LXIV.

A tavasz abban az évben korán érkezett.

Már február végén kéklett a hun leányok hajában az ibolya és zöld volt a mező. A szövetséges hadaktól napról-napra jött az értesítés, hogy megindultak s hogy az Alduna mellett várják Atillát.

Talán még nagyobb népsokaság jelentkezett, mint a nyugoti hadjáratra. Atilla csillaga magasan állt. A katalauni csata után senkise kételkedett többé, hogy az övé az egész világ.

Hallottuk, hogy Marcziánusz is meg van rémülve. Bizonyosra vártuk, hogy tálczán hozza Atilla elé a koronáját. Mit is tehetne mást? Van-e olyan király ezen a földön, a kinek a nyakára Atilla rá nem tapod?

Az íróházban már arról is beszélgettünk, hogy Atilla Konstantinápolyba teszi át a székét. Márványpalota illik a világ urának, s tengerparti kőváros a hatalmas hun népnek.

Már csak az volt hátra, hogy meglegyen a nászünnep. Atilla talán már másnap indul s magával viszi az új asszonyt is.

Hát egy tavaszi napon az is megvolt.

A pap délben áldotta meg őket. A főtéren rengeteg máglya égett. Fehér lovat áldoztak és zsákszámra öntötték a tűzre a tömjént. A város virággal volt tele. A téreken ökröket sütöttek. Mindenfelé -280- szólt a zene, pengett a sarkantyú és daloltak a lantosok.

Atilla palotájába ezer vendég volt hivatalos. A főterem arra az alkalomra új díszt öltött. Terjedelmes szőnyegek takarták a falakat és az oszlopokat. A terem szögleteiben márványból faragott szobrok fehérlettek. Azokat mind a római városokból hozták. Oldalt nagy arany és ezüst kandeláberek. Az asztalon ezer teríték, csupa ezüst és arany, hogy az ember szeme káprázott belé. A terem közepén lánczon egy faragott hordó függött, a római pápa ajándéka. A legrégibb lacrimae Christi volt annak a tartalma.

Míg bent a lakoma tartott, künn a hadigyakorlótéren versenyfuttatást rendeztek a hunok. Más helyen kötéltánczosok, avszon komédiások, alán késhányók, görög csepűrágók mulattatták a népet. A palota előtt való téren Czerkó egy seprűn lovagolva utánozta a főurakat: nagyhasú Eszlászt, a mint poczakját feszítve töttyög a paripán; Csáthot, a mint a bajuszát huzogatva kevélykedik; bikafejű Mácsát, a mint a fejét lógatva részegen lovagol; Urkont, a mint nagy macskaszemeit meregetve kiáltja: Előre! Vissza!

A nép sokat nevetett s maguk a kigúnyoltak is nevettek. Az öröm zengett-bongott mindenütt Atilla városában.

Aztán mikor előhomályzott az est, a fáklyák százezre gyulladt ki a földön. A nép odagyűlt Atilla palotája elé s látni kivánta a királyt.

A király meg is jelent a palota erkélyén a fehérbe öltözött koszorúsfejű új asszonynyal együtt. A nép egetrázó örömkiáltással fogadta őket. A férfiak a süvegüket rázták, a nők a kendőjüket lebegtették. A boldogság mámora piroslott minden arczon.

Én, a ki nyugodt szemmel tudok nézni minden izgalmat, azon este nem tudtam föléje emelkedni a sokaság érzésének. Magam is tartottam egy szurokfáklyát és üvöltöttem a hunokkal: -281-

– Éljen Atilla! Éljen!

Már nem a barbár vezért láttam benne, hanem az én szerencsém tartóját, az én éltető napomat, az én örökös királyomat.

A nép aztán, hogy Atilla visszavonult, apró csapatokra oszladozva mulatott tovább. Én Csáthék elé mentem, a hol itáliai énekesek és kvád tánczosok gyönyörködtették a népet.

A mint ott állok, látom a csoportban a Csáth cselédségét, s köztük Dsidsiát. Az első sorban állt Gyöngyi mellett és a fáklyák fénye megvilágította az alakját.

Meglepett a leánynak a szépsége.

