XLV.

Csak Atilla sátorában égtek a fáklyák.

Az asztalon azok a csirkék illatoztak, a melyeket Troa városa küldött ki Atillának. Az urak szótlanul ettek. Ott volt köztük Lúpusz püspök is. Még akkor is a püspöki süveg volt a fején és az aranyos kazula a testén; a nagy ezüst pásztorbot a kezében, azaz hogy a széke mellett. Nem igen evett, csak a szakállát simogatta, s olykor aggódva nézett Atillára, olykor fölrántotta a szájaszélét és sziszegett. Mert köszvény bántotta a jóembert. Aztán ott ácsorogtak a sátor előtt a különféle nemzetek királyai és vezérei is. Parancsot vártak. Atilla még a vacsora alatt is rendelkezett, hogy melyik hogyan állítsa a seregét; mikor induljanak a lovasok, mikor mozduljanak a gyalogok.

– A római sereg sűrű, – hallottam egyszer a szavát – és meg nem futó, hát az a fő, hogy szét kell a csapatokat nyomni.

Közben kémek érkeztek, s előőrségi jelentések. Odaát semmise készül.

Ez gondolható volt a sötétség miatt is. A hold ujulásban. A csillagok világítását is eltakarja a felhő.

A vacsora végén sajtot tálaltak és borban főtt gyümölcsöt.

Akkor Lúpusz püspök fölemelkedett és a serlegét maga elé véve, szólott ekképen:

– Hatalmas király! királyok királya! szót emel hozzád a szolgáknak szolgája. A hír véres betűkkel írja a te nevedet. Az égen üstökös jelenti megindulásodat. A föld megrendül, ahova árnyékod esik és elsápad a bátraknak arcza, ha reájok nézel. De mondjon bár világ farkasának, vérivó ördögnek az egész mindenség, ha én előbb jutok az Isten színe elé, – a mi bizonyos – elmondom neki, hogy városomon át vezetted el világtipró hatalmas népedet, s városom lakói boldog álomban szenderegnek a mai éjszakán. -199-

Jóságos öreg szemeiben őszinte hála csillogott, mikor ezt mondotta.

Az urak nem értették őt, legföljebb a Nekárfrankok ifjú királya, meg Oresztesz, meg én, de a hangja ünnepi volt és beszéde magasztos, mint a zsoltárének.

Atilla hátradőlt a székében. Szemein árnyék volt. Nem láthattam, hogy tetszik-e neki a püspök beszéde. Mert csak a szeme árult el olykor valamit annak az embernek a lelkéből, arcza az mozdulatlan volt, mint a kőszobroké.

Az öreg folytatta:

– A világ ez idő szerint hullámzó népek tengere. Az erdő keletről jön, s a hullámok nyugat felé zajlanak. Isten akarja ezt. Te is az Isten eszköze vagy.

Atilla intett Oresztesznek:

– Tolmácsold a vendégeimnek, a mit az öreg mond.

A püspök folytatta:

– Az óvilág népe eljött ellened, s talán már holnap kihúzod a fegyveredet, hogy összemérd az övékkel. Sok vér fog folyni, de a történelem tanulsága szerint az emberiség könyben és vérben tisztul mindig. Minden nagy viharban sok a pusztulás: fák törnek derékon, sziklák szakadnak a hegyről, s a házak tetejét leragadja a szélvész, de ha a vihar elzúgott, éltető erővel teljes a levegő; a ledőlt fa gyökere háromszorosan hajt, s az emberiség tevékenységre buzdulva folytatja munkásságát. Atilla nagy király! te vagy a vihar az emberiség életében! Híred zúgó szélvész, kardod villám, néped dübörgő fergeteg. Isten akarja, hogy így legyen, s te magad se tehetsz sorsod ellen semmit. De mert jó ember vagy, tisztellek téged. S ha rettegve nézem is óriás dúlásodat, nem felejtem el, hogy a népek mostani özönlésében minden faj megállani iparkodik, s te se tehetsz máskép, mint hogy kardot veszel a kezedbe, s küzdesz a magad és néped életéért. Az Isten éltessen. -200-

És odament Atillához. Atilla a kezét nyujtotta neki. Az öreg kezet akart csókolni. Atilla magához ölelte őt.

Azután, hogy mindnyájan ittak Atilla egészségére, a király kissé hunos latin nyelven így szólt:

– Hiszem, hogy az emberi élet nem ezen a földön kezdődik és nem ezen a földön végződik. Bolygunk és küzdünk itt, s nem tudjuk, miért. De van a ki tudja. Engem a hunok Istene küldött. Kardot adott a kezembe, hogy végig csapjak a világon. Ki állhat meg énvelem szemben?

A hunok lelkes éljenre csattantak. Atilla szeme is csillogott. Ivott a püspök egészségére, s fölkelt annak jeléül, hogy a vacsorának vége van.