XI.

Hetényi nem valósithatván igéretét, hogy az egyezményes bölcsészetet utóbbi változott nézetei szerint kiállithassa, tudósaink közül néhányan ugy vélekedtek, hogy a nemzeti tudományosság érdekében munkálódnak, ha e félben maradt egyezményes rendszert kiviszik. Valamennyi között Szontagh volt legjobban megkapatva általa, annyival inkább, mert a hazai bölcsészetet mint nemzetit ápolni, müvelni, alkalmasint hamarább fordult meg az ő, mint Hetényi, elméjében. Hanem Hetényi először saját rendszert födöze föl az egyezményben; Szontagh ezután nemzeti bölcsészetet vitata; nem sokára pedig Hetényi már magyar rendszernek is mondá az egyezményt; igy ketten tőnek egyet. A Hetényi kidöltével árván hagyott rendszer, melynek csak a neve maradt fenn, kifejtendőnek ajálkozott előtte. „A hiányt,“ irja Szontagh, „nekünk hátramaradtaknak kell kipótolnunk s e munka kivált engem illet, ki a boldogultnak osztálybeli akademiai társa valék, s ki rendszerében a magyar filozofia életbe léptetését látom, azon filozofiának, melynek már Popylaeumaimban utját egyengetni törekedtem“22).

Szontagh, hogy az igen sok mellékes kérdést hát mögé hagyjam, minő példaul azon állitás hogy Hetényi nem tartá eredetinek az egyezményes rendszert, mire nézve én Hetényi saját igenlő szavait idéztem s őt megczáfoltam; uj-e vagy nem a harmónia elve a bölcsészetben stb., ünnepélyesen magaévá teszi az ügyet, és legelőbb is a magyar bölcsészet történetében akar lelni alapot arra, hogy az egyezményes rendszer nálunk már Hetényi előtt is járta, hogy Hetényi azt csak kikiáltá. Ezen állitás támogatásaul idézi Szontagh legelőször is a tulajdonképi bölcsészek közül Imre Jánost, Köteles Sámuelt, és a „Propylaeumok“ at, mely munka, Hetényi szerint, az egyezményes rendszer szellemében van irva, tehát magát; aztán Purgstallert, ki azon szives elismerésre, hogy ő is olyan szellemü, rendszerü bölcsész, mint Szontagh hirdeti évek óta, gyermetegül hallgat, s folytatja, mint kell, vizsgálódásait és pedig más irányban; mikép elő fogom tüntetni. Mübölcsészeti irók közül Berzsenyit emeli ki Szontagh, mint olyat, ki a müvészet főelvéről egyezményes uton bölcselkedett, nemcsak, hanem meg is előzte vele Hetényit.

Ezen történeti fölfedezést és „megmutatást“ oda lehetne kibőviteni: soha sem volt bölcsészet a világon, se ma se hajdan, mely annyira igénytelen lett volna, hogy még csak egyezményes se akarjon lenni, pedig sokkal régibb idők óta, mint mikor Püthágorás egy kovács pőrölyeinek ütéséből, történetesen, kivevé a hangtant, s a harmóniának bölcsészetben is érvényt szerzett. Magyarországban szintén voltak hegyek, még mielőtt Köteles vagy Imre harmonizáltak volna; kiknél jócskával régebben élt Pósaházi s ő is emliti a harmóniát. Mert mit kerese a gondolkodó ész egyebet, mint összeköttetést való és eszme, anyag és szellem, lét és tudat között, Imre János szerint: amicum foedus rationis cum experientia? Talán nem volt bölcsész, ki a harmóniát nem tanitotta volna a sférák zenéjétől kezdve Leibnitz „praestabilita harmoniáján“ keresztül, Hetényi harmóniájaig. Azonban a bölcsészet nem egyezményt keres, hanem egységet. Amazt lehetlen föl nem találni, mert épen utjába esik az egységnek; de azért ki a harmóniát feltalálta, még nem találta fel az egységet. Tulajdonkép amazt nem is kell keresni, mert a szemeit felnyitó ember előtt, a legelső széttekintéskor egyszerre nyilatkozik a még érzékileg ismérő elmének már; az egység pedig annál nehezebb, mert a természet, a meglevő világ minden tárgyai egymástól külön álló, független valókul tünetköznek, s minden dolog akként mutatkozik, mint ha magára hagyott önlét, elszigetelt állomány volna, melybe maga emberségéből szállt volna be valamely mozgató erő, s különválva egyik a másiktól szeszélyesen pattant volna elő földbül, légbül, mint a „rideg Somló“ egy sikság közepén. Pedig ez a rendes bölcsészi, azaz bölcsészietlen gondolkodás. Ridegség, elvontság; mely megfagyaszt, s eltép minden eleven bölcsészetet; melynek aztán ellenlábasa még a régi bölcs (Heraklit) nagyszerü kijelentése: minden foly; vagy bölcsészeti rövid szigorábul kifejtve: a természet és szellem minden lényei egymásnak föltétei, alapjai. Egyik nincs a másik nélkül. Ok és okozat egymásba folynak feltarthatlanul, és szülvén egymást, előállitják a minden pillanatban jelenlevő örökkévalóságot.

