III.

A férfisátorból kilépett Csáth s körülpillantott a sátor előtt álló szolgáin. Én mély meghajlással köszöntem neki.

Csáth persze rám se nézett. A lováért kiáltott; felfordult reá, s elügetett Atilla sátora felé.

Csodálkoztam, hogy a gazdám bent marad, s aggódó, szorongó szívvel kérdeztem magamban: hátha elfogják?! De még tíz percz se telt el, dobogó lábú lován visszatért Csáth; leugrott a lóról, s újra betért a sátorba.

A következő perczben Priszkosz kibujt a sátor alól és Rusztikiosz is utána. Mind a kettőnek ragyogott az arcza az örömtől.

– Siessünk, – mondotta a gazdám a lovára fordulva.

És annyira vágtatott, hogy nekünk Rusztikioszszal a hun gyermekek nagy derültségére futnunk kellett a ló mellett.

– Atilla fogad! – kiáltotta a gazdám már messziről Maksziminosznak.

A szekerek már indulóban voltak, de ez a szó egyszerre mindent megváltoztatott.

Uczczu valamennyien kapkodják az ünnepi tógát; mosakodnak, fésülködnek és kenik magukat jóillatú kenőcsökkel. A százados is törülgeti a kardját, a, -25- sisakját, feni a bajuszát fekete viaszszal, a haját meg igazgatja gonddal a feje kopaszára.

Azután összeállnak és tanakodnak, hogyan szólítsák meg Atillát?

– Felséges király, minden királyok legméltóságosabbja.

Ezt ajánlotta az én uram.

De Vigilász ellene volt.

– Elég «felséges fejedelem!» – mondotta. Mert Atilla nincs megkoronázva, tehát nem király, csak fejedelem.

– Mindegy, szólt az uram, – inkább czimezzük tíz grádussal feljebb, mintsem hogy egygyel lejebb.

Én aztán nem hallottam, hogyan fől tovább a fejük, arra a bájos halálpillangóra gondoltam. Micsoda karcsú, lengejárású alak, micsoda mély tekintetű szem, s noha csak tizenhatéves, máris van benne valami méltóságos. Oh te szegény bolond Deél, az ilyen hölgyeket nem lovászoknak nevelik!

Mikor fölocsudtam ezekből a különös gondolatokból, Csáthot látom a sátorok közül elővágtatni.

– Jertek, – mondja a követeknek – a király vár benneteket.

És a szemében benne volt a büszke folytatás:

– Ezt nekem köszönhetitek, egyedül énnekem.

A követek lóra kapnak. A szolgák közül csupán nekem szabad velök mennem. A derekamon levő szíjjon én hordom az uram kalamárisát, s hónom alatt a papirost.

Szorongó mellel közeledtem a fejedelmi sátorhoz. Tehát meglátom a nagy emberevőt!

A sátor előtt csillogó fegyveres őrség állt, s a bejáratnál nehány koronás ember is.

Miféle királyok voltak azok? csak később tudtam meg. De igazi királyok voltak. Atilla úgy bánt velök máskor, mint a barátaival szokott, csak mikor követeket fogadott, akkor kellett odaállaniok díszül az Atilla ajtaja elé.

Mikor a sátorba beléptünk, már előre készítettem -26- rá a szememet, hogy templomi fényesség közé jutok: Atilla valami aranyos barbár istennek lesz öltözve, s diónyi gyémántokból rakott trónuson fogad bennünket.

E helyett találtam egy dísztelen kis termet, a melyet valami bagaria-bőrszag hatott által. Annak a közepén festetlen karosszékben ült egy középtermetű, feketeszakállú ember, barna posztódolmányban, fekete kardra támaszkodva. Mélytekintetű apró szemeit mindjárt a belépésünkkor ránkszegezte.

Az első pillanatban nem gondoltam, hogy Atilla az. De az volt. Körülötte ott álltak a vezérei: Edekon, Oresztesz, Csáth és még valami hárman.

A mi követeink mélyen meghajoltak előtte, és úgy maradtak, tehát kétségtelenül ő az.

– Beszéljetek, – mondotta Csáth.

Erre Maksziminosz fölegyenesedett, s kivette a kebeléből a császár pecsétes levelét.

– Felséges király, országoknak ura, dicső fejedelem, – mondotta remegő hangon.

Sohase hittem, hogy ez a büszke, nagyhasú Maksziminosz, a ki mindig olyan peczkesen állt, mintha a gerincze vasból volna, így átváltozzék kocsonyává!

– A mi császár urunk, – folytatta – tiszteletét küldi és jó egészséget kiván.

Vigilász tolmácsolta:

–… és jó egészséget kiván.

Atilla maga elé pillantva felelte:

– Ugyanazt kivánom neki, a mit ő kiván énnekem.

