IV.

Átmegyek azon második balitéletre, mely előadott véleményem szerint a népszerü előadás követelése, s a köznapitól eltérő nyelvnek kárhoztatása és szinte a berögzöttségig ment már irodalmunkban, pedig koránsem netaláni fölszines hirlapirók sürgetései, hanem magok a bölcsészek feladása után.

Minden tudománynak vagy bármely czélzatos emberi munkásságnak, minő avagy csak a mesteremberek foglalkozása is, megadatik, hogy tanulni kell. Csak a bölcsészet e részben kivétel; mert mennél kevésbbé tanultatik, annál jobban akar tudatni, és ezt valami születési jognál fogva követeli magának, még pedig a józan ész nevében, boldog, boldogtalan. A versirás elég sok embernek gyöngéje, mig fiatal, de a költészeti dühből láttam már kigyógyulni egyéneket: bölcsészetiből soha. A különbség csak az, hogy a költői düh fiatal embernél talán a természet rendin van, de a bölcsészeti a korral növekszik, a mi, ugy látszik nekem legalább, fölötte viszásan esik. Senki sem igényli, hogy próbák és kisérletek nélkül vegyésznek tartassék; ellenben bölcsésznek mindenki épen ugy, mint jó hazafinak, becsületesnek.

Továbbá: minden tudománynak meg van engedve, hogy saját nyelve, szótára legyen. A törvény, a természettan, a vegyészet, mathezis, igy más tudományok: csak a filozofia kivétel. Ennek nincs megadva, némely bölcsészeink véleménye szerint, a tudományi jog, mely szerint szabad legyen ugy szólani, a mint a dolgok természete kivánja, hanem könnyen oda vetett szókban, közérthetőségü rendezetlen előadásban diszleni; különben száraz, sovány elvont, szobatudós; ki fogja élvezve olvasni!

A mi nyelvünk szép nyelv, gyönyörü nyelv, csak egy a baja: nem volt még bölcsész kezében; és most sem látok irót, ki ne csak nyelvész lenne, hanem filozof és műbölcs is. Az én bölcs nyelvészem most épen az, ki máskor és más téren is az volt már: a nép, a köztudalom, a nyelv élete. Nem lehet kivánni nyelvtől hogy eredetileg, az iskolátlan nép befolyása után több és mélyebb nyomai legyenek benne a bölcsészeti hajlamnak, mint vannak a mi nyelvünkben. Példa és utmutatás illendően van kiszolgáltatva benne tudósaink számára, kik, mint alább ki fog tetszeni, bünig vitték a hanyagságot e részben; s ma sem látok derekas igyekezetet a hiba kijavitására. Mondom tehát ismét: a mi szép nyelvünknek egy a baja: nem volt még bölcsész kezében.

A franczia s német bölcsészek és olvasók e részben meglehetős tág keblüek. Az elsőbbi nép csak nem rég jutott azon fokára az öntudalomnak, hogy a nyelv olyan, minő a gondolkodás; és versben és prózában, müvészet és tudományban uj nyelvet csinált magának 1830 óta. Mire viszi a bölcsészetben, nem tudhatni, de hogy e részben is ügyekszik tökéletesedni, a legujabb bölcsészek irataiból látom, kik az akademia ellenére járnak el bár, de a nemzet által figyelemmel kisértetnek. – Sokkal jobban áll a német iró és olvasó nyelvéhezi viszonya. A filozofok igyekeznek a nyelv bölcsészeti hajlamát az élő használat után kifürkészni, s az olvasót oda vinni, hogy a fölfedezett hajlamnál fogva annál inkább betalálja magát a bölcsészeti gondolkodásba egész hazaiságával, nemzetiségével. Igen helyesen ugy hiszik, hogy „nagy előnye valamely nyelvnek, ha sajátságos, különszerü logikai kifejezésekben gazdag a gondolat határozmányaira.“ Ez által a legnehezebbnek látszó dolgok is közel hozatnak a köztudalomhoz, vagy épen belé plántáltatnak. És ha előnye a tudománynak a nyelv ilyszerü készlete, még nagyobb előny a belőle meritett nemzeti tudalom, a nyelvhez való bizalom és szeretet, bizonyosan, Mert nemcsak költészeti müvek által nyer pallérozódást a nyelv, hanem bölcsészetiek által is; mint tudatik: rendesen költők és bölcsészek együtt a nyelv leghatalmasb elővivői.

