II.

Már erősen kitavaszodott, mikor az Iszter vizében megitathattuk a lovainkat.

Összesen tíz sátorral voltunk. Az egyik volt Maksziminoszé. Ő volt az én első gazdám, ő a császárnak a tulajdonképeni követe. A másik sátor a gazdámé meg az enyém. A harmadik Vigilász tolmácsé, egy hunyorgó-szemű sovány emberé, a ki már máskor is járt Atillánál. A többi sátor a szolgáké s egy meg Rusztikiosz kereskedőé, a ki egy rokona kiváltása végett utazott mivelünk.

Az útunkon előttünk járt egy nyíllövésnyire az a katonaság, a melyik az Atilla tizenhét szökevényét vitte, s azokkal mentek a hun követek is.

Útközben aztán mindnyájan erősen érdeklődtünk a hun nyelv iránt. Vigilász meg Rusztikiosz tanította is az urakat, de én szegény Senki Pál nem kérdezhettem tőlük semmit; csak éppen a mit fülhegygyel elkapogattam a szavukból, az volt az enyém.

Vigilásznak jó tanítási formája volt. Az uraknak hun kérdéseket adott, s nekik a kérdés ismétlésével kellett felelniök. Azután szavakat kérdezett tőlök:

– Mi ez? – kérdezte a köpönyegére mutatva. -15-

– Ez van keppenyekk, – felelte Maksziminosz.

– Ez van kepenyökk, – felelte a gazdám.

– Se nem keppenyekk, se nem kepenyökk, – szólt Vigilász – hanem köpönyeg.

Az ilyeneken nevettek is.

– Vigye el a mókus ezt a barbár nyelvet, – mondották – nem lehet ezt megtanulni!

De nekem volt rá kedvem.

Engedelmet kértem az uramtól, hogy a mikor lovon vagyunk, hadd járjak elől a szökevények kiséretében: valamelyik hunnal ismeretséget kötök, még tán hasznunkra is válik.

Priszkosz maga kisért el a századoshoz és megkérte őt, hogy hadd járjak a szökevényekkel: tanulni óhajtok tőlök hunul.

Csakhamar kinéztem közülök egy kerekképű kis hunlegényt. Darabig szótlanul lovagoltam mellette, azután latinul kérdeztem:

– Éhes vagy-e?

A hun rámfordította apró fekete szemeit. Láttam, hogy nem ért. Hát csak odaadtam neki azt a darab fehér kenyeret, a mit erre a czélra levágtam. És kérdeztem tőle hun szóval:

– Mi ez?

A hun elmosolyodott:

– Nem vagy-e görög? – mondotta rossz görögséggel. Mért szólsz hozzám hun nyelven, holott nem tudsz hunul?

– Tanulni akarni, – feleltem nevetve.

De jó volt, hogy görögül is értett: könnyebben megegyezhettünk: étellel, itallal segítem az úton, ő meg hunul tanít engem.

Mingyárt az első napon fölírtam valami száz nevet, azután a színeket, meg néhány köszöntést, szólásformát: Jónapot kivánok! – Jó egészséget! – Isten áldja meg! – Bocsánatot kérek! – Merre van az út? – Nem harapós-e a kutya!? – s más efféléket.

Már aznap este hunul köszöntem Rusztikiosznak: -16-

– Jó estét kivánom. Nem elkéstem-e tól vacsora?

Rusztikiosz nevette.

– Nézzék már, – mondotta az uraknak – ez a fiú reggel óta megtanult hunul beszélni.

Engem mulattatott a tanulás. A hunomtól már másnap megtudtam, hogy Deél a neve és hogy egy Csáth nevű főúrnak volt a szolgája. Az a Csáth pedig testvéröcscse Atilla fővezérének.

Kérdeztem a legényt:

– Hát aztán mi rosszat tettél te, hogy olyan nagy zsíros fazék mellől kellett elugornod?