Csak később, hónapok mulva értettem meg, hogy Atilla szavai mögött micsoda gondolat vetett árnyékot, a mikor ezt mondotta.

Átvette a levelet Maksziminosztól, s a szeme Vigilászra villant.

– Szemtelen kutya! – kiáltott rá hun nyelven – hogy mersz a szemem elé jönni! Avagy nem te tolmácsoltad-e azt az akaratomat, hogy addig énhozzám -27- követ ne mászszon, a meddig a szökevényeket mind ki nem adjátok!

Vigilász majdnem a földre ült ijedtében. A teremféle nagy sátornak még az oszlopai is reszkettek.

Atilla választ várt, de Vigilász csak sunyított, mint a megrugott kutya.

Ebben a nehéz csendben aztán Edekon szólt reá:

– Hát nincs semmi mondani valótok a mentségtekre? Feleljetek hát!

– Felséges király, – hebegte ekkor Vigilász – a császár minden szökevényt idekisértetett.

– Hazug gazok! – dördült Atilla újból Vigilászra. – Karóba huzatnálak valamennyiteket, ha nem nézném, hogy követek vagytok!

És egy hosszúnyakú fiatal hunhoz fordult:

– Csege! Olvasd föl a szökevények nevét.

Az irnok egy nyaláb papirostekercset oldott ki, és az egyikről a félelmes csendben valami száz nevet olvasott.

– Ezeket követelem, – mondotta Atilla a kardját megcsörrentve. – Mert nem tűröm, hogy esetleg ellenem a magam szolgái fegyvert fogjanak.

Ezzel fölkelt és nagypeczkesen a sátornak a másik osztályába lépkedett.

A kihallgatásnak vége volt. Valamennyien elképedve támolyogtunk ki a sátorból.

– Ezt nem értem – motyogta Vigilász hideglelősen. – A hányszor Atillánál jártam, mindig nyájasan fogadott. Én ilyen harapósnak még nem láttam őt.

– De az irgalmát, – hörögte a százados sápadtan – ez mégsem járja. Én katona vagyok: engem így lehurítani nem szabad.

– Hídd ki párviadalra, – felelte dühös gúnynyal Maksziminosz.

– Már bizonyos, – szólt a gazdám is dideregve – besúgták neki a barbárok a Vigilász megjegyzését. -28-

Edekon a sátorunkba kisért bennünket, és ott Vigilászszal félrehúzódva, beszélgetett.

Mit beszélt vele Edekon? Vigilász azt mondta, hogy Edekon csupán a szökevényekre magyarázza Attila haragját.

De látszott az arczán, hogy hazudik. A szeme csillogott mint a rókáé. Néha gyorsan tett-vett mindent; néha maga elé bámult és elsápadt.

De ezt a színváltozást, ezt az idegeskedést csak én láttam meg rajta.

Egy óra multával, éppen mikor ebédeltünk, két követ sétált hozzánk Atillától. Az egyik egy bokros bajszú öreg úr. Eszlász nevű. Szolga is kisérte egy vezetéklóval és egy málhás lóval. A király parancsát hozta, hogy Vigilász tüstént induljon vissza Konstantinápolyba és szedje össze a szökevényeket, mi pedig maradjunk, míg a hunok fővezére a kazaroktól vissza nem érkezik, mert a mi ajándékot a fővezérnek hoztunk, vissza nem vihetjük, se másnak át nem adhatjuk. Addig is szigorúan megtiltja, hogy római rabokat nem szabad kiváltanunk, hun rabszolgákat nem szabad vásárolnunk, egyáltalán nem szabad vennünk semmit, csak eleséget.

Vigilász hát abbahagyta az evést és Eszlászszal együtt útnak indult. Ravasz, sovány arcza szinte sápadt volt a zavartól. Sokat beszélt és olyan kapkodással ült a lóra, mintha arról volna szó, hogy negyedóra alatt meg kell fordulnia Konstantinápolyból.

Másnap fölkerekedett a hun tábor, s megindultunk mink is a táborral észak felé.

Atilla a székhelyére indult, s útközben, a mint mondották, feleségül fog venni egy Écska nevű hun leányt.

A falunál, a hol a hun leány lakott, csakugyan megállapodott a sereg, de mink nem láthattuk a menyegzőt, mert Atilla azt parancsolta, hogy haladjunk tovább.

Három hun volt a vezetőnk. -29-

Az egyikkel én mingyárt az első nap beszédbe eredtem. Azt kérdeztem: nem tudja-e, mi történt Deéllel, a Csáth úr csatlósával?

– Tudom, – felelte.

– Hát mi?

Vállat vont.

– Még aznap, mikor megérkezett, szárítóra tették.

– Micsoda szárítóra?

A hun nevetett:

– Ejnye no, de nehézfejű vagy, hát akasztófára.