezekbe kerülj. Talán Ákos úrfi istállójába fogad s agarász-lónak használ, hisz megtanulhattad a szaladást, eleget kergettek előbbi uraddal, én rajtad többé ülni nem fogok. Viola ismét szomorú gondolatokba merülve folytatá útját, s lova, mintha osztoznék ura bánatában, leeresztett fővel ballagott tovább a fák között, melyeken annyiszor átszáguldott.

Szomorú ábrándjaiból Violát lódobogás ébreszté föl. Arra nézett, s a kis erdővel körülfogott rétnek, melyen épen átment, másik oldalán három lovas pandurt vett észre, kik mihelyt őt megláták, feléje tartottak. Kitérnie vagy elrejtőznie nem lehetett, megsarkantyúzta tehát lovát s futásban keresé menedékét. – Megállj! – kiáltának üldözői – vagy halál fia vagy! – midőn utána rohantak; de Holló, minden fáradtsága mellett, a pandurlovak által nem vala oly könnyen elérhető, s a pár lövés, mely utána tétetett, csak nevelé sebességét. Viola egyenesen Tiszarét felé tarta futásában; a pandurok, nem vesztve őt szemeik elől, bizonyos távolságban utána nyargaltak.

Ákos épen Tiszaréten volt. Az alispán mióta neje meghalt, nem szivesen ment ki jószágára, s fiára bizá gazdaságát, ki most is a tavaszi szántás végett több napot töltött itt, – s mert az utolsó időben történteknek emléke neki is kínos vala, nem a kastélyban, hanem az öreg Vándorynál lakott. Vándory, szokása szerint e reggelen is jókor fölkelve, midőn az egészen tiszta eget látá, nem állhatott ellen a vágynak, hogy ismét egyszer a Török-dombról nézze a felkelő napot, s magával híva Ákost, vele ugyanazon helyre ment, hol őt történetünk kezdetén először találtuk.

Kevés fiatal ember van a világon, ki reggeli álmát könnyen hagyná el, – s Ákos nem jó kedvben követé öreg barátját, ki út között szüntelen a felkelő nap szépségéről szólt, s előre élvezé a gyönyörű látmányt, mely reájok a Török-dombon vár, sőt egyik hősöm szégyenére, meg kell vallanom, hogy ámbár a napkelet soha pompásabb szinekkel nem takarta a láthatárt, e látvány őt ma hidegen hagyá.

Múlt ősz óta, hol az agarászat után Tengelyi- s Vándoryval a Török-dombon találkozott, Ákos nem vala itt, s igen természetes, ha most ugyanazon helyre jövén, azon dolgok jutottak eszébe, melyek a domb körül akkor történtek, s hogy a napkeletről majdnem elfelejtkezve, Vándoryt ezekre emlékezteté. – Mintha ma volna, oly elevenen áll előttem minden – szólt a lelkészhez fordulva, – hol most mi állunk, veled akkor szegény Tengelyi állott. A domb alatt lovaink, előttetek Kálmán s én jobbra, ott az átkozott Nyúzó, mintha még most is káromkodni hallanám, midőn a szt.-vilmosi erdő felé nézve meglátá, hogy pandurjai valakit hoznak, s én nem akartam hinni, hogy Violát fogatta meg.

Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő felé fordult, s jó szemével észrevevé a lovasokat, kik a fák közül épen most jöttek ki a síkra. – Mi ez? – szólt Vándoryhoz, midőn arra mutatva, őt is a lovasokra figyelmezteté, – átkozott sebesen jőnek, elől egy, utána három, mintha itt is valaki üldöztetnék.

Ákos e szavaknál mintegy akaratlanul a szt.-vilmosi erdő felé fordult.

– Isten mentsen meg, – szólt Vándory sóhajtva – elég volt, hogy e helyről egyszer ily szörnyűséget kelle látnom.