Mi volt az a leány, mikor először láttam: füstös, éretlen gyerkőcze. Most az arcza fehér és gyöngéden piros. Fekete két szeme, mint két fekete pillangó. A haja dús. Keze, lába formás. Csak beleütődött a szemem és megállott rajta.

Uzura megpillantott. Intett, hogy csatlakozzak hozzájok. Hát odamentem.

A kvád tánczos hat vékony fáklyát vett a kezébe és azzal tánczolt. Fiatal ember volt, s ügyes lábú. Hol leguggolt, hol fölugrott, hol ide-oda forgott, Abban fejtette ki minden ügyességét, hogy a fáklyák szüntelen kigyózzanak a teste körül. Végre a láng belekapott hosszú, zsíros fürteibe, s azzal a táncznak a hunok nagy derültségére vége szakadt.

– Gyerünk másfelé! – kiáltotta Uzura.

S karonkapta Rába asszonyt. Ragadta magával.

– Gyerünk! – mondották mindnyájan lelkesen.

Ladó is karonfogta Gyöngyit.

Nekem Dsidsia maradt. Karonfogtam és elindultunk a mulató városban.

Ők szegények ritkán szabadulhattak hazulról. Akkor, hogy a ház teljesen rájok volt bízva, szívesen elhagyták.

S mentünk sétálva. Olykor megállottunk egy-egy mulató csoportnál. Néztük, mint pörgetik a teltképű hun menyecskéket a fiatalok. Vagy dalt hallgattunk az itáliai hadjáratról. Egyik dal ma is az eszemben -282- van. Arról szólt, hogy az itáliai síkságon Atilla dombot akart emeltetni. A zoltánok széthordták a parancsot, hogy mindenki egy süveg földet vigyen. Aznap estére hegy keletkezett ottan.

Aztán megint tovább sétáltunk.

Egyszer azt érzem, hogy Dsidsia karja remeg.

– Fázol talán? – kérdeztem gyöngéden.

Mert tavasz elején állott az idő s az éj hűvös volt.

– Nem, – felelte.

S boldogan nézett reám.

– Mily szép vagy Dsidsia! – mondottam rábámulva. Tudod-e, hogy az imént csodálkozva néztelek.

Elpirosodott.

– Mi haszna vagyok szép, – rebegte. – Nem ér az nekem semmit.

– Dehogynem, – feleltem leereszkedőn – a szépség mindig érték. A szép arczon szívesen pihen mindenkinek a szeme. Ez ugyan igazságtalanság az embertől, mert a lélek a fő és nem a test. Néha a legrútabb, legocsmányabb testben van a legszebb lélek. Dehát gyarló emberek vagyunk. A szemünk szereti a szépet.

És ahogy a karja a karomban pihent, láttam, hogy a keze is formás.

Hallgattunk.

Ha Emőke nem volna a világon, – gondoltam – ez a lány épen jó lenne énnekem.

De ez csak átszálló gondolat volt. Mikorra hazaérkeztünk, hidegen búcsuztam el tőlük. A következő nap reménysugarai kavarogtak a lelkemben, s azok villogták be minden gondolatomat.

*

Másnap reggel kissé későn keltem, de az irnoktársaim se siettek. Négyünknek volt egy szobánk a Konstantinosz szobája mellett. Az valamivel különb lakóhely volt, mint a Rába asszony szobája. A keményítőszag -283- helyett gubacsszag uralkodott benne, de a falakat templomi képek borították: mindenféle olajfestmények, a mik összegyűrődtek az úton, s nem kellettek senkinek.

Én azonban sokáig nem tudtam elaludni. – A reménység száz alakban játszotta elém a találós kérdéseit, hogy mit várhatok Atillától?

Lehet, hogy nem kapok tőle csak egy díszes kardot és süveget, de az is lehet, hogy szép sátort és nagy vagyont: sok lovat, tehenet, szolgát kapok tőle és arra szólít, hogy mielőtt indulnánk, házasodjak meg. Aztán a hadjárat után én is tíz embert számítok, mikor a zsákmányt fölosztják.

Hát ez forgatott az ágyban, s reggel, mikor fölébredtem, a boldogság és kétség vegyes borzongása futott rajtam végig: olyan zavart fejjel öltözködtem, mint a ki a házassága napjára virrad. A sarumra az aranysarkantyút csatoltam. A hajamat illatos vízzel locsoltam meg és fürtökbe rendeztem.

