I.

Mondják, mondogatják, hogy a bölcsészet egyike azon tudományoknak, melyek irodalmunkban legkevésbbé vannak müvelve, ápolva. E nyilatkozat a mint egy részről vád akar lenni a magyar gondolkodás ellen, ugy más részről sajnálat a multra és buzditás a jövendőre nézve. Akár igy, akár ugy, de ha igaz, el kell vállalni, és ha csakugyan hiány, ki kell pótolni. Azonban e hiány pótlására gondolván, lehetlen föl nem ötleni azon kivételes állapotnak, hogy a tulajdonképi bölcsészet müvelése ugy, a mint tudományos fejlődésében történetileg előttünk készen van, nyilt ellentétben áll a mai kor jelenségeivel, melyek szerint a világ tudományosságát, ha nem visszatériteni, de majdnem kizárólag a valárd (reál) isméretekre szoritani, a bölcsészetet pedig mint nem életrevaló szobai tudósságot vagy mellőzni vagy legalább nem pártolni kevésbbé titkolt akarat és terv, mint bármely időszakban is ennekelőtte.

Meghaladott kérdésül tekintvén azt: vajjon érdemelte-e a bölcsészet mint tudomány, hogy ekkép hátratétessék, mire tagadólag felelek; másfelül: adott-e rá okot a bölcsészet, hogy legkisebb gyanu is támadhasson ellene, mire igennel válaszolok: csak annyit jegyzek meg, hogy a valárd isméretek iránti s az idealizmust visszatorló irány, szintén egyoldalu és ferde, melyet nem sokáig állhat ki az emberiség; mert eszményiség nélkül legfőbb vigasztalóitól látandja megfosztatni magát. Azonban ezekről szólani épen nem czélom ezuttal. Nekem a magyar bölcsészet müvelése körül és iránt vizsgálódni feladatom; ennél maradni kötelességem; s teszem. –

Adjatok egy történeti könyvet a kezembe, hadd olvasom ki lapjairól: minő mozgalmai lehettek a magyar elmének a gondolkodás mezején, minő fordulatai szellemének az eszmék világában. Mert ugy hiszem, hogy ez igen szép tudomány és nem is lehet szebb, mint fölismerni azon nyomokat, melyeket gondolkozó eleink hagyhattak magok után a bölcsészet országában. Vegyitettek-e ők annyi hazai bánatot elmelkedéseikbe, mint vegyitünk mi, hogy legtisztább igyekezeteinkből is csak tépelődés, a mi ered ugy tudományos, mint egyéb müveltségi tekintetben; és külön és soknemű hátralétünk okai felett tünődvén, a keserű idők emlékével szivünkben, azt hiszszük eléggé keresztyéntelenül, hogy őseinkért lakolunk; s merengéseinkben nem tehetünk okosabbat mint az egyetemes müvelődési kérdéseknél összevetni Mátyás és II. Lajos korszakát s Mohács terén találni fel magunkat, mikor aztán gondolkodásunk közé nemzeti fájdalom és költői buslakodás vegyül.

Nem akarom kinevetni a mult idők fájdalmait; ezekben sok rejlik, mi lelket öl, de más oldalról sok, a mi emel is. Oly érzékenynek sem akarok láttatni, hogy még ma is folyvást a mult időkre sirjak, panaszoljak. Nem volt-e visszaélés, torzsalkodás, versenygés, elnyomás, kül és belháboru, és minden nemü rosz, mi a lelket, testet öli, sanyargatja, mindenütt a világon, és mégsem hibbant meg a szellemi erő? A mi eleink derék katonák voltak; lármás életet éltek hadban, békében. Ha semmi baj nem mutatkozott a végek felé: váraikban ettek, ittak, zsarnokoskodtak. A szegény huzta igáját akkor is, mint most, nálunk, mint másutt; s el lehet mondani, hogy nemzetünk olyan európai volt, mint más akármelyik; nem jobb, nem roszabb, mint a többi; hódolva ugyanazon befolyásoknak, vitetve ugyanazon eszmék hatalma s ereje által; kitéve minden nagy mozgalomnak, mely a szellem országában kerekedett; s a mint látszik, a fogékonyság nem minden jele nélkül.