– És pedig mégis úgy van, – mondá Ákos, ki szemeit az alatt a lovasoktól nem fordítá el, – az, ki elől jár, űzőbe vétetett, réteken és szántóföldeken vágtat keresztül.

– Legyen Isten szegénynek irgalmas, – szólt Vándory, szemeit éghez emelve.

– Ha zsivány, nem menekülhet meg többé – mondá Ákos, – egyenesen a falunak kergetik, s már lova is gyengülni kezd, üldözői jóval közelebb vannak hozzá mint elébb.

– Talán nem zsivány, – szólt Vándory, ki a lovasok mozdulatait szintén a legnagyobb figyelemmel követé.

– Bizonyosan az, vagy olyan, kit annak tartanak – szólt rövid szünet után, – már a pandurok fegyvereit is kiveszem. Szegény ember! lova egészen kifáradt, egyik üldözője nyomában van. Most az üldözők legközelebbike lovastól felbukott; megint pár perczre megszabadult; bárcsak friss lovat adhatnék neki.

Viola helyzete – mert olvasóim gondolhatják, hogy ő az, kit Ákos a Török-dombról lát – az által, hogy legközelebb jött üldözője felbukott, csakugyan e pillanatban kedvezőbbé vált. A második pandur, midőn felbukott pajtásához jött, ki lovastul együtt egy szántóföld árkában feküdt, feltartá lovát s leszállt, hogy segítségére legyen; a harmadik oly távolságra maradt el, hogy Viola, ki most már nem kivána mást, mint a falut a pandurok előtt elérve, irásait biztos kezekbe adhatni által, már czéljánál gondolá magát. – Csak most ne hagyj el jó Hollóm, – mondá, midőn nehézkes ugrásokban tovább haladó lovát ismét megsarkantyúzá, – hajrá Holló! – De mindennek megvan határa, végre a legjobb ló ereje is kifogy, s Viola érzé, hogy az övé alig birja terhét. A szegény pára, mely egész utolsó éjtszaka utazott, s most egy fél óra óta kergetés között, ujonnan felszántott földeken s árkokon keresztül ment, ügetni kezde, s Viola, ki egy részről már a Török-domb közelében s így majdnem czéljánál látá magát, a síkról visszanézve mindinkább közelgeni látá ellenségét, szóval és sarkantyúval hasztalan biztatá. A lónak fehér tajtékkal elborított teste remegett, fekete sörényéről nehéz cseppekben patakzott le az izzadság. Viola tántorogni érzé lépéseit, de a kétségbeesés elnémíta minden egyéb érzelmet s még egyszer oldalába vágá éles sarkantyúit. A ló fájdalmában felszökött s végső erővel még egyszer szaladásnak indult. De az ellenség nyomán vala. – Állj meg! – ordított egy vad hang Viola háta megett, s az üldözött borzadva látá, hogy a pandur csak pár lépésre van már tőle. Nem látva más menedéket, kirántá pisztolyát nyeregkápájából, s hogy visszaijessze, ellenére szegezé. De a pandur, ki lőfegyverét szinte kezében tartá, alig látá e mozdulatát, midőn iszonyú káromkodással pisztolyát Violára süté.

Az ellenek oly közel voltak e pillanatban egymáshoz, hogy a lövés alig hibázhatott, s Viola felkiáltva lova nyakára rogyott. A ló megijedve a közel lövéstől, még egy pár ugrást tett, s haldokló lovasával együtt a földre rogyott.

Mindez a Török-dombhoz oly közel történt, hogy Ákos, ki mihelyt a lövést s annak következéseit látá, oda futott, még elég jókor jött, hogy a lováról leugrott s fokosával szerencsétlen ellenségéhez közelgő pandurt minden további kegyetlenkedéstől visszatartóztathatá.

– Ne merészeld e szerencsétlent bántani, alávaló – kiálta Ákos a legnagyobb indulattal, midőn Violát lova alól kiszabadítani iparkodott, – nem látod, hogy többé ellent nem állhat?

