LVII.

Másnap délelőtt csakugyan hivatott a királyné.

Én már akkorra készen is álltam a megjelenésre. A szolgák versenyeztek abban, hogy a katalauni ruhámat minél fényesebbé tegyék. A szíjjakat sárga festékkel kenték be, a bársonyt kikefélték, a rézgombokat ragyogóra dörzsölték; a hol szakadás volt, megvarrták, szóval mikorra én fölébredtem a régi szobámban, már akkor hozták a ruhát.

Az asszonyom is kitett magáért: szép széles bársony gallért adott, szinte vállig érőt. Mikor azt is föltettem, általános vélemény volt a házban, hogy bujdosó királyfinak nevezhetem magamat bármely idegen előtt.

Én a szép ruhát mindig szerettem. Ez az egy női vonás kiirthatatlan maradt bennem. Ha magamnak kellett is mosnom, de volt mindig fehér ruhám, s illatszert is mindig tudtam szerezni. De soha olyan gangosan nem raktam a lábamat, mint akkor, a mikor hosszú távollét után újra megjelenhettem Emőke előtt.

Kicsit mégis aggódtam: az arczom valamennyire megváltozott: szakálam nőtt, fekete és bolyhos. A rabok és cselédek azt mondták ugyan, hogy szakálasan szebb vagyok, de mit mond Emőke? A bajuszomat hunosan hegyesre pödörtem. A hegyes bajusz hősiesre szépíti az arczot. Talán mégis tetszeni fogok.

Hát bementem a királynéhoz. Széles karimájú süveg a kezemben, kard az oldalamon, aranysarkantyú a sarumon, cseresnyeszínű nadrág, megyszínű dolmány, széles kihajtott kékszínű bársonygallér; a vállamon ezüstlánczon lógó arasznyi elefántcsont-kürt. Valóban nem cseréltem volna ruhát sok kóczos királyfival.

Mikor a szolga elrántotta az ajtó kárpitját, én büszkén léptem be, mint valami elátkozott herczeg. Pillantásom végigfutott a nőkön. Voltak valami húszan. -254- Emőke is köztük pirosvirágú fehér ruhában, a haja hátul egy ágba fonottan, mint régen. Csak egy pillantást vethettem reá, de azzal is láttam, hogy semmitse változott. Egy kenderszőke nőre próbáltak fehér-kék új ruhát. Mikor én beléptem, szinte megrándultak a meglepődéstől: bizonyára azt gondolták, hogy valami ismeretlen úr lépett be hozzájok.

De én már akkor mélyen meghajoltam, s féltérdemre ereszkedve vártam a királyné megszólítását.

– Teremtő Isten! – szólt a királyné a kezét összecsapva, – te vagy-e, Zéta? Hogy megijesztesz bennünket!

– Bocsánatot kérek, felséges asszonyom, nincs más ruhám csak ez, a melyben jöttem. Alázatomat és szolgálatra való készségemet méltózzál látni ebben a ruhámban is.

– Jer közelebb! Leányok, hagyjátok abba a munkát! Nézzétek, micsoda nyalka legény lett ez a fiú! Zéta, beszélj nekem sokat! Mindent! Az a hír jött, hogy meghaltál. Én is megsirattalak.

– Köszönöm, felség, – feleltem meghatottan. Ha ezt tudtam volna azokban a nehéz óráimban, megvigasztalódva éreztem volna magamat.

A királyné leült a kerevetre, s félkönyékre támaszkodva, mosolyogva nézett reám.

A többi nő köréje telepedett a szőnyegre. A kenderszőke idegen leány a lábához ült, s hidegen vizsgált végig. Emőke hímzett párnát tett maga alá, s háttal a királyné kerevetének támaszkodott. És talán ő is mosolygott. Nem tudom bizonyosan, mert nem mertem reá nézni. De éreztem, hogy mindenkinek kedves vagyok és ez jólesett nekem.

Nem szoktam elfogódni; ritka ember az, a kinek a tekintete megzavar, de akkor, hogy újra láthattam Emőkét, s éreztem, hogy a szeme rajtam pihen, a szivem reszketett, jobb szerettem volna hallgatni.

Ott álltam előttük, s nem tudtam, hol kezdjem.

