XLVI.

A vendégek egy része eloszlott. Hargita, Betegh, Urkon, Kamocsa, Madarász, Bálán, Vacsar és Upor is. A többi még ott maradt. A szolgák elhordták és összehajtogatták a tábori asztalokat. A székeket a sátorterem falához rakták.

Már vacsora alatt láttam úgy félszemmel, hogy valami különös jövés-menés van a sátor előtt. De annyira lekötötte a figyelmemet az asztalnál folyó beszélgetés, hogy kifelé nem is néztem. Csak azután kezdtem figyelni a különös duhogásra, mozgolódásra a sátor előtt. Látom, hogy egy lombos leveles nyirfát ásnak le, s annak a tövéhez bunkózzák be a földet. A nyírfától tíz lépésnyire máglyát raktak a jámborok. A táltosok mind ott vannak a máglya előtt. Györhe egy fehér ürüt meg egy fekete kost tart kötélen. Bucsa egy hétszegletű követ hoz a fején, Sármánd meg egy kerek fekete követ. Másik két táltos kezében két rézüst csillanik meg.

Tehát áldozás lesz. Az urak arra várnak.

A máglya csakugyan föllángol, s megvilágítja a -201- körülötte mozgó papokat; Kámát és Iddárt fehérben, Zobogányt, Bogárt és Györhét vörösben, a többit feketében; a torosztók és a jámborok csak közönséges hadiruhájokban vannak, csupán a fejükre tették föl a hosszú, hegyes áldozati süveget.

A nyírfa alá három félmeztelen papi igricz kutyorodik. Kettőnél hosszú dob van; a harmadik egy tölcséres aljú, hosszú sípot tart a kezében. Tárogatónak nevezik azt a hunok.

Az urak Atilla körül alacsony székre ülnek. Kint a máglya mögött nézők sokasága áll sűrűn.

A dobosok böfögtetésbe fogják a dobjukat. A tárogatós valami keserves és borzalmas melódiát fuj. Zobogány kardot szúr a fehér ürü mellébe, s a vért az oltár alá ásott gödörbe ereszti. Vitos táltos ép így cselekszik az ölében rugódozó fekete kossal. A két állat bégése és hörgése belevegyül a zenébe. A papok serényen dolgoznak. Bogár és Györhe fölgyűri a köntöse ujját és széles görbe késsel sebesen megnyúzza a két állatot. Damonogh szekerczét érint a tűzhöz és leválasztja a fekete kos két szarvát: átadja Vitosnak, a ki a süvege szélébe illeszti a füle fölé.

A zene elhallgat. Az öreg Iddár föllép a nyirfába vert fogakon s a lombok között megállva, szétterjeszti a kezét és reszkető hangon énekli:

– Csöndesen legyetek!

Erre mindenki leveszi a süvegét. Atilla is.

Zobogány kimetszi a fehér ürü nyelvét; nagy ezüst kanálba teszi és fölemeli a tűz előtt.

Iddár a fán kelet felé fordul s hangosan imádkozik:

– Teremtő nagy Isten urunk! Napnak, holdnak vezetője! Csillagok fölött lakó örökéletű király! Fordítsd felénk orczádat! Hajlítsd felénk szívedet! Tűzben, lángban néked áldozunk!

Zobogány beleveti a nyelvet a tűzbe. A papok kórusban kiáltják: -202-

– Segíts bennünket! Teremtő! Isten urunk! Légy velünk!

Iddár leszáll a fáról. Átveszi a kanálban a fehér ürü szivét és a magasba tartja. Imádkozik:

– Föllegek fölött lakó, villámoknak parancsoló, eget dörgető, földet rengető hatalmas öreg Atya! Mint ez a szív ég a tűzben, a mi szivünk nemkülönben ég irántad szeretetben. Légy velünk!

– Légy velünk! – zúgják rá a táltosok és velök a nép.

Iddár beleveti a szivet is a tűzbe.

A szent zene ismét megszólal.

Iddár újra fölhág a fára. A lombok közé rejtőzik.

– Csöndesen legyetek! – énekli lenn Zobogány.

A zene elhallgat.

A főtáltos néhány perczig csöndben és mozdulatlanul ül a fán. Azután fölemeli a fejét és kiált:

– Menyben lakó hun szellemek! Éjszakában lengő árnyak! Kössétek föl kardotokat! Vonjátok föl ijjatokat! Üzzétek el az idegen szellemeket, földbe, vízbe, örökös sötétbe!

A vízből a tűzre locscsantanak. A tűz sistereg, gőzoszlop gomolyog föl a magasba. Iddár leszáll. Zobogány kardot nyujt át neki. Iddár a karddal elcsap hétszer a lángokban jobbról balfelé, s közben érthetetlen igéket mormog.

