XII.

Előadám föntebb, mily kevésre becsülte vagy épen lenézte Hetényi az ugynevezett tudatfilozofiát, s mint nem adott ennek helyet az életben, az iskolán kivül. Szerinte az nem élettudomány, hanem iskolai bölcsészet, szobatudósság. A mester szava azonban elenyészett, s közvetlen utóda, Szontagh, már nem gondolt vele s besodrá az egyezményt a tudat és lét örvényébe. – Nevezetes az, mit Szontagh (Egyezményes Philosophia 28. 29. lapjain) mond: „az ember és természet sarki ellentétök s különféleségök daczára, a mindenség szervezett egységéhöz tartozván, lényegökben szintazon eszmék szerint alkotvák, szintazon törvényeknek hódolnak; a természet csak öntudatlanul, az ember öntudatosan. Ész van a természetben is szintugy mint az emberben;… az összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos létesülése levén, egy kutfőből, és pedig gondolatból eredvén, szükségkép szintazon alaptörvényeknek is hódol, csakhogy az, a mi a valóságban a lét törvénye, isméretünkben a gondolkodás törvénye.“

E szavak épen azok, melyekre czéloztam már, midőn állitám hogy Szontagh egyik legjelzöttebb követője lön Hegel–Schellingnek. Miért ez ügyben magam helyett hagyom szólani Chalybäust, ki a schellingi azonságtant kivonatosan de elég világosan adja elő a végre, hogy megérthessük utána, miszerint a mi bölcsészünk (Szontagh) értelme egy és pedig ugyanegy az emlitett német bölcsészekével. Különösen pedig Schelling levén az elhirhedt tannak felállitója, Hegel rendszerezője, egyiket idézvén, e pontban, a másikat is ugy nézhetni, mint hasonértelmüt. – „Vegyük fel,“ irja Chalybäus, „hogy az anyagiság csak legalsó lépcsője az egyetemes természet életének, mely a magasb, különösen a szerves lények lépcsőzetén mindig nagyobb ervvel (energia), belső önmozgékonysággal fejlődik; tegyük föl előre, hogy eme fejlődés, a kő merev életétől mind odaig, hol ember agyában játékot üz a gondolat, egy és ugyanazon állandó törvények után megy, ugyanazon, mindegyre magasabb hatványu önmozgalomban áll: megismérjük a természet ezen munkásságában a világ törvényét, mely a legfelsőbb fokozaton magát eszméli és isméri, és észnek neveztetik, a legalsó fokon pedig csak mint (más által) tudott süket természeti ösztön képzelhető. Igy érthetővé teszszük ezennel a (schellingi) rendszer alaptételét: minden egy és ugyanaz, lényegében 25). Ugyancsak Schelling más hires tétele: das Reale und Ideale sind eins und dasselbe in ihrer Wurzel. – Folytassuk Schelling értelmét. „Ez a lényeg magában már élet s neveztetik természetnek (natura naturans) oly értelmében, a mint először képesség és lehetőség gyanánt, melyből minden lehet, gondoltatik; és neveztetik egyetemnek, világnak (natura naturata), a mennyiben folytonosan azzá lesz vagy lett, a mivé lenni rendeltetése. Mindkettő: a természet mint alap, és a természet, mint önmagának eredménye, ugyanaz, egy, egész általános. A kifejlett természet vagy minden egyes természeti lények, nyugosznak ama természetben, mint alapjok és lényegökben. Mivel ők mindösszeséggel csak formái, alakjai a lényegnek, mely az alakokban magát tárgyasitá, s kinyilatkoztatá. Magokban nem volnának egyebek hanemha üres formák tartalom és fenállás nélkül. A mennyiben pedig mind emez alakokba ama lényeg szállott be s belsejöket teszi: bennünk és körültünk minden nem más mint a mindenütt jelenvaló örökös lét és lényeg, a maga fejlődésében. Ezért szemlélhető mintegy kicsinben, minden egyes dolog fejlődése folytán az általános törvény és lényeg. Az egyes az egésznek visszatükrözője“ (i. h. 260. lap).

