V.

Déltájban az urak hazatértek. Utánok öt hun is jött. Az egyik borjut hozott, a másik liszteszsákot, a harmadik két nyulat.

Az urak vidámak voltak.

– Zéta, – mondja az uram, mikor a virággal eléje mentem – téged fölmentelek az ebédkészítéstől. Eredj és szedj még gyöngyvirágot, sokat. Elviszed délután a királynénak.

Hát én alig egy óra alatt szedtem egy nagy kosár gyöngyvirágot. Szedtem közéje ibolyát is és néhány szép páfrányt és fűszálat, s magam mulattából már -34- a kosárban úgy rendeztem, hogy a kosár olyanná vált, mint egy malomkerék nagyságú menyasszonyi csokor.

– Ejnye de szép! – mondotta az uram. – Ezt így, ezenmód kell elvinned. Csak még egynéhány marok füvet szedj, hogy a kosár szélén lelógjon és semmise lássék a kosárból.

Mikor elkészülök, teszem a kosarat a fejemre.

– Vigye el tán Nigró, – mondja Maksziminosz.

Éreztem, hogy elsápadok.

– Uram, – rebegtem alázatosan – én szedtem a virágot, hadd vigyem el én.

Nem tudom, hogy mért nem ütöttek meg azért a szemtelenségért, hogy olyan nagyúr parancsának a megmásítását kérem. Az uraknak jókedvök volt, hát nem törődtek velem. Mindössze a szolgatársaim bámultak, s különösen Nigró.

Aztán mikor már mentem, magam is bosszankodtam magamon. De már késő volt. Megfogadtam, hogy a Csáthék sátorára rá se nézek.

A sátor valami ötven lépésnyire volt a királyné házától, és keskeny kis patkósan hajló gyalogút vitt hozzá. A gyalogút a tegnapi esőtől felázott, és vékony habaréksár borította.

Hát azt csak kiálltam, hogy elmentem a sátor mellett felpillantás nélkül, de mikor már az út közepén voltam, arra gondoltam, hogy mért ne nézném meg mégegyszer azt a leányt? Úgyse látom többé soha ez életben, és hát a holdat is nézheti mindenki, ha el nem is érheti.

Leemeltem a kosarat a fejemről, mintha azért állanék meg, hogy elfáradtam, és a hónom alá vettem.

Azután megfordulok a sátor felé.

Hát látom, hogy az a tizenhároméves kis rableány homokos szárazföldet hint az útra, s hogy a hintése csak a harmada útat javította meg, visszatér.

És ekkor lép ki a sátorból Emőke.

Ugyanaz a ruha van rajta, a mi az előbb, csak egy hosszú fehér fátyol van még a haján. -35-

Összefogja a fehér szoknya alját, és óvatosan lépkedve megindul.

Megindul felém! Énfelém!

Ha behúnyom a szememet, ma is látom, a mint a kis piros csizmák, tip-top, jönnek az úton.

És az a fehér, üde, bársonyos arcz, az a leánynyá változott nárczisz, közeledik felém, közeledik…

Lép, lépeget.

Mikor a beporozott útnak a sárosához ér, megáll. Megáll, mint az erdőn sétáló őz, s fölemeli a fejét.

Láttam, miért állott meg: a cselédet várta, hogy az utat tovább porozza előtte.

Bolond és vakmerő ötletem támadt: belemarkoltam a kosaramba, és szórtam eléje a virágot. Rá se néztem, mintha nem is neki csinálnám, csak mentem előtte, és a kosarat rázva hintettem a virágot az út sarára. A virág elég volt a királyné lépcsőjéig. Ott megálltam. Hallottam, hogy közeledik. Láttam, hogy a virágon lépeget. Akkor az arczára néztem.

Ő is felnézett, mikor hozzám ért. A szeme…

A nap így lövell át az erdő lombjain. Lelkének egy sugarát éreztem a lelkembe nyilalni. S én visszanéztem őt boldog-szomorún.

De ez csak egy pillantásig tartott. Aztán föllépkedett a lépcsőkön.

Én a gyönyörűségtől kábultan néztem utána, s csak mikor már eltünt, akkor gondoltam arra, hogy valamelyik hun leszúrhat ezért a tettemért.

De nem bántott senki. Az őrök egykedvűen néztek reám. Talán azt gondolták, parancsot teljesítettem.

Úgy indultam vissza, mint a ki részeg.

A falu végén utólért az a cselédleány, a ki a port hintette, s így szólt:

– Értesz-e hunul?

– Értek, – feleltem mint az álomból ébredő.

– A kisasszony azt mondta, hogy jer vissza, kapsz valamit a szolgálatodért. -36-

És nevetett. Csunya kis sovány leány volt, és az arcza piszkos is. Miért nevet ilyen szemtelenül ez a kölyök!

– Mondd meg a kisasszonynak, – feleltem méltóságosan – hogy én szolga nem vagyok; úr se vagyok az igaz, de szolga se vagyok. És az én nevem Zéta.

Azzal nagy büszkén elléptem.