XLII.

A vonulás a katalauni mező felé napokig tartott. Utközben persze a had minden kerítetlen várost kifosztott és minden vetést legázolt.

Csupán egy városnak volt bezárva a kapuja: Troának. Ott a had eleje megállt és a sokaság tóba folyt össze: Atilla parancsát várták, hogy tovább -188- menjenek-e, vagy hogy neki állítsák a kapunak a faltörő kost?

Közben a kapu tetején megjelent a város püspöke: aranyvirágokkal diszített fehér selyemkazula volt rajta; a fején püspöki süveg, a kezében pásztorbot.

A papjai lekiáltottak, hogy ha valaki ért latin nyelven, szóljon.

Akadt olyan ember. Hiszen a mi táborunkban volt a világ minden népéből ember, volt még kinai is, mongol is, szerecsen is, hát itáliai hogyne találkozott volna.

A püspök azt izente Atillának, hogy beszélni óhajt vele.

Már ismertük az ilyen jeleneteket: a püspök kijön templomi díszben: vezeti a papságot, meg a város előkelő polgárait s könyörög Atillának, mint valami Istennek. Atilla mindenkor azt feleli, hogy a várost nem bántja, ha kellő biztosítékot kap az örökös meghódolásról. Mi az a kellő biztosíték? A város három előkelő polgárának családostól való átköltözése Atilla székhelyére. A püspök visszatér. A kapukat bezárják. A lakosság darabig csak keresi az oroszlánbarlangba menő három előkelő családot. Persze egy család se akad, a ki Atillára merné bízni az egészségét. Kitűzik a vörös zászlót s védik a várost a meddig lehet. Nem sokáig lehet. A hunok betörnek; mindenki a templomba vonul. A gazdag családok oda viszik minden arany és ezüst kincseiket, énekelve várják az égi segítséget. Az ég pedig nem felel. (Mi a földi élet az ember életében? Az ember azt gondolja: minden. Pedig bizonyára csak egy kis tanulmányút, rövid munkábaállás az örökkévalóság országából.)

Troánál azonban nem így történt.

Atilla odalovagolt a kapuhoz s a püspök kivonult eléje az egész klérussal: valami harmincz pappal. Mikor a zsoltáréneklést abbahagyták, az öreg csak állva maradt. Fölemelte a fejét. Egy perczig némán -189- bámult Atillára, azután, mint valami rémségre így kiáltott latinul:

– Ki vagy te, a ki trónokat döntesz föl, országokat pusztítasz el és népeket igázol le? Honnan van ez a hatalmad? Ki bizta rád, hogy a világot fölforgassad?

Atilla tudott latinul. A mellére csapott:

– Ego sum Atilla, flagellum Dei. (Atilla vagyok, az Isten ostora).

– No ha így van, – felelte az öreg püspök, – ha téged az Isten küldött, akkor nem tehetek ellened semmit. Jer és végezd rajtunk is a munkádat.

Azzal megfogta az Atilla lova kantárszárát és vezette be a nyitott kapun.

Látszott Atillán, hogy meghatja az öreg úr fenséges naivsága. Egy szót mondott Kamocsának, azzal belovagolt a kapun a kiséretével.

Kamocsa a kapu mellett maradt. Néhány zoltánt állított maga mellé, a kik az Atilla után özönlő hadnak folyton kiáltozták:

– A király rendelte, hogy itt nem szabad semmitse bántani!

Mikor a város közepére értünk, Atilla lovat adatott az öreg püspöknek és azt mondta neki:

– Te szent ember vagy; szerencse van azokkal, a kikkel te élsz: velem kell töltened néhány napot. A várost megkímélem, de rendeld meg a papoknak, hogy a mi gabona és liszt van a városban, rakassák szekerekre és adják át a hunoknak.

Azzal haladtunk tovább. A had szótlanul ömlött át a városon. Nem hallatszott egyéb, csak a lovak kopogása, fegyverek zörgése. A benlakó népből csak itt-ott látszott egy öreg férfi. A házak némák voltak. A lakosság bizonyosan elbujt mindenfelé a pinczékbe, padlásokra.

Mikor kiértünk a város keleti kapuján, látjuk, hogy a városi nép egyrésze lovon, szekeren, gyalog menekül az északi erdőség felé. Az asszonyok és gyermekek -190- mindenütt így menekültek előttünk. Erdőkbe, nádasokba huzódtak. Főképp a leánynépet rejtették el, azok futottak leggyorsabb lábon, a kiknek a saját életükön kívül nem volt más vagyonuk.

Nesze ez a pénz, neveld fel rajta gyermekeidet.

