XIV.

Nem fog meglepni, ha az egész idealizmusi tan nem mondatik is egyébnek elmés hüpothezisnél, mint Szontagh által. Ilyen észrevétel jó szolgálatot tehet a maga helyén; és a világon minden hüpothezis annak, a ki be nem látja; ezt pedig, ugy hiszem, az egyezményes bölcsészet szószólóira bebizonyitottam, hitelöket a Schelling Hegel fölötti biráskodásban lerontottam. Ők ez ügyben többé nem illetékesek. De ha mégis amaz elmés hüpothezis minden következményekben igazoltatnék, mint a Fulton gőze, Kopernik tudalma: akkor is csak hüpothezis maradna-e? Nem gondolnám! Hiszem és remélem, hogy bölcsészeti előhaladásunk legközelebbi fokozatát az idealizmus megértése, elfogadása fogja képezni. Hanem addig is maradjunk egy perczre még az „öntudat tényei“ vagy az „egyezmény“ bölcsészeténél. – Az öntudat csupa ellenmondás, nem csak az egyesben, hanem az egész emberiségben is. Ha már mint szemünkkel a tárgyak szinét, alakját, mozgását, ugy foghatjuk fel minden előre járó gondolkodás nélkül az igazat, az istenit: megfejtendőnek marad előttünk az a titok: miképen esik hát meg az igaznak, isteninek, erénynek stb. annyiféle módu felfogása, mint a különböző népeknél, idők és helyek szerint tapasztaljuk? Igaz, hogy elmondhatja az egyezményes, eszmei, anyagi bölcsész egyiránt, épen ugy mint a franczia, muszka és hottentott, valamint az ó, közép, s jelenkori ember, hogy „keblünk legbensőbb mélyeiben helyeslést okoz az igazság, tetszést a szép, imádást az isteni;“ tehát elismerhető a tétel egyetemessége. De kérdezd meg aztán egyiktől mint másiktól, hogy mi lesz egyiknek mint másiknak igaz, isteni, szép: látni fogod, hogy tételed egyetemessége üres egyetemesség, mely csak épen nagy széles kiterjedésü, s mint pallium a szobrokra, kivétel nékül rá illik a párisi és hottentott ember igazságára; e szerint az egyezmény gondolata csak forma, mely a tartalmon van, nem pedig a tartalom maga. Vagyis, mert a forma és tartalom külön esnek egymástól, s a forma csak befödi a tartalmat, nem pedig mint kellene, kiegésziti s betölti egymást a kettő: az egyezmény bölcsészete tárgyas ugyan, de khiméra jő ki belőle, mert a néger hihetőleg majmot, a parsz tüzet, a keresztyén a nemgondolhatlant vagy szükségkép gondolandót fogja isteni gyanánt eléd állitani; s igy leszen sorsa az igaznak, szépnek; s ez lesz a te tárgyilagosságod vagy egyezményed érvénye a tárgyilagosságban; azaz igazságod csak formai, elvont, egyoldalu, alanyi, melyből épen a tárgyilagosság van kimaradva. Nagyon sivar üzlet!

