IV.

Egy este valami tó mellé érkeztünk. Nem volt nagy tó, inkább egy forrás medenczéjének lehetne mondani. Hogy ott szép nyírfák is voltak, Maksziminosz azt a helyet jelölte ki éjjeli szállásunknak.

Alig verjük le a sátorfákat, nagy szél kerekedik, s utána megdördül az ég. A szél minden sátorunkat beleforgatja a tóba, a villám meg lecsap közöttünk. S villám villámra sisteregve hull azon a helyen.

Annyira megzavarodtunk, hogy a hányan voltunk, annyifelé futottunk az éjszaka sötétségében.

Nem tudom, ki milyennek képzeli a pokol útját. Én aznaptól kezdve nem tudom másképpen képzelni, mint hogy az embert sötétségben csapkodó villámok getik beléje.

Mikor észre tértem, egy faluféle községet látok magam körül. Három kutya rohant reám, és én segítségért kiáltoztam.

Ugyanakkor hallom, hogy a többi szolgát is húzkodják az ebek, s azok is kiabálnak.

Egy házból égő nádcsóvát tartottak ki, s hun nyelven kérdezték:

– Kik vagytok? Mit kiabáltok?

– Jó emberek, – feleltem – adjatok egy kis helyet. A zivatar pocsékká vert bennünket itt a tóparton, -30- és a menykő kicsibe mult, hogy belénk nem vágott.

Már akkor több házból és sátorból is kiléptek olyan szurokba mártott nádcsóvával, és kiváncsian néztek bennünket.

Mert az a falu féle egy kis huntelep volt. A házak között sátorok álltak, s a házakba csak a zivatar elől húzódtak be az emberek. Ki tudja, miféle nép lakott azelőtt abban a faluban!

Hát szétosztottak bennünket jólelkűen.

Mink az urammal egy sokgyermekű huncsaládnál kaptunk szállást. A gyermekek a szobában aludtak; nekünk a pitarban tüzet rakott a gazda, s mink annál szárítkoztunk.

Az uram alig állt a lábán. Nem elég, hogy bőrig ázott, hanem még a térdét is elütötte.

A hun olyan rettentő, mérges pofájú ember volt, hogy az oroszlán is rémülten hátrálna meg tőle, de én már akkor kezdtem tapasztalni, hogy a rettenetes ábrázatok mögött bárányok laknak. Békében legalább bárányok.

Hát szives is volt hozzánk. Kenyérrel és szalonnával kinált meg bennünket, mink azonban nem voltunk éhesek. Az uram csak feküdni kívánt, én meg a ruhámat szárítottam. A hun segített benne. Rakta folyton a nádat a tűzre, s közben kérdezgetett, hogy kik vagyunk s mi járatban forgunk azon a vidéken?

Tőle tudtam meg, hogy Buda király egyik özvegyének a falujában vagyunk. Buda király Atillának a bátyja volt, s nemrégiben halt meg. Mikor még élt, ő volt a fehér hunok ura, a fekete hunoké meg Atilla. Halála után a fehér hunok is Atillához csatlakoztak.

– Hát mi a különbség a kettő között? – kérdeztem az embert.

– Csak annyi, – felelte – hogy a fehér hunok fehér birkának a bőrét viselik, a fekete hunok meg a feketéét. Nyáron nem sok a különbség a két nép -31- között, de télen a guba meg a süveg viselése folytán szembeötlő.

Az én hunom is fehér hun volt. A neve: Zsadán.

Az özvegy királyné még azon éjjel megtudta, hogy miféle vendégeket hajtott a zivatar a falujába. Nem telt belé egy óra, már ott voltak a szolgái. Lepedőket hoztak, meg száraz medvebőröket, s egy csobolyó bort, meg egy tál hideg pecsenyét.

Bezzeg az én uramnak jólesett a száraz meleg ruha. Nagyot húzott a borból, s betakaródzott a medvebőrbe.

Én is hasonlóképpen cselekedtem.

Másnap, mikor megvirradt, vissza kimentünk a tópartra. A sátraink ott úszkáltak a vízben, a lovaink szanaszéjjel: A hunok már akkor fogdosták a lovakat, s húzgálták kifelé a sátorokat.

Mindnyájan csodálkoztunk, hogy nem veszett el egy gombunk se.