Ha mégis elmaradt, mi lehet annak valódi oka? Ugy hallottam közmondásképen, hogy a ki akar, lel okot. Mi, jó magyar emberekül, talán igen is akarunk lelni, s ez nem kerül sok munkába. Politikai vagy magán körülmények? Faj vagy égalji sajátság? Véralkat vagy neveltetés? Tudományos intézetek s pártolók hiánya? Hanyagság, vagy velőbeli szegénység? Melyik ezek közül vagy talán épen mindnyája esküdött össze a mi romlásunkra és üdülésünk ellen? Balogh Pál1) és Hetényi2) akademiai pályairataik sok szépet mondanak ezek körűl; kiemelvén a magyar bölcsészet multját és rangját; de én ugy gondolom, hogy a baj fekvését, különösen bölcsészeti elmaradásunk okát nem is kell egészen a multban keresni, hanem közelebb és mélyebben.

Ebbeli fejlődésünk akadályait eltemette az idő. Felettök immár néhány század emelkedik mint sirdomb; s az akkori mulasztásokat mai embertől számon kérni nem lehet; de azok betöltését követelni, igen is, szabad, munkálni kötelesség. A külföld nem volt különb mint mi; sőt bölcsészetünk történetének ismerői előnyöket mutatnak ki számunkra a multban maga a, kiválólag bölcsészeti, német szellem fölött. Megengedem ugyan és előre is elvállalom, hogy a ki jártasb mint én, az európai népek viselt dolgaiban, sok egyes körülményt fog elütőnek találni a mienktől, s egyuttal kedvezőnek is tartani ott a tudományok fejlődésére nézve, melyekkel szemközt állitván a mi akkori állapotainkat, mentséget fog lelni mulasztásainkra. Ilyenekül fogja tán fölemliteni a nagyobb vallási és polgári szabadságot, vagyoni hogylétet, politikai önállást, czélszerü nevelést stb. Ezekre azonban legyen megjegyezve, hogy ha még egyszer oly igazak is, többé kevésbbé mind külső körülmények, és sehogy sincs megállásuk a szellem előtt. Mert nélkülök is van példa bölcsészetre nyugaton, keleten.

A mi hazai körülményeinket illetőleg: nem fogadhatom el mentségül legtöbb iróink nézetét, mely szinte nemzeti közhit s előitélet lőn már, a török idők, hitujitás, belzavarok felhordásával. Talán nem tudom, hogy azután, a midőn a török elüzetett Budáról, mi történt a legujabb időkig a bölcsészet ügyében: de hogy volt egy időtáj, melyben az irodalmi történet adatai szerint nemcsak hogy nem állottunk ily hátul, mint jelenleg, a bölcsézetben, hanem egyenlő lépést tartottunk más európai népek bölcsészeti haladásával, azt bizonyosan tudom; és ezen időtáj, legalaposbnak látszó okaink daczára, épen a török uraság alá esik vissza, ezelőtt két száz esztendővel; midőn Komnai Ámós, Pósaházi, Bayer János, Ladivér Ilyés3) ugyan latinul, de Apáczai Csere már magyarul irtak és bölcsészkedtek; s az akkoriban támadt kartézi bölcsészetet szinte oly éles elmével fogta föl ez és követői, mint az arisztótelesit Ladivér, a mózesit Ámós és Bayer, az ekklektikát Pósaházi; s általok és más kortársaik által valamennyi uralkodó rendszer kellőleg, illőleg volt képviselve hazánk tudományos világában annyira, hogy mint előtte, ugy utána sem volt közöttünk hasonló bölcsészeti mozgalom és éberség; más szóval: az akkori magyar gondolkodás jobban megfelelt az egyetemes bölcsészeti müveltségnek mint a mai, mely, akármit hiszünk magunkról, olyan kis körü és csekély hogy más nemü irodalmunkkal sincs arányban, s annál kevésbbé az európai bölcsészeti tudományossággal. Ebből igen rendin azt lehet kihuzni, hogy a török idő nem volt épen ellenére a belterjes müveltségnek; sőt a vallási és politikai küzdelmek együtt és külön csak rugalmassá edzették a szellemet; hanem az utána következő időszak folytán, mely már nem oly távol esik tőlünk, fogta ájultság szellemünket. A többi Európában bölcsészetinek mondott XVIII. század reánk legföljebb megujhodási korszakot derite alkonyával; és bár költészeti dolgokban megtettük a férfias lépéseket azóta, de a tudományosság tekintetében szenvedett hátraesést ma sem hevertük ki oly annyira, hogy teljesen magunkhoz jöttünk, magunk legbensőbbjéhez, a gondolathoz érkeztünk volna, és a tudományos versenyt ujra folytathatnók immár.