– Szerencsétlent? – mormogá a másik, ki az alispán fiát látva, parancsának ellentállni nem mert, s kiben olvasóim pandurköntösben is, melyet egy idő óta viselt, az egykori zsiványra, Czifrára ismertek volna; – nem látja a teins úr, hogy Viola? Az ötszáz forint, mit annak igértek, ki őt halva vagy elevenen a nemes vármegye kezeibe adja, az enyém. Csak, reménylem, meghal, mielőtt pajtásaim ide jőnek, máskép a pénzből ők is követelnék részöket.

Ákos nem hallá ez embertelen kivánatot, s egész erejével dolgozva, végre Czifra s Vándory segedelmével a szerencsétlent kihúzá lova alól.

– Meghalt, – mondá Ákos, midőn a vérző testet a zöld pázsitra fekteté, s halvány arczáról csakugyan Violára ismert.

– Még eddig nem halt meg, – válaszolt Vándory, ki azalatt a beteg mellé térdepelve, sebét vizsgálta, – a seb mellének baloldalán mély, s felgyógyulásához nincs remény, de pár óráig még élhet, talán még szólhat is. Üljön kend lovára, – szólt a pandurhoz fordulva, – nyargaljon a faluba azonnal s hivjon embereket, kikkel e szegény embert házamhoz vitethessem.

– Nem megyek biz én; – mondá a megszólított. – Majd bizony bolond leszek. A nemes vármegye annak, ki Violát elevenen vagy halva kezébe adja, ötszáz forintot igért; ha elmegyek, ide jőnek pajtásaim s magoknak követelik a pénzt, pedig a teins urak látták, hogy én lőttem agyon.

– Ha nem mégysz, mindjárt főbe lőlek itt ezzel a pisztolylyal, kutya! – kiáltott Ákos, Violának a ló mellett fekvő lőfegyverét felkapva. – Vérpénzedet, ha más nem, magam fizetem meg.

Ez az utolsó biztatás a fölemelt pisztolylyal egybevetve, Czifrát sietésre inté, s Ákos Vándoryval egy ideig magok maradtak Viola mellett, ki még mindig eszméletlenül feküdt a földön. A panduroknak egyike – mert miután Czifra a faluba küldetett, pajtásai szintén e helyre jöttek – vizért ment, de sem ez, sem Ákos és Vándory biztató szavai a szerencsétlent fel nem ébresztheték eszméletlenségéből.

Fél óra múlt, s már a faluból emberek jöttek, midőn Viola szemeit fölnyitva, körültekintett s életének némi jeleit adá.

– Nem ismersz? – mondá Ákos, midőn hozzá lehajolva, kezét megfogá, – nézz rám Viola.

– Ismerem, – mondá a zsivány, ki az alatt magához jött, gyenge hangon – jó, hogy itt van, épen a teins úrhoz akartam menni. – Viola melléhez nyult, mintha valamit keresne. – Gombolja csak fel mellényemet, – mondá, miután meggyőződött, hogy azt maga nem teheti, – s vegye ki az irásokat, – Tengelyi úrnak irásai, melyeket a zsidó Macskaházyval ellopott, s azért jöttem, hogy általadjam. Véresek, – tevé hozzá, midőn az irományokat Ákos kezeiben látá, – ujra véresek; most nem tesz semmit, hisz csak az én vérem. Tengelyi úr jóltevőm volt, megszolgáltam jóságát; mondják neki, hogy csókoltatom kezét, s ne gondolja, hogy Viola oly alávaló ember volt, ki jóltevőjét megkárosíthatta volna.

Míg Viola ezeket mondá, a faluból több s több ember gyűlt össze, kik a haldoklót körülfogák.

– Barátom! – mondá Vándory mélyen meghatva, – talán nem is tudod, hogy Tengelyi ugyanezen irományok végett szörnyű gyanuba keveredett?