– No, – azt mondja a gazdám – világéletemben sok földet bejártam, de ilyen emberséges népre még nem akadtam. Bontsd elő az ünnepi tógámat: Budáné asszonynak kezet kell csókolnunk.

És hát az urak el is mentek. Vittek a királynénak három ezüst kelyhet, három karmazsin-bőrt, egy kis kosár indiai borsot, fahajat, sáfrányt és pálmadiót.

Mink addig a sátorokat rendeztük.

A tó mellett erdő volt, s az erdőből dőlt a gyöngyvirág illata. Szedtem egy marokkal az uramnak.

Hanem hogy sokáig odajártak, mink is elmentünk tátogni. Az ilyen idegen népen sok a néznivaló.

A faluban egyetlen csinos épület a Budáné háza. De az is fából van, és szétszedhető. Talán négy szoba van benne.

Az épületet sok sátor környezi. Azok között van egy terebélyes. A tetején aranygomb csillog. A nyílását csikóbőr takarja. A csikóbőr fölött vörös posztókézben két fekete kard, s a kardok fölött a nap aranyképe. -32-

Az agg úr ott ült a bőrön és két kis gyermekkel játszott.

Összerezzentem: micsoda sátor ez? hiszen ez a Csáth-család jelvénye!

De mi állt énbelém, hogy így összerezzenek? Mi közöm nekem avval a leánynyal! Ha annyira van is hozzám, hogy a ruhája hozzám ér, akkor is messzebb van tőlem, mint az egeken járó holdvilág.

Elfordítottam a sátortól a szememet, és a lóháton beszélgető hunokat néztem. Mért ülnek ezek örökkön lóháton? Az egyiknek sárga és szőrös csizmája volt. Látszott rajta, hogy szarvasbőrből készült, talán azért hagyta rajta a szőrt is.

Egyszer csak arra eszüdök, hogy megint a sátort bámulom. Egy fehér szakálú agg hun ült a sátor előtt a gyepen, jobban mondva: bölénybőrön. Az öreg úrnak annyira horpadt volt az orra, hogy csak szívességből lehetett orrnak nevezni az orrát. Azt hiszem, valamikor csatában buzogánynyal ütöttek reá. A fél keze is hiányzott. Ilyen csonka-bonka öregeket később sűrűn láttam.

Hát az agg úr ott ült a bőrön, s két kis gyermekkel játszott.

Az egyik gyermek hat éves, a másik tán három.

Az idősebbiknek kis tekenősbéka pajzsa volt, s fakard az oldalán. A kisebbik csak egy ingben hempergett az öreg mellett.

Egyszercsak hangot hallok a sátorablakból:

– Sugár! Sugárkám!

Rajtam olyanforma érzés vonult át, mint mikor tavaszszal a langyos szellő besuhan az ember ingeujján, s perczekig tartó kedves borzongást okoz.

A kisebbik gyermek fölnevetett az ablakra, s én újra láttam Emőkét.

Fehér ruha volt rajta; piros csizma a lábán, a haja egy ágba fonottan hullott hátra, s leért a derekáig.

Tejet hozott ki egy ezüst-szilkében. Utána egy tizenhárom éves forma mezitlábas rableány valami süteményt, a mely sárga volt, mint a czitrom. -33-

A gyermekek ittak a tejből és kedvetlenül ették a süteményt.

Mellettem egy Nigró nevű rabszolga állt; Maksziminosznak az egyik szolgája.

Meglökött.

– Nézd, – susogta – micsoda takaros leány!

Rosszul esett a megjegyzése. Nem tudom miért.

Emőke letelepedett a bölénybőrre és az ölébe vonta a kis porontyot. Körültörülte a száját egy kendővel, aztán nagyokat csókolt a gyermek pufók orczájára.

– Gyere, – mondottam Nigrónak. – Gyerünk már haza.

– Nézzük még ezt a leányt, – szólt ő vigyorogva.

– Gyere, – feleltem ingerülten.

– Nono! Csak ne szorítsd úgy a karomat. Mért haragszol?

Magam se tudtam. Rútnak láttam a Nigró arczát. Szerettem volna pofon vágni.

Aztán mikor már eltávoztunk, visszanéztem, hogy látszik-e még a sátoruk?

Nem látszott már a gombja se.