Lépne föl német, franczia, skot, vagy bármely kalmuk bölcsész, mindenik oly bizton, bátran merhetné állitani, hogy az egyezmény franczia vagy skot, azaz nemzeti bölcsészet, és igaza volna; mert a harmóniát ugy nem kerülheti ki az emberi gondolkodás, mint nem az ok és okozat, belső és külső, én és te, itt és ott, fő és melléknév viszonyát, mivel az oly emberi és egyetemes, hogy nem is lehet kizárólag nemzeti, mint nem a „quantitas,“ melynek az csak egy része; és oly kezdetleges felfogás, hogy rendesen a tudomány fejlődésének megindulási korszakát képviseli. Kezdette bár valaki reál vagy ideál szempontbul a bölcsészetet, mindig oda ment ki, hogy egyiket a másikból magyarázta, s én fel vagyok jogositva állitani, hogy igen tisztelt bölcsészeti elődöm, Erdélyi Boétius23) dömés, Nagy Lajos királyunk idejében már, Arisztotelest magyarázván, nem kerese mást mint a mit utána öt száz évvel később Imre János: amicum foedus rationis cum experientia. Apáczai Csere vitatá Cartes „cogito ergo sum“ ját, Ladivér mondá: universale in intellectu est res, igy tovább; azaz „bizonyos“ tekintetben minden bölcsészet harmónia, egyezményes, nemcsak az, melyet a mieink öten hatan csináltak és csinálnak.

Hanem alkalmasint, fogja ellenmondani az olvasó, az „egyezmény“ szóra lesz itt fektetve különös nyomaték. Meglehet. A mi felvilágositást eddig Hetényi föntebb idézett filozofusi bombasztjában vettünk, tévelyit inkább mint utba vezet; azért idézem Szontaghot. Szerinte az egyezményes filozofia „sajátságos jellemét képezi fő elve, az egyezmény; ezt alkalmazza végfolyamatban tárgyilagosan ember, világ, isten, alanyi czéljaink, az igaz, szép, jó és isteni magyarázatára, és pedig alaki szintugy mint tárgyas tekintetben, bebizonyitván, hogy ezen elv nemcsak összes gondolkodásunk főtörvénye, hanem főtörvénye egyszersmind az összes valóságnak élete minden müködéseiben ugy, hogy ezen elv fenállása nélkül isméretet sem önmagunkról sem a természetről nem képezhetnénk, sőt még egymás közt a világban fen sem állhatnánk, de maga a mindenség sem, mert az egyezmény minden isméretünknek szintugy mint az összes létező fenállása és törvényes munkásságának legáltalánosabb elve általában“24). –

