III.

Egyébiránt általánosan a tudományok, és különösen a bölcsészet életrevalóságát lehet védni, csak külön ne választassék azok igazságától. A bölcsészet igen is hat az életre, de sohasem közvetlenül. Tudomány létére ugyanis messzi jár az élettől, vagy épen fölötte annak, a nélkül, hogy a mindennapi tevő vevő életbe a legrövidebb uton, azaz közvetlen avatkozzék. Igy az élet, a nagy közönség sohasem veheti első kézből igazságait, hanem csak szelét hallja sejtve, gyanitva, okoskodva, a mikor kinek-kinek jut belőle annyi, hogy meggyőződést szerezhessen magának egy két napra, hoszabb időre, kitől hogy telik. Egyik hisz, a másik tudni vél; s ha a nagy szám eltalálja az igazat, a valódit, azt mondják: a tömegnek esze nincs, hanem tapintata, szelleme. A bölcsész azonban fölötte van a sokaságnak, mint a nap, melynek déli fénye külön szinekké van felaprózva a természet tárgyain.

De ha már csakugyan föl kelle hozatni az életrevalóságnak, Szontagh Gusztáv okosabban teende, ha a produktiv és improduktiv isméretek valóban merev szemközt állitása helyett talán azt vitatja, mit Aristoteles tanit, hogy a bölcselkedés világa, a gondolat uralkodása ott és akkor kezdődik, hol és mikor az ember, és társadalom tulvan immár az első szükségeken. Vagy ha őszintén bevallja, hogy még nem értünk meg annyira, hogy mikép egy költői müvet birunk élvezni, egy szónoklatot megtapsolni, ugy élvezhessük a gondolatot is; azaz nem jutánk el még a gondolat élvezetére. Ezen állitásnak azonban bármennyire ellenmond is a mi polgárisodásunk története, mégis van annyi ereje, hogy legfölebb igen ifjunak mondatván a nemzet, ha bántó, ugyanakkor sürgető is, mig az improduktiv oldal emlegetése kedvetlenitő.

Elismerem ugyan, hogy bölcsész előtt nagy fontosságunak kell lenni nemzete sorsának, kivált ha példák intenek felé a multból, mint az idők kényszerüsége, vagy felsőbb erkölcsi rend, által megjátszott s hiusitott kisérletek. De ha ezen kisérletek talán épen a bal és tévesztett felfogásnak, valamely korszerü de mind a mellett hibás gondolkodásnak köszönhetők, a veszteség, a hiány koránsem a nemgondolkodással, vagy a fő igazságok keresésének elhanyaglásával üthető helyre, hanem a hibás nézetek, vélemények, meggyőződések kijavitásával. Csak nagy megrendülések, világos erkölcsi roszak, az emberi tudalom egységének megtörése, a társadalmi szervességnek megszakulása azon igazi tényezők, melyek a gondolkodást legerősebben villanyozzák, hogy az eltévedt nézetek valamikép a helyes utra visszatérittethessenek. Gondolkodást csak gondolkodás gyógyit.

Igy ránk nézve ha soha nem, de most következett el a bölcselkedés valódi korszaka, midőn a régi intézvények halomba döltek, s mindenestől uj földet érzünk lábaink alatt; mintha mondatnék, hogy a sokáig tapodott nyomokat a történetből kitudni ugyan nem lehet, de a lépést meg kell változtatni. S hogyan lehető ez? Egyik rész feleli: a produktiv isméretek müvelése, pártolása által; én (ha talán másik rész vagyok) nem téve oly barbár különbséget az isméretek között, csak minden oldalu müveltséget ohajtok, s mi különösen a bölcsészetet illeti, nem vegyiteném ezt be oly mélyen a közvetlen haszon érdekeibe, sőt szeretném megtartani azon szerencsés nyugalomban, melyben marad a delejtü minden vihar ellenére s mutatja örökké az éjszakot.

Ki a bölcsészettől közvetlen hasznot s társadalmi befolyást igényel, nem ismeri a gondolat természetét, s a tudomány lassu de annál tartósabb hatalmát. A legelső tengernagy sem tudna egy hajót összeácsolni, mint nem készit távcsöveket a csillagász. Az éjszaki csillagot senki sem akarja lámpásba tenni, hogy utczai kóborlókat vezetgessen haza vele. Mert hová lennének akkor a világtenger utazói? Ha pedig csakugyan lehuzatik fönségéből a bölcsészet és a népek s egyesek külön és apró érdekei előmozditójává, épen taligatolóvá fokoztatik alá, akkor lesz minden vallásu és rangu, szinü és érdekü tudomány, mely a helyett, hogy a magával, mint tartalommal, foglalkodó gondolkodásban összehozná, egységbe hóditaná az emberi tudalmat, megosztja és szétszórja ezt. A fának nem ágai fognak hajtogattatni a viharban, hanem gyökerei is minden szilárdság nélkül; a hajó sulypontja nem lesz egy irányban és ugyanaz, hanem itt és ott, azaz sehol. „A magához ért, s magát fölismerő gondolkodásban hallgatnak azon érdekek, melyek a népek s egyesek életét mozgalmazzák.“

Ha mondatik, hogy a bölcsészet igazságaiban szunyadnak a külön érdekek, s mintegy közönyösen vannak meg egymásban és egymás mellett, mikép a virág vagy növény magvában a szin, illat, gyümölcs stb. még mielőtt kifejlődtek volna, tehát csak képesleg: alkalmasint fel fog ismérszeni tüstént szavaimból az elhirhedt azonság, Hetényi és Szontagh által lehurogatott, tanitmánya. Mind a mellett utána mondom, hogy ezen közönyös magasságban leli föl igazi helyét s rangját a bölcsészet; ez az igazi eszmeiség. Ily állitás, lehet, hogy sokak előtt nem fog tetszeni, de bölcsész megértheti. És ha becsüljük erkölcsi tekintetben Horácz igaz és czéljahü férfiát, kit az állhatatosság egykedvüvé tön a polgárok haragjára, zsarnok dühére, sőt ki azt is egykedvüen veszi, ha rá szakad az ég: miért ne volna igénye becsültetni, elismértetni a tudatnak is ama fönségében?