Ahogy átmegyünk egy hídon, hát ott bukdácsol a mezőn egy elmaradt rongyos asszony is. A két kezén két gyermek. A hátán lepedőben egy csecsemő. Mellette fut még öt mezitlábas kis leány és két serdülő szép szőke leány. De hol az asszony bukik föl, hol valamelyik gyermek esik el és sirnak valamennyien.

Az asszony visszapillant. Látja, hogy nincs menekvése. Megáll a patakparton. Sápadt arczán kétségbeesés. Megragadja a leányait s néz szinte őrült szemmel a seregre.

A szegény asszony vergődése mindnyájunkat meghatott.

Atilla megállítja a lovát és szól Urkonnak, hogy az asszonyt vezessék eléje.

Urkonnal odamegy a püspök is és biztatja, hogy ne féljen.

Az asszony félholtan térdel Atilla elé és nem tud szólni, csak reszkető két kezével, omló könnyeivel könyörög.

– Mind a te gyermeked ez? – kérdezi Atilla.

– Mind, uram! – sírja az asszony. – Özvegy vagyok s ha én meghalok, tíz árvát hagyok magam után.

A püspök tolmácsolta a beszédüket.

Atilla a kincstartójához, Uporhoz fordult. Erszényt vett tőle át, a melyben háromszáz arany lehetett.

– Térj vissza békén a városba, – mondotta Atilla. – És nesze ez a pénz, neveld föl rajta a gyermekeidet.

Azzal odarendelte az asszony mellé Botár testőrt, hogy kisérje vissza a városba.3) -191-

Nekem már Orleán alatt föltünt, hogy az emberek közt sok a beteg. Sápadtan, kékfoltos szemekkel jártak némelyek. Leültek és vért hánytak. Aztán egyszer csak halott jobbra, halott balra. Az emberek hulltak, mint a legyek.

Én eleinte a forróságnak tulajdonítottam a szokatlan emberhullást, de haltak borus napon is. Akkor mondotta Eudoksziusz orvos, hogy a pestis öli az embereket.

Mikorra visszafordultunk, már az út melléke tele volt halottal. Itt egy neur, amott egy herul, egy sváb, egy markomán, összevissza minden nemzetből: egyik hason, másik hanyatt. A ki egyszer eldőlt, azt föl nem emelték többé. Ha értékes fegyvere volt, azt elvették tőle; bocskorát, ha jó volt, lehúzták, köntöséből kifordították, azzal otthagyták.

Atilla olyan komorrá vált, hogy félelem volt ránézni.

Egy napon, ahogy Csege mellett lovagolok, előttünk esett össze egy bőrdolmányos turcziling.

Az ember tarajos rézsisakot viselt. Bizonyára Orleánban ragadta le valamelyik római tiszt fejéről, vagy hogy fejestől vette el. De mindegy: a sisak föltünt nekünk már előbb is.

Hogy az az ember eldőlt, a sisak legurult a fejéről.

Csege leugrott a lóról és fölkapta; a maga fejére tette.

Irigyeltem érte. A sisak taraján gránátkövek ragyogtak s föltolható arczrostélya volt. Megért tíz aranyat.

Másnap Csege fejfájásról panaszkodott. Harmadnap eleredt az orra vére.

– Végem, – mondotta sápadtan.

Ötödnapra daganatok támadtak a hóna alatt, meg torkán. Este már készen volt a halálra. Vizet kért tőlem.

A táborban már mindenki aludt. Elmentem vizért, s innia adtam.

– Köszönöm, – szólt pihegve. – Otthon van -192- egy kis értékem: néhány rend ruhám és egy könyvem. Legyen a tied.

Azzal a kezét nyujtotta.

Megigazítottam a fáklyát, hogy az arczába lássak s hozzáhajoltam.

– Csege, – mondottam reszketve: – Nem izensz-e Emőkének semmit?

Még e gyászos pillanatban is Emőke volt az eszemben. A másvilágra menő embert a halál kapujában akartam vallatni.

Rám nézett és bágyadtan felelte:

– Nem.

– Dehát miért nem izensz?

– Minek?

– Csege, – mondottam a vállát megragadva, – ne menj hazugsággal a másvilágra, mondd meg nekem, hogy a mit Emőkéről beszéltél, hazugság volt. Te nem beszéltél vele soha! Nekem az nem kerülte volna el a figyelmemet. Mondd meg igaz lelkedre, hogy hazudtál.

És a szemébe néztem.

Nem felelt.

A szeme már akkor üvegesedett. Homlokát verejték lepte el. Ujjai görcsösen horgolódtak a fűbe. Egyre nehezebben lélekzett… Még egyszer rám emelte a szemét: tekintete kérdő és csodálkozó volt, de nem szólt többé semmit, csak úgy maradt, reám fagyó halotti nézésben.