Bármi hódolattal legyünk is az ilyen egyetemes igazságok iránt, mégsem lehet megelégedni velök a bölcsészeti tudalomnak, mely összerüt, életrevalót, elevent akar. Nem titok többé azok érdeme. Az emberiség megunta már azt a leczkét, hogyan kell lenni, menni a világ dolgainak; azon egyetemességek pedig csak puszta kellés, parancsolás, „categoricus imperativus.“ Tudat lét nélkül. Állapitsd meg már példaul, hogy az „öntudat ily közvetlen ténye“ föltétlenül igaz; és bár a bölcsészeti magasabb fokon álló gondolatot (p. vallásban a keresztyén hitet) akard is tárgyasitani oly népeknél, melyekben a tudat, a meggyőződés nem fejlett ki eléggé: meg fogod látni: mennyire téveszted az idő járását. Mindent tudhatsz, csak azt nem: hányat ütött az óra. A mit tudsz, igaz, de létbe nem megy át; mert igazságod abstrakt, olyan, melyben nincs számitva a létre, a létesülésre. Az ily egyoldaluság ezer meg ezer esztendők óta gyötri már az emberiséget, Pizarro és Cortez példaadása előtt és után. Megjelent az életben, történetben, meg is bukott mindig szerencsésen. Tanulságos főleg francziaországi szereplése, mit, megvallom, csak azért hozok fel, hogy idézhessem Hegel szavait, ki ugy van elhirhedve nálunk, mint ha a gyakorlatisággal végkép meghasonlott s ellene pártot ütött volna. „A mi az államot illeti,“ mond ő, „a franczia bölcsészek ingyen sem gondoltak még forradalomra. Kivántak, ohajtottak javitásokat, de főkép csak alanyilag: hogy a kormány szüntesse meg a visszaéléseket, alkalmazzon becsületes egyéneket, a kik javitsanak. Aztán ilyen módok látszottak szükségesnek: adassék jó nevelés a herczegeknek, legyenek a miniszterek becsületesek, a fejedelmek takarékosak stb. Nekik csak egyetemes gondolataik voltak, elvont eszméjök arról: hogyan kellene lenni, nem pedig arról, mi kivihető“33). Az ilyen közönséges tételek, betanult aksziomák és makszimák aztán igen nagy hangba mennek át; de mai nap már nem hisznek bennök. Hetényi aksziomái; áthozva Görögországból hozzánk, innen másuvá, mintha valami nevezetes gyakorlatiság feküdnék abban, ha egy igazságot felállitunk, mint kaptát, s reá szabjuk a világot. Mintha bölcsészet volna az, mikor az egyezmény köpenyébe minden idők meggyőződését, szükségét beállitjuk. Ez értelmi bölcsészet, értelmi gondolkodás: egyoldaluság. Nincs könnyebb mint azt mondani státusra, egyházra, társadalomra: nem jól van igy. Ennél nehezebb azt vitatni: hogyan legyen. De legnehezebb eltalálni: hogyan legyen addig, a mig oda érünk, a hol ugy lesz, a mint szeretnők hogy legyen, vagy lenni kell. Történetet is irtak ugy, drámát is egyebet is az emberek: a mint lenni kell, vagy szeretnők, hogy legyen. Mai eszmék szerint fogattak nézpont alá ó és középkor eseményei. Azért lehet már végetlenül becsülni, oly történészt minő Macaulay, ki okoskodásaival kiséri az időket, s nem pedig eléjök szabja makszimáit. Ez nem volt mindig igy. Csak Rottecket vegyük példaul. Hemzseg benne az eszmék anakronizmusa; csupa refleksziók halmaza, émelyitő egyetemességek. Nem azt irá: mint fejlődött a történet, hanem azt: mik az ő nézetei, melyek szerint ő csinálná a történetet. Ellenben a történet semmit sem ad az ily abstrakcziókra, s megy a maga utján. Az angol történész pedig az események tövébe áll és szemléli az elvonuló jeleneteket, oldja fel az ellenmondatokat, s engesztel örökké, békitvén a visszásságokat. Mert a fejlődés nem is mehet máskép életben, történetben, eszmei világban. És ha kérdeztetnék: miért erős ország Anglia? felelhetnénk Macaulay szavaival: „bármi nagy legyen a változás, melyen (Anglia) szerkezete az utolsó hat század alatt átment, fokonkénti kifejlődésnek s nem lerombolás és ujra alkotásnak volt az eredménye. Soha sem vala pillanat, midőn a létezőnek főrésze nem a régi volt volna. Sikerült a forradalmat az elévüléssel, a haladást az állandósággal, az ifjuság erélyét az emlékezetet haladó régiség fönségével párositani.34)