A legény búsan felelte:

– Nem tettem semmi különöset, csak az volt a baj, hogy van annak egy leánya.

Elmosolyodtam:

– És te beleszerettél?

– Nem tehetek róla.

– És a leány is szeretett?

– Nem is beszéltem vele.

Hogy erről az ügyéről volt szó, nem szívesen nyilatkozott, de ebéd után egy üveg bort juttattam neki s azzal megoldottam a szíve lakatját teljesen.

– Hát, – mondtam neki – ha nem is beszélhettél vele, mi rosszat cselekedhettél?

– Irattam egy szerelmes vesszőt, aztán becsempésztem hozzá.

– No nagy bolondság volt. De mi az a szerelmes vessző?

– Nálunk csak a királynál írnak papirosra; a nép vesszőre ír, arra se tentával, hanem késhegygyel. Hát én is vágtam egy rózsavesszőt és elvittem Bogár táltoshoz. Azt mondtam neki: rója rá szépen egy leánynak, hogy az szereti őt, a ki rá se nézhet. Hát a táltos fel is rótta szépen: Szereti az fű az csillagot, de az csillag messze fennragyog; Jaj a csillagos ég de magos! Szegény fődi fűszál harmatos. Szépen összeszedte a szavakat. A leány nevét nem mondtam meg, de azt is elfelejtettem megmondani, hogy az én -17- nevemet ne rója rá a vesszőre. Ebből csapott ki aztán a veszedelem.

– Az anyja kezébe került.

– Az apjáéba. Az volt a szerencsém, hogy ott ólálkodtam a palota mellett és meghallottam, mikor az úr a nevemet ordította. Ha történetesen este nincsen, hát már azóta a varjak begyében volnék.

– És a leány szép?

Deél a levegőbe legyintett és nagyot emelt a szemöldökén, mintha azt mondaná, hogy szóval kifejezni azt a szépséget nem lehet.

– Dehát ha olyan nagy úr az apja, nem adták volna neked?

– Bizony nem azt.

– Csodálom, hogy te ilyen okos ember létedre, ilyen őrültséget cselekedtél.

Mert a szeméből ész ragyogott a fiúnak.

Hallgatott.

– Hogy hívják a leányt? – kérdeztem néhány percz multán.

– Emőke, – felelte búsan.

– Hallod, – mondom neki elgondolkozva – én is csak olyan szolga vagyok, mint te voltál, de ha az én gazdámnak leánya volna, akármilyen szép leánya, én az eszemet el nem veszteném.

Nem felelt. Láttam, hogy fájdalmas neki ez a beszéd, hát másra fordítottam.

Hogy a határra érkeztünk, a hun vezetők csatlakoztak elénk s rengeteg sok erdőn vezettek át bennünket.

A harmadik héten sík földre jutottunk s azontúl mindig síkon jártunk. Már akkor érdekelt az út: lépten-nyomon újat láttam s a hunokkal való beszéd öröm volt nekem.

Végre eljutottunk Atilla első telepéhez. Azt gondoltam, hogy valami nagy barbár várost és sok vadembert fogok látni, de csalódtam: béke idején szanaszéjjel él a nép s Atilla körül csak az urak rajzanak. -18-

A hun nép pedig nem lakik házakban, hanem sátorokban.

Sok falun mentünk át s mindenütt ott láttuk a házak udvarán a sátort. A házakat persze nem ők építették. Ott találták, mikor bevándoroltak. Deél magyarázta, hogy a házba csak csikorgó tél idején mennek be. Olyaskor az egész család a tűz körül heverész és csak az asszonyok és leányok dolgoznak.

– Ezt nem értem, – mondottam Deélnek. – A ház télen-nyáron jobb, mint a sátor. Télen melegebb, nyáron hűvösebb. Az ember belerakhatja a holmiját; a kincseit is jobban elrejtheti.