– Felséges asszonyom, – mondottam zavartan, – -255- nem tudhatom, mi érdekel és mennyi a sok történetből, a melynek szemtanúja voltam…

– Minden érdekel, minden. Hozzatok neki széket, vagy ülj le a szőnyegre. Hiszen ebben a ruhában olyan feszes vagy, mintha újévi köszöntőt akarnál mondani. Dobd a sarokba azt a süveget és ne ünnepieskedjél.

Én hát leültem közéjük a szőnyegre. A süvegemet letettem. Hogy mindnyájan barátságosan és mosolyogva néztek reám, csillapult a zavarom. Láttam, hogy gyermekek között vagyok, – mert a nők, mikor vidámak, mindig gyermekek, tíz éves gyermekek, – csak az Emőke tekintete nyomott édesen.

– Felséges asszonyom, mondottam, – ha rám bízod teljesen az elbeszélést, attól tartok, hogy hosszadalmas leszek és végtelenül unalmas, mert a te körödben, felséges asszonyom, úgy érzem magamat, mintha a mennyországban volnék. Hát hol kezdjem?

– Itt a város végén, mikor lóra ültetek, azután elmondod az utazást, a csatát és minden hányódásodat.

Egy pajkos szemű hun nő hozzátette:

– És azt a részt mondod el legbővebben, a mit el akarsz hallgatni.

Erre mindnyájan nevettek, csak a kenderszőke leány nem nevetett.

Később tudtam meg, hogy a tréfás nő Écska királyné, a kenderszőke leány meg nem tud még jól hunul: germán nő. A neve Ildikó.

– Hát ott kezdem, a hol parancsolod, felséges asszonyom. Hajnal volt, mikor fölültünk a város szélén, s a főpap megáldott bennünket. Mindnyájan búsak voltunk, mert egyikünk se tudta, hogy vissza fog-e térni ebbe a városba, vagy pedig a lelkek országába utazik. A király is bús volt. Azt hiszem, könnyet láttam a szemében csillogni.

– Csalódtál, – szólt Rika asszony. – A király mindig búsnak látszik és ha sírna is, könny nélkül sírna. -256-

– Lehet, – feleltem meghajolva, – lehet, hogy én könnyeztem, s azért láttam mindenkit könnyezőnek.

Tekintetem átfutott Emőke arczán. Nézett reám pillantás nélkül való gondolkodó nézéssel. Ennek a leánynak is olyan az arcza, mint Atilláé: el nem árulja, mi van belől.

– Nem történt velünk semmi különös az úton. Mentünk a Duna völgyében, míg csak ki nem tavaszodott. A seregek előttünk jártak, s földúlták a római városokat. Dúltak először Pannóniában, aztán mindenütt a Duna mentén. Az első említésre méltó valami, a mi sok beszédet keltett, egy posványon való átkelésünkkor történt. Ahogy mentünk a nád között, egyszercsak kisuhan a nádasból egy rongyos, sovány vénasszony. A szeme, mint az őrülteké, ki van karikásodva. Sovány karjain smaragd szín zöld vizes foszlányok lógnak. Mikorra megkaphatnánk, ott terem a király előtt. Megragadja a lova kantárát és germán nyelven így üvölt: – Vissza Atilla! Vissza! – Elrántják a király elől és ellökdösik. Ő belemerül a mocsáros vízbe és eltünik a nád között.

A hallgatóságom elsápad. Látom, hogy Emőke is.

– Azután más ilyen baljóslatú jelek következnek, – folytatom. – Egy helyen meg remete ember lép ki a sziklák közül és ezt kiáltja: Tudom, ki vagy. A világ pörölye vagy te! Föld megrendül, a hová lépsz és a csillagok lehullanak, a hol a kürtödet megfuvod, de tudd meg, hogy a hogyan Isten kibocsátott erre a világra, ép úgy vissza is fog szólítani téged! – Azzal eltünt.

– Mily ostobák a jósok mindenütt, – mondotta Rika királyné. – Ég és föld, minden, szerencsétlenséget jósolt Atillának és hát mi lett a vége?

– Én nem tudom, felséges asszonyom. Én ott maradtam a csatatéren.

– Az lett a vége, hogy ősz utolján hazajött egészségesen, gazdagon. Egy csomó királyfit és királyleányt -257- is hozott tuszul, hogy a napnyugoton lakó nemzetek hívei maradjanak. Nézd ezt a csodás szép leányt (Ildikóra mutatott). Ezt is napnyugotról hozta. Királyleány és kedves.