Most Vitos áll elő. A két dob tompán pereg. Vaskanálba veszi a fekete kos nyelvét és szivét. Szól síri hangon:

– Ártó lelkek ura, hatalmas Gonosz! Ördöngők ura, rettenetes Gonosz! Búnak, bajnak kavarója, fekete Gonosz! Ne árts nekünk!

– Ne árts nekünk! ismétlik mindnyájan.

Ezzel beleveti a nyelvet a vérrel telt gödörbe.

A tűz már nem lángol, csak a parázs ég.

Iddár beleveti a parázsba a két követ, s mindegyikre lapoczkacsontot illeszt. Kezét a csontok fölé tartva áll a továbbiak alatt mozdulatlanul. -203-

Káma a tűz felé fordulva magasra tartja a kardokat.

Vak Káma, a ki eddig szótlanul ült a nyírfa tövében, föláll. Két véres kard van a kezében. A tűzre aszott füvet dobnak. Vörös láng rebben föl. Káma a tűz felé fordul, magasra tartja a kardokat, keresztbe illeszti.

A zene elhallgat.

– Hajoljatok meg! – énekli Iddár.

Mindenki meghajol.

Káma rezgő, öreges hangon énekel:

– Isten urunk, hívunk a magasból. A te akaratod vezérelte ide a hun népet. A te kardod van Atilla kezében. A te erődet öntsd belénk a magasból. Könyörgünk: segítsd meg Balambér fiát, a hunok fejét, a te választottadat, Atillát!

– Segítsd Atillát! – mormogja a nép a táltosokkal.

A tűz fénye vörösen csillog a főtáltos süvegén. Mindenféle apróság fityeg azon: aranypénzek, ezüstből vert apró állatfejek, mindenféle fog és gyémánttal kirakott csillagok. De a többi táltos süvege is tele van olyan csillogó aprósággal.

Folytatja:

– Isten urunk, ki messze napkeletről elhoztál bennünket a Tisza rónáira, Tisza rónáiról a nyugati népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat, hogy aczélja aczélt vágjon, sujtása legyen, mint a felhők villámáé.

– Erősítsd meg a mi kardunkat! – mormogja a nép.

Iddár elveszi a kardokat Kámától, s két nyilat nyom a kezébe.

A tűz újra föllobog.

Káma énekel:

– Isten urunk, engedd, hogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár és oly sűrűn szálljanak, mint a záporeső; ellenséges bűvölés czél előtt le ne ejtse, czél fölött el ne sodorja, czélban el ne kapja, hanem valamennyi az ellenség testében álljon meg, s halált vigyen belé. Áld meg nyilainkat! -204-

A tűzön száraz lóhere lobog föl.

Káma kantárt vesz a kezébe. Azt tartja a tűz fölé s énekel:

– Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketítsd meg fülüket, homályosítsd el szemüket, hogy rohanásuk legyen, mint a dübörgő fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérében tapodó. Szárnyazd föl a mi lovainkat, aczélozd meg inaikat, tedd őket sebhetetlenné. Adj erőt a mi lovainknak!

Az utolsó mondatot ismételték mindnyájan.

A tűzre most bort öntenek. Egy perczre sötétség lep el mindent. Azután az újra föllobogó és sistergő tűz magas gőzoszlopot vörösít meg.

Káma a kardot a tűz fényében meg-megforgatva kiáltja:

– Hunok árnyékai, jertek elől Balambér apánk! Megyer vitéz! Tárkány főpap! Decse! Verbőcz! Bodor! Csalán! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsa! Makó! Balogh! Géva! Tarcsa! Kalocsa! Magócs! Vitézek vitézei, mi szeretteink! Tűzből, vízből, levegőből, földből, gyertek elő! Gyertek, mint az alvó lehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról foszladozó felhő! Gyertek, mint az éjben lengő árnyék! Gyertek elő, segítsetek minket!

– Segítsetek minket! – mormolja a nép.

Iddár főtáltos beleszúrja a két kardot a nyírfába. Odaszúrja föléjök a nyílat. A kantárt ágra akasztja. A nyíl fölé égő viaszgyertyát ragaszt.

A főpapok most Atilla sátortermébe vonulnak. Az igriczek a sarokba ülnek. A terem közepe üres. Atilla a hátsó falnál trónforma karosszékben ül, mellette jobbról alacsony tábori széken a fővezér, balról Ardarik király, lábánál szőnyegen Ellák és Aladár, aztán sorban a fal mellett a különféle fejedelmek és a hun főurak.

A sátorterem oszlopán néhány vastag viaszfáklya ég. A tábor köröskörül az alvás és a lovak legelésének halk és mély morajában, a mely hasonlatos a -205- tenger egyhangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak a messzeségben, s a máglya tüze ropog itt előttünk.