Nevezetes hogy mind Hetényi mind Szontagh sokat tartanak az érthető, világos előadásra; helyesen; de magokat mind a mellett sem birják világosan kimagyarázni, s tömik a nagy szavakat tárgyaikba. De a szó nem megy a tárgyba, ha egyszer nincs benne. Igy bár Szontagh csufot üz a keleti bölcsészekből, a mit felőlem bátran tehet, mégis követi őket. Tudjuk, mikép keleten divatosak a hoszu czimek, elnevezések. Istent magát sok nevünek hivják, mert reá ruháznak minden lehető jelzőt, mely néminemü tökélyt mutat: mindenható, mindentudó, ezer karu, szemü stb. Hasonlóul a kalifák, szultánok sok szép czimmel, névvel birnak. Igy, magyar bölcsészeinknél a filozofia, mint a tudományok kalifája, szintén sok szóval tiszteltetik. Megjegyezvén egyfelül, hogy a bölcsészeti tudomány, mikor igen népszerű akar lenni, ellaposodik, másfelül a nagy világosság benne hamar lesz taütologiává, mert ha az egyezményes filozofia főjellemét csakugyan az egyezmény képezi, akkor utoljára is igaza van Ballaginak, ha mondja, hogy ez a magyarázat amaz isméretesre hasonlit: a kirchenparádé (sajátságos jellemét képezi a) kirchenparádé. Én ezt nem hozám vala föl, ha később tán kifejtetik az egyezmény mivolta, mi örökre elmaradt, mert minden utóbbi magyarázat ide megyen ki: egyezik az egyező.

Azonban ezzel nem igen sok van megmagyarázva; sőt csak egy derekas lépés sincs téve ama két nagy bölcsészeti ellenmondásnak: anyag és szellem, tárgy és alany, lét és tudat, egymáshoz közelebb hozására, pedig épen ez, a mit évezredek óta keres a bölcsészet. Az egyezményes bölcsészet e szerint nem lehet más mint egyoldaluság, megfejtetlenül hagyván a másik, vagyis az ellenmondási oldalt. Ha kérdezzük, Szontagh szerint, mikor hat és müködik a mindenség törvényesen és mikor törvényellenesen, a felelet igy hangzik: „midőn munkásságuk saját maguk törvényeivel egyezik vagy ellenkezik“ (M. Egyezm. Phil. 30. l.). Ezen tétel aztán alkalmaztatik folyvást. De legyen minden aggatózás nélkül kérdezve viszont: létezhetik-e valami a maga létele törvényein kivül még akkor is, ha ugy látszik, hogy ellenkezésben van magával; vagy nem inkább a létel törvényei maga a lét? Ha létem törvényei az én létem maga, s ez nincs különben: ugy az én létem egyezik a maga törvényeivel; vagyis a bölcsészet ős feladatára vive át az alkalmazást: minden lét és mindenkor egyezik a maga törvényeivel, és az anyag anyag, a szellem szellem, mert mindkettő létezik és a maga törvényei szerint, de hogyan lesz harmóniába hozva a kettő? Ez az, mit az egyezményes bölcsészet Hetényinél tudni sem akar, s megfejtetlenül hagy, mi Szontaghnál is csak törekvésbe oszlik fel, kivánt eredmény nélkül.

Azonban hagyjuk az emlitett főtétel taglalatát; nincs azon több taglalni való; hanem jegyezzük meg előre, hogy, legalább az én belátásom szerint, az egyezményes bölcsészet, mai nap már e tudománynak magas fejlettségi korszakában, csak népszerüségi, életrevalósági számitás, tulajdonkép csak bölcsészeti dilettantizmus. Jegyezzük meg továbbá, hogy Szontagh nem folytatja Hetényi rendszerét; végre, hogy épen azért, mert nem folytatja: mozdulóban van régi állásábul azon bölcsészethez, melytől eddig veséje titkaiban irtózott. Saulus Paulus: egy betü különbség. A jelenet minden esetre örvendetes. – E szerint a mondott három tétel közül avagy csak egynek is bebizonyitása lön ezennel föladatommá, s nem kivánok mást mint figyelmet, hogy a többit is belássa olvasóm.