Igy a világ dolgainak olyan irányu fordulata, mint e czikk elején emlitém, reánk nézve épen a legroszabb időben történik; mert még mind nem vagyunk oly tisztában a szellemi világgal, hogy az anyagi érdekek s valárd isméretek tulnyomósága meg ne rontaná fejlődésünket; hiszen még nyelvűnk sincs oda müvelve, hogy aggodalom nélkül tehetnők félre csinosbitása, szilárditása gondjait, s hagyhatnók abba igazi bölcsészetre való hajlamának fürkészetét. Azonban van gond reá, mint Hetényi mondja, hogy a fák az égig ne nőjenek. Roszul ismerném a szellem és gondolat természetét, ha hinném, hogy a világ politikai tanácskozmányok után megy elő. Ezeknek a bölcsészettel legfölebb annyi köze, hogy elfogadnak tőle utasitásokat, de irányát félre nem tolhatják. Hanem az álbölcsek és az ugynevezett gyakorlati elmék, kik a helyett, hogy a dolgok természetéből s a tárgyilagos igazságból indulnának, mint Toldy mondja: a konyhából indulnak, szivesen a magok malmára téritgetnék a vizet, és hasznossági elvökkel neki mennek az elme és sziv legmagasb tárgyainak, s mint a római augur, kijelölvén egy kört szemlélközéseikre, abba várják be a szent sasokat, s a mi azon kivül repül, talán nem is madár, nemhogy sas.

Legalább ide megy ki azok igyekezete, kik bölcselkedvén, örökké azon törik fejöket: mit lehet tudni, mit nem; s erőnek erejével ki akarnák jelölni, hogy meddig terjedjen a tudás határa. Akkor parancsoljátok meg a földnek, hogy meddig tenyészszen vagy ne tenyészszen állatot, embert. Parancsoljátok meg az éjszaki fénynek, hogy valamikép befolyást ne szerezzen a földre, s a napnak, hogy meddig érjenek sugárai. A tudásnak ott van határa, hol maga veti azt; a hol bevégződik, mint egy kerek mű, és kielégit, mert semmi nem hiányzik belőle.

Különösen a tudás határait illetőleg a mi bölcsészeti irodalmunkban állottak elő saját és jónál jobbnak hiresztelt elméletek; nevezetesen, hogy a tudat valamire használható, életrevaló legyen; annálfogva maradjon közel a valósághoz, tárgyilagossághoz. Szinte nagy szöget ütött némely iró fejébe a bölcsészetnek mint tudománynak, a köznapitól eltérő előadása, nyelvének szokatlan nehézkessége; végre erőszakoltatik azon kérdésnek eldöntése, hogy a nemzetiségi elem és sajátságok minő befolyással vannak a bölcsészetre; miszerint már előre kimondatott, hogy a magyar elmének ez s ez bölcsészet való, s ennyit vagy annyit bir el és kell elbirnia müveléséből; mintha mondatnék, hogy a kiszabott mértéken tul bölcselkedni aztán nemzet és józan ész elleni vétség.

E szerint három, és nem több, nem is kevesebb az, mit a legközelebb időbül vett kimutatások szerint kivánhatni vélnek a bölcsészettől. Eme három, tudnillik életrevalóság, népszerü előadás, nemzetiség ugyanannyi előitélet, ugyanannyi akadályai bölcsészeti előhaladásunknak. Ezen állitásomat indokolni, beváltani következő czikkeim feladata.