– A ház egyhelyhez köti az embert – felelte Deél. – Mikor házban kell hálnom, úgy érzem, mintha sírboltban volnék. A sátor jobb. A sátor megyen az emberrel. Az ember ott él, a hol akar.

Atilla maga is sátorban lakott. Már messziről láttuk a pompás aranygombos sátort, a mint a többi barna és szürke sátor közül kitornyollott. Tetején fehér zászlót lengetett a szellő.

A sátorok között mindenféle füst emelkedett az égnek s pecsenye-illat szállongott a levegőben.

Az idő délfelé járt.

– A hunok, úgylátom nem koplalnak. Igaz, hogy lóhússal éltek? – kérdeztem a hunomat.

– Mikor hogy, – felelte Deél vállat vonva. – A lóhús jó étel, jobb a marhahúsnál. De én már alig eszek többé.

Ezt búsan mondotta s aggodalmas arczczal nézett a sátorok felé.

– Hallod-e ifjú ember, – szólott egy percz mulva. – Te az egész úton jó voltál hozzám: ennem és innom adtál; még egy szívességet kérek tőled.

– Mindent szivesen és örömest.

– Ha meglátsz engem valahol karóba húzottan, arra kérlek, jer oda éjjel és ha még élek, gyakints egy tőrt a mellembe. -19-

Nem beszélhettem vele többet, mert elvitték őket Atilla sátorai felé.

Egy füves domb volt a telep mellett, mink azon állapodtunk meg s egyideig némán néztük a síkot, a melyen körülbelül tízezer sátor tarkállott.

A sátorok közül apró lovakon sok gyermek nyargalt hozzánk. Szótlanul bámultak és nevettek bennünket. Többnyire fehér vászonruha volt rajtuk és sem a lábukon nem volt sarú, sem a fejükön süveg. A hátukon tegez volt, a vállukon vagy a kezükben íjj. A hun gyermekek, mint később láttam, naphosszat verebekre és fecskékre nyilaznak. Míg meg nem szoktam az arczukat, azt mondtam, hogy rútak. Az orra valamennyinek be volt lapítva s az arczuk mintha kutya harapta volna meg s annak a forradása látszanék.

Annál szebbek a leány-gyermekek. Azoknak az orra nem lapos; az arczuk meg olyan tiszta, mint a rózsa. Mindenféle tarka ruha van rajtok. Többnyire bábuval játszanak s mezitláb járnak ők is, de lovon csak a fiúk.

Vigilász magyarázta, hogy a hun fiúk szándékosan vannak eltorzítva: hogy mikor felnőnek, a csatában a sisak arcztakarója jobban feszüljön az arczukon. Később, nagy idő elmultával ékességnek tartják. Nem is kapkodja a hun a csatában a fejét, mint más nemzetbeli.

Mink a dombon akartunk sátort vonni, azonban egy hun lovas vágtatott hozzánk s ránk hurrogott, hogy magasabbra akarjuk-e állítani a sátorunkat, mint maga a király? Akkor eszelkedtünk, hogy csakugyan illetlenség lett volna…

Azután megmutatták, hogy hol állíthatjuk föl a sátrainkat.

Míg mink a sátorveréssel foglalkoztunk, az uramhoz három párduczbőrös hun érkezett. Kettőt közülök már ismertünk: Edekon volt az egyik, a másik Oresztes. A harmadik nevét később tudtuk meg, hogy Csáth. -20-

Azzal a kérdéssel jöttek, hogy mi ügyben járnak a mi uraink?

Ez a kérdés megzavarta Vigilászt és Maksziminoszt. Hiszen tudhatja Atilla! Az én uram válaszolt:

– A császár – úgymond – Atillához küldött bennünket, mi tehát csakis őneki felelhetünk.

– Azt gondoljátok-e, – dörögte Csáth – hogy mink a magunk fitogatására jöttünk hozzátok? Minket a király küldött ezzel a kérdéssel.

