XXX.

Egy deczemberi délelőttön görög köntösű lovasok állítanak be az udvarunkba. Az egyikben megismertem a Vigilász fiát, a másikban Nómusz patriciust, a ki a császárhoz szokott járni.

Csáth még az éjjeli álmát horkolta. Én a kapu eresze alatt guggoltam. Néztem a hóesést.

Ahogy a görögöket megláttam, egyszerre elfűtött a meleg: halálra szégyellem magamat, ha Priszkosz csak rámtekint is!

Három szolga volt is velök, meg egy tolmács.

– Itthon van-e a gazda? – kérdezte tőlem a tolmács.

– Itthon, – feleltem hunul.

S magamban csodálkoztam, hogy nem ismernek reám.

Egy cseléd bejelentette őket, s ők fölmentek. Ajándékot vittek egy kis ládában, s körülbelül negyedóráig időztek Csáthnál.

Én csak főttem a kapu alatt.

Végre megszólítottam az egyik szolgát görögül.

– Vagytok-e sokan?

– Vagyunk jócskán, – felelte meglepődve.

– Micsoda urak jöttek?

– Csak két patricius: Anatoliusz úr és Nómusz úr, meg egy írnok, meg a tolmács.

– Maksziminosz úr nem jött el?

– Nem.

– Hát Priszkosz úr?

– Ő se.

Megkönnyebbülten lélekzettem. Egyszerre kinyújtottam a nyakamat, s vallató hangon folytattam: -134-

– Hát a Krizafiosz úr feje?

– Az rajta van a nyakán.

– Akkor baj lesz.

– Hoztunk sok aranyat. Három láda arany van velünk. Talán csak fölér egy embernek a fejével?

Azután ők kérdezősködtek, hogy ki vagyok én? Pedig gyakran láthattak Konstantinápolyban. Én valamennyit ismertem látásból.

A ruhám változtatott-e el, vagy hogy a bajuszom és szakállam az utóbbi hónapokban erősen kimohodzott, nem tudom.

Azt feleltem nekik, hogy hosszú lenne, elbeszélni a történetemet, hanem majd lesz rá alkalom.

Alighogy eltávoznak, hivat a gazdám, hogy menjek át a királyi palotába Konstantinosz írnokért.

Látom, hogy levél van az asztalán, s még a pecsét sincs föltörve.

– Uram, – mondom rosszat sejtve, – ha kívánod, hogy elolvassam a levelet…

– Nem, – feleli hidegen. – Ezt Priszkosz küldi. Hátha rólad is van benne szó.

Az írnok csakhamar megjelent…

– Maradj te is, – mondotta a gazdám. – Hátha olyasmi van a levélben, a mire a te magyarázatod szükséges.

Fogta fölszakította a levelet, s átadta Konstantinosznak.

Az a Konstantinosz római eredetű ember volt; sovány, csontos legény, de eszes ember és hideg, mint a tekenős béka. Még Aéciusz ajándékozta volt Atillának.

Hát az írnok olvasta:

Tisztelt Uram.

Kivánok neked minden jót.

Továbbá azért írok neked, mert az én kedves szolgám, Zéta, elhagyott engem, és hozzátok utazott. Mind e napig vissza nem tért. -135-

Én azt a fiút gyermekkorától fogva neveltem, s tanítottam. Az volt vele a czélom, hogy a császári palotában szerzek neki állást, a mit meg is érdemel, mert elméje kitünő, s becsületessége páratlan.

De annak a szerencsétlen fiúnak valami megzavarta az eszét. Elszökött tőlem, s most valahol Atilla országában kóborol.

Kérlek, kerestesd őt meg, és küldd vissza e követekkel. Ha pedig valaki elfogta volna, s rabságban sinlődne, izend meg: kinél van, s hogy mennyiért válthatom ki? Ha nem nagy az összeg, mindent megteszek érte, a mit csak tehetek.

A követek egy aranyozott ezüstből való vázát visznek neked. Az én csekély ajándékom ez. Fogadd szívesen.

Tisztelő szolgád
Priszkosz rétor.

Csáth bámulva nézett rám. A felesége a vázát forgatta az ablaknál. Emőke végighallgatta a levelet, és átfordult a másik szobába.

– Nem értem, – mondotta Csáth összevonva bozontos szemöldökeit. – Nem Priszkosz maga ajándékozott-e téged nekem? Hiszen levelet is irt! Hé anyjuk, keresd csak elő azt a levelet. Olyan kicsi vékony. Ott van a gerenda alatt az öregházban.

– Uram, – mondottam összeszedve minden lelki erőmet, – vallomással tartozom neked. Azt a levelet nem Priszkosz írta, hanem én.

Csáth rám meredt:

– Te?

– Én.

– Hát az a levél hamis volt?

– Hamis.

Elfelejtettem, hogy barbárral beszélek, s nem művelt emberrel. A barbárnak nemcsak a ruhája barbár, -136- hanem a lelke is. Időnkint kitör belőle az állat. Az ember földönélő isteni lélek. De állatokkal van összegyúrva. A művelt ember isteni mivolta mindig tisztán fénylik, a műveletlen ember isteni mivolta csak olykor ragyog elő, mikor szenved, vagy szeret.

Csáthban is egyszerre megbődült az állat. Nem várt magyarázatot. Ő csak azt látta, hogy én meg mertem csalni. Fölkapta a széket és nekem rohant.

– Gazember! – ordította olyan hangon, hogy a faház reszketett belé.

És irtózatos csapást mért reám.

Én csak a karomat tartottam védelmül a fejem fölé. De a rettenetes csapástól a karom leroppant, leletytyent, – eltörött. A szék is eltörött. Csáth kezében csak a székláb maradt. Azzal is úgy sujtott főbe, hogy eszméletlenül terültem el a szőnyegen.