II.

Midőn a bölcsészettül legelőször életrevalóság kivántatik, ez magában ártatlan dolog; hanem mégis ugy tetszik, hogy inkább lehetne azt más tudománynál s müveltségi ágnál sürgetni, mint épen a bölcsészetnél. Vannak tudományok, melyek az efféle tanácsot megköszönik; a bölcsészet nem köszöni meg. Azonban előre kellene tudni, mit értenek némely magyar bölcsészek az életrevalóság igen szépen hangzó s behizelgő neve alatt. Mert a bölcsészet, mint olyan, messzi van az élettől, s tudomány létére nem is kivánható tőle, hogy minden utczasarkon, piaczon megjelenjen, vagy a tőzsérek csarnokaiban jegyezze a kamat és pénzlábat, árfolyamot, vagy leleményei által, mint egy Barnum, maga részére hóditson minden hasznot, jövedelmet. Azt sem hinném, hogy a bölcsészet oly tudomány volna, mint a gazdászat, vagy politika, melyeknél az igen és nem, az állitás vagy tagadás közvetlenül hoz előnyt vagy veszélyt az anyagi jólétre és a közérdekre. Hasonlóul másnak kell hinnem a bölcsészetet, mint a hittant, mely az életben s a népek járó kelő mozgalmaiban, mint vallásos és erkölcsi szabály és alap jelenik meg, az istentisztelet és szentszokások által idomitja, irányozza egyes mint egész népek elméjét, világi dolgait, polgárzati előhaladását, törvények iránti engedékenységét.

Ha e tudományok, s illetőleg keresetre való módokkal vetjük egybe a bölcsészetet, kivánván tőle életrevalóságot, rövidebbet kell huznia okvetlenül a legmagasabb és legáltalánosabb értékü tudománynak, s bölcsészeinknek a legutolsó kalmár vagy földmivelő is a szemébe fog nevethetni; mert ez épen az életrevalóság szinvonalán áll, mig amaz tartalék nélkül függ a levegőben, a mivel bizony jól nem lakik. – De talán valamely világi hajlékonyság, társalgási ügyesség, nőkkel való sima bánásmód értetik az életrevalóság alatt. Bármennyire dicséretes dolgok is mindezek, miattok mégsem kell megerőtetni magát a természetnek, hogy rájok való embert szüljön; sőt a tapasztalás bizonyitja, miszerint gyakran a legüresebb fejü és szivű egyének a legpompásabban töltik be a ‚galant‘ ember hivatását; ha pedig valami szépelmüség értetik az életrevalóság alatt: erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy a divat urai e részben semmi kivánni valót sem mulasztanak el; izlés dolgában pedig a legelső párisi ékárusoknak is szabályt osztogathatnak; egész operai közönséget vezethetnek; még sincs semmi közük a bölcsészettel.

Mindezek, mondhatná valaki, nagyon különös beszédek, és sehogy sem ütik meg a komoly bölcsészeti hang mértékét. Édelgés vagy tréfálás, fogják hinni mások. Pedig fölötte csalódnak. Az efféle állitások, tulajdonkép félrevaló beszédek komoly arczczal és meggyőződéssel folytak, mint a viz, irodalmunkban ezelőtt néhány évvel, s a mi több, előkelő bölcsész ajkairól, mint a bölcsészet életszabályai. Soha sem gondolkoztak még oly alacsonyan nálunk a bölcsészet dolgában; s ha nem ismerte a világ, legalább adott rá valamit hallomás és tekintély után; most a mélység fenekére adatott pillantanunk és belátnunk mindazon nemes elmék nyugtalanságának, törődésének hasztalanságát, kik az igazságot magaért keresték, a tudást magaért szerették, s egész éltöket készek voltak odavetni áldozatul – miért? a gondolat örömeiért, mit bölcsészeti föllengésnek hisz egyik, rajongásnak másik, tébolyodási kedvtelésnek a harmadik; de akár igy, akár ugy, mindegy: mert improduktiv isméret; utána semmi haszon.