Nagy, kevély szarvas-bajszú ember volt az a Csáth. Négysoros aranyláncz függött a nyakában. A lánczon aranykarikák és pénzek lógtak. Gyémántos görbe kardja maga megért egy kis országot. No szegény Deél, ha ennek a leányába szerettél bele, akkor jóéjszakát mondhatsz az életednek!

– Magatok is tudhatjátok, – felelte az én uram – hogy mi a szokás. Avagy mikor a ti követeitek a mi császárunknál járnak, megmondanák-e másnak Atilla izenetét? Csak magának a császárnak.

A hunok összefordultak és nehány szót váltottak, azután nagy csörgéssel visszaügettek Atillához.

Azt gondoltuk, hogy Atilla buta barbárfejjel küldte a kérdezőket, s hogy az uraink válasza után a homlokára csap és azt mondja: bizistók jól beszélnek! Azonban nem így történt. A hun urak közül Csáth és Oresztes ismét visszatért és Csáth így szólt:

– Ha egyéb mondani valótok nincsen, mint a mit mondottatok, azt izeni a király: fel is út, le is út.

Azzal otthagytak bennünket.

Maksziminosz úr szinte elkékült haragjában; az én uram is elképedve nézett a lovasok után. Vigilász szinte ugrált dühében:

– Igy menjünk-e haza? Igy vigyük-e haza a semmit? Atilla ismer engem. Ha én vele szemben lehettem volna, rá tudtam volna venni, hogy hagyja békében az országunkat.

A sátorokat már fölraktuk a szekerekre, s indultunk volna, mikor új követ jön hozzánk s így szól: -21-

– A király nem engedi, hogy éjjel induljatok.

Hát újra leraktuk a sátorokat. Atilla egy ökröt és egy szekér halat küldött. Az volt a vacsoránk. Azután álomnak ereszkedtünk.

Az én uram egész éjjel hánykolódott. Egyszer meg is kérdeztem, mi baja?

– Aludj, – felelte – engem a szégyen háborgat, hogy egy barbár így bánik velünk!

– Uram, – mondottam az ágyamon fölülve – te okos ember vagy, nem gondolod-e, hogy Atilla valami ok miatt nem fogad bennünket?

– Beszélj világosan!

– Emlékszel-e, hogy az úton egyszer ebédre hívtátok az öt hun követet, aztán ebéd alatt, hogy Theodoziuszról meg Atilláról folyt a beszéd, Vigilásznak elcsúszott a nyelve.

– Részeg volt.

– Azt mondta, hogy nem való istent emberrel együtt emlegetni.

– Mondom, hogy részeg volt! A hun urak másnap megbocsátottak neki.

– Lehet, hogy megbocsátottak, de ebből nem következik, hogy Atillának el nem mondták: hogyan gondolkoznak felőle a Theodoziusz követei.

Az én uram nem szól többet. Én elalszom. Reggel látom, hogy Maksziminoszszal a sátor előtt tanakodik. Azután szólítja Rusztikioszt.

Rusztikiosz, amint említettem, velünk utazott, noha a követséghez nem tartozott. Jól tudott hunul. Atillának egyik iródeákjához jött, a kit valamikor Aéciusz ajándékozott a hun királynak.

A gazdám lóra ült. A lovat én vezettem kantárszáron. Rusztikiosz csak úgy gyalogosan lépkedett mellettünk.

Csáthnak a sátorához mentünk.

Én künn maradtam a lóval; ők ketten beléptek.

Mi dolga volt az én uramnak Csáth-tal? azt csak -22- később tudtam meg. Ajándékot igért neki, ha Atilla elé juttatja a követeket.

Míg ők bent időztek a Csáth sátorában, én kívülről bámultam a sátort. Kettős sátor volt; mind a kettő vastag puha csergéből. A bejáratot fehér lófarkak és ökölnyi aranyozott gömbök diszítették. A bejárat fölött jelvény volt: egy vörös posztóból varrt kézben két valóságos kard, mind a kettő feketére festett s azok fölött a nap aranyozott képe. Később láttam, hogy minden sátornak van valami ilyen jelvénye. Vagy a bejárat fölött lóg, vagy oda van tűzve. Zászló csak a király sátorán lengett.

