XLIII.

Atilla sátora nyugatnak állott, hát a többi is arra fordította a sátorát. De lám Aéciusz nem oda vezette a hadát, a hova vártuk, hanem keletnek. A Vezle-patak, a mely eddig mögöttünk folyt, most a két had közé került.

Ez érthetetlennek látszott. -193-

Atilla hátrahagyta az Ob folyónál Ardarikot, hogy a gyülekező hadakat fedezze s hogy a római had fölvonulása elibénk történjék: legyen szemben a reggeli nappal az ellenség.

A magyarázat aztán az első római lovasok megjelenésével egyidőben érkezett: Aéciusz megrohanta a gepidákat s áttörte a vonalat kelet felé. Tizenötezer ember maradt a csatatéren.

A harczot küzdött gepidákat beküldötte Atilla Katalaunum falai közé.

Akkor, hogy arra kellett fordulnunk, amerre addig háttal állottunk, föltünt nekem egy halom a mezőn, jó futamatnyira tőlünk. Az a halom közénk fog kerülni. De mikorra én erre gondoltam, már a mi seregünknek négy csapatja repült oda. Atilla parancsa volt. Ugyanakkor a római hadból is kivált egy sebesen száguldó lovas csapat s láthatóképpen nagyobb, mint a miénk. Nagy ropogással csaptak össze. A mieinket visszanyomták.

– Rossz jel, – mormogta mellettem Bial táltos.

– Miért volna rossz jel, – feleltem kedvetlenül. – Ha mink előbb megyünk és nagyobb lovassággal, a miénk a domb.

– Éppen ez a rossz jel, – morogta a táltos, – hogy nem mentünk előbb és nem nagyobb lovassággal.

A táltosok átváltoztak, mióta velünk járnak. A pestistől való félelem volt-e az oka, vagy hogy mindig imádkoztak, nem tudom, de mind elkomorodott. Fekete ruhájokban olyanok voltak, mintha gyászolnának.

– Attól tartok, – szóltam boszusan, – hogy ti, babonás papok, elkedvetlenítitek a harczosokat. Bocsáss meg, hogy így beszélek veled, de ez nem okosság.

– Mi a babona? – felelte vállat vonva. – Te keresztény vagy: neked babona a mi hitünk. Mi hun vallásúak vagyunk: nekünk babona a ti hitetek.

– Az Isten egy, – folytattam a beszédet. – -194- Hun Isten nincsen, latin Isten sincsen, görög Isten sincsen. Az Isten, Isten. Közös ura minden népnek. És az Isten nem ül lóra és nem harczol dombokért se velünk, se ellenünk.

– Tudatlan rab, – szólt a pap megvetőn. – Én veled nem disputálok.

– Mert félsz.

– Tőled?

– A szavaimtól, az igazságtól.

Egy perczig feketén nézett reám.

A gazdám szekerén állottunk, a mely egyúttal sátoralapul szolgált. Halkan felelt:

– És ha én megbizonyítom neked, hogy az Isten hun…

– Azt ugyan meg nem bizonyítod.

– Nem bizonyítom-e azzal, ha megmondom előre, a mi történik?

– Az csak koholás.

– De ha megbizonyodik.

– A fejemet neked ajándékozom.

– Köszönöm. Nem szoktam ilyen értéktelen ajándékokat elfogadni.

– Nekem nem értéktelen.

– Add kezedet, hogy nem mondod ki, a mit közlök.

– Itt van. De ha nem teljesedik?

– Raboddá tehetsz. Megkeresztelhetsz. Eladhatsz. Mindent tehetsz velem.

– Hallgatlak.

– Hát tudd meg, hogy a jelek ma mit mutattak: Atilla elveszti a csatát.

Ezt olyan meggyőződéssel mondta, hogy a hideg végigfutott rajtam.

– Nem lehet, – feleltem. – A népet igaz, hogy dögvész tizedeli, de még mindig óriás sokaság arra, hogy bármily hadsereget megtörjön. Atilla sohase vesztett még csatát. Az Isten kardját nem ti adtátok-e neki? -195-

Leült a szekér kerekére és mozdulatlan elmélyedéssel nézett maga elé.