– Tudom – szakítá félbe Viola, – Jánostól hallottam s azért akartam magamat a nemes vármegye kezeibe adni, hogy a gyanutól megtisztítsam. Halljátok-e emberek? – szólt most a körülállókhoz erősebb, de időről-időre félbeszakasztott hangon, – ki azt mondja, hogy Macskaházyt Tengelyi úr ölte meg, hazudik; a gyilkos én vagyok. Csak az irásokat akartam elvenni tőle, melyeket a zsidóval együtt Tengelyi úrtól ellopott, de pisztolylyal fenyegetett s indulatomban megöltem. Úgy legyen Isten irgalmas lelkemnek, mint Tengelyi úr egészen ártatlan e tettnél.

Viola fáradtan elhallgatott; a nép mélyen meghatva állt ott, sok szemben könyek csillogtak. – Hej, öcsém, – mondá egy öreg paraszt, ki Vándory mellett állt, – miért kellett épen neked ily sorsra jutnod? Szomszédok voltunk, s azt gondoltam, te fogod behunyni szemeimet, ha meghalok, mint én tettem apádnak.

– Bátyám, – szólt Viola gyenge hangon, midőn szemeit a szólóra függeszté, – ha kend házam mellett elmegy, s az üresen áll, vagy benne más emberek laknak, gondoljon néha Violára is; Isten látja lelkemet, nem én vagyok oka, hogy azzá lettem, a mi utolsó időben voltam; bocsássa meg Isten azoknak, kik okai voltak.

E pillanatban Liptákné jött. Midőn a történtekről hírt vett, ide sietett, s most áttolakodva a sokaságon, midőn rokonát a földön s a körülötte álló népet látá, könybe lábadó szemekkel kérdé: mit ácsorognak itt, s miért nem viszik Violát a faluba, hol becsületesen gondját viselhetnék?

– Hagyja el kend néném, – mondá, mindig nehezebben véve lélekzetet, midőn Liptáknét megismeré, – nekem nem viselé többé senki gondomat, végem van s nincs mit panaszkodnom. Vért ontottam, véremmel lakoltam érte; ez Isten parancsolatja. Hagyjatok meghalni itt, a mezőn, melyet szántottam, Isten szabad ege, a meleg napsugárok alatt.

Viola szava gyengült, intésére Liptákné melléje térdepelt, hogy szavait hallhassa. – Menjen kend néném Zsuzsihoz – mondá alig hallhatóan, – mondja: bocsásson meg, hogy most, midőn tőle elmentem, megcsalám; nem cselekedhettem máskép, jótevőmet nem hagyhattam el bajában; és ha megmondtam volna, hová megyek – itt Viola szava érthetetlenné vált, még egyszer felnyitá szemét, melyet elgyengülve előbb behunyt, körültekintett, még egyszer rebegé neje nevét, s a sóhaj, melylyel azt kimondá, vala utolsó lehellete.

– Legyen Isten irgalmas minden bűnös iránt, – mondá egy vén paraszt a körülállók közül, – lelkét sok vétek terheli.

– Ő sokat szenvedett – szólt Vándory meghatva, – nyugodjék békében e nehéz élet után.

*

Azoknak leirását, mik Viola halála után történtek, nyájas olvasóimra bizhatnám, kik, ha könyvemet eddig félre nem vetették, kétségen kívül minden egyes személyemnek legközelebb jövőjét önmagok ép oly jól ismerik, mint én. Legközelebb jövjőét mondám, mert habár bizonyos, hogy Ákos Vilmával, s Kálmán Etelkával a lehetőségig boldog párokká váltak, a jövőért ki merne jót állni? noha én mind a két esetben, hogy ha húsz év mulva ismét Tiszarétre vagy Kislakra jövök, hol az új házasok letelepedtek, ép oly megelégedett arczokat reménylek találni, mint midőn a boldog ifjak kedveseiket először ősi lakukba vezették.

