XIX.

Én a szabadban háltam a katonák között.

Az ég felhős volt. A hold se világított, hát korán lefeküdtünk.

De nem birtam aludni. Még ma nem vagyok rabszolga; még ma valami okon visszatérhetek. De mi lesz velem, ha elhagyjuk ezt a partot, s akkor okosodok rá, hogy őrültség, a mit cselekszem. Akkor már nem lesz itt Vigilász, sem Eszlász; nincs a ki tanuskodjék, hogy nem vagyok szökevény rabszolga. Hátha majd beállok Csáthhoz és onnan jövök el? Hogyan jövök át a határon? Hiszen Atilla határőrei eleven láncz gyanánt állják körül az egész birodalmat és talán engem is ilyen halál ér, mint azt a két szökevényt.

Az apokalipszisz rémei lengedeztek körül, s homlokomat kiverte a verejték.

De ha a leányra gondoltam, rózsaszínűvé vált az éjszaka, s rémek helyett galambokat láttam. Nincs példa nélkül a történelemben, hogy előkelő nők rabszolgáknak a rabjaivá váltak. Emberi törvényt az emberi szívre rátenni nem lehet. A szívnek külön törvényei vannak. Az ész megvédi a rabszolgát; a szív megcsókolja.

A rózsa kis papirosba takartan a mellemen rejtőzködött. Már hervadt volt, de az illata nem veszett el.

– A te lelked ez az illat Emőke. Te adtad nekem ebben a rózsában a lelkedet! -98-