1850–1. évi „Uj m. Muzeum“ hetedik vagy aprilisi füzetében sok adatot lehet olvasni ez állitások igazolására. Ott van mindjárt egy nevezetes tétel, mely szerint az értekező, Szontagh Gusztáv, igy fejezi ki magát: „Minden tudomány becse általában igazságától van föltételezve, továbbá életrevalóságától. – Minden igazság, természete szerint, tárgyilagos; a tudós müvelje magát tárgyilagosan, ne csak magában könyvek, hanem világban, emberek között. Tárgyilagos világ a természet. Az iró, ha a magányt, könyvet, szobát soha el nem hagyja, a tárgyilagos világtól egészen elvonja magát. Tehát tárgyilagosság a szabad levegő élvezete, igazság a természet. – Lám, irja Szontagh, a kalmukok, Pallas előadása szerint, több józan észt bizonyitanak, mint a müvelt európaiak. Ők kevés ismérettel birnak, de az mind való, tárgyilagos, mert magokat tárgyilagosan, szabad ég alatt a természet utmutatásai szerint müvelték.“ – Tökéletesen igazat adhatni Szontaghnak, s azt modjuk reá: ez aztán igazi… igen! kalmuk tárgyilagosság.

Az életrevalóság szinte megtermi a maga gyümölcseit némely állitásokban. „Azon tudományok, melyek a nemzet társadalmi s anyagi léte fentartására nélkülözhetlenek, fontosabbak, szükségesebbek azoknál, melyek az emberi isméretkört kiegészitik, vagy az életet csupán szépitik. Ezek improduktiv, amazok produktiv isméretek. Tekintsetek Amerikára, az angol, franczia polgárisodásra. – Majdnem kizárólag azon tudományokat müvelik, melyek az életben közvetlen hasznuak.“ – S több ilyen huron pendülő állitások, igen jól, elevenen előadva.

Toldy, nem soká késve a megtorlással, őszintén oda mondá Szontagh Gusztávnak, hogy „néhány veszedelmes nézeteit“ nem hagyhatja szó nélkül; s meg is czáfolta a IX. füzetben már.

Szontagh folytonosan meg levén győződve, hogy az igazság mindig tárgyilagos, a XII. füzetben „Eszmecserét“ vált Toldy Ferencz és Wenzel Gusztáv társaival; s megint a szobán kivül, majd falun keresi a tárgyilagosságot, nem pedig Pesten, a poros, fátlan, rosz vizü városban; a tárgyat a természetben utasít szemügyre venni, „máskép az isméret való, élethű és életre alkalmazható nem lehet.“ – „Azért ki a természetbe, a tárgyilagos világba, hogy ne csupán gondolkodjunk, hanem szemléljünk is; és az eszményi uton ki-kikalandozó képzeleteink ismét a valósághoz visszavezettessenek.“ Itt még tovább megy Sz. a tárgyilagosság magyarázatával, és mind jobban téved. Szerinte már maga az irodalom, minthogy nem közvetlen foglalkozik a nyers természettel, szintén csak eszményi, tudós foglalkodás összege, mely nem megy ki az életbe: szobatudósság. Ez igen kedves szava. Toldy, mint az irodalom embere, azért nem életrevaló, azaz csak magyar tudós, mert „kutatásai, vizsgálódásai tárgya már maga nem létezik a természetben, hanem csupán az irodalomban.“

Ennyire feszíti Szontagh az életrevaló igazságok vitatását; mi által tulajdonkép mindent eltagad, mi kézzel nem fogható; utasitván bennünket a természetre minduntalan, mint a barmokat, melyek „oly kedélyes metafizikusok, hogy az ő tárgyilagos világát megeszik.“ Nekem ugy látszik, hogy az életrevalóság szertelen sürgetése hajtá ide Szontaghot, hol minden bölcsészetnek vége a közvetlen haszon mellett. Ő istentagadó lehet a városban, de nem falun, mint Diderot és mégis szemlélődésről beszél, melyre ifju kora óta annyi és mély hajlandósága. Ily uton nincs előmenetele a bölcsészetnek mai fejlődési fokozatához képest.