Az alispán ritkán jön Tiszarétre. Az ott történtek emléke mindig kellemetlenül hat kedélyére, annyival jobban érzi magát Porváron. Letette betegeskedés ürügye alatt hivatalát, lemondott kamarás és tanácsi czímek utáni vágyairól, s azóta kevés megelégedettebb embert láthatni. Sokan azt hivék, hogy Pesten fog letelepedni, de csalódtak. Vagyona s alispáni érdemei által ő Porváron az első, véleménye, mint hajdanában, mindig a többségé, mi által elérte, hogy a többség által mindig bámultatik, – s alkotmányos országban mi kell egyéb az embernek, hogy magát boldognak érezze?

Az öreg Kislaky nem vágyódik ily dicsőség után, sőt biztosan mondhatom, hogy az első alkalom után, melyben mint rögtönítélő törvényszék elnöke hivataloskodott, azonnal lemondott e díszes czíméről is, de kedves Kálmánja boldog, s ez a becsületes öreg úrnak s nejének elég. Ha Etelka férjével néha kevesebbé elégszik meg, mert Kálmán még most is szerfölött kedveli az agarászatot, azzal vigasztalja nejét, hogy a 811-iki bor is idei bor volt egykor, s hogy fia is majd kiforrja magát.

Az öreg Tengelyi eleinte szomorú volt. Oly szerencsétlenség, mint melyen ő keresztül ment, elkeseríti a legvidámabb kedélyt, s a jegyző a komoly jellemekhez tartozott egész életén át. Neje kérése soha nem birhatá őt arra, hogy lakását a kastélyba tegye át. – Alacsony házban születtem – mondá mindig, – így akarok meghalni. – De a boldogság, melyet maga körül látott, a sok jó, mit veje segedelmével a tiszaréti lakosokon tehetett, kiknek annyi ideig jegyzőjük volt, földeríté végre őt is. Takarékmagtárt s kisdedóvó iskolát alapított, gyümölcsfákat ültetett a házak s utak mellé, s e szüntelen munkásság, melyben napjai folytak, derültté tevék agg korát, világos tanulságul mindenkinek, hogy valamint az erőmű, ha hasztalan vesztegel, idővel elrozsdásodik, s annyival fényesebb, mennyivel szüntelenebbül dolgozik: úgy az ember, ki egész életén át fárad, el nem veszti díszét öreg napjaiban sem.

A kislaki s tiszaréti házak legjobb barátjai Völgyesy és Vándory maradtak. Az első, baráti körökben lassanként elszokott emberkerülő életmódjától, s át kezdé látni, hogy ha sokan elég balgatagok az embert külső formája után itélni meg, nem kisebb balgatagság, azért, hogy ilyenek előtt kitérjünk, minden társaságtól visszavonulni; mert ha az emberi társaságban a bolondok s gonoszok még oly nagy többségben volnának is, azon kevés józan s becsületes ember, kit benne találhatunk, megérdemli, hogy mint a gyöngyhalász, őket keresve, a társaság mocskos habjaiba merüljünk. És Vándory – boldogok között élt, oly körben, mely optimismusának mintegy bizonyításul szolgálhatott, miként nem lett volna boldog ő! Hogy a levelek birtokába jutva, melyek által születését bebizonyíthatá, sem nevét, sem helyzetét nem változtatta, magától értetik. Több élvezetet, több való szerencsét ő e világon nem találhatott volna, mint kis lelkészlakában, hová minden, ki segélyt keresett, oly szivesen betért. Soha a szeretet, mely tiszta szivét tölté, nem veszte semmit melegéből, soha bizodalma, melylyel az isteni gondviselés s az emberek jobb természete iránt viseltetett, nem ingadozott. Mint a csipkebokor, melyről a szentirásban olvasunk, ilyen vala e férfi lelkülete; a láng, mely szivében égett, világot s meleget terjesztett, de nem emészté fel oltárát, épen azért, mert nem földi láng vala.

Gyümölcsfákat ültetett a házak és utak mellé.