Imé a lét és tudat, vagy az ugynevezett azonság bölcsészetének nagyszerü felmutatása Schelling által. Igy tanit Szontagh is. Tanitmánya, más szókkal, épen ez. „Az összes valóság a mindenható gondolat tárgyilagos létesülése; egy kutfőbül és pedig gondolatbul ered.“ Ugyanaz, mit az eszmei bölcsészet állit; azaz lét és tudat (alapjában) egy. Az összes valóság (lét, a létező világ) a gondolatból (ész, tudat) ered. És igy ha egyik a másikból ered ugy Szontagh mint Schelling szerint, miért volna oly rettenetes dolog a lét és tudat bölcsészete, mint tizennyolcz év óta rémitgetik vele bölcsészeink a hazai olvasó közönséget? Látnivaló ezért, minő gondatlan beszéd az Hetényitől, midőn igy ir: „állitni, hogy lét és tudat egy, ez már csakugyan gunyüzés az emberi köz észjárással: mert hányszor megesik, miként a gonosztevő tudja azt jól, hogy tilos az, mit ő most tenni nem irtózik, mégis ezen tudattal ellenkezőleg cselekszik“26). – Bármi kegyelettel viseltessünk is Hetényi emléke iránt, őt a megrovás alól föl nem menthetjük. Mert ámbár ugy kell hinnünk, hogy ő isméretlenül nem czáfolhatta Schellinget, valószinü mégis, hogy soha nem olvasta, minden isméretet munkái felől alkalmasint csak ugy, hallomásból, meritett. Ha ezekután Hetényi czáfjain el akarunk menni, s őt tekintélyül ismérni: óvakodjunk hitelessége körül. Eljárása épen nem használt tudósaink szavahihetőségének. Bölcsész előtt az ilyen, lélekisméretben járó dolog; nekem fáj, hogy ő hamisan szólt. A tudat, melyről a bölcsészet tanit, nem a gazember tudata, hanem az isteni tudat, Szontagh szerint, a mindenható gondolat. Ez a felfogás a helyes. Ellenök esik már Hetényi következő nyilatkozata: „Schelling az egyoldalu idealizmus mérgétől szabadulni nem birt; Fichte alanyi idealizmusát tárgylagos idealizmussá csavarta, mi épen annyi mint fábul csinált vaskarika.“ Nem hiszem, hogy a magyar bölcsészi olvasók előtt a nyilatkozónak minden hitelességét le ne rontsa ily nyilatkozás.

„Ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh, „csakhogy amabban öntudatlanul.“ Helyesen. Hasonlóul mondta már előbb: „minden való tárgy, igy a mindenség is magában, különféleség egységben, és egység különféleségben.“ Aliusque et idem. Ez szintén ugyanegy az identitas bölcsészetével. Továbbá igy folytatja: „ha a mindenség, lényegében, szintazon törvények szerint van alkotva, mint az ember, ha gondolkodásunk alakjai a lét alakjai is: ugy gondolkodásunk fő törvényének a lét fő törvényének is kell lennie“ (30. l). Kevés kell hozzá, hogy e tételekben azonnal fölismertessék, miszerint Szontagh többé nem az eszmei bölcsészet ellenére hanem részére szól s ugyanekkor állitja, mit eddig tagadott. Kezei között a bölcsészet ügye mind a mellett sem látszik a legjobb kezek közt lenni. Mert még ugyanazon iratában folytonosan csépeli Hegelt, Schellinget, mi a fentebb mondattak után megfoghatlanná kezd válni. Hihetőleg Szontagh is csak ugy isméri Hegelt, mint Hetényi. Az ellenkező nem épen valószinü; s annál leverőbb reá nézve. Igen roszul esnék, ha ő ama bölcsészeket csak németországi ellenes birálóik, vagy csak az Allgemeine után ismérné. Legalább az a biztosság, melylyel ő Heinét több helyütt szivesen idézi tekintélyül Hegel, Schelling ellen, mutatja, mennyire isméri ő a maga embereit. Ha Heine, mondja egy német iró, ugy tudá vala mint én, hogy Kantnak mindig utána vitte az esernyőt inasa, nagyobb lármát csinál vele, mint Kant a tiszta ész birálatával. Hátha épen csak magyar szószólói, az „athenaeumi“ szerencsétlen felesélesek után ismérné Szontagh Hegelt? Nem lehetlen; de hogy magábul ismérné igy, az lehetlen. Csudálatos egy állapot! Mind Hetényi mind Szontagh váltig czáfolják Hegelt, Schellinget, s mondják hogy nem értik. Én meg azt nem értem, hogyan lehet azt czáfolni, a mit nem értenek.

De „ész van a természetben is, mint az emberben,“ mondja Szontagh. Schelling szintén igy tanit. „A magát örökké ujra szülő természet magában ugyan vak erőzet (dynamismus), ne mondjam, hogy gépezet. Ezen erőzet vagy szervület az öntudatlan gondolatot állitja elénk a maga valódiságában. Ezen tudat nélküli gondolat dolgozik bennünk emberekben is először ugyan öntudat és akarat nélkül, hanem majd, saját viszfényében jelentközvén, magára ismér és tudja magát. E szerint a természet minden munkássága nem pusztán előttünk fog czélszerünek mutatkozni, hanem magában is olyan lesz; habár semmit se tud is a czélokról, melyeket akaratlanul követ és elér. A természet általában czélszerüen müködik, de nem czéltudatosan. Ezért mondhatjuk: a természet tudalom nélkül is észszerüleg müködik, vagy az élet és hatásnak a természetben mutatkozó rendszere maga a meglevő (existáló, magát kiállitó = existere) ész; az a tétel, veti utána Chalybäus, melyet Hegel később az egészre, a történet világára is kiterjeszte ily formában: minden, a mi valódi észszerü; was wircklich ist, das ist vernünftig, vagy Szontagh szerint: gondokodásunk fő törvényének a lét törvényének is kell lennie, más szóval, ugyanő szerinte: a lét törvénye a gondolkodás törvénye27); mi azt teszi: lét és gondolkodásnak, lényegében, egynek kell lenni.

