XVIII.

Egy augusztusi estén elértük a Dunát, Atilla országának a határát.

A nap már lehajlóban volt, s Vigilász azt kérdezte Eszlásztól, hogy nem lenne-e jobb az innenső parton vonni sátort?

Mert a tulsó parton határsértőket és szökevényeket szoktak kivégezni, s a holttesteket ott hagyják a fákon intőjelül. Hát ez nem estére való látványosság.

Eszlász azt gondolta, hogy Vigilász a határőrző hunok kelletlenkedéseitől akarja magát kimélni.

– Dehogyis, – felelte. – A határőrök lapulnak, ha engem látnak. Gyerünk csak át. Ezzel is beljebb vagyunk. -94-

A kürtjéhez nyult és hunosan megfujta.

De negyedóra is beletelt, míg megindult a komp a tulsó parton. Két födetlen fejü hun hajtotta át, gyorsan kapkodva a kötélhez.

– Ördög bujjék a bocskorotokba! – káromkodott Eszlász, – hol a pokolba tátogattok!

– Akasztanak, – felelte az egyik hun. – Azt néztük.

– Mi nézni való van azon, – dörmögött Eszlász. – Nektek itt a helyetek!

– Római szokás szerint akasztottak: keresztre, – mentegetődzött a hun. – Ilyet nem mindennap látni. Aztán nem is egyet, hanem kettőt.

Megpöködte a markát és megint szólt:

– A rómaiak bezzeg értik. Nem hiába tanult nép az, de tudják is a módját! Igaz-e Kovács!

– De igaz ám, – feleli a másik, – az hát mögemlögeti a másvilágon is, a kit így kűdenek oda.

Mink némán állottunk a lovaink mellett. A víz aranyosan vibrált a távolban. Az Iszter talán legnagyobb folyama a világnak. Engem mindig csodálkozás fog el, mikor azt a rengeteg édesvizet meglátom. De akkor valami nehéz érzéssel néztem.

A partra léptünk. Ott már tiz-tizenöt hun várt bennünket. Valamennyien ingben és gatyában voltak. A révész-gazda előlépett, és kérdezte Eszlászt, hogy mit parancsol?

– Süssetek két birkát, – felelte Eszlász. – De hamarosan! Ha marad belőle, a raboknak is juthat.

Eszlász mindig evett s mindig ivott és sokat pörölt, de máskülönben csupa jóság volt az az ember.

A szolgák egy kerek kopár térségen állították föl a sátorokat. Ott már készen voltak a lyukak és ki volt taposva a föld. Két kereskedőféle is sátorozott ott. Azok visszatérőben voltak Konstantinápolyba.

Ahogy megfordultam keletnek, csak összerettentem. Egy kis kopár dombon ott állt a két keresztfa s rajta fehérlett két meztelen ember. -95-

Figyelmeztettem Vigilászt. Ő is összeborzadt.

– Eredj a sátorba! – kiáltott a fiára. – Oda ne nézz!

– Mit vétettek ezek? – kérdezte Eszlász az egyik huntól.

– Hát a gazemberek megölték a gazdájukat és megszöktek. Ide jönnek ma egy hete, hogy vigyük őket által. A révész-gazda látja a pofájukon, hogy rabszolgák. Azt mondja: hol a szabadságlevél? A két római megijed. Hebegnek, hogy elvesztették. Persze nekünk se kellett több, megfogtuk őket. Kivallattuk, hogy hová valók? Egy lovaslegény tegnap este hozta meg a hírit, hogy megölték az urukat, asszonyukat, két kis gyermeket is, s hogy föl kell őket itt a parton magasztalni. Hát a hóhér reggel az öregebbiket akasztotta föl, délután meg a fiatalabbikat.

Az egyik fölfeszített már mozdulatlan volt, de a másik szüntelen a fejét emelgette és jajgatott.

Odamentünk Vigilászszal és kérdeztük, hogy nincs-e valami izenete az otthonvalóinak?

De nem olyan állapotban volt az, hogy felelhetett volna. A verejték csurgott a homlokáról, a könny folyt a szeméből és a nyál a szájából, mint a veszett kutyának. Olykor hörgött, de oly irtózatos orrhangon, hogy rémes álmaimban mindig azt hallom. Egyszer meg fölemelte a fejét és így hörgött:

– Vizet, vizet!

A keresztfát valami húsz lovas hun állta körül. Előttük nők meg gyermekek bámészkodtak. Egy asszony ott ültében szoptatta a csecsemőjét. De a műveletlen ember érzéketlen. Olyan, mint a gyermek, a melyik madárral játszik. Nem érti azt, hogy a madár szenved. Látványosság és mulatság neki az. Ezek az emberek is itt ülnek. Érdekes nekik, hogyan hal meg az ember. Egyebet nem éreznek.

– Nincs-e bennetek emberi szív! – kiáltott rájok Vigilász. -96-

– Uram, – felelte az egyik hun, – itt a fazék. Az imént hoztam neki.

– Hát hozz neki mégegyszer.

A kereszten szenvedő rabszolga annyi idős lehetett, mint én. A másik már meghalt. Az arczát nem lehetett látni, mert lefelé hajlott, s előre hullt hosszú ősz haja eltakarta.

Csak a szerencsétlen ifjú élt még. Azt alig fél órája szegezhették fel, mert a kezéből még csepegett a vér, és a lába alatt is tócsába gyűlt.

De ő nem a sebeket jajgatta, hanem hogy a háta fáj.

Aztán ismét vizet kért.

– Jaj a hátam! – hörögte időnkint.

A keresztfához még oda volt támasztva a hóhér létrája. A hun már visszatért. Fölment a létrán és odatartotta a fazekat a szenvedő szájához.

A hunok komoly érdeklődéssel nézték, hogy hogyan iszik.

A mint a víztől megenyhült, meglátott bennünket, s megismert a ruhánkról, hogy római alattvalók vagyunk.

– Könyörüljetek! – nyöszörögte. – Szúrjatok át!

Én nem bírtam tovább hallgatni, visszamentem a sátorokhoz, s egész este úgy éreztem, mintha jeges víz folyna az ereimben. Kis idő multán Vigilász is visszatért. Kérdezte Eszlászt, hogy nem lehetne-e átszúrni azt a szerencsétlent?

– Nem, – felelte Eszlász. – Gyilkos volt és szökevény. Kettős halállal kell az ilyennek meghalnia.

Mindnyájan fürödni mentünk, mert a nap forró volt és az út pora égető.

Mikor visszatértünk, már leáldozott a nap, s a messzeterjedő parti füzesből elhomályzott az éjszaka.

A révészek ott bámészkodtak már a tűz körül.

– Ember, – mondottam félrehúzódva egy hegyes süvegű hun legénynek. Igen sajnálom azt a keresztre -97- feszített rabot. Nem szúrnád-e szíven jó pénzért?

– Lehet, – felelte hunyorítva. – Mit adsz?

– Egy aranyat.

A hun megpöngette egy kövön az aranyat s eltünt. Egyideig még hallottuk az éji csöndben a jajgatást. Azután egyszerre elcsöndesedett. Csak a legelő lovak halk fű-ropogtatását lehetett hallani az éjszakában.