X.

Mielőtt Hetényi tudományát Szontaghéval, mely annak folytatása, sőt kiegészitése akar lenni, összefognám, idézek néhány tételt a Parthenon előcsarnokaiból, melyek ugyancsak kiemelendik azt a bölcsészietlen álláspontot, melyet Hetényi a bölcsészetben elfoglalt. Ilyen már a franczia bölcsészetről való jó megemlékezés; mivel az „nem az ellentétben keres üdvöt, mint a berlinizmus, hanem az egyesitésben (M. akad. Ért. 229. l.).“ Ez magában derékül hangzik; de hát mit egyesit a franczia bölcsészet? Olyat, a mi egyező? Ez nem egyesités, hanem csak hozzá toldás. Ellentéteket? Ez jobban van mondva, s ehez hajlik Hetényi is, mondván: „értenünk kell tudományban, mint életben az ellentétek kiegyenlitését (216. l.);“ de vajjon a berlinizmusra bebizonyitotta-e Hetényi hogy az ellentéteket csak magokért szereti, nem pedig azért szedi külön, hogy egyesithesse? Hetényi semmit nem bizonyított, hanem csak ráfogással élt, s ugy látszik, mindannak mi a franczia mellett dicséretül mondatik, ellentételét, a berlinire titkon, nyilván hajlandó átruházni. Annálfogva Hetényi ünnepélyesen állitja, hogy az (a berlini) „nem tiszta irányu Parthene, nem tiszta jó akaratu filozofia többé, hanem undok csábitó Circe, fensőbb életünknek, és emberi méltóságunknak aláásó Phryne (217. l.).“ Szép! Hasonlóul kidicséri Hetényi a régi görögöket, mert „az ellentétekben nem lelék kedvöket, a tárgyakat épen nem állitották élökre (137. l.)“ – „A nagy természetben csak az tökélyes, a mi harmónikus és mennél öszhangzatosb valami, annál inkább diszlenek azon a természet és müvészet alkotó ujjai; minél ellenmondásosabb, annál tökéletlenebb és megvetendőbb (276. l.).“ „Ellentét nélkül nincs harmónia, az élet föltéte a mozgás, ellentét nélkül összefolynának a lények és az ős khaószba merülnének (283. l.).“ – Ezek egymás után mind megjárják a papiron, de fejben igen zavarosra mutatnak, mert ha „ellentét nélkül nincs harmónia,“ kell mégis abban a berlinizmusban valamely harmóniának lenni; mikor a franczia bölcsészetben, ha csakugyan oly ellentét nélküli, alig van harmónia, mert ez nincs ellentét nélkül; s hihetőleg innen ered aztán, hogy a történet bizonysága szerint Francziaországban „a lények“ annyiszor folynak össze s merülnek az ős khaószba. – Azonban Hetényi emlegeti az „anyagiság és szellemiség egyesitését“ (266. lap); s ezt is harmóniai müveletnek mondja. Ellentétek vagy különbözők vannak-e itt egyesitve? Nem, hanem ellenmondók; s bármennyire vesződik is Hetényi az ellenmondásokkal, mégis az a legszebb harmónia, melybe nemcsak az ellentétek, hanem az ellenmondások (contradictio) is befoglalvák, beszeliditvék. Hanem az ő „igénytelen harmonisztikája összesit minden együvé illőket (327. l.); aztán a változatosságot is észreveszi az életmüves testekben, létezik az emberi észben, mely az észjárás változatossága daczára eleitől fogva egy volt; az erkölcsi, a széptani világban (328. l.);“ mik után bátran érthető, hogy ellentét nélkül se a természet, se az ész, se az erkölcsi, se a széptani világ nem szükölködik. Ekképen ki mondja meg, hová megyünk az ő harmonizmusával?

Hetényi, midőn a harmóniát főelvül felállitandónak elhatározta, ingyen sem vélte, hogy az ellentétek s ellenmondások természetét félreismeri, s nem gondolta hogy velök a harmónia uralkodása mellett igen nehéz bánni. Jónak lelte annálfogva kénye kedve szerint gazdálkodni velök, azaz bevevén a harmóniaba az ellentéteket, ok nélkül zárá ki az ellenmondásokat. Ez, ha ugy tetszik, féluton való megállapodás, mert az ellentétet nincs mód megtartóztatni az ellenmondásba való átmeneteltől; ugyanazért ennek is be kell az egyezménybe foglaltatnia. De továbbá épen ez által azonságot, mit pedig gyülöl, állit fel, mely szászorta roszabb, mint a schellingféle, mert kizárván egyezményéből azt, mit össze kell egyeztetni, t. i. az ellenmondást (anyagot és szellemet), nincs benne mit harmóniába hozni, mikor valóban ködbe ir hamuval; holott az észi és összerü harmóniának épen az a természete, hogy tartalmáva teszi az ellenmondásokat s mindazt, mi az ellenmondások közé esik, példaul a különféleséget, ellentétet, s igy semmi sem marad ki belőle. Az ő harmóniája tehát azonságok harmóniája, vagyis üres, tartalmatlan, egyoldalu jószág, melyre miként fog aztán illeni az általánosság bélyege, nincs mód belátni; sőt inkább észi helyett leszen az, elvont, értelmi egyezmény; a mint alább még jobban ki fog mutattatni. Hol itt a szükségesség, a kényszerüség? Nyert-e vele a logika, ha elveül az egyezmény van elfogadva, mint Hetényi nagy önkényesen (217. lap) elhatározza?