Ezekből is belátszik, hogy nincs igaza Szontaghnak ha irja, hogy Hegel bölcsészete le van verve, hogy Szeremlei, Taubner elhallgattak, hogy Hegelt csak Térey vallja még Losonczon (azaz mai nap Rimaszombatban); vallja még más is; és pedig ő maga Pesten. Mindezeket tudva, nem lehet eléggé csudálkozni ama széthányt gondolkodási módon, mely szerint Szontagh nem birva szabadulni bevásott rögzeszméjétül, olyat hirdet a lét és tudat egysége tanának szine alatt, miszerint példaul ha én gondolom, hogy legyen házam a pesti nagypiaczon: azonnal lesz. Legujabb munkájábau is olvasható még az eszmei (lét és tudat egy) bölcsészet ellen: „hogy valaki való elemet, élő lényt, vagy csak annak valamely szervezett tagját p. o. egy szunyoglábat teremtett volna, ezt – általános tudásuk daczára – még a szemlélődő filozofoktul sem hallottuk.“ – Ez jött ki Szontaghnak a lét és tudat egységéből; és ő ezt majd husz esztendő óta mindig igy vallja és hiszi! Ellenesei nem követhettek el rajta nagyobb kegyetlenséget, mint hogy meghagyták e boldogtalan hitében.

Mondottak, ugy hiszem, nem a legjobb vért fogják csinálni némely bölcsészeinkben; különösen meg fognak lepetni, ha Szontagh mind folyvást igy harczol az eszmei bölcsészet ellen: „a gondolat által alkotott tárgy mindig a tárgynak gondolata és soha sem válik valóvá.“ Továbbá: „a való, létező tárgy a gondolattal soha sem ugyanaz, mert mindig azon kivül van, mindig tárgyilagos és létező, a gondolat pedig alanyi és eszményi. A kikiáltott azonsági elv tehát nemcsak puszta és hamis hüpothezis, hanem elvéből dialektikai uton, azaz pusztán gondolkodás által, valót épen oly kevéssé lehet alkotni, mint Fichte eszményi elvéből“28). Ezen vádak mind fölötte nyomosak volnának, ha azt, mit lerontani akarnak, tanitotta volna valaki; de most szerencsére máskép van a dolog. Jó lesz azt czáfolni, mit más mondott; vagy az én felebbi gyanum valónak bizonyul annál hamarább. Ez alkolommal nem tartom fölöslegesnek Hegelt magát idézni. „A valódiság és gondolat vagyis az eszme,“ igy szól ő, „parasztosan egymás ellenébe szoktak állittatni, a mikor gyakran hallhatjuk: ez s ez gondolat helyes volta, igazsága ellen nincs szó, hanem a valóságban olyan nem találtatható, vagy kivihetlen. De a kik igy beszélnek, elárulják, hogy se a gondolat se a valódiság természetét nem fogták fel méltányosan. Ugyanis egyrészrül ily beszédekben a gondolat egynek vétetik az alanyi képzettel, tervvel, czélzattal, másrészrül a valóság (valódiság) egy értelmünek tartatik a külső érzéki léttel (Szontaghnál: a létező tárgygyal). Közéletben, hol könnyedén veszik a kategóriakat s más ilyen megjelöléseket, efféle megjárja, s megeshetik hogy valamely adóterv példaul, vagy annak eszméje magában jó és czélirányos, de a jelen körülmények közt ki nem vihető. Ha azonban az elvont értelem kapván ezen határozmányokon, a bennök levő különbséget oda csigázza, hogy ezek szilárd, merev ellentétek, s azért a való világban tul kell adni az eszméken, ez, a tudomány és romlatlan ész nevében, határzottan visszautasitandó. Mert egyrészrűl az eszmék nemcsak pusztán a mi fejünkben rejlenek, s az eszme különösen nem oly tehetlen valami, hogy valódivá tétele a mi tetszésünk után történhessék, vagy ne történhessék meg, hanem az inkább a valósító és való; másrészrül a valódiság nem oly rosz és esztelen, mint gondolat nélküli, vagy a gondolattal meghasonlott s alászállott gyakorlati emberek ábrándozzák29).

