XLIV.

Az urak naphosszat az Atilla sátora tetején állottak s nézték a római sereg letáborozását.

Én csak a mi sátorunkról néztem. A síkon messze el lehetett látni. S hallgattam az öreg katonák megfigyeléseit.

– Ni, – mondotta az egyik, – középre az alánokat teszi a római.

S valóban látszott a seregek elhelyezkedésén, hogy azt a mozgó nádast középre illeszti Aéciusz. A Szangibán hada az. Talán gyanakszik arra az ingadozó emberre, azért hagyja középen? Vagy talán a hosszú dárdáknak a középtest védelmében lesz szerepe, ki tudja?

– Ni, – mondotta a másik, – a burgundok is ott vannak, a frankok is.

– De mi a macskát akar a római balról?

Mert a csillogó római sisakok valóban balról helyezkedtek el. Eléjök odahúzták a nyíllövő gépeket, meg a kő-vetőket.

– Be akarja keríteni Atillát, – felelt egy óriás testőr röhögve.

Aztán hogy rám pillantott s látta a fejemen a Csege sisakját, rám kiáltott:

– Nini? Talán te is harczolsz?

– Nem is főzök.

– Az urad oldalán?

– Nem is temelletted.

– Vótál mán hadban?

– Most vagyok először.

– Ha nekem adod azt a sisakot, megtanítalak valamire.

– Mire? -196-

– Hogyan lehet élve kikerülni a csatából?

– Ha a sisakomat neked adom, akkor nem kerülök ki élve. Hát csak tartsd meg magadnak a tanácsodat, én is megtartom magamnak a sisakomat.

Nevettek.

– Nagy róka ez a görög, – mondotta az egyik – nem lehet ezt egykönnyen rászedni.

A hunok különben az úton mindig csak harczi fogásokról beszélgettek. Egyik azt mondta, hogy az ember a lovában bizzék, a másik azt mondta, hogy csakis a lovától féljen.

Némelyiknek bizonyos erejű amuletje volt, másiknak olyan kardja, a mely már száz ellenséget levágott. Az egyik embervérrel dörzsölte be a lova orrát, a másik meg abban a kiáltásban bízott, hogy: Hopp uram Istenem, ördög az ellenség!

Az ilyen tanácsok bármily ostobák is, mindig érdekesek háborús időben.

Én csak azt tudtam, hogy fölszabadulok vagy meghalok.

A halál gondolata néha borzongatott, de a szerencsém gondolata meg gyönyörűséggel töltött el. Így bukkant föl gondolataimban hol egy vigyorgó koponya, hol egy rózsás leányfej.

Délután kialakult a római hadsereg. Látni lehetett, hogy a patakon túl a bőrpajzsos vizigótok foglalnak állást.

A mi táborunk is egyszerre megcsördül.

– Hirjit! hirjit! (ide! ide!) – hallom a gót tisztek kiáltását.

S megindulnak a gótok. Hosszú vonalban kigyódznak elő a sátorok közül. A tisztek egymásután tünnek elő: a fekete arczú Akrán, a kékszemű hóbortos Ejszárn, a sovány Filleinsz, az örökké mosolygó, sodrott bajszú Fiszkia, aztán jöttek a többiek is: Gilta, Nikilsz, Milit, Nuta, Reiksz, Szavil s a fiatal Szkura, a kinek mindig tánczra viszket a bokája.

Akkor már, hogy a római sereg kialakult, Atilla a -197- vizigótokkal szembe a maga osztrogótjait állította. Pokoli gondolat: testvért testvér ellen fordítani, de meg kell ösmerni, hogy hadvezéri ötletnek jó. A vizigótok gyülölték az osztrogótokat, hogy miért nem tartottak velök a szökésben. Az osztrogótok szintén gyülölték a vizigótokat: azt mondták, hogy meghódolni, azután megszökni, gazság! Ellenség ellenséggel megbékülhet a hadban, de testvér a testvérrel, ha egyszer a Káin fegyverét ragadta fel, nem békül meg soha.

Középen a hunok maradtak: fekete és fehér hunok együtt. Ardarikot a gepidákkal jobbra állíttatta Atilla. Oda kerültek a kazárok, a jászok, herulok, kvádok, rugok és szarmaták is. A rómaiaknak lesz alkalmuk válogatni a népfajokban.

Azután mink is kivontattuk a dárdalövő gépeket, a faparittyákat, kőhányókat és a mérföldre lövő gépíjjakat. A parittyás népfajok a szekerek tetejét foglalták el. A tömött zsákok, hordók és bugyrok tetején vigan dolgozhattak. A szekerek előtt a lándzsás alánok és kaszás gelonok ültek. Azok majd csak akkor elegyednek az aratásba, ha az ellenség rájuk tör.

Azt gondoltam, hogy még azon a napon megkezdjük a harczot, de nem: csak helyezkedések folytak.

Beállt az est. Holdvilágtalan éjszaka. Mintha az eget fekete posztóval vonták volna be. Az őrtüzek kigyulladtak mind a két sereg előtt. Az előre küldött éjjeli őrök olyan közel voltak egymáshoz, hogy átlőhették volna egymásra a nyilaikat.

Az utolsó parancs azon az estén az volt, hogy a siposok és kürtösök hallgassanak, s mindenki lehetőleg jól aludjék.

Ebből érteni lehetett, hogy holnap csata lesz. -198-