De Hetényi harmóniát kiván, minő van a jó zenében. A példa bármennyire világos, még sincs jól választva. Ki nem tudja ugyanis, hogy az ellenhangok (contrapunkt) összehozása meriti ki a harmónia lényegét, s annál tartalmasabb leszen az, mennél távolibb hangok vannak benne együvé foglalva, öszhangba engesztelve. Igy beszélhetni a szinek harmóniájárul is példaul föstészetben. És bár helyén legyen felhozva szin és hang, melyekkel üzi játékait az egyezmény, mégis csak külsőségnek marad a harmónia mint ellenmondók egyezése, ahoz képest, a miben alapul a különbözők, ellentétek, s ellenmondók egyezése. Ezért Hetényi alaptételét, mely igy hangzik: „csak az lehet igaz, mi egyezik, a mi pedig ellenmondásban van, nem való (217. l.),“ igy kell módositani: csak az lehet igaz, miben az ellenmondások kiegyeztetvék. E tétel körül forog a bölcsészet sorsa; s felőle, ugy látszik, Hetényinek is voltak sejtelmei, mert különben hogyan szólhatott volna „szellem és anyag egyesitéséről“ melyek az igazi ellenmondások; de nem voltak bölcsészi meggyőződései, hanem szivesen járt egyezményével a változatosság, ellentétek körül, mikép a hangokban és szinekben, melyek ugyancsak külső tapasztalatiság dolgai, mig az ellenmondásoknak egységre vivése valódilag metafizikai eljárás, melyre illik aztán az általános czimezet. – Ennyit a harmóniáról ezuttal.

Az egyezménynek ama béna felfogása, melyet fentebb kimutattam, okozá, hogy Hetényi nem birván a tárgygyal, maga erejéhez méri azt. Innen ő szerinte „a józan filozofiának nem szabad az alapi és fensőbb élet teréről lelépni, és fürkészhetlenek után kapdosni, minők példaul a léleknek, a világnak, a főlénynek benső természete és lénye.“ Azonban e tilalom az ész feljebbviteli törvényszékinél: semmi. Szabad, nem szabad: a szellem, az ész nem kérdi, hanem világosodik és világosit. Hasonlóan nevezetes állitás mai nap: jobb lett volna az embernemet a hit karjai között szunyadni hagyni;“ akkor volt az ember „elégült, életvidor, a főhatalomnak engedő és boldog.“… „Mi európaiak a tudományok föléledése, a müveltségnek elterjedése óta már nem lehetünk ily egyszerüen boldogok19). – Ilyen állitások megjárták a mult században; de az alapok, melyekre voltak helyezve, kiszedvék alólok. Ha mai nap is halljuk még uj alapok nélkül fölmelegittetni: eszünkbe jutnak a guggon ülő indusok, kik egyebet sem csinálnak, mint igen nagyon hisznek. Egyébiránt a hitet elszigetelve tartani, s minden időkre megállapitani, lehetlen. A hit karjairól senki sem tépte le, nem is fogja letépni az embert, hanemha saját gondolkozó természete fog változtatni hitén, a mi ellen nem tehetünk. –

Eredeti jámborság az, melylyel Hetényi kijegyzi a józan filozofia teendőjét, mondván: „nyujtson ez kristálytiszta elveket a politikának.“ Ilyen követelésre könnyen rámondhatjuk: tehát nyujtson! – „Képezzen emberbecsülő fejdelmeket.“ Tehát képezzen! – „Képezzen népet is, mely távol legyen az ábrándos népfenség, korlátlan szabadság és egyenlőség hagymázától, és minden alkalmat ne használjon kirugásra20).“ Mi is ekképen gondolkozunk, és ohajtjuk hogy képezzen mindent olyat, mint Hetényi követeli; de hát csakugyan olyan számadó gazda volna már a bölcsészet, hogy mindenért ő vonatnék felelősségre? Ezt a munkafelosztás napjaiban még sem gondoltuk volna!

Különös metafizikára lehet következtetni némely tősgyökeres igazságaiből Hetényinek; ilyen már ez: „ha reál dolgok léteznek e világon, kell létezni ezek reál okának is; és ha van reál világ, kell lenni reál istennek is“21). Egyet jelent-e itt a „reál“ szó ha világra és istenre is vitetik egyszersmind? Mert nem lehet oly könnyen megengedni, hogy a „reál“ mindkét esetben helyén álljon. Különben az okoskodás igen gyermeteg ájtattal folytatható ily formán: ha van testi világ, kell lenni testi istennek is, mert ha van testi világ, van testi oka stb. Igy ott vagyunk, a hol mondám, hogy a harmónia az egyoldalu azonság hibájában szenved, s mint egy bekötvék szemei az eszmeiség felfogása előtt, nem birván belátni, hogy annak, a mi reál, az oka ne reál, hanem talán ideál is lehessen. A reál szó e tételben hamis játékot játszott Hetényivel; s ő a reált bölcsészetben használta, de bizonyosan nem vette ki jól értelmét.

Kalandszerü állitások, egy pontra vihetlen tévedések. Csalódásai egy minden jóra való elmének csak azért, hogy a mi ellen maga is harczol, rendszert, ujat, alkosson. Csuda-e, ha Platótul Hegelig minden nagy gondolkozót, egy kettőn kivül, szándékosan mellőz, s hazafias bölcselkedési vágytól elragadtatva, meglepetik ön maga által?