Azonban egyikénél sem volna alábbvaló a viszony a magyar bölcsész és olvasó között, ha ez oldalról is hozzálátnánk a nyelvműveléshez. Én szólottam egyszer a nyelv bölcsészeti műveléséről, s érdemes nyelvészünk, Hunfalvy Pál, kész volt azonnal semmisnek mondani az egész gondolatot, és tanita engem az összehasonlító nyelvészetre, tudtul adván, hogy majd megmondja: mi az a bölcsészeti nyelvmüvelés, de mai napig sem mondta meg. Pedig erre már igen nagy szükség volna. Bölcsészeink rettentenek a szobatudós nyelvtől, talán hogy magok fölületességét mentsék, talán hogy eszök ágába sem jutott müvelni a tudományos nyelvet, hanem vesztegelni s elsekélyesedni a népszerüségben.

Különösen valami aggodalmas félelmet látok az idealizmustóli ovakodásokban nyelvre, józan észre nézve. A tudománytól féltik a nyelvet. Elhiszem, hogy azon fokaig a haladásnak, meddig a mi keletben levő bölcsészeeink feljutottak, nincs szükség a gondolat megjelölése végett szabatos nyelvre, s meg lehet elégedni a közbeszéd szolgálatával. Azonban félek, igen félek, hogy eddig is a nyelv tudtán kivül bölcsészkedtünk, vagy legalább a belőle merithető adatokat nem használtuk fel a bölcsészeti gondolat kategóriáinak világositására. Az ontologia mindig oda tartozott a metafizikához, s tanitott a lényről, valóról; mind a mellett hová lön nyelvünkből az ennek megfelelő ige: val vagy vol gyök szerint, mely közkeletű alakjaiban élt s él maig is, de fogyatékosan, példaul: binös valván (ma levén) és pirongván (Magyar Benigna imakönyvében) és: bünös voltomat megvallom (Molnár Albert), hova lett? kérdem. Kiveszvén a fogalom, a lélek, elfelejtetett maga a szó is, mint a fészek, melyből kirepitett a madár. Hová lőn a vall igének „habere, haben“ értelme? Hiszen a vallani annyit tett mint a német haben (Jászay). Különös, hogy azon idők folytán, mikor hazánk „lenni vagy nem lenni“ sorsa forgott kérdésben a hanyatlási korszak alatt, két igénk: a lét és birást jelentő lesz és val, vall romlott meg, és pedig emez fogyatékosan maradt fel, amaz jövendő helyett jelen értelmüvé alakult.

A nyelvben tehát nem utolsó kellék a bölcsészeti szabatosság és telj. Mikor a gondolkodás eleven, és munkás, nem lehet a szónak értelem vagy magaért megfelelő jelentés nélkül üresen hagyatni, jelentésének kiavulni, megromlani. Egy szó egy eszme, de nem papiron és szótárban, hanem azon kelet után, melyet a gondolat világában és az észi vagy képzeti bensőségtől, tartalomtól kap. Szókkal eszmék halnak el a nemzet tudalmában; s hervadván a gondolkodás, elhervad az élet.

Itt jelenleg hazai bölcsészetünkről levén szó, az iránt támad kérdés, van-e a magyar nyelvnek oly netaláni hajlama, s készsége, hogy belőle a népi gondolkodás hajlamára is lehetne következtetni. Azaz más oldalról téve föl a kérdést, nincs-e nyom a mi népünk nyelvében, mely után hajlandóságot fedezhetnénk föl az elmélődő eszményi bölcsészetre? Sőt igen is van, minden bizonynyal.

A németek nagyra vannak vele, hogy eleitől fogva bir nyelvök egyes szókat, melyek a köztudalomból a legpontosabban vétethetnek föl a bölcsészetbe, mint gondolathatározmányok. Mintegy fensőségi érzettel mondogatják, hogy szavaik nemcsak széles tartalmuak, jelentésüek, hanem arra is képesek, hogy épen ellenkező értelmet is fejezzenek ki, „miben lehetlen rá nem ismérni a nyelv elmélődési hajlamára. „Öröm,“ ugymondják, „ily szavakkal birni, és az ellentétek egyesitését, mely eredmény az értelmi gondolkodás előtt bolondság, igen gyermeteg módon, szótárilag már egy szóban feltalálni.“ Az efféle meggyőződés alá és föl, széltében és hoszában van elterjedve s meggyökerezve a német nép között, s meglehetősen segiti a bölcsészeti dolgok felfogását vagy vele valök megbarátkozást, nemcsak, hanem az egész európai müveltség előtt ugy van fölvezetve nyelve becse, hogy a régi görög óta nincs is más bölcsészeti nyelv, csak az egy német.

