XLI.

Tovább utazunk. Atillánál folyton jönnek-mennek a kémek, posták és követek.

– A római hadak délnek húzódnak, mondják a hírhordók márcziusban.

– Theodorik, a vizigótok királya, nem csatlakozik a római sereghez, – mondják áprilisban.

Aztán megint:

– Áéciusz már az Alpesek alatt jön. Rómából hoz százezer fegyverest.

– Az alánok királya, Szangibán, a rómaiakhoz csatlakozott.

– Theodorik azt izente Áéciusznak, hogy ha a rómaiak magukra idézték a vihart, ám lássák, hogyan hárítják el. Áéciuszt kétség gyötri.

Végeláthatatlan mezőre érkezünk, a melyen mindenfelé csontok fehérlenek: lócsontok, emberi koponyák. A mezőn át káka és sás között egy kis patak kigyózik el. A kékes távolban egy városka falai fehérlenek.

Az a város Katalaunum s ez meg itt a katalauni mező. -184-

Atilla pihenőt parancsol a seregnek s bejárja a vezérekkel a síkot. Órák hosszáig nyargalnak ide-oda. Meg-megállnak. Mikor visszatérnek. Atilla kijelöl egy dombot a maga sátorának. A táborverők tudják a többit, tudják, hova kell mérni a főurak sátorát, a testőrség sátorát s hogy melyik nép, merre telepedjen.

Nagy kört mérnek ki s annak a vonalába állítják a szekereket.

Napokig és hetekig tart, míg a szanaszét szállingozó népek oda gyülekeznek.

A városka üres, mint az apró városok mind, a merre vonulunk. Csak egynehány eb csahol az elhagyott utczákon. Atilla azt a várost teszi a szekérkör sarkának. A vasas szekereket két körbe vontatják. Az a főtábor. Oda térünk vissza, ha a római hadsereg megérkezik.

Napokig tartó tanácskozás folyt az elhelyezkedés közben, hogy Párizs városát támadjuk-e meg előbb, vagy Orleánt? Ekközben követek eredtek Szangibán alán királyhoz, hogy Atillához szólítsák. Meg is igérte, hogy Orleánnál csatlakozik hozzánk, de a gyáva ember rettegett Atillától s később Aéciuszhoz csatlakozott.

Hát megindultunk Orleánnak.

Már akkor tudtuk, hogy Aéciusz Galliában van és hogy útközben sok nép sereglett hozzá. Ott kaptuk hírül, hogy a büszke római vezér személyesen ment el könyörögni a vizigótokhoz.

– Ez öt heti idő, – mondotta Atilla.

S fölállította Orleán körül a faltörő kosokat, a kővető katapultákat és a vasas gerendákat lövő balisztákat.

A vár olyan erős, a minőt nem láttam soha. A benne levőket falak védik. A hányszor katonák mutatkoznak a falakon, a hunok nyilai felhőként szállanak föl. A halál essője az. Lehetetlen benne embernek megállni. -185-

És ekközben fölállítják a gémeskút alakú gépparittyákat. Mázsás kövek repülnek át a falakon s dörögve hullanak az épületekre.

A gerendákra csigázott faltörő kosok is megkezdik a működésüket. Száz-kétszáz ember vonja visszafelé köteleken a vasakkal fejelt, nehéz fatörzseket. Kürtrikkantásra egyszerre eresztik el s a hosszú, vastag fatörzsök akkorát duhhan a falon, hogy a föld is reng belé.

A harczi zaj csak este csillapodik le. Az éjjeli csöndben kihallatszik a város mélyéből a zsoltárének:

Ut quid Domine recessisti longe, despicis in opportunitatibus in tribulatione!

Különös, hogy a férfihangok nem hallatszanak olyan messze, mint a női hangok. Ezernyi ezer nő énekel, lelket égfelé ragadó borzalmas fenséggel a csillagos éjszakában:

Kelj föl uram Isten: emeld föl kezedet!

Tereád van hagyva a szegény! Te légy az árvák segítője!

Tégy ítéletet az árvának és a nyomorodottnak, hogy ne kegyetlenkedjék többé a földből való ember!