A két dob bufogásnak indul: tenyérrel, újjal veri a két dobos. A sipos is ajkához illeszti a tárogatót és egy véget soha nem érő melódiát fúj:

Da capo ad infin

A zeneszóra a terem közepén Zobogány táltos fejét az égnek fordítva, karjait széttárva, megindul a kör tisztáján és fokozódó gyorsasággal halad, csakhamar fut és ugrálva, szökdelve futja a kört, mintha a sátorból akarna menekülni. A dob ütemei lázas dobogással kisérik ezt az őrült körbefutást, Zobogány haja fürtökben röpül utána és látni, mint veszti el perczről-perczre az érzékeit. A futás akkor meglassul és a tér közepén rendetlen kerengéssé válik. A pap szeme-bogara annyira fölfelé fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arcza vörös, mint a meggy, azután elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédülve, tajtékzó szájjal lerogyik.

A táltosok erre körültérdelik. A zene elhallgat. Az ember görcsökben rángatózva rebeg valami szavakat, a melyeket én nem hallok.

Atilla a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel az emberre. -206-

Káma pap aztán elmondja az eredményt hangosan:

– A mező vérvirágot terem. Karvalyok és sasok egy-porban fürődnek.

Erre nem szól senki. Némelyek vállat vonnak, mások maguk elé néznek. Atilla is a szeme sötétjéből néz maga elé.

Az embert fölfogják ketten s elviszik. Gondolom valami mérges növény nedvét itta a szertartás előtt, mert olyan volt, mint az őrült.

A zene újra megszólal. Talpig gyászfátyolba öltözött alán pap lép a szőnyeg közepére s fehér posztón különféle színes vesszőket rázogat. Körülötte egy fehérre festett, teljesen meztelen alak zegzugos ugrásokkal, kerékhányással hívta a szellemeket, míg a pap az isten nevét kiáltozva iparkodik a vesszők összeállásából a jóslatot kifejteni:

Az alán pap jóslata szebben hangzik:

– Látom az ellenséget hétfejű sárkánynak. A legdühösebb feje lefordul, porbahull. A római vér hun kardot pirosít.

Atilla feje megmozdul. A hun főurak halk suttogással mondják egymásnak:

– Aécziusz elesik.

Jöttek aztán a gót papok s tenyerüket a fölbontott állatok belsejébe merítve, szemüket égnek forgatva jósoltak kedvezőn és kedvezőtlenül, mialatt a jelenlevők lélekzetüket visszatartva figyeltek.

Végül a hun táltosok beczipelték vasfogókkal a két izzó követ s letették egy halom parázsra a terem közepén.

Áhitatos csönd következett.

Iddár aranyozott végű ezüst csipővassal fölvette a megfeketült csontot a kerek kőről s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arczczal vizsgálta a repedezéseket.

Arcza hol elborult, hol kiderült. Átadta Zobogánynak a csontot. Az is figyelmesen nézte. -207-

– Semmi érthető, – szólt meg végre, a vak főpaphoz fordulva. – Csak egy nagy repedés.

– Elég érthető, – felelte a főpap.

S Atillához fordulva szólott:

– Az ellenség vezére elesik.

Mindenki megmozdult. Csak Atilla maradt nyugodtan.

– Lássuk a másikat, – mondotta.

A másik kövön még füstölgött a csont. A zene újra megszólalt. A táltosok a testüket a sarkukon ingatva búgták halkan a lélekidéző igéket.

Végre Iddár pap azt a csontot is fölemelte. Csend támadt. Iddár pap szótagonkint olvasta:

– A hun… lel… kek… ve… le… tek… har… czol… nak.

Az urak fölugráltak. Mindenki a csonthoz sietett, s Atilla legelől.

A fekete lapoczka repedései, amint nekem később Bial lerajzolta, hun betűkkel mutatták az olvasott mondatot.

Minden arcz földerült. Csak az öreg püspök ült a helyén nyugodtan és álmosan.

Atilla hozzáfordult:

– Hát te nem jósolsz-e nekem? Nincs-e hatalmad, hogy a keresztény lelkeket megkérdezd?

A püspök fölkelt és alázatosan felelte:

– Nincsen uram. A mi vallásunk csupa imádkozás és a teremtő tisztelete.

– Mégis: mit gondolsz?

– Azt uram, hogy bármi történik is, mindenképpen az Isten akarata teljesül.

– Akkor jól van, – szólt Atilla, a kardjára csapva. – Ha az Isten akarta, hogy kardot kössek, azt is akarja, hogy vágjon!

Kezének intésével üdvözölte az urakat és fölment az emeletre. -208-