Ugyan mondjátok meg: mi hasznát veszitek azon hiteles történeti adatnak, hogy nálunk harmincz és néhány évvel hamarább irt magyarul Apáczai Csere, mint Németországban Thomasius németül? Talán megint csak a régiségre fogtok büszkélkedni, mint a családban, birtoklásban? Annál szomorubb, ha mai nap legalább száz esztendővel vagyunk a német müveltség mögött, s az előnyt, melyet biránk a multban, háromszornál többszörte vesztettük el azóta, s midőn nyugoti szomszédunkat elisméri a világ, irodalmát, müvészetét tanulmányozza épen ugy mint nürnbergi portékáit Amerika is veszi: minket alig egy pár év óta fedezett föl az államisme, mint egy pár év óta veszik, viszik tőlünk a bundát Krimiába.

De bizonyitsuk be hogy van a mi nyelvünkben elegendő hajlam az eszményi bölcsészetre, habár váltig akarják is némely ó iskolabeli tudósaink, hogy a magyar elme irtózik az effélétől. Az ellentéteket sőt ellenmondásokat is egyesitő azaz speckulativ gondolkodási módot nem leli ész- és természetellenesnek a magyar elmejárás, mint a németektől vett példa és iesztés után hihetnők. Isten mentsen! mondják, az elmélődő bölcsészettől, idealizmustól! De a magyar ember több ily módokat ismér, s mégsem esik kétségbe. Nevezetesen több alakját, s példáját birjuk az efféle gondolkodásnak egyes szókban és közmondási formákban. – Észre kell valahára venni ebbeli gazdagságunkat is. A magyar köznép ellenmondást nem látó, spekulativ szellemben szól, mikor igy fejezi ki magát: egynek elmulása, másnak ujulása; a világ tagadva szaporodik; tolvajok (rosz erkölcsök) hozzák a jó törvényeket; hogy sokat egyél, keveset egyél; kevésből sokat végy; hegyes szarv megtonkul; együtt jár a két (jó és rosz) szerencse; fülünk csak csendességet hall (Csokonai); sirva vigad a magyar (Bajza); nincs oly lángoló szerencsétlenség, melyben egy szikra jó szerencse ne volna; egy száj fu hideget is meleget is stb., minők elég bővségesen találhatók a közmondások között. De ilyen ellentétek halmaza eleinte az egész nyelv, midőn egyes szavait mint a lét és tudat, az anyag és szellem kifejezőit használja. – Különben hol venné magát az az ellenmondás, hogy szellet hajdan (Zrinyinél: isten haragjának én szelleti voltam) jelentette a spiritust és aurát (csak később Kazinczy által lön: szellem); tehát használtatott szellemi és anyagi tárgyra egyszersmind. Mondatik: fogni észszel, kézzel; látni testi, lelki szemmel. A szellemi és testi világ összefüggésére a köztudalomból is elég a példa. Ez igy van a nyelvekben általánosan. Ilyen ellenmondások kifejezői különösen emez egyes szavak: jár (jő és megy); kel a tészta (nagyobbodik) és a portéka (fogy; a felföld elkel utána. Vörösmarty); van, jelent oly létet is, mely akár nem volna, ezen kifejezésben: vanni van, de annyi, mintha nem volna; emészt a gyomor, midőn a bevett táplát semmivé teszi, ugy hogy a test javára felhasználja. Igy mondatunk megemészteni esztendeinket, p. a negyven éves magában hordozza, jelenleg is birja, elmult ifju korát. Hasonlő értelemben használható az emik ige, példaul ily alakban: fölemni azaz fölvenni, mint mikor valamely nép, név szerint a spanyol, fölemte a mór befolyást, a római a görögöt. Ilyen fölemett lét szerint van meg a virág a gyümölcsben, mert virágzás nélkül nincs termés. A virágzás nem szünt meg végképen, hanem föl van emve a gyümölcsben. Hasonló észjárás, s mi különben a dolog maga, érvényesült a latin tollere (fölem, fölemel, nevel, megöl) és német aufheben, szintén olyforma ellentétes értelmü szavakban. Hát a száll ige mit vétett; nemde innen, az ellenmondatot eltürő nyelvhajlamból magyarázható az ilyen más más értelmü szók majdnem tökéletes egyformasága: hives, hüvös, hüs, hő, hőség; csend, csendül; rend, rendül stb.

Ezen egyes szavakat, ugy hiszem, ellenmondhatlanul száz meg száz éves gyakorlat s mindennapi szokás igazolja, s nem is fogja senki légből kapott ábránd s képtelenségül tartani, mind a mellett köznapi létökre is megütik a spekulativ gondolkodás mértékét s a spekulativ gondolkodást a közrendü elmejárás előtt és után is igazolják. Ha ezen nyelvbeli példák mind kivül esnek a józan ész határain, vagy ha a népi gondolkodásmód sem fogadtatik el a bölcsészeti gondolkodás világositására, akkor én nem ismérem azt az igen szerény közepes állást, melyet az elmélődés ellenére óhajt elfoglalni a hazai bölcsészet, nem ismérem bistosnak a megszilárdulásra, s magát a bölcsészetet népszerübbnek tartom a népszerünél, mi tulajdonkép együgyüség, legyen bár tapasztalatiság vagy lélektani módszer a neve.