Valóban az egyetemes igazságoknak, ugy nevezhető „locus communis“ oknak becse alászállott. A bölcs ragaszkodik hozzájok, s azon veszi észre magát, hogy hopon marad. Emlékezzünk az irodalom, az élet, a történet folyására, alakulására. Az a csudálatos, hogy a tapasztalati bölcsek mind a mellett megvetik a tapasztalást és ragaszkodnak a magok sovány makszimáihoz, bölcsészi táruk készletéhez; s beczövekelvén igazságaikat az eszmei világba, hozzájuk kötnék a történetek pályafutását. Ez valóban félreértése magának az idők tapasztalásának, s nem csuda, ha legszárazabb metafizikánál egyéb nem terem utána. És mégis ez a nézet van kifejezve Szontaghnál az egyezményes bölcsészet feladatának kitüzésében. „Megmenteni a világot,… visszavezetni az emberiséget az elhagyott természethez, a régi görög harmóniához, s az ujabb kori müveltséget a természettel egyesiteni, harmóniába hozni a testet és lelket, az embert önmagával, embertársaival és a természettel: ez feladata az egyezményes filozofiának.35) Tehát visszavezetni! Ez nagy szó! És nem is egyéb. A görög müveltség alapkövét teszi az utána jött emberiség haladásának, de hozzá visszatérni? Megvallom, ezt szeretném látni. Hanem tréfán kivül kérdezhető: érti-e a mai kor müveltségét, a szellem utait valóban, ki folyvást görögökkel, talán annyi sok hányt vetett isteneikkel, helótáikkal, vizeszü polgáraikkal álmodozik? Más szóval: érti-e magát s a világot, ki az eszmét, az igazságot mai nap is csak a képzelődés alakjában örvend felfogni s nem inkább a gondolatéban is? Óh az ember gyarló! Korszerű, életrevaló bölcsészetével kiéli magát a világból s a keresztyénség közepéből mint klasszikusokon lelkesedett ifju költő, zarándokutat vállal egy pár ezer esztendővel hátrálni visszafelé a történetekben. De akkor mi törekvéseink legyenek a jövendő számára? Itt vége szakad minden lehető ujabb kérdésnek. Az egyezmény kimondá a végszót. Nincs egyéb hátra, mint fölvenni a vándorbotot és indulni visszafelé az elhagyott természethez, Görögországba. Diogenes, Diogenes! Senki sem akarja hinni, hogy te panaszkodál, s fényes nappal embert keresél lámpásoddal. Anaxagorás számüzetik, Szokrates bürökpohárt iszik, Arisztoteles megfut, nehogy szinte akként járjon; a legnagyobb hazafiak kicserepeztetnek (ostracismus); Themisztokhles, Epaminondás stb! Mondom, ha Görögországrul van szó, senki sem hisz egyébnek, hanem csak a képzelődésnek, mely arany időket fest a háttérbe. És ha csakugyan az a tudomány feladata, hogy visszaforduljon Perikles hona felé, akkor ereszkedjünk Morfeus karjaiba, s álmodozzunk előre, mint Beranger „ábrándos vándora,“ a hajdani Görögországról.

Nem életrevaló bölcsészet biz ez, uraim! hanem mesterségesen kicsinált rendszer, tákmű; melynek épen azért van szüksége mindenünnen összekoldult tartalomra, mert magában semmi elevenítő ereje. Csak a költészetet hozom fel! Nem megfürösztöttük-e azt is Hümettus minden illatában, mézharmatában; mégsem volt szánk ize szerinti. Addig játszott velünk a görög képzelődés, hogy utoljára sem értettük. Bölcsészetben még akaratosb a szellem. Mert ugy hiszi, hogy a mi jó és megmaradni való volt a görög világnak ember, isten, és természetisméretéből, megvan, él a mai kor tudalmában; hogy az folyvást müködik bennünk és hatja gondolatunk világát. Az emberiség a férfikorba is felhozta magával ifjukori gondolkodásából, a mi benne életrevaló volt s az eszmét nemcsak a képzelődés játékában, hanem a maga saját elemében, a gondolkodáséban, is akarja felfogni és felfogatni; és a patakot senki sem tériti vissza kutfejéhez. Vagy az emberiség élete mind azóta hiába folyt, története hiába nyilatkozott volna?

