LVIII.

Rába asszony nekem megint átadta a szobáját. Abban a vastag teremtésben gyöngéd szív lakozott. Nem tudom, mivel nyertem meg őt. Talán avval, hogy egyszer a cselédeknek kozmás kását adott, s azok reá támadtak, majdnem megverték, én azonban megvédelmeztem:

– Mindegy az, ha kozmás is, mondottam. Rába asszony nem akarattal kozmásította el. Azután lássátok, ha a disznóknak vetjük, Raba asszonyt megszidják.

A cselédek elhallgattak. Rába asszony meg azóta fiamnak nevezett.

Még fáradt voltam az úttól. Megkértem az öreg mindenest, hogy ne osszon rám dolgot még azon a napon. Hát ebéd után befeküdtem a szobámba.

Jó kis hüvös szoba volt az. A falát egy hervadt koszorú ékesítette. Emőkéé volt az a koszorú, valami nászünnepen. Mikor kidobták, én fölvettem és a nyoszolyámmal szemben fölakasztottam a falra. -260-

Az volt az egyetlen dísze a szobának. A fal többi részén a szakácsasszony kivasalt szoknyái lógtak, s keményítő-illattal lakták a szobát.

Még jóformán el se aludtam, hallom, hogy a fakilincs halkan megkattan. Az ajtó megnyílik és Dsidsia néz be félénken.

– Alszol?

– Nem. Mit akarsz, Dsidsia?

Halvány volt kissé és komoly.

Belépett és megállt előttem, mint az iskolásleány a tanítója előtt.

Milyen nagy ez a leány! hogy megnőtt! – gondoltam. Mikor elmentem, még gyermek volt, most tisztes hajadon; nyulánk és kebles. Az arcza is megtelt. A cselédek pajkosan kisasszonynak nevezték. Az Emőke viselt ruháit hordta, s én talán azért is gyűlöltem őt.

– Beszélni szeretnék veled, – mondotta aggodalmasan.

S állt az ajtó mellett, ujját az arczára téve, – mintha attól tartana, hogy kikergetem.

Egy foszlott szalmaszék volt a szobában. Arra intettem:

– Ülj le.

Leült. A szoba nem volt nagy: akaratlanul is úgy ült, hogy épen az ágy elé ült.

– Beszélj, – mondottam unatkozva.

– Csak azt akarom kérdezni, – szólt rebegő hangon, – hogy mit vétettem én neked? Miért gyülölsz te engem?

– Én?

– Nem megszégyenítettél-e tegnap húsz ember előtt? Oh, azt hittem: kiég a két szemem!

– Magad szégyenítetted meg magadat, jó leány. Furcsádon furcsa, hogy kérdőre vonsz engem, mint valami bíró. De ám legyen. Nincs ember a földön, a kinek én a szeme közé ne mernék nézni.

– Nem kérdőre vonás ez, Zéta, csak alázatos -261- kérdés. Tudni szeretném, mivel bántottalak meg, hogy magamat igazoljam és hogy máskor azt a hibát el ne kövessem.

A leánynak ez az okos felelete meglepett.

– Örülök, – mondottam, – hogy ilyen értelmes vagy. Így legalább könnyen tisztázhatjuk az ügyünket. Szép volt és jólesett nekem, hogy olyan szívesen fogadtál, mikor hazatértem, de túlság volt benne. Ha örül is az ember, mérsékelnie kell magát. Mit szólnál arra, ha Atilla megjön és én örömömben a nyakába rohannék és megcsókolnám.

– Te nem vagy Atilla. És én mindig… testvéremnek… éreztelek.

– Köszönöm. De látod, az emberek nem tudják, mit érzel, s félremagyarázhatnak. Erre se neked nincs szükséged, se nekem.

A kezét az arczára tette. Láttam, hogy sír.

– Nem akartam neked fájdalmat okozni, Dsidsia. Mit is beszélsz testvéri érzelmekről. Te is rab vagy. Én is rab vagyok. A sorsunk szomorú. Beszélj inkább arról: hogyan éltetek a másfél esztendő alatt, a míg én odavoltam. Mit szólt a gazdám, mikor megjött?

Dsidsia letörölte a könnyeit.

– Azt mondta, hogy akkor látott utoljára, mikor a harc megkezdődött.

– És a vitézségemről nem beszélt?

– Nem. Csak azt mondta, hogy a sebesültek között láttak utóljára, de te nem sebes voltál, hanem csomás.

– És a gazdám halottnak hitt?

– Annak.

– És sajnált? Mit mondott rólam?

– Azt mondta, hogy kár érte: sok szép mesét tudott és igen ügyes fiú volt; az új pajzsomat vele akartam kiczifráztatni.

– Hát az asszony, hogyan sajnált?

– Az meg azt mondta, hogy bolondság az ilyen rabot elvinni a háztól. Senkise tud ilyen szépen meghajolni, -262- köszönni, beszélni. Az ilyen rab ékessége a háznak, mint a selyemkárpit. Igen megszidta az urát, hogy téged elvesztett.

– És a kisasszony mit szólt? – kérdeztem ásítva.

(Oh, hogy tud az ember ásítani, mikor akar!)

– Semmit.

– Hát ő nem sajnált?

– De sajnált. Igaz, egyszer azt mondta, hogy aszongya: talán jobb neki így.

Perczekig tartó csend következett. Elfelejtettem, hogy Dsidsia ott van. Szavai forgószélként kerengtek a lelkemben.

– Nem kérdezel-e többet, szólalt meg végre. – Engem nem kérdezel-e?

És szinte hallottam a szíve dobogását.

– Nem, – feleltem a szememet lehunyva. – Eredj dolgodra.