Azonban az eszme épen azért életrevaló, mert minden különösségek, ellentétek sőt ellenmondatok megvannak benne mint rejtve duló és forró, állitó és tagadó elemek, mert ez az utja a létesülésnek. És e ponton igazán az elmélődés (speculatio) magasságain veszszük magunkat észre, hol minden csupa ellenmondás, vagyis ellenmondások egysége. E magasságra a pusztán csak különböztető, és különböztetéseiben megfagyó gondolkodás soha de soha fel nem jut. Azért volt és van és lesz, hogy a közrendü miveltség, az ugynevezett józan ész, mikép nálunk ugy másoknál is, rendesen „inconsequentiákat“ vesz észre legnagyobb embereiben; de a felsőbb egybefüggést nem is keresi; s tudjuk: mi foganatos eljárás, minő szerencsés fölfedezés volt nálunk következetlenségen kapni valakit. Az elvesztette ügyét. Az egész nemzet prokátori müveltség volt. Különböztettünk vég nélkül de nem egyesitettünk soha. A fejünkben kicsinált szubjektiv igazságot, egyoldalu különbséget kidobtuk a világba, hogy álljon meg, mint talpra esett igazság, ha csak egy lába volt is. Az eszme történetének hazai buvára egykor keserü mulatságát fogja találni benne, ha e „consequentiák és inconsequentiák“ hajhászatát minden nyomon fel fogja ismérni ott, hol küzdő mezejök volt, a nyilvánosság terén.

Mondom: e magasságán az eszmét, a gondolatot nehezebb észrevenni, mint gula csucsán a betetőző követ, mely anyag létére is fölötte van mindegyiknek, s uralkodik mindegyiken. És mégis ez a valódi elmélődés; ez az igazságnak valódi felfogása, melylyel a köztudalom is egyez olyképen, hogy részrehajlatlanságban fejezi ki az igazságról való tiszta fogalmát. A bölcsészettől épen ilyen részrehajlatlanságot annál inkább követelhetünk, mert ez tulajdonkép az igazság tudománya, mely minden más tudományok fölött intéző rangban áll. Mikép a gula legfelső köve csak azért legfelső, mert valamennyi alsóbb kő mintegy érte van: ugy a bölcsészet, mint minden emberi tudásnak kivonata, röviditett egyszerüsége, szóba fuladástól kimenekült öszszehuzása, érdekektől ment tisztasága formailag, s gazdagsága tartalmilag, csak magaért mint tiszta tudat érdemelheti becsülésünket, s ha nem ezért, ugy semmiért. Általa nem közvetlenül a tárgyak nyernek igazodást, hanem a magában müködő ész élesiti s isméri fel magát, mely aztán a tárgyakkal bánásra utasitást ad, törvényt szab. Ilyen eljárása kétségbevonhatlan. Különben az utolsó falusi borbély is tultenne rajta, ki addig feni szerszámát, mig finom élét a puszta szem már be nem láthatja.

Ha a bölcsészet oly tiszta, részrehajlatlan tudomány, hogy nem akar különbséget tenni az emberi érdekek között, ez által azt müveli, hogy egyenlően osztja befolyását egyetemes müvelődésünkre. Ezt érzi a világ, isméri és megőrzi a történet. Ennyiben a bölcsészet csakugyan életrevaló, a nélkül, hogy segitségre volna szüksége innen vagy amonnan; sőt ha mint tudat és meggyőződés üli meg az emberiség elméjét, szivét, érzékenységét: akkor kivivja magát minden áron, mint a keresztyénség, mint a hitujitás nagy korszakaiban. Miből azt tudhatjuk meg, hogy az ugynevezett életrevalóság nem a mi válogató akaratunktól függ, nem is irható elé, mint egy orvosi gyógyszabály, mint valamely remedium, mely szerint kellessék élni, munkálni a léleknek: hanem

„Az eszme áll, mióta e világ,
Felé a kor csak fokrul fokra hág,“

és ekkor az életrevalóság nem esik külön az igazságtól, hanem ebbe foglaltatik be amaz, mert az igazság nem puszta szó, hanem eszme, melyet már a gyermek is érez mozogni magában játékai közt, mikor arról vitáz: kinek van igaza; a meglett ember pedig oly kebelszükségnek vall, hogy avagy csak egy perczig sem mondhat le róla kétségbesés nélkül. Ha már az igazság ily magát kivivó eszme, akkor bizonyosan életrevaló, azaz összerü; s a kérdés kettessége, a tudományoknak igazság és életrevalóság általi becse felől, megszünik és egységgé magasul; azaz kivilágosodik, hogy az életrevalóságot kevésbbé kell ajálgatni a bölcsészetnél, mint eddigelé; a közvetlen hasznuságot pedig, mi anyagi felfogás, lehet tanulmányozni a francziaországi események között, melyek mint bölcsészeti mozgalnak, épen a bölcsészetnek ártottak legtöbbet, midőn veszett hirbe hozták ezt.

Share on Twitter Share on Facebook