Az ég kissé felhős volt. A városban még szólt a zene. A palota széles tornáczán már egybegyűltek a főurak és halkan beszélgettek. Ott állt a fővezér kék bársonysüvegben, a kardját a hátán átfűzve. Ott állt a gazdám: araszos bajuszát sodorgatva. Ott állt Szabad-Görög: kis tökkulacsból kínálta az öreg Barczának a borharmatot. Ott állt Oresztesz, néhány főtiszt, Ardarik király, Berki, Orgovány, Dorog, Mácsa, Kászon, Upor: valami ötven főember, apró csoportokban. Várták a házi kürt szavát, hogy beléphessenek a terembe.

S az udvaron tehenek bőgtek és birkák bégtek. Az ajándékállatok voltak azok: hét fehér tehén, valamennyi aranyozott szarvú; hét fehér ló, valamennyi aranyozott körmű; hét bárány; hét fehér kecske, azok szarva is aranyozott; hét fehér tyúk, hét fehér pulyka s hét fehér galamb.

A folyosóajtó már nyitva volt s ott állt négy testőr. Beljebb a folyosó homályában Edekon kapitányt -284- láttam fehérleni. Bizonyára egész éjjel ott őrködött s tisztségéhez illőn első akart lenni, a ki jóreggelt kíván Atillának.

Szabad-Görög megszólított:

– No, fiú, mennyiért adod el a mai napot?

– Hát ha azt megkaphatnám vele, a mit a király nem adhat, de a mihez a király adománya nélkül nem juthatok, akkor nem adnám oda a római birodalomért. Ha pedig azt nem kaphatom meg, a mit remélek, akkor a szabadságomat, a király minden ajándékát s ráadásul a fejemet is odaadom az ördögnek ingyen.

Szabad-Görög nevetett.

– Szeretem a találós kérdéseket, – mondotta – de rejtelmesebb vagy az egyiptomi kőnél.

A csoporthoz Kászon főkürtös lépegetett szokatlan díszben, álmos vörös szemmel. Kérdezte, hogy a király fölébredt-e már? Aztán kezet fogott néhány úrral s ivott a Kamocsa csutorájából.

– Miért hoztad el a kürtödet? – kérdezte Vacsar. – Csak nem gondolod tán, hogy máma indulunk.

– Atillától kitelik, – felelte. – Az idő korán kinyílt.

A beszélgetésünket dübörgés szakítja meg. A folyosón Edekon rohan felénk. A sisak nincs a fején. Kikelt arczczal kiáltja a testőröknek:

– A fővezér! Fussatok a fővezérhez! A főpaphoz! Az orvosokhoz!

Mi csak eldermedünk.

A fővezér ott állt a csoportban, de Edekon annyira meg van zavarodva, hogy nem látja.

– Mi baj? – kérdik az urak megrettenve.

Edekon a falhoz dől, mint a részeg. A szeméből könnyek omlanak.

– Jaj, jaj nekünk! – hörgi, mint a kit megszúrtak.

A fővezér vállon ragadja:

– Itt vagyok: mi történt!

– Meghalt! – szakadt ki a szó az emberből. -285-

Mintha villámütés ért volna mindenkit. A gondolkodás megállt az emberekben.

– Megölték? – szakadt ki a kérdés a fővezérből.

– Nem tudok semmit, – rebegte Edekon. – Az asszony sikoltott és én berohantam. A király ott fekszik hanyatt. Kiáltok neki. Rázom. Nem felel.

Azzal az ember a falnak dőlve zokog.

Megindultunk szótlanul, szinte tolongva be az ajtón, végig a homályos folyosón, föl az emeleti lépcsőn, a hol Atilla hálószobája van. De ez olyan gépiesen, némán történt, mintha mindenki egy rettenetes álom nyomásában érezné magát.

Ajtó nincs a szobán, csak egy kék, nehéz selyemkárpit.

Az urak sápadtan tolonganak be. Engem is sodornak magukkal. A kettős szárnyú ajtó kitárul. A szoba homályos sarkában ott áll zilált hajjal, fátyolba burkoltan, reszketve és sirva Ildikó. A nagy diófa-ágyon pedig ott fekszik Atilla hanyatt, félig betakartan, mozdulatlanul.