Azonban a bölcsészetet mégsem akarom mindig a köznépi szójárásbul itélni; hanem a köznépi szójárásbul is lehetnek s vannak példák a bölcsészeti gondolkodás igazolására. De a magyar ember, ha kedve jő drága áron is tréfálni, nem tudja többé magát korlátozni és lenézőleg mosolyog a német „anders-seyn, an-sich-seyn, in-sich-seyn, für-sich-seyn“ bölcsészeti szavakon, s üdvösségesnek tartja óni az elkárhozástul jó lelkü hazafi társait. Ám saját nyelvéből mind a mellett sem birja kizárni vagy előbb tán fölfedezni sem, az ilyféle szókat: mibenlét, hogylét, mintlét, volt, mivolt. Mert nem olvastuk-e: tudósitás a m. akademia pénztára mibenlétéről, nem mondjuk és halljuk-e mondatni: voltaképen (An-sich, Ding-an-sich) a dolgot voltaképen nem tudom, csak hallottam; Isten jó volta; haragodnak nagy voltában (Molnár Albert)? És ha lehet a lét, volt, volta szónak ilyen alaku összetétele, miért vonakodnánk megengedni az ilyen formáukat is: másanti lét, másérti lét? Hiszen egymásért élünk, vagyunk; „élni egymásért, egymásban,“ zengi a dal, a költészet, és nem tesz kifogást ellene a józan ész. – Ugy hát ezek nem puszta szó, annál kevésbbé oly kárhozatos dolog, mint avatag bölcsészeink ránk beszélni szeretnék. Ők a nyelvet, melyen irni, tanitni akarnak, vagy elhanyagolják, ott hagyván, a hol lelék, vagy ignorálják, mintha nyelv és bölcsészet egymásra nézve teljesen közönyös dolog volnának. – Látnivaló, hogy a kigunyolt német oly erősen hisz a gondolatban, hogy vaskövetkezetességgel csuf szókat is gyárt érette. Mi oly kevéssé vagyunk meghatva fenségétől, hogy föl sem veszszük a nyelv ereklyéit, vagy ott engedjük veszni a szótárban nyelvtörténeti mumiának. Tehát ne beszéljünk, legalább némely bölcsészeink szerint, a dolgok miségéről, hogy- és mintlétéről. Ezt nem érti a magyar józan ész. Hasztalan ily közmondás is: több valami, mint semmi. Ezt sem érti a józan ész. Csodálatos! Hiszen mi, valami, semmi, közélet szerint is ugyanannyi saját értelemmel biró fokozatok, kategóriák; s midőn ily közértelmü dolgot bölcsészileg is akarunk magyarázni, sőt igazolni: a józan ész tiltakozik ellene! Az ok és okozat, lényeg és látszat, állomány és járulék hasonlóul köznyelven és használatban forgó határozmányai a gondolatnak, s ha ezeket bölcsészileg lehozzuk, fokozzuk a logikában, akkor is a józan ész ellenére cselekeszünk? Hisz az egész bölcsészet tulajdonkép nem egyéb mint a tudat igazolása, megalapitása épen ugy, mint a nyelvtan akkor is szükségés, ha anyai tejjel szivtuk be és beszéljük a nyelvet.

Hetényi5) már abban is „filozofusi lelket“ látott, hogy nyelvünkben az igazság kettőt jelent, u. m. veritast és justitiát. „Talpra esett közmondásaink is mutatják,“ irja ugyanő, „hogy a magyar nincs filozofusi elme hiával, és csirája a bölcselkedésnek még köznépünk értelmében is gazdagon el van hintve, mely csupán ápoló, gondos kezekre várakozik.“ – Ez igaz. A nyelv olyan, minő a gondolkodás. Bátor ez, ugy a nyelv is hatalmas, férfias; félénk: ugy a nyelv is elveszti jobb részét, erélyét, azaz ellanyhul, elnyellik, mint a mult században s még ennek elején is; mikor maga a legszebb szó: bölcselkedés, gyanura talált Ercseinél6), kinek lelkismérete ellenére volt a „Philosophia“ értelmét „bölcselkedés tudománya“ formában és szókban visszaadni, mert e név, a mint előszavában mondja: „a filozofiát igen megalacsonitja: bölcselkedni helytelenkedésre mutat.“