Itt esik már egyenes válaszszal felelnem azon kérdésre: minő rendszer az egyezményes a bölcsészetben. Tartalmára nézve halmaz: skot közérzelem, franczia ekklekticzizmus, német kriticzizmus, görög harmónia: magyar egyezmény. Formájára nézve, mert egyezmény nem lehet egység nélkül, közelit az identitáshoz, de ezt Hetényi ellöki, Szontagh nincs épen ellene, de nem is öleli; s megmarad a kettősdiség elvénél, mikép hajdan, és nem teremt „szunyoglábat.“ Mint mondám: az egyezmény a legjobb akaratu, tárgyavatatlan dilettantizmus Egyezmény, melyből csudálatos módon hiányzik az egység. – Harmónia, melódia nélkül.

Mind ezek daczára, azon merev szemközti állás után, melyet évek óta tart elfoglalva hazai bölcsészetünk az ebbeli haladás ellenében, jól esik ha látom, hogy kezdik az emberek változtatni helyzetöket. Bár nem sokat adok az egyezményes bölcsészetre, de Szontagh Gusztávnál mégis haladást veszek észre általa, nem ugyan az egyezmény javára, hanem annál inkább a tudomány érdekében. Maradjunk meg csak ama, bölcsészünk által fölvett és mihamar letett, igazságnál, hogy „ész van a természetben is szintugy mint az emberben,“ s vegyük az észt észnek ugy a természetben mint az emberben, azaz mondjuk: örök ész nyilatkozik a természetben az egyes természeti tárgyak által, melyek magokra nem gondolhatnak, tehát öntudatlanul; és örök ész nyilatkozik az emberi szellem előhaladásában a történetek által, melyben az emberiség mindig magára gondolva, tudatosan müködik: leomlik azonnal minden közfal az az ész és külvilág között. Mert ha ész van a természetben, vagy a természet „a mindenható gondolat létesülése“ (Szontagh szavai) egyes tárgyak által, és ha ész van a történetekben, vagy a történet a megvalósult isteni gondolat az emberben és ember által, mindaz pedig, a mi léttel bir vagy a természet- vagy a történetbe esik: miféle istenkisértés lehetne a lét és tudat egységének tanában?

Én tehát az egyezmény tanát elfogadom s megjelölöm, mint haladási mozzanatot, vagy az ugynevezett kettősdi rendszerek mély kerekvágásából való kimozdulást az egységes bölcsészet felé; igy mint a hazai bölcsészetnek tudva, nem tudva megtett ujabb előre lépését, nem törődve vele: magyar-e vagy nem, mert a nemzetiség nem bölcsészeti fogalom, de megemlitve, hogy ha a harmónia oly igazán nemzeti magyar szellemünkben gyökerezett tudalom volna, mint állittatik, már régen baráti lábon kellene állnunk a természettel: „erőit ismérni, az elemek káros hatásait megelőzni“ stb., birnunk kellene, továbbá, öntudatlanul is, minden lelki testi bajaink óvószerét, vallásos, erkölcsi, társadalmi állapotaink orvosságát benne, miután hogy tudománynyá lehessen, már eleitől fogva hatni és forrni kellett vala tudalmunkban, mint Hetényiként életelvnek, életszépitő, észderitő, léleképitő ösztön és hajlandóságnak. Azonban ne beszéljünk ilyeket. A mi az elmében van, jöhet is belőle. Ráfogással nem termékenyedik a szellem; hanem, midőn eljő ideje, s a lelkek megindulnak szeretete által, kijelenti magát.