Ha a természet csakugyan oly igaz világa a tárgyilagosságnak, mint Sz. irja, kérdezhetnők: mi sors vár oly tárgyakra, melyek nincsenek meg a természetben, azon természetben, mely a szobának tétetik ellenébe. Mert ilyen tárgyakul nézzük példaul isten, hit, halhatlanság, szabadság, igazság, haza, nemzetiség, irodalom, állodalom stb. tárgyakat, melyekről nem szükség épen csak falun és szabad levegőn gondolkodni, hanem szoktak városon és szobában is. Kérdezhetnők továbbá: az-e a dolgok valódisága, a mint közvetlenül előttünk állanak, hogy épen tárgyilagos igazság következzék utánok. Hasonlóul nem ártana megtudni: mi különbség van a tárgyaknak ily nemü felfogása és a között, melyet Hegelre ugyancsak rá fogtak, hogy az, a mi van, észszerü; mikor aztán minden visszaélés, ferdeség, fonákság a magán és társadalmi, vallásos és országos életben, mint épen meglevő tárgyak, köztünk divatozó roszak meglelnék igazoltatásukat, s késleltetnék a bölcsészetnek nálunk mindeddig helyre nem állitott érvényét, tekintélyét. És ha elvégre ugy áll a dolog a tárgyilagossággal, nem kérdezhetnők-e, mint a középkor bölcsészei: vajjon a külső tárgyak, a mint előttünk vannak, valódilag a tárgyak-e, vagy csak neveik?

Más oldalról érdekes eszmecsere válhatnék abból is, minő arányban állanak egymáshoz igazság és életrevalóság, a mennyiben minden tudomány becse általok döntetik el. Mert ugy látszik, hogy az igazság magában kevés arra, hogy az életet meghassa, és hogy az életrevalóság más valahonnan mint az igazságtól jő a tudományba. – Mindenekelőtt megjegyezvén, hogy az igazság, melynek nincs magában életrevalósága, azaz oly képessége, hogy részint megéljen, s mint uralkodó világnézlet felkapjon, részint az emberi életet mozgassa, elevenítse, halva született gyermek; ezt megjegyezvén, alapos okunk van kétség alá vonni: ha jól, bölcsészhez méltólag van-e felfogva ily módon a tárgyilagosság; valamint kevés kilátásunk lehet oly bölcsészettel, mely a tárgyilagosságot nem keresi, csak megleli, a hol kézzel foghatja, s az igazságot minden bokorban készen találja.

Nem! a tárgyilagosság több, s magasabb fokozat, mint hogy épen érzékeink elé tolatott volna minden nyomon még akkor is, ha ellenébe tétetik az alanyiságnak, mint szokás az értelmi bölcsészetben, mely e kettőt egymástól végképen és örökre külön választja, annyira, hogy az alanyi (subjectiv) más mint a tárgyi, ez mint az, és a kettőnek érintkezése, egysége merő tiszta lehetlenség. Mert azt a legvastagabb tapasztalatiság is megengedi, hogy a dolgok igazsága észrevétel utján nyilatkozik, és nem más okból mint abból, hogy gondolkodással járulunk a tárgyakhoz, s valami belsőre jutunk bennök a megfigyelés által. Talán ezen, észi uton fölfedezett, belső leszen inkább a tárgyilagosság, mint a tárgyak magok ugy, a mint elénk tünetkeznek.

E szerint a dolgok puszta külső léte, vansága (bocsánatot! Czuczor is használja), előttünk állása igen szegény fokozat arra, hogy meglelhessük rajta mindjárt a tárgyilagosságot; noha kevésbbé müvelt elmék egynek veszik a kettőt, holott a kézzelfogható lét csakugyan nem fogalom és nem is tárgyilagosság; hiszen az empirikus bölcsész, mikép följebb mondám, átallana megállapodni alább mint a tárgyakban levő törvényeknél, s ott igyekszik tárgyilagosságban fogni fel valamit, s hol ennek törvényeit már fölfedezte, mi csakugyan magasabb lét a puszta érzékinél; s ugy hiszi, hogy a közvetlenség még nem szükségképi s igazolt észiség.