Az ostrom reggel folyik tovább: dörög a kő, duhog a fal, tüzes kócz-csomók repülnek a nyilakon a várba egyszerre ezer felől. A várból meg parittyák köve sivít közénk s rézzel hegyezett nyilak brummognak. Egy-egy koppanás: valakinek a bőrpajzsa nyílat fogott.

És a magasban a füstölgő város felett százezer holló kavarog.

Jött közben a hír, hogy a bretonok egyesültek Aéciusz táborával;

a burgund menekültek a száli frankokkal egyesülten Meroveusz vezérlete alatt harczolnak a rómaiak mellett;

velök jönnek a lét-teutonok, a lét batávok: a manszi svábok, a renni frankok, poatyiéi szarmaták és tájfalok.

Végre jött a hír: -186-

– A vizigótok királyát Aécziusz megnyerte segítségül.

Atilla azon a napon komor arczczal lépett ki a sátorából.

Beizent a várba, hogy ha nem adják meg, életben nem marad a csecsemő se!

A várbelieknek a püspökük volt mindenük: polgármester, generális és egyházfő egyszemélyben.

Háromtagú küldöttség vonult ki másnap délben a kapun, ajándékokkal és levéllel.

– Mi van ebben a levélben? – kérdezte dühösen Atilla.

– Alázatos föltételek! – rebegte a követ.

– Semmi föltétel! – csapja vissza Atilla. S a levelet a követ lába elé dobja. – Nem levelezni jöttem én ide, hanem hódítani. Ha meg nem nyitjátok a város kapuit, bedöntöm, – s akkor egymással akasztatlak föl benneteket!

Már akkor tudtuk, hogy a római hadak rengeteg sokasága vonul felénk. Atilla kémei mérföldről-mérföldre jelezték a közeledésüket. Csak az orleániak nem tudták.

– Uram! – könyörgött térden a három követ – csak három napot engedj, míg az emberek útra készülnek. Elhagyjuk akkor a várost, vagy ha a néped közé fogadsz, átadjuk a kincseinket.

– Holnap reggelig várok, – felelte Atilla.

Junius 14-ike volt másnap.

A vár kapui megnyillottak s a püspök küldöttei bársony vánkoson hozták Atilla elé a város kulcsait.

Atilla háromezer üres szekeret eresztett a városba. Az utczákat csakhamar fölosztották a hunok, s megkezdődött a rablás.

Mink Atilla környezetében egy dombról néztük, mint vonulnak be a szekeres hun csapatok.

A háztetők megteltek emberekkel. A lakosság oda vonult föl hogy ne lássa, mint fosztják ki a várost. Persze a hunok oda is föltörtek, különösen a hol a -187- lakás szépségében aranykincseket szimatoltak. És kést tartottak a frankok nyakának.

De ime déltájban futó gépidák érkeznek véresen. Jelentik, hogy a római had szétverte az őrséget. Atilla visszavonulót fuvat a városban s alánokat küld fedezetül a kapuk elé.

Még azok jóformán oda se érkeztek, ime porfelleg támad nyugat felől s előcsillognak a porból a római légiók sasai.

Atilla visszavonulót kürtöltet. Bent azonban harcz támad: a várbeliek megmozdulnak a háztetőkön és örömtől és dühtől ordítva szórják az utczán hemzsegő hunokra a követ s tetőfákat. A foglyok letördelik a bilincseiket s a hunokra rontanak.

Kint a város körül is őrült kavarodás támad. Az alán seregek kardot vonva küzdenek minden rend nélkül a római haddal. A Loár vizében emberek és lovak lubiczkolnak s ekközben egyre a hátrálót rikoltja minden kürt.

Atilla nem akar harczolni. A sereg még szanaszét van s a hadnak fele már tegnap megkezdte a vonulást vissza a katalauni síkság felé.

S mit érne Aéciusznak is, ha fáradt seregével döntő csatába ereszkedne? Sokkal gyakorlottabb hadvezér ő, hogysem ezt megkoczkáztatná.

A csata csupáncsak a vár körül viharzik, míg a hunok a zsákmányt eltakarítják, azután átengedik a várat a rómaiaknak s éjjel nyugodtan elvonulunk.