Az öreg János, kit Ákos gazdájának tett, de ki mind a mellett soha huszárköntösétől meg nem vált, első esztendőben teljesen megelégedve nem érzé magát, de miután Ákosnak fia született, a vén katonának leghőbb óhajtása teljesült s alig várhatja a pillanatot, melyben sok győzedelmes csatáit e második Réty-ivadéknak elmondhatja.

Néhányan olvasóim között talán tudni szeretnék, mi történt Nyúzóval? Hogy a törvényes bizonyság, mely ezen már azért is kiválólag magyar könyvben a kezdettől minden fontos pillanatokban jelen volt, végén se nélkülöztessék, elmondom, ámbár a főbirónak vége nem oly regényes, mint kivánnám. Úgy ítélünk emberekről, mint az időről. A mezei gazda áldja, a sétára készülő uracs átkozza az esős vasárnapot; még a jégesőnek s állandó szárazságnak is vannak a buzakereskedők közt magasztalói, s így nincs ember, ki néha, ha valakinek épen gazságával használt, igen derék embernek nem tartatnék. Nem csuda tehát, ha Nyúzónak is voltak barátai, csak szerencsétlenségére az alispánné halála után kevesebb, mint mennyire helyzetében szüksége vala. A főbiró elvekhez alkalmazá egész életét. Felfogása szerint a mindennapi kenyér az, mit bölcsek a szükséges alatt értének, – hozzá szép ház, birtok stb., stb. az, mi hasznosnak neveztetik; jó hír s köztisztelet, ez felfogása szerint a voluptuosumokhoz, a luxushoz tartozik, mi után józan ember csak akkor fárad, ha a két elsőnek bővében van. Ez elvnek helyes alkalmazása Nyúzót bajba keverte. Bizonyos közmunkák, melyek Garacsnak szebbítésére fordíttattak, s ehhez hasonló dolgok, melyekről bővebben szólni nem akarok, az érdemes tisztviselőnek annyira rossz néven vétettek, hogy hivatalától esküdtjével együtt elmozdíttatott, mi Garacs vidékének nem kis kárára vált, miután a főbiró házának még be nem födött harmada mindeddig várja cserepét, s a kerítés sem készült el, a mennyire én tudom.

Miután az urakról szóltam, s így birálóm előtt, ki e művemet azzal vádolá, hogy benne az első helyet a nép alsó osztályainak engedém át, javulásom jelét adám: nem akarják-e tudni olvasóim, mi történt Zsuzsival?

Története rövid és egyszerű. Midőn Liptáknétól férje halálát meghallá, lerogyott nénje karjai közé s egy ideig eszmélet nélkül maradt. Mikor magához jött, elment gyermekei sirjához, s leborulva a most először zöldelő halmokon, könyek között búcsút vett kedveseitől s nénjével Tiszarétre költözött. Kérte, hogy ott lakhassék, hol férjével élt, s miután Ákos a házat Liptákné segedelmével úgy igazíttatá el, mint az egykor állt, oda vonult. Elzárkózva mindenki elől, magányosan töltötte napjait, maga Liptákné csak ritkán láthatá őt, más senki a faluból nappal nem találkozott vele. Csak este láták szomszédai megnyilni ajtaját, s akkor a szegény asszony a Török-dombhoz ment, s ott maradt virradtig.

Ákos, fiatal nejével egy nyári éjtszaka a Török-domb felé sétálva, egy asszonyi hangtól e régi népdalt hallá énekelni:

Ezen a nyári éjszakán
Ragyog a csillag igazán;
Ott, hol az a csillag ragyog,
Én is oda való vagyok.

Vilma gyanítá az énekest.

Másnap reggel, mikor a faluból több gazda kaszáival munkára ment, a Török-domb közelében ugyanazon helyen, hol néhány hónap előtt Viola meghalt, a fűben egy asszonyt találtak. Föl akarták kelteni, de ő nem ébredett többé fel.