Egyébiránt a tárgyilagosságnak oly értelmü hirdetése nem esik kivül a bölcsészet birodalmán, hanem ennek multjába tartozik már a régi dolgok közé, azon időbe, mikor a logika mint üres, formai tudomány nézeték, a tárgyak pedig ellenében mint ép, teljes, hiánytalan valódiság; a tárgy a gondolaton, a gondolat a tárgyon kivül kecses szemköztiségben, merev különváltságban parádézott, mint az ancien régime alatt a menuett tánczosai, hogy alig fogtak kezet. Azon időbe, mikor azt taniták, hogy az ész nem mehet tul a tapasztaláson, mivel akkor már elméletivé válik, a mi magában hóbort, mert miképen Kant tanitá, az észnek csak mint gyakorlati ismérő tehetségnek van érvénye; annálfogva magán élet és nyilvános munkakör világában az elmélet, a theoretizálás fölösleges vagy épen ártékony, hanem a gyakorlat és kézzel lábbali hozzálátás, ez a lényeges. Azon időbe, mikor ugy tartották, hogy a tárgy magában hiánytalan valódiság levén „teljesen nélkülözheti a gondolást, ez ellenben fogyatékos létére a tárgyon tökélesítheti magát, még pedig mint valamely puha, és határozatlan alak és elem módosulni tartozik az anyag után.“ Tehát azon időbe, melyben a gondolat formái mélyen el voltak sülyedve a kelmében, az anyagban; s a forma mind a mellett is külső és idegenszerű maradt a tartalomra, s ez amarra nézve.

Meghiszem, hogy a bölcsészet némely buvárai, támaszkodva folytonosan Kant tekintélyére, föl sem vevéssel akarják elütni a dolgot. De mikor a szellem világában lényeges változás történik, és ezt a tudományok fejlődése a legutolsó következményekben is igazolja, akkor hiába törekszik egyes feltartani a kiavult formákat, elunt módokat, s legjobb megadni magát, mert utoljára akaratlanul is oda sodortatik, hogy mikor nem is hinné, szól uj nyelven, uj dolgokat. Meddig állt ellen Szontagh Gusztáv a legujabb filozofiai mozgalmaknak, mindenki tudja, ki olvasá a tudományos irodalmat. Ugyanis nem volt alkalom, kisebb vagy nagyobb értekezésben, tudományos vagy vezérczikki alakban, hogy földig ne verte volna Hegelt s más ujabb kori bölcsészeket. Ő kifáradhatlan volt apró szurkálások, élczelésektól kezdve a legkomolyabb hangig emelni a vádat ellenök; aztán talált gunyneveket a német és magyar szobatudósság és zsófiféle4) bölcsészetre. Kedvtelésében soha és senki sem haboritá, mert a hegeli bölcsészetnek csak egy védője sem állott fel czáf vagy megtorlás végett, s utoljára egyedül monologizálván örökké, maga is elhitte hogy igaza van mindenekben. Eszembe jut egy olasz tudós szónoklata Rousseau ellen, kit minden áron össze akart törni, de már ekkor nem élt többé a franczia bölcs, s ügyvédet sem rendelt maga helyett, hogy védené. Az én olasz tudósom tehát hogy segitsen magán? Leteszi sapkáját maga elé, s hozzá, mintha Rousseau lett volna, a legkomolyabban intézi ellenvetéseit: „No szólj most, Jean Jacques! (A sapka természetesen hallgat). Nem szólasz, ugy-e? meg vagy győzve!“ – Eszembe jut Banquo árnyéka, melyhez elég nyomatékosan mondá Macbeth: eredj onnan! Az árnyék elment, de ujra feljött. Igy van Hegellel a régibb bölcsészeti felekezet; igy maga Szontagh. Leverik: fölkel; megölik: feltámad; rávallanak: ujra előttök áll. Ez igy foly mindazon idő óta, mikor a hegelisták elveszték a csatát, és meg se mukkannak. A diadalmas fél egyre tombol holt testeiken. „E diadalnak férge van.“ S mi történik mindezek ellenére? Az, hogy Szontagh, mint ki fog tetszeni alább, ma leglelkesebb ápolója, hive a hegeli bölcsészetnek – félig meddig, azaz közelit hozzá, mikép Ballagi Mór is megjegyezte már, hogy az egyezményes bölcsészetről irván, szerencsésen használta föl ama bölcsészet néhány tételeit.