Ezt mondva, magához ölelte Ildikót és megcsókolta.

Én aztán elmondtam nekik a csatát. Mikor azt a jelenetet festettem, amint Atilla meztelen karral a küzdők élére áll, a lélekzetüket visszafojtva hallgattak, s minden nő szeme ragyogott. De én csak Emőkét bámultam, a kinek az arczát addig változatlannak ismertem. Kipirultan, égő szemmel nézett reám. Látszott rajta, hogy az elbeszélésem magával ragadja a lelkét.

Gondoltam, ez a pillanat alkalmas arra, hogy a magam hőstetteiről is beszéljek, de a kárpit megnyilt és a szolga jelentette, hogy Atillától küldött érkezett.

A nőket, mintha villámütés érte volna, fölugráltak.

– Gyászban? – kérdezte Rika asszony.

– Nem, asszonyom, jó hirekkel jött.

– Ereszd be. S tüstént menjetek a tiszttartómért.

A követ, Igar hun vitéz portól lepetten lépett a szobába s térden állva nyújtotta át Atilla levelét.

– Mi hírt hoztál? – kérdezte a királyné. Rómában vagytok-e már?

– Nem, felséges asszonyom, – felelt Igar. Róma maga jött elénk.

– Nem értelek.

– A római pápa, a keresztény világ legnagyobb ura ünnepi ruhában jött elénk, s a király lábához borulva könyörgött, hogy kimélje meg a várost.

– És?

– Jövünk visszafelé.

Rika asszony toppantott:

– Miért kimélte meg? Be kellett volna ülnie a római birodalom trónusába.

A szeme szikrázott. A termete megnyúlt. Ah, hogy megváltozott az az asszony! Igazán királyné volt. -258- Akkor értettem meg, hogy Atilla nála aczélozza a lelkét.

De ez csak egy pillanat volt: villámlobbanásnál felfedezett ismeretlen vidék. Azután a nő a földre nézett, s megváltozott hangon kérdezte:

– Nem állt ellen senki?

– Nem, asszonyom. Ki merne nekünk ellenállani?

– Aéciusz?

– Aéciusz az őszszel azt híresztelte, hogy a katalauni mezőn ő lett a győző. A győző azonban sehol sem látható, ellenben a legyőzött a világ legnagyobb városát igázza le és alázza adófizetővé.

– Hát semmi csata nem volt?

– Nem asszonyom. A mint Akvileját letörtük, az egész Itália a lábunkhoz esett. Ezer szekérnél több kincset hozunk haza. Megmérhetetlen sok selyem, bársony, edények, képek, arany, ezüst jön és fiatal raboknak szép nagy serege.

– A csoma nem dühöng?

– De nagyon. Azt hiszem, a király azért is nem ment Rómába, mert az emberek hullanak.

– De neki nem volt baja?

– Nem, hálistennek.

– Mondd csak, – kérdezte Écska királyné, – milyen ember az a pápa? fiatal? szép?

– Vén, sovány ember, felelte a követ, – ránczos orrú és ijedt arczú.

A tiszttartó megérkezett. A királyné bevonult vele és Écskával egy belső szobába, hogy fölolvastassa a levelet.

Azalatt mink a nagyteremben csöndesen voltunk. A nők susogtak. Nekem nem volt kivel beszélgetnem. Mikor senkise nézett rám, Emőkén pihent a szemem; mikor rám nézett valaki, Igarra fordítottam a tekintetemet.

Emőke szólott Igarnak:

– Apám egészséges?

– Egészséges, kisasszonyom. -259-

– Nekünk is hoztál izenetet?

– Csak szóban.

– Átadhatod nekem.

– Csak annyit mondott, hogy egészséges és hogy az úrfiaknak éretlen gyümölcsöt ne adjanak.

Emőke egy fejbólintással megköszönte a tudósítást, aztán a kerevetre ült s Ildikó nyakát átölelte; arczát az arczához szorítva mondotta:

– Ugy-e szép ez a leány, Zéta? Láttál e ennél szebb leányt?

– Láttam, kisasszony.

– Ugyan hol?

– A Tisza partján, kisasszony, lóháton, vadgalambszínű ruhában, fátyolosan.

Megcsókolta Ildikót és egykedvű arczczal fordult a leányokhoz.