XLVII.

Meggyujtottam egy fáklyát s elindultam az uram előtt. A sátrak körül mindenfelé alvó katonák hevertek. A szabad mezőről hangzott a bogarak cirpelése.

Gazdám a fővezérrel jött utánam. Darabig nem szóltak semmit, csak mikor a sátorunkhoz értek, s a fővezér fölült a lovára, akkor kérdezte Csáth:

– Hát nem mink kezdjük?

– Már alig, – felelte a fővezér. – A jelek nem szólnak határozottan. Atilla bizonyosan végignézi reggel mégegyszer az állást.

Elbámultam a fővezér szaván. Később gondoltam meg, hogy Atilla szándékosan megmagyarázhatta az idegen fejedelmek előtt biztosaknak a jeleket.

– S ha ők kezdik? – kérdezte Csáth.

– Nem hiszem, – felelte a bátyja. – Vigyázz a pataknál, nehogy a lovad belésüppedjen.

Azzal a két testvér kezet fogott.

Csáth gondolkozva lépett be a sátorba. Megállt, mintha tünődne valamin, azután akkorát ásított, hogy az állacsontja megroppant.

Betüztem a fáklyát az oszlopon levő tartóba, és segíteni akartam neki a vetkezésben.

– Ma nem vetkezünk, – felelte Csáth. – Aludj te is ruhástól. A kardodat se tedd le.

Belenyúlt a ládába s két kis bőrtömlőt vett ki onnan.

– Vidd ki, – mondotta, – és akaszd hátul a nyeregre. Takard be vizes ruhával. Egyiket a Villámra tedd, a másikat a vezetéklóra. Megállj, – szólt ismét a ládába hajolva, – neked is adok egyet. Harc közben az ember rettentőn szomjazik.

Kihúzta belőle a dugót és megkóstolta.

– Veszekedett teremtette, – szólott dühösen, – ez a bor megecetesedett. Kóstold csak, ugy-e ecetes?

– Nem csoda, feleltem. – Tudod uram, hogy pincét nem hoztunk magunkkal. -209-

– Hát a királyé mért nem romlott meg?

– Mert hordókban van.

Ledőlt a kapcsokon függő ágyba, s legottan elaludt.

A lovak ott álltak fölnyergelten a sátor mellett. Velük virrasztott Karacs lovász is. A nyergen akkor már ott lógott a rézzel borított somfabuzogány, s a puzdra, amely tömve volt félöles nádnyíllal.

– Vess a lovak elé, – mondottam, – mert reggelnek előtte aligha lesz dolgunk.

Karacs ásított.

– Nem látod, mondotta, – hogy rajtuk a zabos turba.

Azzal ő is ledőlt a sátor oldalába.

Én is lefeküdtem a sátor ajtaja elé, a bőr ereszet alá. Ágyam az oszlopokra volt csatolva. Alattam Ladó aludt, meg két fiatal rab, akiket még az Alpesek között osztottak Csáthnak. A két rabnak a lába meg volt lánczolva.