Mint láttuk, Szontagh szintén tanitá, hogy „a mindenható gondolat létesült tárgyilagossá;“ de ő ehez nem ragaszkodik elegendő szigorral, hanem sürgeti minduntalan az alanyi gondolatot, vagyis a képzetet, melyet mi teszünk a tárgyakba, példaul a költői (jelvi) gondolkodásban. Az eszmei bölcsészek már ha gondolatról beszélnek, nem vegyítik ezt össze a képzettel, mely, mint érintém följebb, ugyanazon tárgynak különböző felfogása, mig a gondolat örök és állandó, melyet nem mi képzünk a tárgyon, hanem meglelünk a tárgyban, mint öröktől fogva benne rejlőt, s ez által, mondhatni, részeseivé leszünk a gondolatnak, az isteni tudatnak. Innen már közéletben is van szó örök igazságról. Tehát a gondolat nem az, hogy kivül volna a tárgyon, sőt inkább a gondolatban él a tárgy, vagy benne van létele a tárgynak, s ha azt, mi a tárgyakban, magok az anyagiakban is, gondolat, azaz ős, örök erő, törvény, lényeg, kiveszszük a tárgyakból, megsemmisitjük a tárgyakat mindenestül.

E ponton zsibbad meg a térde minden tapasztalati s lélektani bölcsésznek. Azért igen avatag módon nyilatkozik Szontagh, midőn igy tanit idézett legujabb irata 19. lapján: „filozofiában főkérdés a tárgyas igazság kérdése, tudnillik: képzeleteink összeegyezése vagy nem egyezése a tárgyakkal.“ Akkor volt ez igaz, mikor még a fizika is a bölcsészetbe tartozott, mint Sartori Bernátnál, ki a képzelet összeegyezése után vitatá, hogy a Kopernik rendszere nem igaz, hanem a Tychoé igaz. De a képzetek, vagy képzeletek összegyezése annyiféle, a mennyi a képzelő. Bölcsészetben nem is képzetről van szó hanem gondolatról; a gondolat pedig egy; csak a gondolatban lehet egység; vagy népszerűbben: egy az igazság. A képzetek összeegyezése ugyanazért csak puszta ugytartás, ugyhivés, vélemény, alanyi felfogás. Ezen a bölcsészet, minden kérkedés nélkül legyen mondva, mailag már tulvan; ha tárgyiról, azaz tárgyilagosról tanit, ezt nem a tárgyak héján szemléli, hanem a tárgyakban észreveszi, mint örök mozgató erőt, gondolatot, fogalmat; mi csak tudható, nem pedig szemlélhető is oly szinről szinre, mint a tapasztalati bölcsészek erőnek erejével akarnák. Ellenben az eszmei bölcsész nem véli isten ellen való támadásnak, ha az embert, az összes emberiséget, tehát nem pusztán egy személyben önmagát, az igazság megismerésére, az isteni tudatra képesnek hiszi, vallja. Vagy mi bennünk mindössze is annyi volna minden tudalom, és szellemiség, hogy csak megbámuljuk a tárgyakat, vagy csak a tüneményeket, a tárgyaknak hozzánk való viszonyát lehetne megismérnünk, s nem többet is? Mintha bizony más valamiből állna a tárgy mint nyilatkozásaiból; vagy tárgy lehetne nyilatkozás és emez amaz nélkül, s ezek csak külön eshetnének az emberi tudás alá! Ez olyan, mond Hegel, mintha helyes belátásunak tartatnék valaki oly hozzáadással, hogy ő mind a mellett nem képes az igazságot megismérni, hanem csak az ellenkezőt vagy az igaztalanságot. A minő esetlen volna ez utóbbi, épen oly esetlen volna afféle megismérése az igaznak, mely a tárgyat nem ugy ismérné meg, a mint van magában.

Itt tetszik meg igazán, minő egyoldaluság és valótlanság az, mi a tárgyilagosnak oly nemű felfogásábul ered, mintha csak az volna tárgyilagos, mi kézzel fogható. Ugy vélem, a csillagász nem sokat törődik vele: akármiféle anyagbul van kigyurva hold, nap, csillagok, ha egyszer a keppleri törvényeket isméri. Sőt azt is valónak tartom, hogy igazi tudós nem is törte még az égi testek anyagán a fejét, hanem törvényén. A minő szegénysége volna a gondolkodásnak oly feladat sürgetése, épen oly fölszines gondolkodásra mutat a tárgyilagosnak olyszerű értelmezése. Ha mégis valakinek itt „szunyoglábat“ teremteni jut eszébe, az oly erős képzelődést árul el, mennyinek a bölcsészet már nem veheti hasznát.