A hátulsó sátor nyilván a nőké volt. Látszott az a bejáraton csüggő gyöngyfüzérekről s az ablakokon fehérlő fátyolkárpitokról.

A női sátor előtt ökrös szekér állott. Szőnyegeket és ládákat raktak rája.

Én persze kiváncsian néztem a sátort: hátha kijön belőle az a leány, a ki miatt szegény Deélnek el kell pusztulnia.

Kiváncsi voltam arra a leányra, a kinek a szépségét csak kézlegyintéssel lehet kifejezni, s a ki miatt meghal egy ifjú legény.

A szekér mellett egy negyvenéves forma kövér nő állott. Valami finom prémből készült hamuszínű mente volt rajta, éppen olyan, mint a férfiaké és a mente alatt diószínű szoknya.

Az rendelkezett a szolgákkal: mit hova rakjanak.

Kis idő multán kijött egy fehérarczú tizenöt-tizenhatéves leány is. A mentéje éppen olyan volt mint az anyjáé, csak éppen a szoknyája volt fehér.

Ez-e az vajjon?

Ha ez az, nekem bizony nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy rút, hiszen csupa finomság; de láttam már sokkalta szebb leányokat.

Nincs benne vér: nincs a mi melegítené az embert. Láttam én Konstantinápolyban olyan leányokat, hogy a szépségük megcsapott, mint a tűz melege. -23-

A leány egy kis rezes-sarkú tulipános ládát tétetett föl. Pénz volt-e abban, vagy ékszer? nem tudom, de bizonyosan az ő holmija volt, mert gyékénybe takartatta.

A nap rásütött az arczára, s ő egy szürke strucztoll-legyezőt tartott az arcza elé.

Akkor kezdett tetszeni nekem. Minden szép leányon van valami, a mi megmarad az ember emlékezetében. Neki a szeme meg a szája volt az. Mintha az egész leány csupán azért jött volna elő a teremtés műhelyéből, hogy azt a két álmodozó fekete szemet és azt a piros formás szájat legyen kinek adni. Most is ha rágondolok, a szeme és a szája van előttem.

– Anyám, – mondotta – én nem szeretek szekéren menni. Inkább mennék lóháton.

Olyan édes volt a hangja, mint a távoli furulyaszó.

– Ebben a ruhában? – kérdezte az anyja. Emőke mit gondolsz: milyen lesz a szoknyád?

Megrezzentem. Ez az!

– Veszek rám másikat, – felelte a leány. Hát megengeded?

S ekkor rám is vetett egy pillantást.

Csak átfutó pillantás volt, mint mikor a tükörre vetett napfény végigsiklik a vizen, de én mégis megrezdültem tőle.

Az a leány a halál szellemét ábrázolta nekem. Mink emberi csontváz alakjában kaszával és homokórával festjük a halált. A hunföldön feketeszemű és piros-szájú leány. A ki beleszeret, meg kell halnia.

Ismét az anyjához fordult, aztán be akart menni a sátorba. A sátorajtónál valamit akart még mondani. Habozva megállott. Ekközben ismét rám tévedt a tekintete, s talán hogy idegen voltam, megállott rajtam.

Hogy erősen visszanéztem, a tekintetünk találkozott. -24-

Nem tudom, vizsgálják-e valamikor a tudósok az emberi szem titkait?

Mikor két nézés találkozik, két lélek érintkezik.

Az érintkezés néha hideg, szinte fagyasztó, néha meleg, ölelő. A lélek a szemen át ütni is tud. Csókolni is.

A testnek mindehhez semmi köze.

Mit mondjak: hogyan hatott rám Emőke nézése?

Elzsibbadtam, édesen elzsibbadtam.