– Uram! – kiáltja reszkető hangon Mácsa.

– Uram! – kiáltja a fővezér is, megrázva Atilla vállát. – Uram, királyom! – kiáltja zokogva.

S lerogyik az ágy mellett levő kerevetre.

– Meghalt! Meghalt! – zokogják mindnyájan.

– Megölték! Megmérgezték! – ordítja az öreg Barcza.

S megragadja Ildikót:

– Megölted! Te ölted meg!

A nő sikoltva esik térdre, s a tenyerébe rejti az arczát. A szavakat nem érti, de e vad hangra rémület szállja meg.

Az arcza olyan, mint az őrülté.

Barcza is rázza a királyt:

– Atilla! – kiáltja kétségbeesett hangon – Atilla.

A király keze a takarón van. Megragadja azt is, de elbocsátja megint, aztán lerogyik a térdére és fuldokolva sír. -286-

S minden arcz könnytől nedves már. A fővezér a falhoz borulva zokog:

– Óh, jó uram! Én jó királyom!

– Végünk! – zokogják erre valamennyien.

Ki térdre esett, ki az ágyra borult, de mind jajgatott, mind sírt.

– Jaj már neked, szegény hun nemzet! – kiáltotta az öreg Barcza.

Magam is fulladozva mentem ki a szobából. A folyosón sápadt és jajgató emberek tolongtak befelé, kifelé.

Én a toronylépcsőhöz szorultam. Fölmentem, hogy levegőhöz jussak.

A palota körül csend volt még. A távolban valami tíz helyen szólt a zene. A napfény a felhőkből kisütött és megvilágította a város felét, a sátorok aranyos csúcsait, a paloták réztetőit.

A palotából látom, lovasok vágtatnak szerteszét. A zene elhalkul a távolban. Valami fojtó csend ül perczekig a város fölé. Aztán látom, hogy sokadozva özönlik mindenfelől az ember. Férfiak lóháton, asszonyok, gyermekek a lovak mellett futva. Távoli menydörgés morajához hasonlít a közelgő nép hangja. A tér megtelik emberekkel, asszonyokkal, gyermekekkel. Ur és szolga, nő és férfi vegyesen özönlik be a palota minden ajtaján s a levegőt zúgás és tompa morajlás remegteti.

Úgy érzem, mintha összeszakadt volna föld és ég. A nyomás azt a vágyat kelti bennem, hogy lóra üljek és kimenjek a mezőre: ne lássak, ne halljak semmit!

A mint leérek, látom, hogy a folyosót elállták a testőrök. E pillanatban rohan végig Rika királyasszony sikoltozva, a haját tépve Atilla szobája felé.

– Megölték! Megölték! – sikoltja.

Nyomon követi őt Aladár királyfi, a süvegét a kezében tartva, sápadtan, mint a fal.

Aztán a többi asszony jön és a többi gyermek. -287-

– Ereszsz ki, – mondom Balassa testőrnek – nem birom hallgatni ezt a borzasztó sírást.

– Ki ölte volna meg? – feleli a testőr könnyes szemmel. – Nem volt itt kivülünk senki.

Aztán a papok jöttek és az orvosok. Mindenki azt beszélte, hogy megölték Atillát s hogy megint a görög udvar a bűnös. A népet düh és kétségbeesés szállotta meg. Az orvosok negyedóra mulva kijöttek s azt mondták, hogy seb nincs a királyon, hanem ugyanúgy halt meg, mint Buda.

Kikiáltó ismétli ezt a palota előtt, s a népnek bús morajlása rá a felelet.

A tornáczon a főurak sírnak. Csáth előrántja a tőrét és a ruháját hasogatja vele. Az arczába is belevág, aztán a földre veti magát.

Kászon megmozdul, hogy fölemeli, de akkor hozzák a gyászposztóval bekötött végű dárdát, az Atilla aranyos dárdáját, hogy kitűzzék a palota ormára. Kászon elfordul; lekapja a nagy elefántcsont kürtöt a nyakából és csapja az oszlophoz olyan erővel, hogy ezer darabra törik széjjel.