Történetem végéhez értem. Isten veletek, olvasóim! Ha vannak köztetek, kik elbeszélésem mindennapiságán megbotránkoztak, s tartózkodás nélkül kimondják: hogy hacsak akarnának, sokkal szebb könyvet irhatnának, – legyetek meggyőződve, nem rendkívüli, de való dolgokat akartam elmondani. Ha néhányan a nyiltságot rosszaljátok, melylyel honi állapotaink árnyoldalairól szóltam, hígyétek el, ha nem volnék meggyőződve, hogy ez állapotok megváltoztatása tőlünk függ, inkább fényoldalaikat kerestem volna föl, hogy titeket s enmagamat nyájas csalódásokkal vigasztaljam. Ha a képet, melyet előtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, győzzetek meg, hogy minde dolgok, melyekről szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyőződésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél előbb valószinűtlenné váljék. Nem mulatni, használni akartam; ha törekvésem nem volt sikeretlen, más dicsőséget nem kivánok fáradságomért.

S most Isten veled is, hazám nagy rónasága, hol ifjabb koromban a szőke Tisza partjain sok víg s szomorú napot töltöttem s hová, midőn e munkát irám, képzelmem annyiszor visszatért! Szépek e hegysorok, szép a Duna messze elnyúló tüköre, melyeken szemem magas lakásomból áttekint; de ne szóljon senki ellened honomnak dísze, zöld rónaság! Végetlenül, mint a tenger árjai, terülsz el szemünk előtt, s nagyságodnak nincs látszó határa, csupán az ég, mely kék boltozatával tarka. Körülötted sötét hegyláncz nem emelkedik, s a fölkelő nap hótakart csúcsokra nem tűzheti arany koronáit; magas fűved kaszálatlanul szárad el tövén, folyóid nádas partjaik között némán haladnak tovább, a hegykúpok váratlan változékonyságát, a völgyek meglepő fordulatait tőled a természet megtagadta; s a vándor, ha egyenlő felszineden átment, egyes szépségek emlékét nem fogja lelkében találni, – de mégis nem állt-e sokszor meghatva, bámulva nagyszerűséged előtt? Ha a nap szürke határod fölött csendesen fölmerül s ragyogó sugárait egész felszineden akadály nélkül egyszerre elönti, vagy ha délibáb a dél forró hevében árnyatlan téreid fölött tavakat fest, mintha a szomjuzó föld a tenger árjairól álmodoznék, melyeket azt egykor takarták; vagy ha az éj sötét nyugalma borult el a messze határ fölött, s míg fönn csak a csillagok, lenn itt-ott pásztortűz világít, a földön végetlen csend terül el, úgy hogy a vándor a magas fűvön átsuhogó esti szellőt hallhatá, nem tölté-e el ily pillanatokban leirhatlan érzemény kebelét? érzemény, melyet a magas Alpok fönséges csudái közt nem talált, s mely búsabb talán, de nagyszerűbb, mint te nagyszerűebb vagy e föld minden bérczeinél, honom korlátlan rónasága, te párja a végetlen tengernek, zöld s határtalan, mint ő, hol a szív szabadabban dobog s szemünk nem talál korlátokat!

Te a magyarnak képe vagy, nagy rónaságunk! Reményzölden, de pusztán állsz, arra teremtve, hogy termékenységeddel áldást áraszszál magad körül, de még kopáran. Az erők, melyekkel Isten megáldott, még szunnyadoznak s az ezernyi évek, melyek fölötted átvonultak, nem láttak dicsőségedben; de az erő, rejtve bár, még él kebledben, a gaz maga, mely határodon oly dúsan felnő, hirdeti termékenységedet, s szivem mondja, közelg az idő, hol virulni fogsz. Virulni te szép rónaságunk, s virulni a nép, mely egy ezred óta síkodat lakja. Boldog, ki a napot elérheti! boldog, ki legalább azon öntudattal vigasztalhatja magát, hogy minden tehetségével e szebb idő előkészítésére dolgozott.